Életem első manővere - MV Kamboi - 4. rész

Svelgen gyári kikötője, a partnál rakodik

az előttünk lévő hajó

Július 11. kedd, úton. Irtó lassan megyünk. Soha nem gondoltam, hogy ki lehet bírni, ha egy hajó 5,5–6,0 csomós sebességgel halad állandóan. Most vagyunk igazi tengerészek, bár régen, a vitorlások korszakában ennek a sebességnek örültek.

Délelőtt felhívtam a hajóbérlőt. Mr. Lekven foglalkozik a hajóval, de sose lehet megtalálni. Így üzenetet hagytam, ma délután négykor vagyunk a pilotállomásnál, és holnap reggel érkezem. Beszéltem az ügynökkel is, biztosított, hogy elintézi a pilotot.

Őrség alatt és ebéd után a papírokat tettem rendbe, illetve rendbe voltak azok az előző barba szerint, de mindenki a saját rendszerét szereti. Ehhez elég sokat kell programozni, illetve átírni a meglévőket. A hajó bizonyítványaival, a kasszával végeztem, csak a rendelés és az élelmiszertár maradt hátra. Még az a jó, hogy komputer ügyben a legmodernebb a felszerelés, a Windows 2000 van rajta, és minden (Office 2000), ami hozzá kell…

Ezek után fél egy körül hívott a hajóbérlő (éppen lefeküdtem aludni), hogy sajnos a pilotállomáson azt mondták, hogy nincs pilot. Megadta a számukat.

Felhívtam őket.

– Sajnos captain, csak holnap estére tudunk révkalauzt biztosítani, de ha akar, bemehet egyedül…

Ha várok, szétrúgják a fenekem. Mit lehetett mondani?

– Rendben, beviszem egyedül a hajót – válaszoltam, pedig az életben nem jártam erre (viszont az is igaz, hogy vannak naprakész térképeink).

Ezért délután átvariáltam az őrséget. Piotr helyett felmentem hétig, és fél nyolckor lefeküdtem, mert éjféltől én leszek, hogy ő egész nap lóthasson–futhasson.

Negyed tízkor felhívott az asszonykám, mert nem találta a telefonkártyát, pedig előkészítettem. Felköszöntöttem a születésnapján. Húsz éves múlt…

Persze a hívás után már nem tudtam visszaaludni, tízkor felmentem a hídra, hogy leváltsam az első tisztet.

Szép hosszú éjszakám lesz, és izgalmas reggel.


Július 12. szerda, úton, Svelgen.

Érkezés Svelgenbe

Fél négyre értem be a Fröjsyöenbe. Ez is egy fjord, ebből nyílik az, amelyiknek a végén Svelgen van. Jó fene nagy köd volt. Ideális, ha az ember valahol először jár. És még nem is bambulhatom a környező hegyeket.

Nem mondom, hogy nem voltam ideges. Amíg befordultam a kis leágazásba a főfjordból, remegett mindenem. Aztán felbukkant az öböl vége, és megnyugodtam. Egy ködpamacs volt előttünk. Felhívtam a gyár ügyeletét, hogy jövünk, mondják meg, hova kell kikötnöm?

– Ahova akar, captain! – volt a meglepő válasz.

A térképet alaposan megvizsgálva, kiderült, hogy az öbölbe csak két bója között lehet bemenni. A távolságuk 45–50 méter. És a ködben se a vezetőfényeket, se a bójákat nem lehetett látni. Irtó ideges lettem.
Életem első manővere

Már mindenki előre ment, egyedül voltam a hídon. Amíg Piotr fent volt, némileg megnyugtatóan hatott, hogy van valaki, aki nem először van Norvégiában, bár Svelgenben még nem járt.

Azt is megbeszéltük, hogy az öböl közepén lévő zátonyt délről kerülöm ki.

De hamarosan megláttam a vezetőfényeket, és a két bója is előtűnt a füstös ködből. A kikötőben csak egy hajó volt, de nem láttam egy hajóhossznyi szabad helyet se. Persze az első gond az volt, hogy kikerüljem a zátonyt, és becsorogjunk az öbölbe. Piotr kérdezte is:

– István, nem délről kerülsz?

Átmentem a két bója között, és kitaláltam, hogy az öböl déli oldalán derékszögben megfordulok, és akkor szép, 40 fokos szögben tudom megközelíteni a rakpartot. „Természetesen” sikerült.

A manőver közben elmúlt minden idegesség, lámpaláz, és szépen part mellé tettem a hajót. Piotr mondta is, hogy Mariusszal sokkal tovább tartottak a manőverek.

Ha tudná, hogy életemben először vezettem hajót, először manővereztem. Nemcsak ezzel, hanem általában is.

Amikor Duisburg és Rotterdam között kormányoztam a Rajnán, a pilot megdicsért, hogy érzem a hajót. Lehet, hogy igaza volt…

Most úgy vagyok vele, hogy várom a következő manővert, és azt hogy pilot nélkül vihessem a hajót a következő kikötőbe.

Érkezés után ügynök, majd telefon Bergenbe a hajóbérlőhöz. Valószínűleg Saudába megyünk (délnorvég kisváros – Stavanger a Bokna fjord déli részén van, ennek az északkeleti csücskében van a kikötő –, s innen Angliába mennénk. A kikötő nevét nem értettem.

Telefon után ágyba zuhantam. Fél kettőkor keltem.

Nem rakodunk, meg kell várnunk, amíg a másik hajó végez, s csak holnap kezdünk.

A kétségbe esett Anya

(Magyarázat: Nimród nagy fiunk Ballestrendba, Norvégiába jött nyári munkára)

Ez nem lehet más, mint Encsike.
Kétségbeesetten hívott. Nem tud semmit a fiáról. A házigazdáék se olyan kedvesek, készségesek mint tavaly,  az asszony pedig nem tud angolul, nem tudta megmagyarázni, mi a helyzet. Megígértem, hogy visszahívom.

Kimentem a gyárba, kerestem egy melóst, megkértem hívja fel a farmot, és érdeklődje meg, mi a helyzet. Két perc múlva már beszéltem a fiammal.

Rendben megérkezett, Oslóban jól érezte magát, Ballestrandban várták, és most éppen fát vágott, fűrészelt, amikor telefonhoz hívták. Egy litván fiatalemberrel vannak ketten, másik két egyén (lehet, hogy női litvánok) holnap érkeznek.

Felhívtam az asszonyt, az üzenetrögzítőre mondtam, amit megtudtam, és vártam Encsi hívását.

Jött is, majdhogynem sírva, miért nem hívom? Persze, akkor, amikor az üzenetrögzítővel beszéltem, ő akkor keresett engem. Végül persze megnyugodott.

Első gubanc a főgéppel, de fénylenek már Salamon tökei! - MV Kambo - 3. rész

Július 9. Vasárnap, úton. Háromnegyed négykor keltem. Úgy aludtam, mint a bunda… A szolgálat alatt papírmunka. Szerencsés helyzetben vagyok. Július 1.-vel új tulajdonosa van öt hajónak, köztük a Kambónak. Mr. Sörensen kivált az addigi (hamburgi) cégből, és most szervezi az új vállalatot. Tehát még nincs kialakult adminisztrációja, csinálhatom úgy, ahogyan akarom. De azért új cég, új szokások, új nevek, telefonszámok, még nem tudom, hogy miért hova kell nyúlnom, tehát minden lassan megy.

Este a váltásra felvittem két doboz sört, és Piotrral, az első tiszttel megittuk a pertut. Rendes fazonnak néz ki, és jó tengerész. Érti a szakmát, kézben tartja a hajót. Július 26–án lejár a szerződése, de meg akarja hosszabbítani szeptember közepéig, és akkor a két matrózzal együtt megy majd haza. Maximálisan egyetértek az ötletével. Nemcsak jó, hanem egyenesen kiváló ötletnek tartom, és örülök neki.

Bár, ha arra gondolok, hogy a váltáskor mindannyian elmennek, és lutri lesz, hogy ki jön – mindenki új lesz – akkor ez a megoldás nem a legjobb.

Július 10. Hétfő, úton. Piotr reggel fél négykor keltett.

Az első „esemény…”

– Mi az ördög történt? – morgolódtam, amíg öltöztem. A hídon kiderült. Eltört a főgép hűtőrendszerének egy csöve. A gépész szerint fél óra a megjavítása. Döcögött a dolog. Negyed nyolckor jött Piotr, hogy Gas, a gépész nem tudja elindítani a főgépet. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Az idő egyre rosszabb lett, kezdtünk veszedelmesen billegni. Itt töltjük a napot? Mentést kell kérnem?

– Hívjuk fel Goscickit, az előző főgépészt – ajánlotta az első tiszt. Felhívtam, amikor beszélni kezdtünk, akkor hallom, hogy indul a gép.

Hál’ Istennek!

Feljött Gas, és beszélt az előző gépésszel. Nem értettem, csak a hangsúlyból, hogy alaposan lebaltázta Gast. Piotr mondta is később, hogy egy csomó marhaságot csinált, és megkapta a beosztását. Nem szeretek kiszúrni emberekkel, de már kezdem mérlegelni a gondolatot, hogy megválok tőle!

Egyre rosszabb lett az idő. A sebességünk mindössze 5,5 csomó. Így nem tudom, mikor érjük el a pilotállomást!

Svelgenbe megyünk, egy kis ipari kikötő FRÖYSJÖEN fjordban, a legközelebbi ismert norvég város Bergen, ettől északra 80 mérföldnyire van. A pilotot a Fensfjord előtt vesszük fel, és 90 mérföldet megyünk vele. Ha jó az idő, akkor 10–12 óra alatt megérkezünk.

Szerencsére délutánra lecsendesedett az idő, de egyúttal északira is fordult, s ki tudja, minek nézünk elébe? Az időjárás-jelentés a mellettünk levő időjárási zónára viharjelzést adott, 7-8-as északi széllel.

Mára teljesen kipihentem magam.

Nem tudom, apa milyen kapcsolatban van a Jóistennel? Vagy rossz a viszonyuk, vagy egyszerűen nem tudja, hogyan kell kérni.

Amikor eljöttem így búcsúzott:

– Rossz szakácsot kívánok neked…

Az Isten nem hallotta meg, vagy nem hallgat rá…

Egy igazán jó könyv

Elolvastam Czakó Gábor: Aranykapu, alcíme: Boldog Salamon király című könyvét. Nagy élmény volt. A kíváncsiság volt az, ami hónapokon keresztül hajtott, hogy megszerezzem a könyvet. A Libri hálózatban nem lehetett kapni, a Morónál se, a Bibliofilnél is hiába kerestem. Végül a Fókusz könyváruházban megvolt.

Az érdekelt, hogy mit ír Salamonról, mert amit eddig tudtam róla, az annyi, hogy korának fekete báránya, az ország szégyene volt, felkent királyként kétszer is elárulta hazáját és német hűbérbe adta Henriknek. Merényletet szervezett Magnus Géza király ellen, legbensőbb tanácsadója Vid ispán volt, akit a Képes Krónika – egy pap írta! – nemes egyszerűséggel így emlegette: „az istenverte Vid”.

Tudjuk, hogy Pozsony alatt megfutott László király elől egy lovagi viadalon, mert László válla mögött angyalokat látott, és azok ellen nem akart küzdeni.

Ismert, hogy Mogyoródnál iszonyatos vereséget szenvedett, szinte minden vitéze holtan maradt a csatatéren, maga Vid ispán is és Ernye, aki megpróbálta ellensúlyozni az elvetemült és hataloméhes ispán rossz tanácsait.

Tudjuk róla, hogy Szent László börtönbe vetette, s a Salamon toronyban raboskodott.

Ezután szövetkezett a besenyőkkel is, hogy a segítségükkel szerezze vissza a trónt. László győzelme után Bizánc ellen toborzott hadat. Kunokat, jászokat, besenyőket (az ifjú Salgó vezetésével), úzokat vezetett a görögök ellen. Vereséget szenvedett. Menekülnie kellett. Menekülés közben bement egy erdőbe, azután nem látták, nyoma veszett…

Azt suttogták róla, hogy ezek után egyszer felbukkant Fehérváron, koldusként. Későbbi (a Képes Krónikánál) nyomok azt mutatják, hogy Polában halt meg, s a környéken szinte szentként tisztelték.

Ezek nagyjából az előttem is ismert tények.

Miről szól ezek után a könyv?

Nos, valójában semmi újat nem mond el.

A „töltelék”, a közbülső események, ahol szabadon szárnyalhat az író fantáziája érdekes, olvasmányos, és hihető történet. Persze Salamon szemszögéből nézi az eseményeket, tehát Géza királyunk és Szent László mindig csak trónbitorló, ellenség, de ez érthető. (Ám ők meg se szólalnak a történetben, minden, amit róluk megtudunk, azt Salamon szájába adja a szerző, és ez, ugyebár, minden lehet, csak jó nem…) Az érdekes a könyvben az, és ez csak azután derül ki, hogy az utolsó mondatot is elolvastuk, hogyan lesz a féktelen, vad, akarnok, álnok, cselszövő királyból önmagával, a világgal, és Istennel megbékélt ember, s itt az emberen van a hangsúly. Aki egész életében átkozza Istent az elvesztett hatalom és trón miatt, végül rájön, hogy valójában Isten végig vele volt, segítette, egyengette az útját, hogy rájöjjön: vannak fontosabb dolgok is, mint a hatalom, a pompa, a ragyogás, csak a lelkében kiegyensúlyozott, megbékélt ember lehet igazán boldog. Akit nem hajt a vágy a talmi csillogásra, a talpnyalók duruzsolása, nem nyújt igazi biztonságot.

Azt hiszem, ez az író igazi üzenete korunk olvasójához.

A regény szerint Salamon élete utolsó szakaszában megtalálta a lelki megnyugvást, remeteként gyógyította a polai embereket, testi és lelki vigaszt nyújtott nekik.

Azt külön élvezet volt látni, ahogyan az író beleveszi az ismert tényeket a regény eseménysorába. Nem színezi ki, s csak egy kissé bőbeszédűbb, mint a Képes krónika. Olyan volt az érzésem, hogy a krónika akár készülhetett volna a könyv alapján is, és nem fordítva.

Az események lehetőséget adnak a képzelet szárnyalására is. Amikor Kutesk, a besenyő király udvarába megy, hogy szövetséget kössön velük a hazája ellen, s ezért hajlandó lenne a régi hitre is visszatérni, s Tengrit, a magyarok Öregistenét újra imádni, fehér lovat áldozni neki, egyszerűen fantasztikus és lebilincselő olvasmány. Ahogy Bánó, az öreg táltos rávezeti, hogy hiába is tesz bármit: nem lehet színből áldozni. Nem lehet Jézust elhagyni, és Tengrit a helyébe tenni. A hitének megfelelő Istent a szívével kell szeretni, egyébként minden hiába…

Izgalmas rész, és alkalmas Salamon lelki vívódásának, hitbeli kanyargásainak, az Istennel való békétlenségének bemutatására.

Érdekes Filiberta személye és szerepe. Nem tudom, az írói fantázia juttatta Salamonnak szeretőül, miután Juditot, a feleségét Géza kipaterolta az országból. A történet szerint tíz éven át éltek együtt, végül született egy fiúgyermekük, de halva. Filiberta letargiába esett, Végül zárdába vonult. Az írói fantázia somlyóra küldte, s ahogy becsukódott utána a kapu, Salamon többé nem látta, semmit se tudott róla, még az apáca nevét se. Ám történelmi tény (a legendák szerint), hogy Salamon azért szabadult börtönéből (a Salamon toronyból), mert amikor László király szentté akarta avattatni Istvánt, az országalapítót, nem tudták felemelni a koporsó tetejét, hogy megszemléljék a földi maradványokat. S egy somlyói apáca álmában megjelent István király, és megüzente az élőknek: amíg az ország felkent királya – Salamon – börtönben raboskodik, addig nem lehet a fedőkövet elmozdítani. S csodák csodája, amint László teljes díszben odahozatta a börtönből az unokaöccsét, a sírkövet könnyedén levették. Nem derül ki, hogy Filiberta volt–e az álmot látó somlyói apáca…

És egy érdekesség:

Aki elolvassa a könyvet, megtudhatja, honnan a mondás: fénylik mint Salamon töke!

Nem arról a tökről van szó, amit általában gondolunk.

Amikor be volt börtönözve, a torony összes ajtaját befalazták, az ablakokat ökörhólyaggal takarták, az őrség éjjel nappal őrizte, a tornyon kívül körbefutó nyitott folyosón sétálva. A feladatuk volt, hogy mind a nyolc ablakba, sötétedés után, egy–egy töklámpást tegyenek. Ezek fénye messziről látszottak, s aki feltekintett a toronyba láthatta, hogy: „fénylenek már Salamon töki”...

Igazán jól szórakoztam, és sokat tanultam (emberileg is) a könyvből.

Meddig húsz éves egy hajó? - MV Kambo - 2. rész

 Július 7. Péntek, Duisburg, úton. Mint az előbbiekből kiderült, korán keltem, mert azzal kezdtünk, hogy másik rakparthoz álltunk. Aztán megkezdték a kirakást, fél kettőkor végeztek, indulás.

Úgy gondoltam, délelőtt majd alszom egy kicsit, de átlagban negyedóránként csöngött a telefon. Meg én is hívtam Encsit. Nimród másolja az adatokat a komputerből.

Az indulás után négyig a hídon voltam, majd jött az első tiszt, hogy tegyem magam tisztába, vacsorázzam, és aludjak. Le is fürödtem (a fürdőt állandóan fűteni kell – sajnos nem lehet elzárni a csapját –, de ez kisebb baj, a nagyobb az lenne, ha olyan lenne, mint az első tiszté. Neki olyan van, hogy semmilyen. Ezen a hajón csak a parancsnoknak van fürdője – itt királyi kényelemnek számít –, a többi öt ember egy zuhanyzót használ az „alagsorban”, a közös WC mellett, ehhez a chiefnek két emeletet kell lemennie.) Alvásra már nem gondolhattam, mert hatkor az én őrségem jött, így hamarabb leváltottam az első tisztet, mert hosszú éjszakája lesz.

Azt hiszem, ezen a hajón nem tudnám azt csinálni, amit a chief. Ő az első tiszt, a fedélzetmester, és sokszor besegít a matrózoknak. Rohangál, intézkedik, a zsigereiben érzi a hajót. Van egy öreg matróz, és egy fiatal. Ő a chief fia…

Este fél hatkor felmentem a hídra szolgálatba.

A rajnai kormányossal szerencsém van. Legalább tíz év óta hozza viszi a hajót Rotterdam és német kikötők között, jobban ismeri a hidat, mint bárki más. Mindent megmutatott, elmagyarázta, hogyan viselkedik a hajó manőver közben, ez hallatlanul fontos a jövőre nézve. A hajó 1971–ben épült, tehát nincs orrsugárkormánya, a manőver hagyományos, ráadásul a magyar parancsnokoknak nem ismeretlen, mert mint az otthon gyártott „norvég” típusnak, ennek is „left handed”, azaz balra forgó (állítható szárnyú – pitch propeller) csavarja van. A kormány, a telegráf jó, könnyű kezelni a gépet. Nincs Inmarsat–C, csak rádiótelefon. URH és középhullámú. Ezen kívül egy mobil, szóval könnyű a kapcsolattartás, és nincs adminisztráció a táviratokkal. Ez jó.

A fentihez csak egy megjegyzés: 2000 – 1971 = 29. Ez egy igen egyszerű matematikai művelet. Nem tudom, a lengyel ügynökség olyan–e mint az anyósom volt szegény? Ő azt tartotta, amíg napra be nem tölti a 72. évét, addig 71–nek kell mondania magát. Ez lengyelül így hangzik: amíg a hajó be nem tölti a harmincadik évét, addig húsznak kell mondani…

Július 8. Szombat, úton – Rotterdam – úton. Fent voltam egészen háromig. Ugyanis akkor kötöttünk ki az Europort Mississippihavenben. Itt még nem voltam. Innen tíz perc alatt a nyílt tengeren vagyunk.

Egy laza nap

Úgy tűnt, ezzel végeztünk is, és mehetek aludni. De nem, mert már a gázolajat vételeztük, aláírás, stempli. Hamarosan meghozták az „alkoholtartalmú italokat”, aláírás, pecsét. Újabb teherautóval megérkeztek az élelmiszerek, stempli, aláírás… Négykor jöttek, hogy sajnos rossz helyen állunk, a hajót húsz méternyit hátra kell húzni. A marhái… Pedig ők irányították a kikötést, mutatták, hova álljunk. Félórás munka, ráadásul teljességgel felesleges, és ilyenkor mindenki berág, ha fáradt, és azt hiszem, nem volt friss ember a hajón. A matrózok éjfélkor kezdtek (az első tiszt tizenegykor), mert fel kellett szerelni a hidak miatt ledöntött árbocokat, antennákat, a két (egy tengeri, egy folyami) radarállványt, és végül a raktárt előkészíteni nyitásra.

Közben a chief állandóan rohangált jelenteni, mi a helyzet, szóval szépen elvoltunk.

Öt után eldőltem a szalonom szófáján. Közben eszembe jutott, hogy a kamera a hídon van, és láttam, hogy idegen emberek „lábai” mennek fel a lépcsőn (reggel kiderült, hogy az első tiszt, meg a rakomány- és draftsurveyor voltak). A szófáról, ha fekszem, az asztal alatt a folyosóra látok … Magamban motyogtam, hogy felmegyek, és elteszem a kamerát… most felkelek és felmegyek… akkor fel… flekelemegyek… igen, most, azonnal megye… és szinte elájultam.

Nyolckor felriadtam, fél kilenckor felkeltem.

Ruhástól aludni nem a legjobb, ha bent meleg van, kint meg hűvös, akkor az ember fázik, mint a kutya. Az otthoni kánikula után hűvös a tizenöt fok.

Már csak pár emelésnyi szén hiányzott. Aztán draftsurvey (a rakomány mennyiségének kiszámítása merülés alapján), és jön a chief, és mondja ékes lengyelséggel. Én bólogatok, ő mondja. Én vigyorgok, ő magyaráz.

Aztán megkérdeztem magyarul, hogy mennyi is a rakomány?

Nézett, mint a lőtt medve. Aztán a homlokára csapott, és elmondta angolul.

Azt hiszem, ő is fáradt, pedig este nyolctól tizenegyig aludt…

Fél tizenkettőkor indultunk. Most enyém az őrség 06–12 és 18–24 között. A legegyszerűbb az lett volna, ha átadom a chiefnek az őrséget 12:00–kor, de ezt ugye nem lehet csinálni (bár egy német parancsnok vagy Sz. B. minden szívfájdalom nélkül megteszi), tehát én adtam este nyolcig a szolgálatot.

Negyed hétkor az első tiszt riadtan jött:

– Sorry, Mr. captain… – és szabadkozott, hogy elaludt. Visszaküldtem, hát tudott aludni nyolcig!

Negyed kilenckor lementem, és meglepve tapasztaltam, hogy az ágyam tele van még cuccal, és a bőröndöm is rajta van. Ha jól gondolom, ez azt jelenti, hogy érkezés óta nem feküdtem még benne!

Kacifántos behajózás - MV Kambo (1. rész)

Július 6. Csütörtök, Budapest, Duisburg. Elérkezett a várva várt nap, mert meg kell mondjam, hogy már igen vártam a behajózást. Kell a pénz, és ez a szerződés egy új kihívás. Egy kicsit bennem van a frász, de legyőzhető minden különösebb gond nélkül.

Taxival mentünk a reptérre,

A jegy rendben volt, megittunk az asszonykával két dobozos limonádét, és én egy kávét, ez mindössze 1250 Ft. volt. Csekélység…

Negyed egykor becsekkoltam, Encsike szokás szerint elpityeredett, szegény egyre nehezebben viseli a behajózásokat. Rendben indultunk.

Münchenben átszállás, Düsseldorfban kellemesen hűvös idő fogadott. S-bahnnal mentem Duisburgba.

Hajót keresek…

Sose ment még ilyen flottul az utazás.

Kerestem egy telefonfülkét.

Az ügynökségen senki nem vette fel, hasztalan tárcsáztam…

A hajó mobilja helyett, egy szőke dán hölgy mondogatta, hogy hagyhatok üzenetet. Kinek, és minek?

Most mi a fenét csinálok?

Kezdtem aggódni.

Aztán egy kicsit megijedni… Ugyanis még nem voltam ilyen helyzetben. Megpróbáltam szót érteni a taxisofőrökkel, de ők igen kedvesek voltak és törökök, s nem beszéltek a németen és a törökön kívül semmi nyelvet.

Ahogy Zümzümbogár mondja, a nehéz helyzetekben mindig jön valami frappáns ötlete az embernek, és ez természetesen most is így volt. Megkerestem a Bahn Polizait, akik megígérték, hogy segítenek, csak előbb elmennek egy kicsit őrjárni. Egy óra múlva itt vannak, ígérték, mintha ők lennének a Láng Vince. És kiderült, hogy valóban azok, mert nem voltak ott… de még nem tartunk ott.

Közben a várakozást elunva, sétálni kezdtem. Találtam egy utazási irodát, ha itt nem beszélnek angolul, mondtam magamnak, akkor Franciaországba megyek szinkrontolmácsot keresni az egyszerű nép közé…

De ahogyan gyanítottam, ha nem is beszéltek, de pötyögtek angolul. Annyira igen, hogy végül megértették, hogy akar a fene személyhajóval elmenni akárhova az irodán keresztül, mert van nekem egy jó kis Kambóm, és beszéd közben beugrott a nagy ötlet.

Csak annyit tegyenek meg, kértem, hogy hívják fel a Wasserschutzpolizait azaz a kikötői rendőrséget, és kérdezzék meg hol a hajó. És öt perc múlva a kezemben volt a cetli: „Ausserhafen, DBT (Duisburger Bulk Terminal)”. No, hát ennyi volt.

Visszamentem a vasútra, megállapítottam, hogy Láng Vincéék nem jötte vissza a beígért egy óra múlva, taxiba ültem, kirepesztettünk a megadott címre, és azonnal megláttuk, hogy nincs ott a hajó…

Tanácstalankodtunk egy kicsit a németül igen jól beszélő, nem török taxisofőrrel, s nekem közben olyan jelenetek játszódtak le a „lelki szemeim előtt”, hogy cepelem a csomagjaimat, és keresem a nagy büdös duisburgi éjszakában azt a francos Kambót. Aztán kifundáltuk, hogy elmegyünk a vízirendőrséghez, és kikérdezzük őket. Meg is lett az eredménye. Kiderült, hogy a taxisnak és a rendőrnek az Ausserhafen egészen máshol van… Kocsiba be, és azonnal megtaláltuk a hajót.

Oké…

Az első percek…

A hajó nagyjából megfelelt a várakozásomnak. Öreg, és kicsi, de szépen le van festve, néhol rozsdás, de amúgy masszív. Az első tiszttel találkoztam a parton, örömmel hozott fel a barbához.

Az első kérdések között szerepelt, hogy mikor akar hazamenni. Arra számítottam, hogy holnap. De nem.

– Amikor átadtuk és vettük a hajót, úgy elmegyek, mintha itt se lettem volna –, mondta.

Fél tízkor kezdtük, közben felhívtam Encsikét, aki már nagyon várhatta a hívást. Kiderült, hogy így van. Volt rossz hír is. Nimródtól tudtam meg, hogy a komputer baja végzetes, és formattálni kell a merevlemezt. Adtam néhány utasítást, hogyan csinálja, és most áldottam az eszemet, hogy megvettem a CD írót, így könnyedén ki lehet menteni mindent!

Az átadás-átvétel közben jött a régi főgépész, hogy a váltója részeg, mint az albán szamár… Nem tudja, hogy felfogja-e egyáltalán, amit mond. Na, szépen nézek ki ezzel a pasassal. A hazamenő egyébként a dán cégnél kapott állást, a gépészek intendánsa lesz, a Kambo is hozzá tartozik majd, ez viszont jó hír, mert állandó telefonkapcsolatban leszünk, és mindig tud segíteni az újnak, ha kell.

Innen ment minden, mint a karikacsapás, hamarosan, hajnali fél háromra, végeztünk is az átadás-átvétellel. Ezután Mariusz (a barba) zuhanyozott, csomagolt, felcihelődött, s elment. Fél négykor már le is feküdtem, de a fáradtságtól nem tudtam elaludni. Aki volt már nagyon fáradt, az tudja, hogy ez gyakran előfordul. Négykor még megnéztem az órát, aztán elaludtam. Húztam a lóbőrt egészen háromnegyed ötig, mert akkora kértem ébresztőt az első tiszttől. Öt perc kopogás után fel is ébredtem.

De ez már holnapi történet…

A strzemionegótól a megérkeztemig! - MV Petra (2) 20. - utolsó - rész

Március 27. hétfő, úton, Oran. Megjött, hogy váltanak, csak a marseille-i érkezés időpontját várják Párizsban.
Már elkezdődött a Reisefever... Álmos voltam, de nem tudtam aludni délelőtt.
Küldtem e-milt Encsikének. Jó lenne megcsináltatni a menyezetig érő könyvszekrényt a falra.
Még éjfél előtt kikötöttünk.
Maciej meghívott egy whiskyre. Három lett belőle. A harmadik előtt azt mondtam:
- Strzemionego!
Csak nézett kifelé a fejéből. Ugyanis ez egy meglehetősen speciális lengyel "szakkifejezés". A "strzemion" kengyelt jelent. A szónak az az értelme, hogy mielőtt az urak nyeregbe (kengyelbe) szállnak, még egy utolsót isznak. Mára az értelme: ez az utolsó pohár...
Már ilyeneket is tudok!
Egyre jobban ragad rám a nyelv. Ha két-három hónapot most maradnék, akkor már egészen jól menne...
De inkább hazamegyek, mert ennyire nem érdekel a lengyel.

Március 28. kedd, Oran, úton. Hamar készen lettünk. Hat után indultunk. Kellemetlen, nyugati szél fújt. Lehet, hogy ahhoz elég időt vesztettünk, hogy 30-án este ne érkezzünk meg. Várom már nagyon Marseille-t.

Március 29. szerda, úton. Ilyen a tengerészélet... Délután békésen videóztam, amikor beütött a mennyko egy távirat képében.

Andrieu hülye elképzelése...

Nem akartam hinni Meciejnek. Azt hittem hülyéskedik. De nem. Andrieu a következőt írta: Maciejt át akarja szállítani a Rappelre, én meg jöjjek vissza két hét múlva...
Ez azért baromság.
Mit tehetek? Mondjak igent, és jöjjek? Mindenképpen otthon akarok lenni Szabolcs irodalmi estjén. Tehát 13-a előtt nem leszek hajlandó otthonról eljönni. De mi van, ha igent mondok, és mégis előbb kellene jönnöm?
Nem könnyű megszerveznie a CMO-nak, hogy a Rappel is kikötőben legyen, a Petra is...
Felhívtam Encsikét, hát egyáltalán nem örült a hírnek...
De beletörodött, ám azt hiszem, három hónapnál nem akarok többet a hajón lenni...
Bár, ki tudja?
Ha belegondolok, hogy itt lennék októberig, az azt jelentené, hogy egy évet hajóztam egyfolytában azután, hogy azt mondták, nincs helyük a számomra...
Röhej.
Igaz, hogy nem érzem magam túlzottan fáradtnak, de a hírre szinte "összeolmlottam", rámtört a fáradtság... Annak ellenére, hogy parancsnoknak lenni azért más.
Holnap hajnali fél ötkor érkezünk Marseille-be, remélem az új chief a parton lesz érkezéskor!
Andrieu holnap várja a választ telefonon.

Március 30. csütörtök, úton. Elment a nap, csak egy kis bibi volt: nem jött meg az utazási részletezés. Azaz se az új elsőtiszté, se az enyém, pedig idejen lenne. Remélem, nem valami fekete ügyben töri fejét Andrieux!

Március 31. péntek, úton, Marseille. Hajnali kikötés, és sehol senki. Se váltó, se ügynök. Azért nem szívtam mellre a dolgot.
Eléggé esőre állt az idő, ráadásul egy geng jött csak, így mindenki elkezdett bizakodni abban, hogy az éjszakát part mellett töltjük.
Nyolckor megjött

Milos Lubkowski

Első látásra szimpatikus volt, csak az angol kiejtését nem szerettem, mert az amerikai.
Később kiderült, hagy marhára el akarja játszani az amerikait, amivel nem tette magát túlzottan szimpatikussá a személyzet előtt.
Ráadásul azt is el akarta hallgatni, hogy először elsőtiszt, igaz csak előttem, mert a parancsnok előtt nem tudta, és gondolom nem is akarta.
Egész nap átadtunk-átvettünk.
Estére komolyan elfáradtam.

Április 1. szombat, Marseille - Budapest A berakással hamar végeztek, így nem kellett sokáig várnom. Tizenegykor berobogott Armand, s kivitt a reptérre.
Felhívtam Encsit dél körül, megnyugtattam, hogy Párizsból is felhívom. Minden sínen volt. Csak a lyoni gép nem.
Ugyanis késve érkezett, s csak fél négy után indultunk.
A légikisasszony szerint elérem a pesti gépet.
Szerintem, ha a terminálok közötti buszra kell várnom, akkor nem.
Egy ifjú hölgyemény várt a gép ajtajában, s rohamléptekkel elmentünk a kocsijához, majd irány a pesti gép.
Elértem. Ami fantasztikus, a csomagjaim is. Nem hittem volna, hogy röpke húsz perc elég az "érfrancnak" a csomagok továbbítására...
Encsike és Szabolcs várt. Nimród itthon volt. Finom vacsorát kaptunk.
Nagyon szeretek hazaérkezni, mindig jó megjönni.

A legközelebbi behajózásra május 31-én került volna sor, de indulás napján kaptam az í-mélt: eladták a Petrát, egyelőre nincs munkalehetőség. És sajnos később se volt... Mivel dolgozni kell, a pénzre szükség van, ezért más cég után kellett néznem.
A következő hajóm az M/V KAMBO.

Shogun, a minden lében kanál - MV Petra (2) 19. rész

Március 24. péntek, úton, Valencia. Egész délután dolgoztam. Krzyszek egykor keltett, s egészen fél ötig a rakományjegyzék alapján próbáltam elkészíteni a rakodási tervet Valencia, Barcelona, és Marseille számára.
Amikor elkészültem, és már a pilotot váruk, hogy kikössünk Valenciában, akkor jött egy telex a hajóbérlőtől, hogy Marseille törölve, Barcelonából Oranba megyünk, és vissza Marseille-be. Azt hiszem, mindez azért van, hogy elkerüljék a vasárnapot Marseille-ben és a pénteket Oránban.
Ez nekem csak jó, mert március végén otthon lehetek.
Azt hiszem, azért történt a változás, mert reggel megtáviratoztam a családnak az utat, tehát "elkiabáltam".

Március 25. szombat, Valencia, úton. Este még felhívtam Encsikét. Természetesen megörült, hogy megyek haza.
Már készülődök. Megírtam az új elsőtisztnek, amit a hajóról és az útról tudni kell. Kilenc oldal lett. És ezt úgy írtam meg, hogy nincs angol szótár velem. Nem rossz teljesítmény.

Shogun a minden lében kanál...

Talán nem is jó a kifejezés. Shogun (a főgépész), kezdi beleütni az orrát olyan dolgokba, amihez semmi köze.
Most az a legnagyobb baja, és erről Maciej legnagyobb megrökönyödésére levelet is írt Párizsba -, hogy az algériából szállított héliumért miért nem kapnak a gépészek bónuszt. Ugyanis megnézte az elszámolást, amit készítettem, és meglepve tapasztalta, hogy héliumtartályonként 40 frankot kap az elsőtiszt - becses jómgam -, és 10-et a fedélzetmester.
A hélium szállításakor szellőztetni kell a garázst, ezért két generátort kell járatni, ami "ha elromlik" többletmunkát jelent a gépészek számára, tehát a következtetése: legalább 30%-ot a gépészeknek kell kapniuk.
A vadmarhája.
Az igazság az, hogy nekem nem 40, hanem 50 frank jár tartályonként, és úri jókedvemben adok 10-et a fedélzetmesternek, ugyanis ő kísér a raktárba amikor a műszereket ellenőrzöm. Meg veszek egy üveg vodkát a matrózoknak, a kötözésért. És ezt a pénzt nem a szállításért kapom, hanem azért, mert a fuvaroztató előírása az, hogy naponta kell ellenőriznem a tartályokat. Márpedig a fuvaroztató nem a főnököm, ha munkát ad, fizessen. És a hajóbérlő fizet is, mert teljesen természetes. Ugyanúgy, mint az elektrikusnak, 50 frankot hűtőkonténerenként, mert azt se munkaköri kötelessége ellenőrizni.
Szóval Shogun eltolhatja a "biciglit", és kinyalhatja...
Neki is haza kellene már menni, de még marad egy utat.

Március 26. vasárnap, úton, Barcelona, úton. Ma van meg az öt hónapom. A mai nap is elég hosszú volt. Az utóbbi három napban 25 túlórám volt...
Olvastam apám verseit, és megragadott az "istenes versek" szépsége.
Tudom, hogy neki az Isten egészen mást jelent, mint pl. Bartis Feri (ő is nagyon dicsérte), vagy az én számomra is. Úgy érzem, de azt hiszem igazam van, hogy apa az istenes verseiben nem a Jóistennel perlekedik, nem vele vitázik, nem őt szólítja meg, hanem számára az "elmúlást" testesíti meg. A minden kezdetét és végét. Bartist azért említettem, mert teljesen fel volt dobódva, attól a versétől, amiben apa azon elmélkedik, hogy az Istennek kell magyarul tudnia...
Ha már leírtam, hogy másként vélekedek az Istenről, mint az édesapám, akkor talán azt is le kellene, hogy mi az én véleményem.
Ami közel áll hozzám, az a reinkarnáció. Persze nem úgy hogy ÉN újjászületek, hanem hiszem, hogy az a szellem, ami bennem van, létezett, és később is létezni fog. Székely István egy, és megismételhetetlen. Egyszer meghalok, és ezzel számomra bevégeztetetett. De valaki megszületik egyszer, akinek a tudata lehet, hogy hordoz majd valamit abból, amit én véghezvittem, az is lehet, hogy valamilyen úton-módon, még emlékezni is fog az életem egy bizonyos (talán nagyon meghatározó) eseményére. Mint ahogyan erre számos példát ismernek keleten. Persze, igazság nincs. Lehet, hogy bennem is csak a "remény" él, mert az ember mindent hajlandó elhinni, csak egyet nem: hogy egyszer végérvényesen megszűnik létezni.
Ami 1948 augusztus másodikán történt az számomra semmivel sincs közelebb, mint Álmos vezér vagy a honfoglalók, vagy a Homo sapiens megjelenése a Földön... Mind az "előttemi" időben történt, mintha meg se történt volna. Ugyanis a világ csak 1948 augusztus 3-a óta létezik...
Amikor húsz éves voltam, nem foglalkoztam ilyen gondolatokkal.
Most ötvenkettő leszek-vagyok. Már többször eszembe jutott a majdani halálom.
Nem félek tőle.
Nem értem az ismerősöm, aki 82 évesen azon sírdogált, hogy még nem akar meghalni. Azt hiszem, saját magát sajnálta, az életét, talán az elszalasztott lehetőségeket...
Ha eszembe jut, hogy akármikor meghalhatok, mindig az a végkövetkeztetés, hogy szép és jó életem van ("volt"). Nekem megadatott az, ami a minden anyagi jólétnél elébbre való: a nyugodt és boldog családi élet. Mert nincs ennél fontosabb. Látom, hogy a fiaim jó úton haladnak. Tudom, hogy megtalálják a helyüket az életben. Mindketten. Szabolcs a tehetsége, és Nimród a hihetetlen szorgalma révén, bár az ő helyzete talán nehezebb. Egy dolog miatt sajnálom őket: olyan feleséget, mint én, nehezen kapnak...
És ez az, amiért azt mondom: ha újra kellene élni az életem, akkor csak ugyanígy szeretném, hogy Enikőt újra megtalálhassam... Úgy érzem, azóta élek teljes értékű életet, amióta ő van nekem. Mindig arról álmodoztam, hogy ilyen feleségem lesz, és megadatott...
Hát mondja valaki, hogy nem szeret az Isten!
A halálról beszéltem. Azt mondtam, nem félek tőle.
Lehet, hogy ezeket a gondolatokat a márciusi két haláleset: Dobó Marci és Szalma Boti kisfiáé hozta ki belőlem. Mert a halál váratlanul jön, nem lehet kiszámítani, csak örülni: lám, én még élek. Az öröm mellett még egyszer elmondom: nem félek a kaszástól. Persze nem is várom, mert élni jó, élni szép.
A mi családunkban mindenképp...

Pletykálkodjunk egy kicsit - MV Petra (2) 18.rész

Március 18. szombat, Marseille, úton. Délre lettünk készen. Nyugodt indulásunk volt. Az ilyet szeretem. Maciej elküldte Párizsnak, hogy még két utat teszek a Petrával.
Egyébként a mai melósgárdát össze se lehet hasonlítani a tegnapival. Többet beraktak a garázsba, mint terveztük.
Na, ugye, megmondtam...
Azonban ha a tegnapi banda az eszembe jut, még mindig kinyílik a bicska a zsebemben. Nyeglék voltak, pökhendiek, arcukra volt írva a "semmit se tehetsz ellenem" útszéli magabiztossága, a "hatalmat" kapott tahó, kocsmatöltelék diadala...
Na, mindegy, elmúlt.

Március 19. vasárnap, úton. Úgy látszik, most kezdődik a rossz idő a Nyugat-Földközi-tengeren. Egyáltalán nem bánom, ha már haza kell mennem...
Olyan hírek terjenegenek, hogy Maciej a Southern Traderre megy, ha letelik a szabadsága. Persze, ehhez előbb át kellene lobogózni...

Március 21. kedd, Mostaganem, úton, Oran. Kiraktunk, beraktunk, eljöttünk. Szép az idő, meleg van, déli szél fúj, a Szaharából hozza a meleget...

Maciej...

Amíg a két kikötő között hajóztunk, Maciejjal beszélgettem. Sok a gondja, naponta kapja a táviratokat otthonról (e-mail), mert az örökségen megindult a harc. A nővére "utálja", és ahogy mondja, ki akarja semmizni. A szülei (az anyja tavaly halt meg) nem hagytak végrendeletet, s most minden kusza. A lakásukat a nővére lányára akarták hagyni, de persze írás nincs róla, Piotrek, Maciej kisfia "ki lenne semmizve". Persze nem látok bele a dolgokba, így csak hümmöghetek. A mai üzenet szerint, a nővére ledobálta a sírról a koszorúikat és a virágokat, amit Maciejék nevében voltak...
Azt hiszem, örökség van bőven, mert a szülők lakása Gdynia belvárosában, de zöldövezetben van (a színház háta mögötti dombon), a papa a lengyel haditengerészet magas rangú tisztje volt (a katonai pompával temették az öreget, 75 éves volt).
A nővére elszúrta az életét, elvált (saját hibájából), nem tanult, valójában a szülei tartották el a 20 éves (csúnyácska) lányával együtt. Most megszűnt az apanázs, és azt hiszem, hogy azért haragszik és irigykedik az öccsére, mert annak mindene megvan, minden segítség nélkül.
Egyébként - amint látszik - lassan, lassan kiderülnek a dolgok. Gondolom, Maciejnek nem volt nehéz bekerülni a főiskolára. Nem tudom, valójában milyen a politikai beállítottsága, bár saját bevallása szerint jobboldali. Lehet, hogy benn van az is, hogy - ahogyan mondja -, szinte mostohagyereknek tekintették, bár nem tudhatom, mi van a dolgok mögött. Elmondása szerint nem kapott semmi segítséget a szüleitől, mindent a lányukra költöttek.
Pletykálkodtam, uff!

Március 22. Oran. Korán keltem, hogy nézhessem a Magyar 2 reggeli műsorát. Kíváncsi vagyok, miért változtatták Meg MTV-ről a nevet, azt gondolom, hogy a Music Television (MTV) megnyerte a pert ellenük.

Kiakadtam...

Ma teljesen kikészültem idegileg. Nem a szokásos rakpartunkon állunk, mindenki ideges, nem tudni, hogy mi lesz velünk. Már olyat is rebesgettek, hogy öt napot állunk. Ez pedig nem jó a hazamenetelem szempontjából.
Ráadásul Valencia és Barcelona is lesz, nagyon sok rakományt veszünk fel Spanyolországban, és alig van hely az oráni rakománynak, a hajóbérlő meg állandóan küldözgeti a telexet, hogy még egy konténert, még két konténert vegyünk fel...
Hadzsi beletenyerelt a szarba.
Egész nap búskomoran jár-kel.
Ugyanis az előző úton kiraktunk egy konténert, amit nem kellett volna (ő megkapta Marseille-ből a telexet, hogy a hajón marad, de elfelejtette), és most a saját költségén kell berakatnia...
Estére azért letisztultak a dolgok. Holnap reggel átállunk egy másik rakpartra, és délután elmehetünk...

Március 23. csütörtök, Oran, úton. Komótosan dolgozva befejezték fél ötre a hajót, így a tegnapi nagy szövegből semmi se jött be.

Marseille-ben szocializmus van - MV Petra (2) 17. rész

Március 14. kedd, Oran úton. Már azt hittem, hogy elmarad az esős évszak. Ma esett először, amióta Algériába járok a Petrával. Ez sajnos nem akadályozta őket abban, hogy befejezzenek, és szokás szerint egy nap alatt kirúgjanak minket.
Pedig ma a két műszak nem is volt elég. Este tíz után fejezték be. Az ok, ahogy Milud elmondta, az volt, hogy holnap nem lehet melóst szerezni a holnaputáni ünnep miatt. Ugyanis 15.-én mindenki birkát vesz (családonként egyet), hogy legyen a 16.-i ünnepre. Ahogyan Milud angol-spanyol keveréknyelvével elmagyarázta (még jó hogy eléggé ismerem a Bibliát), ezen a napon az összes muzulmán országban Ábrahámra emlékeznek, aki már feláldozta volna a fiát Istennek, amikor az közölte, elég lesz egy birka is... Nos erre emlékeznek, de hogy az ünnep miben áll, azt majd Hadzsitól kell kikérdeznem legközelebb.
Elég az hozzá, hogy éjfél előtt öt perccel kezdtük a manővert.

Március 15. szerda, Oran, úton. Ebben legalább annyi jó van, hogy pénteken nem érhetünk Marseille-be a reggeli munkakezdésre.
Este nyolc után az MTV2 előtt gubbasztottam, vártam, hogy adjanak összefoglalókat az ünnepségekről.
Azt azért elmagyaráztam a polyákoknak, hogy miért viselem a kokárdát - ugyanis magam, és nem mások miatt, a lelkemnek van rá szüksége. Amiért említésre érdemes a dolog, az az, hogy mindezt lengyelül el tudtam mondani...

Március 16. csütörtök, úton. Tegnap délelőtt Adam elkérte a komputert, és megcsinálta a nem hajló zsanért. Igaz, kissé át kellett alakítani, s ezáltal nem piacképes, de nekem jó. Már azon törtem a fejem, hogy vennem kell egy újat, mert nem tudom lehozni a hajóra, de úgy látszik, ebben szerencsés voltam. Nem szép, de funkcionálisan hasznos.

Március 17. péntek, úton, Marseille. Éppen megérkeztünk munkakezdésre. Azt hittem, hogy ez rekordjavítás lesz, mert egy műszak elég lett volna, hogy berakják a hajót. Szerencsére csak holnap megyünk el.

A kikötőben szocializmus van...

Rettenetesen kiakadtam. A melósokra. A viselkedésük olyan, mintha a létező szocializmusban dolgoznának. Borzalmas! A sok félhülye, analfabéta, vadbarom azt csinálhat amit akar... Nincs az a hatalom, aminek engedelmeskednének.
Egyszerűen nem voltak hajlandók úgy berakni a garázst, ahogyan kell. Egy csomó helyet vesztettünk miattuk. Nem hajlandók megkötözni a rakományt. A kikötői előírások szerint hat lánccal kell megkötniük egy munkagépet - persze ez is kevés, és ezért a hajóbérlő külön fizet a matrózoknak, hogy a rakomány biztonságban legyen a tengeren -, de még ezt se voltak hajlandóak megtenni.
Panaszra mentem a műszakvezetőhöz.
Tipikusan szocializmusbeli eljárás következett.
A műszakvezető nagy hangon kiadta az utasítást a brigádvezetőnek, hogy hat lánccal kell megkötni minden berakott gépet. Részéről a dolog el volt intézve, hiszen láthattam, hogy "mindent megtett, ami tőle elvárható". A műszakvezető megpróbált velük beszélni, halkan motyogott valamit, a melósok meg úgy elküldték a kis főnököt a francba, ahogyan az illik. Persze nem tettek fel egy láncot se...
Hát szükség van szocializmusra? Ebben az egyszerű demokráciában százszor több joga van a munkásnak, és ezerszer több a juttatásuk, mint valaha is bármelyik volt szocialista országban! Hol adtak otthon a melósnak minden műszakban új melós kesztyűt? Mikor kaptak megerősített papírból készült, egyszer használatos overallt műszakonként? (Amit a munka végeztével szerteszét dobálnak, a bosun összeszedi, és odaadja az algériai melósnak, aki ezért mindent megcsinál, ja, persze ott népi demokrácia van, még mindig.) Hol kaptak két óránként negyedóra kávészünetet, nyáron kétféle üdítőt, télen forró kávét és kakaót korlátlanul? Műszak felénél szendvicset és dobozos üdítőt? Soha nem loptak a melósok annyit otthon, mint itt ezek. Ha valamilyen használható árut viszünk, akkor sokszor csak az üres kartonokat rakják be. Szemérmetlenül elhordanak mindent. Szinte nincs egy gépkocsi, amiben rádió lenne. Az a lüke Hadzsi, Oranban, meg csak írja a kárjelentéseket, s a hajóbérlő fizet(ne, ha én nem írnék hasonló jelentést, s ez alapján a kárt át lehet hárítani.) Csak egy maffia szakszervezet kell, és már nem lehet kirúgni a sok disznót, aki csak ül (22.000 frankért havonta - be kell szorozni 42-vel, hogy kijöjjön a melós havi keresete forintban), nem dolgozik, és fel van háborodva, ha a fedélzetmester megmutatja, hogy mit csináljon...
Hétkor fejezték be a munkát a garázsban.
Nyolcig dolgozott a két ügynök, hogy megpróbáljanak helyet csinálni a maradék rakománynak, mert szólni nem mertek a melósoknak, hogy rosszul rakták be a hajót. Így se biztos, hogy befér az egy trailer és négy vontató-kamion.
S ha emiatt kevesebb rakományt vihetünk, csak megrántják a vállukat, és röhögnek...
Utálom az egész bandát.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy legtöbbször egészen normális melósok jönnek, akikkel lehet beszélni... Végül is nem az emberek a rosszak, hanem a rendszer, amelyik megenged nekik mindent. Csak nekem kell velük dolgoznom... S ma ilyen banda jutott...
Ma volt valami jó is...
Felhívtam Encsikét.
Éppen akkor érkezett meg Dobó Marci temetéséről, illetve a gyászmiséről. Szegényke le volt törve, éppen jókor hívtam.
Kérdeztem a március 15.-i eseményeket.
Nimród és Szabolcs elmentek a fáklyás felvonulásra, ahogy az már nálunk szokásos. A délutáni díjátadás nem a legjobban sikerült. Mondjam azt, hogy amolyan demszkysen... Az ünnepség után egy másik színpadon rendezték meg, de az egész szervezetlen volt. Nem találták meg a pályázat értékelését, ehelyett próbálták eljópofáskodni. Ami jó volt: sokan voltak a Móriczból, és amikor kiszólították a fiam, lelkes ovációba csaptak!
A pályázatot Varró Dániel bírálta el. Tehetséges ifjú költő. Az "Irodalom visszavág" című folyóiratban olvastam róla és a "Sárkányfű" folyóirat kapcsán.

Amikor szinte semmi nem történik... - MV Petra (2) 16. rész

Február 19. szombat, Oran, úton. Korán, délután ötkor eljöttünk.

Február 20. vasárnap, úton. Meglepő kijelentést teszek: egész nap jöttünk, és este megérkeztünk, dög fáradtan kerültem ágyba.

Február 21. hétfő, Marseille, úton. Kellemes utunk volt, és nyugodt, mivel -, mint valahol említettem - a faxunk elromlott, tehát nem küldözgette a hajóbérlő a kilométer hosszúságú faxait. Ezért reggel hajrá volt, egy óra alatt el kellett készítenem a rakodási tervet, nem egyszerű feladat...
Genovába megyünk.

Február 25. péntek, úton, Mostaganem. Amint látszik, a naplóm teljesen elnyagoltatott.
Délután érkeztünk, egy nyugodt éjszakának nézünk elébe, és gyanítom, két hosszú napom következik.

Február 26. szombat, Mostaganem, Oran. Hamarabb végeztek, mint gondoltam. Délelőtt kiraktak 63 konténert, ráadásul egy geng! Késő este értünk Oranba.

Február 27. vasárnap, Oran, úton. Hétkor kezdtek, és este hétkor kész volt a hajó. Több mint kétszáz konténer ki és berakása, a vegyes áru és a gördülő rakomány, ráadásul hat héliumot is beraktunk.
Ha azt mondom, hogy úgy dolgoztak, mint Hollandiában, akkor nem túlzok! Soha nem hittem volna el arabokról (algériaiakról), hogy ilyen teljesítményre képesek!
Hadzsi, az ügynök azt mondja, hogy tegnap hajnalban itt volt a Planet nevű hajó, a Sudcargos legújabb bérleménye, s Marseille, Genova, Alger utat járja. Hogy miért érdekes? Mert teljes magyar személyzete van.
Ezentúl minden őrségben hívom őket, egyszer csak összejövünk valahol (Leginkább Marseille közelében van rá esély.)

Március 2. csütörtök, úton, Marseille. Legalább 100 km/h-s szélben volt a manőver. Melegen felöltöztem, de így is átfáztam. Nem volt egyszerű manőver... Vontatót is kértünk, mégis nekivágódtunk a rakpart sarkának, szerencsénkre nem történt semmi kár.
Fél hatra kikötöttünk, a délelőtt folyamán megkaptam a Gudrun kefelevonatát, így ezen az úton kijavítom, s mire hazamegyek, kész lesz a könyv.
A szerencséhez tartozik az is, hogy csak egy munkásbrigád jött, a fedélzeten nem tudtak dolgozni a hatalmas szélben, így a garázst ki- és berakták, majd elmentek. Csak holnap indulunk. Végre egy éjszaka Marseille-ben.
Távirat jött Mr. Andrieux-től. Eltörte a lábát. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy megint variál. A legújabb, hogy április első hetében megyek haza, s június elején visszajövök.

Március 4. szombat, úton. Az a helyzet, hogy teljesen leültem. Nem tudok naplót írni. Végül is nincs miről.

Március 5. vasárnap, úton, Mostaganem. Délután megérkeztünk, úgy néz ki, hogy ez a kanyar jól jön ki. Azért, mert ma is, meg holnap is lesz egy nyugodt esténk.
Este Adammal beszélgettünk. Tulajdonképpen szót se érdemelne, ha nem lenne ugyanazon a véleményen, mint én (ami a politikát illeti)

Március 6. hétfő, Mostaganem, úton, Oran. Teledurrant a hócipőm az ügynökkel. Mindent a hajó legénységével akar megcsináltatni, és azzal fenyegetőzik, hogy besmúzol a franciáknál, hogy nincs megfelelő összhang.

Március 8. szerda, úton. A reggeli őrség alatt, mint már annyiszor, beleszóltam a rövidhullámú rádióba:
- Egy, kettő, három, ki tudja folytatni?
- Na, itt vagyok, ki vagy? - jött a meglepő válasz.
A Planet barbája válaszolt, Fekete Laci. Tudott rólam, amikor Oranban voltak, Hadzsi említett, de csak azt, hogy a Petra parancsnoka a magyar Mr. István. Ugye tudjuk: a hír igaz, csak nem ebben a formában...
Wessels hajón van (én a Presidenten voltam).
Genova - Fos - Barcelona - Casablanca járaton szállítják a konténereket.

Március 10. péntek, Marseille. úton. Bolondokháza volt, a szokásos Marseille-ben. Azért befejezték a munkát negyed nyolcra, és eljöttünk.

Március. 11. szombat, úton. Hideg van (14-15 fok), de szépen süt a nap. Kell-e több, ha a víz sima?
Elkezdtem írni az elsőtiszti átadás-átvételre egy komoly ismertetőt, mert új chief jön. Hazamenetel előtt a teljes napot a hajón töltöm majd, hogy mindent, amit lehet bemutathassak az utódomnak.

Március 12. Vasárnap. úton. Tegnap egy kicsit elengedtem magam... Ledörgöltünk két üveg whiskyt, igaz voltunk rá vagy heten. Előbb a szalonban, azután Kaziu Formella (olasz eredetű család lehet?) kabinjában. Későn aludtam el, korán keltem, és mégse tudtam délután pihenni. Végignéztem a Lurkó kupa meccseit, abban reménykedtem, hogy kis Attilát láthatom majd... Nem volt olyan szerencsém, hogy dicsekedhessek vele.

Március 13. hétfő, úton Mostaganem, Oran. Rossz hírt kapott Maciej. A papáját (75 éves) kórházba szállították. A vérnyomása 50/0! Pár óra múlva jött a telefon, meghalt.
Sokat gondolkodott mit csináljon, hazamenjen-e a temetésre, de Algériából nem lehet, így hosszas vívódás után úgy döntött, marad.
Ha hazament volna, akkor az számomra nem a legjobban jött volna ki.
Hosszú nap volt. Kiraktunk, beraktunk, eljöttünk.
Az oráni érkezés előtt kis gubanc támadt. A rakpartunk foglalt volt, így egy másikra mentünk. Úgy álltunk part mellé, hogy a konténereket a garázsból ki tudjuk rakni saját daruval, ez viszont nem felelt meg a kikötőnek, hosszas huzavona, aztán belenyugodtak a helyzetbe. Ugyanis a daru teherbírása 35 tonna 17 méteres kinyúlással, 25 tonna 24 m.-ig. Tehát úgy kellett kikötni, hogy a daruink a part felőli oldalon legyenek, mivel a hajóbérlő nem akarta a nehéz konténereket mafira tenni Marseille-ben. Így most fizetheti az átállás költségeit...
De ez legyen a legnagyobb problémánk. A Sudcargos-nak rengeteg kidobni való pénze van, náluk ez nem számít...

Rend csinálás Algériában - MV Petra (2) 15.rész

Február 9. szerda, Úton Oran. Azt hittük, hogy csak holnap kezdik a kirakást. Ehelyett éjfélig dolgoztak. Mit mondjak, istenesen elfáradtam...

Február 10. csütörtök, Oran, úton. Este eljöttünk, ma is 14 órát dolgoztam. Lehet, hogy Encsi örül annak, hogy az elsőtiszti munka nem olyan felelősségteljes, de sokkal fárasztóbb. Úgy zuhantam az ágyba este negyed kilenckor...

Február 11. péntek, úton. Hajnalig húztam a lóbőrt. Úgy-ahogy kipihentem magam. Azt hiszem, a naplómon is meglátszik, hogy nincs túl sok időm írni...

Február 12. szombat, úton. Elromlott az idő, ami azt jelenti, hogy megjött a misztrál menetrendszerűen.

Február 14. hétfő, Marseille, úton.Közben megkaptam Szabolcs levelét, és a verseit.
Tetszenek.

Február 15. kedd, úton, Barcelona, úton. Expressz járat vagyunk. Háromnegyed kettőkor kötöttünk ki, és a pilotállomás nem akarta elhinni, amikor Maciej háromkor hívta őket, hogy indulásra készen állunk. Fél négykor már a tengeren voltunk.
Út végén megy haza a második gépész, nem örül neki, de a főgépész meg neki nem örül, így az erősebb kutya elve érvényesül. Elég lassú, és egyáltalán nem lehet vele beszélni angolul, mert semmit nem ért. Ez viszont azt is jelenti, hogy vele nekem is lengyelül kell beszélnem, igaz, csak a szűken vett szakmai társalgás erejéig. (töltse meg a ballaszt tankokat, indítsa be a darut, kapcsolja be a generátorokat, stb.)
Ránk jár a rúd. Marseille-be jövet elromlott a rádió adó-vevő, egész hétfőn itt volt a szerelő, a végén kiderült, hogy egy speciális - adatkábel - szakadt el, de mire kiderítette, szétszedett a pasas mindent. Ráadásul most elromlott a faxunk, így most egy jó hétig nyugtunk lesz a hajóbérlőtől. Csak kikötőben, az ügynökségen keresztül tudnak majd elérni a hosszú, rakományjegyzékkel.

Február 16. szerda, úton. Hála a hülye rendelkezésüknek, nem érkezünk meg ma. Lassú menetben megyünk, kreuzolunk egy kicsit, csak holnap reggel hatkor leszünk Mostaganemben.

Február 17. csütörtök, úton, Mostaganem, úton, Oran. Hiába volt minden, hogy elkerüljük a horgonydobást. Hatkor megjöttünk, ledobtuk a horgonyt, és vártuk a parti őrséget. Fél nyolcra kötöttünk ki.
A rakodás nem érdekes. Este nyolckor indultunk Oránba.

A dán parancsnok megrázta az arabokat

Az ügynök mesélte Maciejnek, én tőle tudom, hogy miért ez a változás.
Egy dán hajó érkezett januárban Mostaganem elé. Ledobta a horgonyt, és aludni tértek. A barba legnagyobb meglepetésére, éjjel kettőkor megjelent a parti őrség csónakja. Elég arrogánsak voltak, és követelték a "szokásos" öt karton cigarettát. A parancsnok felháborodott, először azon, hogy mit keres a "navy" ilyenkor a hajón, aztán a tarháláson.
Kikötéskor a szemtelenebb pilot vitte be őket. Én se tudtam lerázni, hiába kapja meg a Marlboróját, többet akar mindig, követelőzik, egyszóval szemtelen. Ezt tette a dánnal is. Ezután a vám következett. Hat karton cigit követeltek ki maguknak.
Ez már több volt a soknál.
A barba felháborodott hangú levelet írt a Kikötőkapitányságnak.
Algírból jött egy ezredes, és rendet csinált. A Coast Guard parancsnoka tíz évet kapott. A pilotot kirúgták, a vámosok vezetőjének megtiltották, hogy hajóra tegye a lábát, csak az irodában dolgozhat.
Hát ezért a változás Mostaganemben.
Kéne egy dán Oranban is...

Február 18. péntek, Oran. Annak ellenére, hogy arab vasárnap volt, dolgoztak. De legalább a vám szabadnapot tartott, így rakodni nem lehetett.
Laza nap volt. Tegnap jól elfáradtam, délután aludtam egy sort, így nem csoda, hogy este friss voltam.

Magyarok...

Már mindenki lefeküdt, így néztem az MTV 2 műsorát. Kerekasztal-beszélgetés volt arról, hogy milyen manapság a magyarok nemzettudata, milyen a nemzeti karakterünk. A témába sok minden belefér.
Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, egy viselkedés-szociológus, egy vajdasági szociológus, egy bizonyos Babarczy Eszter nevű "eszmetörténész" (ilyenről se hallottam, de a hölgy okos dolgokat mondott), s egy megjegyezhetetlen nevű török-magyar fiatalember, beszélgettek Feledy vezetésével.
Csak az érdekességeket mondom el:
Kiss Gy. Csaba szerint az utóbbi tíz évben megváltozott a magyarokhoz való viszonyuk és a magyarokról alkotott képük a horvátoknak, 100%-ban pozitív a vélemény az országról és a népről. Ugyanez a helyzet Bulgáriában és Szlovéniában is. A cseheknél is javul az ázsiónk. Elmondta, hogy a szlovákok nemzeti öntudatát mi böki (többek között): az, hogy a "nagy szlovákokat" elmagyarosítottuk, így Petőfit, Kossuthot, Mikszátot...
A vajdasági beszélgetőpartner is érdekes dolgokat mondott a megítélésünkről. Az egy dolog, amit a politikusok sugallnak, és egészen másképpen fest a helyzet. Egy megtörtént eset, még a békés Jugoszláviából:
Szlovéniában volt, és onnan barátaival Belgrádba utazott. Késő este érkeztek, szállodai szobát nem kaptak. Találkoztak egy idős szerb hölggyel.
- Szállást keresnek? - kérdezte. - Hova valók?
Megmondták, hogy szabadkaiak és ljubjanaiak.
- Na, ha magyarok és szlovének, akkor adok én maguknak szállást. De másnak nem... Tudják-e miért? Mert reggel négykor megyek munkába, a pénzt az asztalon kell hagyni, és a kulcsot a lábtörlő alá tenni.
Tehát a szerb néninek annyi elég volt, hogy magyar (és szlovén) a vendége, megbízott bennük, tudta, hogy a pénzt megkapja, és a lakását se kell féltenie.
A másik, ami jellemzi a magyarok helyzetét a volt Jugoszláviában (és ami siettette a beolvadást), hogy státuszszimbólum számba ment magyar vőt vagy menyt a szerb családban tudni. Tehát más a valóság, és más a politikusok mesterkedése...
Érdekes (és okos) dolgokat mondott a török-magyar filmrendező is. A szülei törökök, 1952-ben jöttek Pestre. Nyolc éves korában Németországba költöztek. Ott egy "adminisztrációs hiba" révén magyarnak tartották (hogyan történt, nem tért ki rá bővebben, de pl. Imre néven "lajstromozták"). Addig Magyarországon abban hitben élt, hogy ő török. De a németek benne a magyart látták, és ott, német földön lett magyar, mert gyermekként elfogadta a helyzetetét - nem is tehetett egyebet - és foggal-körömmel "védte" a magyarokat a németekkel szemben. Azt mondja, igen rövid időn belül elsajátította a "magyarság tudatot", mindössze fél évre volt szüksége.
Tavaly filmet forgatott Törökországban. Egy fiatal lány volt az asszisztense. Sokat faggatta a magyar-török viszonyról (tudjuk, hogy a törökök minket szintén török törzsnek tartanak a mai napig). Elmondta a gyermek mondókát: gólya-gólya gilice... ...török gyerek megvágta...
Meglepve vette észre, hogy az asszisztens kislány könnyezni kezdett, s sírós ajkakkal kérdezte:
- Ennyire gonoszak voltunk Magyarországon?
Egy megjegyzés Babarczy Esztertől, ami számomra fontos, mert némi reményt ad a kis népeknek a fent maradásra ebben az átkozott elamerikásodó világban:
Hiába az amerikai "kultúra" térnyerése, csak az adott nemzeti kultúrákra tud ráépülni, s a Disney mellett a hetvenhét magyar népmesén nevelkedett ifjúság megtarthatja a nemzeti tudatot. Adja Isten, hogy igaza legyen, bár félek, hogy túl optimista.