Hétfő, március 11. Semmi
különös, megy a kirakás. A második pincért (el salvadori) hazaküldi a barba.
Nem jár be a hajóra, nagyon fontos kurvázni valója van. Meg egyébként is
dühösek rá a srácok. Harákolva köpköd a mosogatóba, belelóg az ujja a kajába,
amikor kihozza, koszos, mocskos, ő is és a szalon is. A salvadoriak is dühösek
rá, ő meg röhög mindenkin. Most orvoshoz ment, hogy ő nagyon beteg. Majd
nézhet, amikor az új pincér megérkezik!
Sajnálom, hogy nem hoztam magammal a spanyol könyvemet. De azért
nem tragédia, mert így is tudom fejleszteni a tudásomat. Van egy szótár a hajón,
nekem a szótárprogramom, így azt töltöm fel szavakkal, és tanulok.
Most meséltem a barbának, hogy meghajtott a vacsora. Ő fejtette
meg a rejtélyt: nem a kaja, hanem az előtte megivott sárgadinnyés tejturmix
tette meg a hatását!
Pedro
azzal jött vissza az orvostól, hogy meg kell operálni! Nagy disznó! Érzi, hogy
kifelé áll a rúdja, hát az orvossal akarja hazaküldetni magát...
Kedd, március 12. A
lobogó napjának ünnepe van Venezuelában.
Azt, hogy ez mit jelent, nem tudták elmagyarázni... Raknak erősen, 14-én este
elmehetünk az ügynökség szerint.
Pedro a második pincér megy haza.
Az egyik matróz (Luis) szerint a következő utunk ugyanez lesz, a
Mississippiről
hozunk kukoricát vagy szójalisztet. A barátnője mondta az este. Ma délelőtt
szólt a barba, hogy valószínűleg visszajövünk, és kukoricát, vagy szójalisztet
hozunk a Mississippiről. Milyen jó a lányok információs rendszere! Persze ez az
információ nem a tulajdonostól származik, hanem az itteni ügynökségtől. Most
aztán igazán kíváncsi vagyok…
Jött egy telex: Argentínába
megyünk, a Paraná
folyón valahol berakunk 20.000 tonna HSS-t,
(csak tudnám, ez mi lehet?).
A parancsnok rákérdezett, mi az a HSS, és hogy hova visszük a
rakományt? Tehát: ez szója, és Venezuelába
szól. Hogy melyik kikötőbe, azt nem tudjuk.
Felhívtam Encsit,
de előbb a kápó beszélt a feleségével. Ő már mindent tudott! Sőt! Beszélt M.
L.-el, a hajó
intendásával (ez olyan szerzet, aki a hajó ügyeit intézi a parton, repül
kikötőről kikötőre, megnézi a hajókat, stb...) és tőle tudja, hogy Venezuela
után Nolába megyünk,
és onnan Konstancán
javítunk!
Az asszony is mondott jó híreket, Ninó intézi a tengerészkönyvét, Szabolcs pedig bejutott a
középiskolai szavalóverseny országos döntőjébe!!! Apja fia! (Pedig ebben
teljesen Encsike, csak nehogy elbízza magát az asszony, ezért vállalom ezt is!)
És milyen zsűri előtt!
Csütörtök, március
14. Holnap lehetünk kész. Tegnap délután azt mondta a foreman (a
rakodómunkások vezetője) hogy „viernes tardes”, azaz péntek délután. Úgy
legyen!
Hajnalban megjött az új második pincér, elment Pedro. De milyen nehezen!
Kezdődött ott, hogy nem akart semmilyen papírt aláírni. Azt
mondja, neki jár a 13. havi bér. Nem vette (vagy nem akarta!) tudomásul, hogy a
12. ledolgozott hónap után jár csak. Gondolom, próbálkozott, mert csomó
adóssága van a hajón. 200 dollár előleget vett fel, kifizette a kantint, és
maradt neki 13,27 $, s ebből nem lehet az adósságait megadni. Alfonsónak 60 dollárral tartozott,
Rafaelnek 40-nel,
és így tovább. Amerikában összedobtak a srácok pénzt neki egy színes TV-re, egy
fényképezőgépre, egy nagy ventillátorra, amit a barátnőjének vett. Most hogyan
kapják vissza, nem tudom. Már a barbánál is voltak panaszkodni, hogy ilyenkor a
parancsnok levonja a béréből a tartozást, de hát nincs miből! Így
szerencsétlenek nem tudom mit tehetnek…
Nekem jutott az a felemelő feladat, hogy kirúgjam a hajóról.
Ugyanis tegnap este kijelentette, hogy ő még 2 napot marad, és fogta magát,
kiment a városba. Mi meg a barbával azon meditáltunk, mit teszünk, ha nem
hajlandó elmenni. Végül abban maradtunk, hogy reggel hívjuk a rendőrséget.
Nagyon ódzkodtam a feladattól, hogy gondok lesznek a kihajózásával.
Aztán reggel semmi probléma nem volt. Amit eddig nem volt
hajlandó aláírni, a -
szerinte -
kevés pénzt felvenni, most reggel minden további nélkül megtette. Még ő
idegeskedett, hogy mi van, miért nem jön a taxi a megbeszélt időben? Hála Istennek,
simán elment.
Péntek, március 15. Vajon
hogyan ünnepelnek otthon? Ma egy éve a Pancon 3-on voltam, s este pupabulival, ökörsütéssel
ünnepeltünk. Azt hiszem itt senki se tudja, milyen nap is van ma!
Tegnap kivittem a levelet, feladtam, utána egy sört ittam a
Marina Centerben,
újabb csodanőt láttam. Luis barátnője villogott hasonló trikóban, mint amilyet
leírtam, de természetesen hátán Luis
nevét viselte. Hát mit mondjak? Az egyik gépész szerint Luisnak van a legjobb
szerszáma a hajón, ha erre a lányra működésbe jön! Karcsú, mint egy széles
toronyház… Legalább 190 centi magas, és 130 kiló. Luis kb. a hónaljáig ér! Szép
pár lehetnek, kár, hogy nem láttam együtt őket!
Utána elmentem egy pizzára a coloniál negyedbe. Finom volt, és
olcsó, nem volt másfél dollár, nem pénz érte, de ami fantasztikus, a lényegét
kihagyják belőle, az oregánót. Pedig a lelkére kötöttem a pincérnek, hogy
tegyenek rá, meg is ígérte, de aztán lemaradt. Valószínűleg itt nem ismerik...
Rettentő meleg volt. Égetett a nap de nagyon. Azért is szeretem
a coloniál negyedet, mert a kedves kis éttermek a tengerparton vannak, ahol
szél libbenti az asztalterítőt, leszárítja az izzadtságot, s jó hideg sört
hoznak az elegáns pincérek…
Szombat, március
16.
Pablo és az EPIRB bója...
Tizenhét napos menet elé nézünk. Ez a nap is jól kezdődött.
Pablo alakított, akit úgy adott át M. Gy.,
hogy csak észmunkát nem kell adni neki, és akkor törtet mint a tank.
Úgy gondolom, a hajó lemosása nem egy professzornak való
feladat, de ezt sikerült megcáfolnia. A híd jobb oldalán van az EPIRB bója. Ez
adja szükség esetén az automatikus vészjeleket. Ha a hajó elsüllyed, és a bója
négy méterre a víz alá kerül, egy automatikus kioldószerkezet elengedi,
felúszik a víz felszínére, és vészjeleket kezd sugározni.
Tehát Pablo kezeli a maligát (slagot), s mossa a felső hidat, de
veszettül. Imád mosni maligával, és rozsdát verni géppel. Sikerült is fentről
kimosnia az ominózus bóját a tartójából. Olyan erővel verette a vízsugárral,
hogy a kioldó elengedett, és a készülék tette a dolgát, elkezdte a vészjeleket
sugározni, úgy kilenc óra körül…
Szerencsére az ügyeletes tiszt pár perc múlva észrevette, hogy
ott villog szegény a fedélzeten. Felvette, behozta a hídra, de annyi esze nem
volt, hogy fejjel lefelé fordítsa, így az adta tovább a jeleket. Hívta a
barbát, az persze rohant a hídra, visszafordította, és ezzel kikapcsolta.
A parancsnok azt sütötte ki, hogy New Yorkba küld táviratot az
AMVER központba,
(itt kísérik figyelemmel a nyílt vízen levő hajók mozgását) és bejelenti, hogy
a jelek nem valódi vészhelyzetet jelentenek. Lesz gond így is elég. Szervizbe
kell küldeni a bóját, új önkioldót kell beszerezni…
Vasárnap, március 17.
Elolvastam Dr. Bartalis Imre:
Paraszti huncutságok
avagy egy állatorvos naplótöredékei c. könyvét. A Littera Nova könyvkiadó gondozásában jelent meg. Nagyon tetszett. Szellemes, könnyed
hangvételű könyv. Egy állatorvos szolgálata falun, a faluért, a parasztért.
Érezni a szerző végtelen szeretetét a vasi parasztember iránt. Sok-sok ilyen
könyv kellene, persze erre most nincs vevő, pedig az ilyen írások
visszaadhatnák a magyarság önbecsülését. Azoknak kellene olvasni, akik nap mint
nap szajkózzák az alattomos, rosszmájú: „á, a magyar az ilyen..., meg olyan...!
Lop, lusta, nem szeret dolgozni!” szövegeket. Újra rangot kap a paraszt név...
Szeretettel ír az egyszerű, de furfangos falusi emberről, aki megbecsüli azt,
aki tiszteli az egyszerűségében. Aki sértődés nélkül elviseli a tréfálkozást,
és magának is megengedi ugyanazt az istállójában izzadó, keményen dolgozó
állatorvossal szemben... Aki felnéz a pantallós értelmiségire, ha az emberileg
megérdemli. Akik tisztelik a tudást, és elvárják a segítséget, a szolgálatot.
Még sose láttam leírva ezt a fajta tájszólást, de jó volt
olvasni. Az alakjai hús-vér emberek, akik élnek a lapokon. Az olvasó közöttük
érzi magát. Érezni az istállószagot, a falusi utcák poros illatát... Mintha itt
lennének körülöttem. Mennyivel többet ér ez a könyv ezer kötetnyi bestsellernél...
Hétfő, március 18. Délután
a harmadik tiszt betett egy videót. Olyan amerikai baromságot, hogy ők hű...,
meg ha...! Szóval egy akciófilmet. Otthagytam, kb. ezzel a felkiáltással:
-
Játsszák az agyukat, és egy darumotort képtelenek tisztességesen megjavítani! - és
ekkor belémhasított a felismerés: csak nem felejtettem ki a naplóból az első
napi kalamajkát? Visszalapoztam, és lám, kimaradt! Tehát az alább következő
eset az első kirakási napon történt Puerto Cabellóban:
Beindult a rakodás, felszerelték az egyes Thomson darura a
markolókanalat, arra, melyet Isten tudja hányadszor javítottak már Amerikában. Este hat után kezdtek
vele dolgozni, és kilenckor a szó szoros értelmében felrobbant! Természetesen a
csúcsszuper módon megjavított, és elkalapált motor nem tudott akadálytalanul
forogni a házában, és miszlikre hullott. Mindenféle égett alkatrészek potyogtak
ki a motorházból amikor az elektrikus kinyitotta. A venezuelaiak is röhögtek,
mert már a harmadik eset, hogy nem tudnak ezzel a daruval dolgozni, a New
Orleans-ban megjavított motorral! Hát ennyit az amerikai technikáról, hozzáértésről.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése