Egy tengerész bizonyítványai

Ha dolgozni mész, milyen iratokat viszel magaddal? Illetve nem jó a kérdés, mert nyilván másképp megy minden itthon, mint a behajózáskor. De amikor megpályázol egy munkakört, milyen és hány iratot kérhetnek itthon, vagy akár külföldön is? Dunsztom nincs róla.

Egy lírai tengerésznóta

Mingulay Boat Song (Traditional) Richard Thompson előadásában:

Egy eltűnt cég nyomában: volt egyszer egy Mahart 2.

Volt egyszer egy MAHART, ahol több, mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?

A cégen belül "sok volt a tengerész, kevés a fóka". Magyarán, túl sokan pályáztak "nagy hajóra", azaz a távol-keleti járatokra. Nekem nem volt szerencsém eljutni oda "nagy hajóval". Egyszer voltam, mégpedig a Budapest utolsó útján. Ez 1977 vége, 1978 eleje volt.

Klikk a képre, és a Hajóregiszter oldalára jutsz, ahol a hajó adatai vannak.

A nagyobbik fiam abban az évben, 1977 júniusában született. Előtte sokat voltam hajón, hogy legyen bőven szabadságom, mert a születés után minél tovább akartam itthon maradni. Augusztus elején még volt szabadságom elég, kitartott volna ősz végéig. De behívtak a személyzetvezénylésre. Felajánlotta az akkori osztályvezető, hogy lemehetek a Budapestre, amelyik akkoriban Távol-Keleten járt. naná, hogy fülig ért a szám, és ezt nem tudtam a feleségem elől se eltitkolni, aki elkísért, és ott állt mellettem. De tekintettel arra, hogy megígértem neki, itthon maradok, ameddig lehet, nemet mondtam.

- Tudja, ha most nem megy le, akkor mikor jut le nagy hajóra? - zsarolt az osztályvezető.

Nem volt nehéz engednem. Az asszony se ágállt ellene, nem is hibáztatott. Így leutaztam Amszterdamba, és beszálltam. Igazából nem éreztem magam túl jól. Nem tartoztam a benfentesek közé. Nem voltam igazi "nagy hajós". A munkám elvégeztem, a kikötőkben kijártam... Az, hogy nem igazán éreztem jól magam, a kaja is hozzájárult. A kambúzában hiány volt, amikor a parancsnok átvette a hajót, és rajtunk spórolta meg. Zsíros kenyeret ettünk, meg szalonnát, meg kenyeret zsírral, meg szalonnával. De legalább hagyma volt mindkettőhöz. Akkor kerültem 100 kiló fölé, és azóta se sikerült tartósan kevesebb lenni.

Később kiderült, hogy ez volt a Budapest utolsó útja. Visszajöttünk, és Antwerpenben műtrágyát raktunk be Beirutnak, onnan Manfredonia volt az újabb berakó, és a Budapest kikerült a távolt-keleti utakról.
De én nem búsultam, mert akkor mentem a Főiskolára. A BME Hajózási Főiskolai Karára felvettek, vállalati ösztöndíjat kaptunk (ketten voltunk). Azért fricska itt is volt. Mert az előző évfolyam ösztöndíjasai átlagfizetést kaptak, nekünk már csak tanulmányi ösztöndíj "jutott". Így az előre kiszámított pénz felét se kaptuk. Nekem akkor volt egy éves a fiam, a feleségem Gyesen volt, így nem volt mit tenni, jeles, kitűnő bizonyítványt kellett hozni, ha ösztöndíjat akartam.

Az államvizsga pazarul sikerült. A szakdolgozatomra az óvásnál megkaptam a jelest, annak ellenére, hogy a bíráló 3-ast adott. A tanárok lésőbb azt mondták, hogy ilyenről nem tudnak az egyetemen, mert védéskor legfeljebb egy jegyet szoktak emelni. A vizsgabizottság elnöke a vállalat vezérigazgatója volt.

- Székely elvtárs, meglátja, meglesz ennek a szép diplomának a jutalma! - mondta, és én elhittem, mert miért ne. Gondolkodóba csak akkor estem, amikor a fizetésemet megállapították, és a matrózi fizetésemből levettek ötven forintot, hogy ne legyen bérfeszültség a harmadik tisztek között. Szóval éreztem, a szocialista "megbecsülést", és a vezetők szavahihetőségét.

És nyilván azért, mert a személyzetvenylésen "kisegítettem" a  beosztót 1977-ben, utána nagy hajónak hírét se láttam. Sokat gondolkoztam, hogy miért történt ez így? Lehet, hogy amiatt, mert nekem sosem volt bőr a pofámon arra, hogy whiskyt, cigarettát, borítékot dugjak a beosztónak... mert hogy ilyen rendszeresen megtörtént, azt akkor láttam, amikor magam is a Központban dolgoztam egy ideig.

Kép: a Tata motoros, ahol kezdő harmadik tiszt voltam.
Tehát a Központba egy erős lumbágó hozott. Hazajöttem a Somogyról márciusban (második tisztként), és azonnal táppénzre vettek. Októberben úgy írtak ki, ha nem hajózom egy-két évig. Négy év lett belőle. A személyzetvezénylésen dolgoztam, közben elvégeztem a SZÁMALK három éves rendszerszervezői szaktanfolyamát. Persze tanulmányi ösztöndíjjal, ami csak annyit jelentett, hogy elengedtek az előadásokra. Aztán négy év után vissza akartam jönni hajózni. Nehezen ment. Minden a személyzeti főosztályvezetőn múlott.

- Miért Pista? - kérdezte.
- Anyagi okok miatt - mondtam.
- A főkönyvelő mit mond? - kérdezte a főosztályvezető.
- Nem akar engedni - mondtam az igazságnak megfelelően. Ugyanis az volt a véleménye, ha elvégeztem az iskolát, dolgozzam annak megfelelő beosztásban.
- Ha nem akarja, akkor jöhet! - mondta a főosztályvezető, és most láttam, milyen jó, hogy a két vezető szívből utálta egymást, ahol lehetett betartottak egymásnak. Így visszakerültem hajózni.

Csak a rendszerváltás után kerültem a Csokonaira, de akkor az már Brazíliába járt. Az persze nem volt rossz! És kétszer is hajóztam rajta, egyszer harmadik tisztként, majd visszamentem elsőnek, mert a szabadságom alatt megszereztem az első tiszti képesítést.

Milyen érdekes az élet. 1992-ben indult az utolsó első tiszti tanfolyam a Mahartnál. Ők fizetett szabadságot kaptak, én már egyénileg készültem fel, nekikk mindent megszervezett a vállalat, nekünk mindent magunknak kellett intézni. lehet, hogy ez is hozzájárult, hogy egyre vékonyabbnak éreztem azt a szálat ami a Maharthoz köt.

Ami akkor szakadt el, amikor 1993 januárjában készültem volna a beígért hajóra, a Bodrogra.

- Jaj Pista, most nem megy, már lement más... - mondta a beosztó a legnagyobb csodálkozásomra. nem szóltam egy szót sem, de azonnal elmentem az akkoriban alakult tengerészközvetítő ügynökséghez, és amikor kaptam egy hűtőhajót márciusban, kiléptem a Maharttól.

Egy eltűnt cég nyomában: volt egyszer egy MAHART - 1.

Volt egyszer egy MAHART, ahol több, mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. De a céget "hozzáértő" politikusok felszámoltatták a szakemberekkel, olyan helyzetbe hozva őket, hogy ez lehessen a logikus megoldás.
Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett.
Amikor én kezdtem, 1973. augusztus 8-án, Csepelen, a Szabadkikötőben volt a DETERT (Duna-Tengerhajózási RT) központja. Innen irányították a három területen szállító tengerjárókat. Mi ezeket "linernek" hívtuk, bár valójában nem azok voltak. A liner meghatározott útvonalon halad, menetrend szerint. A mi linereinknek volt egy-egy anyakikötője, és meghatározott körzete, de menetrend nem volt, és a kikötők se egyformán követték egymást.


Réni (vagy fekete-tengeri) liner:
Persze jobb ezeket csoportnak hívni, ahogyan a kereskedőknél volt szokásos, de most a tengerészekről beszélünk, és mi így neveztük. Réni dunai szovjet kikötő volt, ma ukrán. Ide, vagy Galatzba, esetleg Brailába érkezett meg a csoportba beosztott tengerjáró. A berakó kikötő legtöbbször Réni volt. Főleg vasat raktunk be, mind magyar áru volt. És ment a Közel-keletre, Görögországba, Egyiptomba. Volt egy speciális járat, amelyik Casablancából hozott foszfátot, amit aztán uszályok hoztak fel Budapestre.
Volt idő, amikor a magyar hajók feljártak egészen Budapestig. Amikor Trianon elvette a tengerpartunkat, Fiumét, a magyar kikötőt, ahol a Nautica (Magyar Hajózási Akadémia - alapította Mária Terézia) is működött, a sok volt haditengerész és a kereskedelmiek, akik nem akartak jugoszláv hajókon dolgozni, munkanélküliek lettek. Ekkor találta ki Horthy kormányzó, hogy a Dunát kell tengeri vízi úttá tenni, és Budapestet tengeri kikötőnek regisztrálni, és olyan hajókat építeni, amelyek fel tudnak jönni Csepelig. És az elgondolást tett követte. Jöttek a Duna-tengerjáró hajók, az utolsó három a M/S Székesfehérvár (1975. május 5-től 1976. május 13-ig szolgáltam rajta), az M/S Újpest és az M/S Cegléd. (Az M/S az angol motor ship rövidítése, egyenértékű az M/V - motor vessellel.)
Néhány Duna-tengerjáró hajónk (mind magyar építésű):

Az M/S Cegléd

Az M/S Dunaújváros

Az M/S Székesfehérvár

Az M/S Szeged Csepelen rakodik
Nekem nem volt szerencsém végighajózni a Dunán, mert amikor a 80-as években felújították a járatot én éppen betegség miatt parton szolgáltam (1984-88 között voltam parti állományban).
Így csak Rénit ismerem, a legendás szovjet kikötőt, ahonnan sok magyar tengerész hozott feleséget. Ahol sok magyar tengerész egész vagyont hagyott az éttermekben és a lányoknál. Ahol a rubel számolatlanul ömlött, könnyen jött pénz könnyen ment... Volt olyan legendás tengerész, aki reggel a macskajajjal ébredve valamelyik szép kislány ágyában reggel tejet óhajtott inni, és mivel nem volt, vett egy tehenet, hogy legközelebb legyen... Ahol tejfölös kannába rejtve hoztuk be a Zenit fényképezőgépet a fináncok orra előtt... Ahol a volt SS katona és későbbi AVH-s parancsnok német katonanótát tett fel a magnóra, miután megkérdezte a vizsgálatot vezető szovjet katonatisztet, hogy szereti-e a magyar népzenét...

Szóval Réni... Legendásak voltak az idejáró hajók is: Duna, Rába, Amal Expressz, Amal Glory... ezek nehéz hajók voltak fedélzeti szempontból, kemény munka volt a raktárcsukás, lévén a hajók bokaportásak. Hogy ez miféle raktárcsukási módszer, próbáld elképzelni a következőket: a raktárnyíláson keresztben vastag acélgerendák (beamek) vannak, amik tartják a rájuk fektetett vastag (1 1/2 colos) deszkatáblákat. Erre fektettek három réteg ponyvát, és ezt lekötözték. Nem is volt akkoriban ismert a raktárak beázása, mint azután, hogy kitalálták a MacGregor rendszert.

 Az M/S Somogy, az egyik un. norvég típusú hajónk. Norvég licensz alapján építettük, hat került a Maharthoz, pár a norvégekhez, de a zöme ment a Szovjetunióba háborús kártérítésként. MacGregoros hajó
Szóval Réni... persze megfordultak itt a Távol-keletre induló hajók is, amikor Dunaújváros Japánba exportálta az acélt. Volt itt az Ady, a Petőfi, a Vörösmarty is.
Egyelőre ennyi, a teljesség igénye nélkül.

Karácsony, Szilveszter, hajózás, tenger

Vége az ünnepeknek... Elmúlt a karácsony, el a szilveszter. Hála a tévéknek (mivel szilveszter este volt minden, csak műsor nem), az asszoynkámmal videóztunk. És betettem az Isartalon készült videókat, és rajta a volt a karácsonyunk és a szilveszterünk is.
Nézd meg, hogyan telnek az ünnepek a hajón... És ezzel kívánjunk minden, tengeren levő tengerésznek Boldog Új Évet!


És a szilveszter:

Amikor a Jézuska gyertyagyújtás előtt érkezett

SZERETETTEL MINDENKINEK 2010 KARÁCSONYÁRA SEAFALCONTÓL

Amikor az embernek van egy nála tizenegy évvel kisebb testvére, sokszor „apának”, de legalább is valamiféle nevelőnek képzeli magát mellette. Így, aztán amikor az öcsém elkezdte az általános iskolát, én már arra gondoltam, hogy év végén meglesz az érettségim, azaz kész felnőtt leszek már. S azt hiszem, sokat segítettem is édesanyánknak a kisöcsém pátyolgatásában (mert a nevelés az ő dolga volt). Egyszer azonban én is szükségét éreztem annak, hogy beleszóljak a „fejlődésébe”.

December 24.-e volt. Otthon nagy volt a sütés-főzés, a felső tagozatos húgom besegített az ételek készítésébe, de mi „férfiak” leginkább csak láb alatt voltunk. Ha nem kellett vizet húzni a kerekes kúton, fát hozni a csikótűzhely alatti ládába, hogy ébren tartsuk a lángokat a lábasok, fazekak alatt akkor nehéz volt olyan helyet találni a konyhában, ahol nyugodtan lehettünk volna.

Én tudtam, hogy nem szabad bemenni az utcai szobába, és azt is, hogy miért nem, de az öcsém bizony kis buta volt, fogalma se volt róla. Ő csak egyszerűen szót fogadott.

– Nem szabad bemenni, mert ha megzavarod a Jézuskát, akkor lehet, hogy nem tudja betenni a karácsonyfát! – mondta édesanya. És az öcsém kerekre nyitott szemekkel ragyogott, az arcára kiült az egy évnyi várakozás, az ártatlanság izgalma, és szót fogadott. Nem ment még a szoba közelébe se. Ha valaki az ajtó felé merészkedett, még rá is szólt:

– Nehogy bemenj, mert megzavarod az angyalokat!

Persze hiába is ment volna kukucskálni, ha egyszer a kis üvegablakokra belülről pokrócot akasztottunk. A hátsó szobában volt még leginkább hely, de ott meg a sütemények voltak az urak, elfoglaltak minden helyet, asztalt, székeket, ágyat, akkoriban édesanya nyolc, de volt hogy tízfélét is sütött.

Így aztán megváltás volt, amikor beszólt a szobába:

– Menjetek el a boltba, felírtam, hogy mit kell hozni, de siessetek, mert kettőkor bezár.

Siettünk. Elmentünk, a boltba szokás szerint sokan voltak, de hamar sorra kerültünk, mindenki sietett, úgy látszik ilyenkor a késői vásárló csak egy-két dologért szaladt le, akárcsak mi, az igazi bevásárlásokat már korábban elintézték.

Hazafelé bandukoltunk, amikor nem tudom, mi tört rám, nyilván valamiféle „tizennyolc éves férfiúi felelősség”, amikor is úgy döntöttem, hogy ez nem helyes. Elvégre az öcsém nem holmi buta kölyök, értelmes srác, már iskolás, hát nem hiheti azt, hogy az ablakon keresztül a Jézuska beteszi a karácsonyfát, hanem itt az ideje, hogy megtudja az igazságot.

És én bizony elmeséltem. Leromboltam egy álomvilágot.

Mindent. Azt már elfelejtettem, hogy én is hasonlóan lelkesedtem, nem voltam más, mint a kisöcsém.

Hogy a Jézuska csak mese, a karácsonyfát is látta már a fáskamrában.

– Igen, de azt már elvitte a Jézuska, hogy feldíszítse az angyalokkal… – vetette közbe az öcsém, hogy lássam, nem buta, tudatlan gyerek. – Tudom, mert délelőtt kerestem a fáskamrában, és nincs ott.

– Nem, azt édesanya most díszíti, reggel én állítottam be a szobába, utána elfüggönyöztük az ajtót, hogy ne lásd, hogy bent van már. És az ajándékokat se az angyalok teszik alá. Mindenki megajándékozza a másikat. Édesanya minket, én is vettem neki, és a testvéreimnek is…

– Nekem is? – kérdezte az öcsém, de láttam rajta, nem igen hiszi az igazat.

– Hát persze, hogy neked is.

– Mit vettél? – kérdezett rá rögtön.

– Nem mondom meg, hadd legyen meglepetés. A karácsonyban az a szép, hogy mindenki várja, hogy mit kap a másiktól. Megvesszük hetekkel előbb az ajándékot, és mindenki dugdossa a sajátját, nehogy a másik rátaláljon. És a te ajándékodat édesanya majd a karácsonyfa alá teszi, és majd azt is megkapja mindenki.

– Azt sajnos nem tudja odatenni. Amikor kértem, adja vissza, mert ki akarok javítani valamit, azt mondta, hogy már nem lehet, az angyalok tegnap elvitték. Tudod, hogy kitettük az asztalra előző este. És mire reggel felkeltem, nem volt ott. Hát persze. Úgy van, ahogy édesanya mondta. Jött az angyal éjszaka, és elvitte, és majd a Jézuska a karácsonyfa alá teszi. Meglátod!

– Dehogy is! Azt nem az angyalok vitték el, hanem édesanya tette valahova el.

– De hogyan tehette volna el, ha egyszer már elvitte az angyal? És édesanya nem szokott hazudni.

Hát erre az érvre nem tudtam mit felelni. Mert egy édesanya valóban nem szokott hazudni, ezt tizennyolc éves fejjel épp oly jól tudtam, mint az éppen hét éves múlt öcsém.

Szótlanul lépkedtünk egymás mellett. Volt min gondolkodni. Ha jól emlékszem, mielőtt hazaértünk volna, valami olyasmit mondtam, hogy jó lenne, ha erről most nem beszélne senkinek, amit tud, az legyen kettőnk titka. Ebbe készségesen beleegyezett.

Hazaértünk.

– Édesanya! A bátyus azt mondta, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza, hanem te díszíted fel, és teszed alá az ajándékokat! – volt az első kérdése az öcsémnek.

Nem nagyon mertem édesanyára nézni, így aztán csak hallottam, amint valahonnan messziről, döbbenten kérdezi:

– Te elmondtad neki?

– Hát… igen… – válaszoltam, és már egyáltalán nem voltam biztos, hogy helyesen döntött a mindentudó, tizennyolc éves egóm.

Nem kaptam szidást, pedig reméltem.

Nem kaptam szemrehányást se, pedig éreztem, megérdemeltem.

Édesanya csendesen megtörölte a szemét, és folytatta a munkáját. Öcsém valamivel elfoglalta magát, a húgom is, én pedig nagyon készségesen ajánlkoztam:

– Megyek, feldíszítem a fát – mondtam, mert kilestem, hogy még úgy áll, ahogyan reggel betettem.

Választ nem kaptam, csak egy bólintást.

Besomfordáltam a szobába, kihasználva egy pillanatot, amikor az öcsém nem téblábolt a konyhában. Talán sokkal gondosabban díszítettem, mint előző évben. Akkurátusan kinéztem minden dísz helyét, a szaloncukrokat párosával, szépen szimmetrikusan akasztottam az ágakra. Biztosan eltöltöttem két órát a karácsonyfa elkészítésével, de megérte. Szép lett. A fa szokás szerint a plafonig ért, bár ennek beszerzése az alacsony mennyezetű falusi házat nézve nem jelentett különösebb gondot.

Előhalásztam a szekrény mélyéről az ajándékaimat, és a letettem a frissen meszelt döngöltvályog padlóra. Édesanya benyitott:

– Kész vagy már? Meg kéne gyújtani a gyertyákat is.

Ez azt jelentette, hogy jöhet a Jézuska.

De vajon jön-e? Hoz-e szeretet, mind eddig minden karácsonykor? Úgy emlékszem, szomorúan gyújtottam meg a gyertyákat, és ha lehetett volna, akkor mindent, de mindent visszaszívtam volna. De a kimondott szó elhangzott, a kisöcsém felvilágosíttatott. Itt már nincs mese, mindent tud. Vajon tud-e így is örülni a fának? Vajon ugyanolyan csillogó szemmel lesi-e az ajándékokat, mint tavaly ilyenkor? Hamarosan megtudom.

Kimentem.

A konyhában már rend volt. A húgom ünneplőben, az öcsém szintén. Göndör, szőke fürtjei valahogy megzabolázva, megnedvesítve fénylettek. Édesanya kezet mosott, már ő is átöltözött.

És ekkor megjött a Jézuska.

Éreztem, hogy itt van.

Megérintette a szívünket.

S a hétéves kisöcsém megszólalt: – Édesanya, ugye mégiscsak a Jézuska hozza a karácsonyfát? Ugye az angyalok segítenek neki betenni a szobába? Ugye? És ő adja az ajándékot is, ugye, édesanya? Ugye?

A kesernyés, szomorkás, de vidámságot mutató arc hirtelen egy csapásra megváltozott. Édesanya szeme felcsillant. Megsimogatta a szőke buksit.

– Te, mit gondolsz kisfiam? – kérdezte.

A válaszra nem maradt idő, mert megszólalt a karácsonyi csengettyű. Lehet, hogy édesanya háta mögött, lehet, hogy a húgom rejtette a matrózszoknyája mögé, de szerintem a Jézuska botlott meg a fában, a szobában.

Az öcsém hirtelen megmerevedett, de aztán, mint akit puskából lőttek ki rohant ajtót nyitni, majd elesett a nagy igyekezetében. A kilincs kattant, az ajtó kitárult. Odabentről békés karácsony illata áradt: a fenyő erdőszaga, a csillagszóró és a viaszgyertya füstje. S az imbolygó gyertyafény, az ágak végén bólogató csillagszóró szikrái megvilágították a göndör, szőke hajat, és a magasztos kis pofit.

– Megjött… – mondta nagy áhítattal. – Ugye, hogy megjött! – Nem mondta, hogy ki, de nem is volt rá szükség.

Édesanyám és én tudtuk, hogy nem akkor jött meg.

Ezen a karácsonyon kivételesen gyertyagyújtás előtt érkezett.

*

Hozzánk mindig a Jézuska hozta, hozza a karácsonyfát, az ajándékokat. Mind a mai napig így van. Hiba nőttek fel a fiaim, a karácsony szertartása és légköre nem változott. Tudunk, amit tudunk, a feleségem és én, meg a fiaim is, de amikor az immár huszonkilenc és huszonhárom éves férfiak feldíszítik a fát, aláteszik az ajándékaikat, kijönnek a szobából, és átadják nekünk a terepet. Mi fejezzük be a feleségemmel az ajándékok elhelyezést.

Ők kint türelmesen várakoznak.

– Hadd legyen meglepetés, hogy mit hoz a Jézuska! – mondják minden szenteste.

Kiszolgáltatottság, sötétség

Reggel filozofikus hangulatban ébredtem! Belegondoltam: minél "civilizáltabb" környezetben élsz, annál kiszolgáltatottabb vagy a természetnek. Minél városibb vagy, annál inkább elesett vagy, ha egy katasztrófa következik be.

Ennek az volt az oka, hogy szokás szerint hajnal négykor ébredtem, és ránéztem az órára, de nem láttam. Csak a koromsötétet láttam, azaz láthattam, hogy nem látok semmit. Az óra szerepét éjjel a műholdas beltéri egység látja el, mert ilyenkor a pontos időt mutatja.
- Ejnye, az asszony kihúzta a konnektorból a tévével együtt? - dödögtem magamban, és felkeltem. De a DSL modem és a router se világított, hát nem az asszonykám a "bűnös", nincs áram. És amikor erre rájöttem, egy pillanatra beleborzongtam: mi lenne, ha nincs cserépkályha, ha csak cirkófűtés lenne, ha elektromos kerámia főzőlap lenne, ami oly csábító volt az üzletben, és az ára miatt lemondtunk róla, helyette "egyszerű", de gyufával begyújtható gáztűzhelyünk van.
Így aztán vettem a gyufát, gyertyát gyújtottam, begyújtottam a kávé alatt, megittam, és visszafeküdtem.
Fél kilenckor ébredtem, és már világított minden led, minden kijelző... visszatért a civilizáció.
De hátul elraktároztam az éjszaka történteket, és ma veszek egy csomag gyertyát, és egy ráadás csomag gyufát...

Advent harmadik vasárnapján

megmutatom kedvenc - nem magyar - karácsonyi dalomat. Ezt a Johhny Cahs feldolgozást nagyon régen ismerem, valahol megvettem kazettán, és mindig meghallgatjuk karácsony este.

Robbanás Brailában - Pancon 3 (5. rész)

Emlékszem egy kommentre, egy olvasó írta, hogy reméli, a további utunk már gondtalan lesz. Nos tessék, mi történt Brailában?

Szóval ott tartottam, hogy december elsején, nagyon nagy késéssel megérkeztünk Brailába. No, de semmi baj, hiszen ahogyan az ügynökség mondta még Görögben, két nap alatt beraknak, és semmi perc alatt eljövünk. Az érkezés 1-én, csütörtökön délután (megnéztem az öröknaptárban, milyen jó hogy a világhálón van minden!), tehát pénteken és szombaton berakunk, és vasárnap már úton is vagyunk!

Ám, egy dolog, hogy a görög ügynök mit mondott, és más dolog, hogy román barátaink mit is csinálnak? Nem akarom azt bemesélni, hogy azt mondták, hogy az isten tudja, mikor végzünk. Nem. Azt hozták a tudtunkra, hogy két nap, de szombaton és vasárnap nem dolgoznak.

Hát ez azért legénységi szempontból igazán jó, nem szeretem, amikor egy hajó eszeveszetten kapkod, rohan, gyerünk, hajrá…

Más dolog a parancsnok. Neki ugye elsősorban a hajótulajdonos, másodsorban a hajóbérlő érdekeit kell képviselnie, de egy ilyen pici békát még le lehet nyelni. Nem kettő, hanem négy nap. Nem nagy dolog. És ha már négy napig itt vagyunk, Cs. Gyula, a kápó kitalálta, hogy karbantart a gépházban. Embere volt elég, három géptiszt, gépmester, gépaszi, hát ideális alkalom a munkára.

Ilyenkor az ember szabadidejében fogja a kis pénzikéjét, kimegy, bevált, beül valahova sörözni, sétál, nézi a csinos lányokat (Romániában nincs hiány belőlük!). A brailai primbáré (sétálós utca – tengerészül) elég hosszú, van sok-sok kocsma, presszó, étterem, bár, itt is a rendszerváltás után vagyunk ám! A Dunarea egy hatalmas áruház, itt is bóklászunk, szóval elvagyunk, mint a befőtt. És ez megy hét végén is. Klassz.

Hétfőn már látszott, hogy az a két munkanap, nem teljesen pontosan fedi le a valóságot. De ami tény, azt el kell ismerni. Hétfő estére berakták azt az árut, ami a parton volt. Hogy ez még a fele se volt az elszállítandónak, az csak egy nüanc.

– Captain, várni kell, amíg a gyárból megérkezik a rakomány.

Hát ezzel mi nem tudunk mást kezdeni, mint azt, hogy beletörődtünk.

Hogy mikor történt azt napra pontosan nem tudom, de tény, hogy egy délelőtti kávénál volt, hogy Gyula örömmel jelentette Alinak, hogy az egyes segédgépről levették a generátort, átvizsgálták, megjavították, amit kellett, ezért a generátorért felelősséget vállal. Hamarosan beindítják, most éppen a harmadik géptiszt az utolsó munkafázisokat végzi, ha kész feljön ő is kávézni.

A géptiszt feljött, jelentette, hogy mindent megcsinált, feltette a segédgépre a dekliket, a burkolatot, meg minden fityfenét, amit kellett, kávé után indítható. Tízkor a gépész csapat el. Hamarosan hallottuk, ahogyan beindítják a segédgépet. Töf-töf töf-töf-töf és megy. Dödög szépen, ahogyan kell. Egészen addig… amíg…

Valami durranás, csattogás hallatszott a gépházból. Ilyen szokott lenni, hát ügyet se vetettünk rá.

Hanem aztán vagy jó húsz perc múlva jön a gépüzemvezető a hídra a barbához, jó sápadtan, és halál idegesen.

– Barba, csak két generátorunk van.

– Mi van a harmadikkal?

– Használhatatlan.

– Mi a jó fene történt?

– Az egyes segédgép indítás után két perccel szinte felrobbant! A motorblokk darabokra tört, minden vezeték, ami kívül megy szétroncsolódott, totálisan használhatatlan.

– De ez hogyan lehet?

Hát a gépész összetartás akkor nem engedte a kápót, hogy elmondja (vagy a barbának négyszemközt később igen), talán mert én is ott voltam. Persze az ember később mindent megtud.

Szóval az történt, hogy a harmadik géptisztnek be kellett fejezni a munkákat. Közösen feltették a generátort a motor tengelyére, a gépüzemvezető személyesen tette fel az anyákat a töcsavarokra. Na, ezeket a géptisztnek meg kellett volna húznik, de nem tette. Kétpercnyi járatás után a laza csavaranyák leestek, és a centripetális erő miatt belüről szétszakították a motorblokkot, a gép burkolatát, és minden leszakadt, ami kívül volt.

– És most mi lesz? – kérdezte a főnök. – Két gép kell a menethez, és mi történik, ha valami történik? Nincs tartalék generátor.

– Nincs.

– Így nem indulok el!

Aztán sok eszmecsere végén beígérték a hajgyárból (Brailán hatalmas hajógyár működik) Románia legjobb elektrikusát. Eljött, vizsgálódott, nem csinált semmit és elment, de közölte, hogy szarból nem lehet várat építeni.

Annyit még én is tudok, hogy a hajónak volt három segédgépe (ezek forgatják meg a generátorokat, Amelyek a villanyosságot termelik a hajónak, meg nekünk), és ahhoz, hogy a hajó mehessen a tengeren, ahhoz bizony kettő kell, egy pedig tartalék, ha esetleg az egyik elromlana. Azt is biztos, hogy a tulaj mindent megígért a főgépésznek, hogy Szingában lesz minden, új segédgépek, meg fűzfán fütyülő rézangyal is, csak addig jussunk el.

És megindult a nemzetközi telefoneszmecsere, mert ugye, annak ellenére, hogy a görög számítástechnikai vég ide is ígérte magát, nem jöttek, nem volt Inmarsat C-énk. Nem tudtunk táviratozni.

Szó szót követett, a lényeg az volt, hogy valahogyan rávették a főnököt arra, hogy vállalja az utat két segédgéppel.

De az még egy kicsit odébb lesz. Ugyanis ahhoz a rakodást be kell fejezni.

És az áru meg csak csordogált, egyik nap jött ötven tonna, másik nap kétszáztíz, aztán megint állás…

Egy szónak is száz a vége, a beígért két napból pontosan tíz lett.

December tizenegyedikén indultunk el.

Most nem kellett éjszakázni a Dunán, hiszen lejtmenetben voltunk, ráadásul teljes rakommánnyal, így a merülésünk is megfelelő volt, a sebességünk is a normálisnek mondható és most nem kellett attól se tartani, hogy az oldalszél elfúj valahova, ahol a madár se jár.

Átmentünk a Boszporuszon, ez mindig csodás utazás. A két híd, a földrészek között, a Dolmabahcse, a Top Kapi, az Aya Szófia, a Kék Mecset, és hadd ne soroljam a látnivalókat, amit igaznán a tengerszorosból lehet csak igazán élvezni.

Végig mentünk a Márvány tengeren, ki a Dardanellákon. Tizennegyedike estére érkezhetünk Pirébe (Pireusz), mert természetesen bemegyünk, azért, hogy vételezzün k olajat az útra, friss élelmiszert, és bejönnek az Inmarsat C beszerelői, és megmutatják, hogyan kell használni a készüléket.

Szóval az elkövetkező napokban minden földi jóban lesz részünk, csak egy biztos, hogy a karácsonyt menetben töltjük, és ez télen nem egy leányálom.

Folytatom...

.

Videó az utolsó magyar építésű hajóról...

Egy furcsa rakomány Genovából

A Lys Chrisen voltam 2005-ben. A hajó érdekessége, hogy magyar építésű. Utoljára három ilyen hajó készült Budapesten, és utána leállt a hajógyártás, az elvtársak privatizálták, megszüntették, arra hivetkozva, hogy nincs igény hajókra, holott a Révkomáromi hajógyár kapacitása akkor 5 évre le volt kötve, és nem tudtak vállalni többet.

Nos, így nézzétek a videót:

 

 

.