Március 18. hétfő, úton, Greenore. A hajnali őrségre elromlott az idő, most megmutatja az ír tenger, hogy milyen tud lenni valójában.
De nem sokáig mutogatta a tudományát. Négykor megérkeztem, kószáltam egy kicsit hatig, mert senki nem válaszolt a hívásomra, majd Viktor fél hétkor horgonyt dobott.
Délután kikötöttünk.
Mindig is mondtam, hogy az írek európai népség, sokkal inkább, mint a hollandok, vagy Erikék. Holnap reggel nyolckor kezdik a kirakást, és mivel túlórát fizetnek, ezért este nyolcig dolgoznak. Nem egész éjjel, meg minden, ahogy a többi túlcivilizált országban...
Négykor kimentem, egy kicsit körülnézni. Körbejártam Greenore-t. Mind a tizenvalahány házat. Nem lehet több lakosa, mint száz. Ehhez képest van két kocsmája... Meg egy szatócsbolt, ami postahivatal is egyben, meg minden. Szép rendezett kis falu, amint azt megszoktuk az angoloknál. Összeszámoltam hány utcája van, de egynél tovább nem jutottam.
Mivel a kikötőkapu nem volt nyitva, lévén nagy ünnep - Szent Patrik napja, s ha valaki nem tudja, akkor ő Írország védőszentje -, nagyot kellett kerülnöm, a tengerparton ki tudtam menni, egyenest a sétányra. Nos ott volt a fél falu, sétáltak, beszélgettek, a gyerekek lementek a vízpartra köveket hajigálni, egyesek kutyát sétáltattak, azaz dühöngött a jókedv, kirúgtak a hámból, amúgy angolosan...
Mire visszajöttem, jól el is fáradtam, nem véletlen, hisz két hónap óta először tettem, huzamosabb időre, partra a lábam.
Az ügynök szerdára intézi el, hogy orvoshoz mehessünk, tele vagyok viszkető pörsenésekkel, csakúgy, mint Pascal és Manu.
Március 19. kedd, Greenore. Szépen, komótosan dolgoznak. Kilenctől-kilencig, ez persze hajóidő, mert ők egy órával kevesebbet számolnak. Feltaláltam a spanyolviaszt: mivel a rotterdami ügynök szemét volt, és nem adta fel a leveleimet, ezért kinyomtattam újra, és feladtam, most sk., remélem, a repülőt nem eszik meg a cápák.
Vettem ezt-azt, szappant és Nescafét.
Azt hiszem, a legnagyobb hasznát az euro bevezetésének mi, tengerészek látjuk. Nem kell pénzt váltanunk, mindenütt fizethetünk vele. Megkérdeztem a tallymant (ő az, aki a banánt számolja a dalban, a kikötőben meg a vasat...), hogy nehéz volt-e az átállás az új pénzre? Azt mondta, hogy meglepően könnyen ment, csak a formát kellett megszokni. Ehhez csak annyit, hogy az árak mind a mai napig ki vannak írva ír fontban is.
Nyilván, ezeknek a népeknek csak az új árakat kellett megtanulniuk, hogy egy levél Európába most 83 cent, és nem 60, az árak "nominál értéke" alig változott. Azt hiszem, azok a népek vannak szívóágon, ahol nagyságrendekkel térnek az árak a megszokottól, mint az olaszok, ahol - nem tudom pontosan -, de legalább 1718-cal kell az árakat elosztani, hogy az új pénzben megkapják.
Délután megjött az eső, de a vasnak nem árt, így dolgoztak tovább, kárt nem tett, legfeljebb a havat mosta ki a vas közül.
Március 20. szerda, Greenore, úton. A taxi tizenegyre jött, négyen mentünk orvoshoz, kiderült, hogy Viktornak is van bőrnyavalyája, nemcsak nekünk (Manu és Pascal, meg én).
Rash
Ilyenkor, amikor két hónap is eltelik, hogy utoljára rajtam volt a "kimenőruhám", mindig aggódom egy picinykét, nem-e fogytam-e ki belőle túlságosan. Megnyugtatok mindenkit, hogy nem. Viszont nem is feszült túlságosan, nagyjából úgy áll rajtam, mint amikor eljöttem otthonról.
A szomszéd falu, Carlingford rendelőjébe mentünk. Csudára szeretem ezt az országot. Igaz, nem Anglia, de nagy a hasonlóság, ami nem véletlen. Az épületek, a települések valami "tradicionális nyugalmat" árasztanak, kedvelem ezt a környezetet. A rendelő várójában mindenki köszönt, mi is, meg a helybéliek is, szóba elegyedtek velünk, kikérdeztek, ki fia-borja vagyunk, és látszott, fogalmuk se nincsen, hogy a Zöldfoki szigetek miféle leves?
Kaptunk szép fehér kenőcsöt, meg rózsaszín tablettát. Az orvost rábeszéltem, hogy ez allergia, és nem valami "büdösbogár" fertőzés. El is fogadta, rá is írta a jelentésre, hogy allergical rash.
Viktor nem értette, hiába mondtam, hogy mi az a "rash" (piros folt, közepén egy pici pöttyel = kiütés), megkérdezte az asszisztensnőt. Az persze nem tudta elolvasni, mert az orvosok itt is arról híresek, hogy lógtak az isiben a szépírás órákon. Kérdezem:
- Talán rash?
A csaj képe felderült, bólint, és megjegyezte, hogy nahát, ilyeneket tudok angolul?
Hát persze, miért ne?
A doki is megjegyezte, hogy jól beszélek angolul, és ilyenkor, mintha a hátamat kenegetnék olyan izével, ami a szólásban van (háj). Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy ha orvoshoz (vagy bármilyen "specialistához") megyek, akkor az előfordulható "szakszavakat" kiszótározom, így jutottam tegnap olyan szavakhoz, mint a rash - kiütés, bladder - hólyag, itch - viszket, scratch oneself - vakaródzni. Úgy látszik, Viktor nem folytat előtanulmányokat, megelégszik azzal, hogy eltáncolja, amit mondani akar...
Az ír talány már nem talány...
Mára megoldódott egy, számomra, nehéz talány. A kérdést úgy lehet megfogalmazni: hogyan tudnak az írek annyit inni, amennyit tudnak? Nos, a taxisofőr oldotta meg a rejtélyt, amikor elmagyarázta, hogy egyáltalán nem marhaság, amit tegnap láttam a kocsma falán Greenore-ban, hanem maga az ír valóság. Ugyanis egy tábla volt a homlokzaton, hogy aszondja: ISKOLA. Amíg a nebulókat nem hordta iskolabusz a szomszéd faluba, addig délelőtt oskola működött a teremben, este meg kocsma. Nyilván azért, hogy tudja a kis ír, hova kell menni este, nem tévedhet el, mert nappal megtanulja az utat. Aztán ha kimarad a suliból, továbbra is oda jár, mert a szívében nosztalog a tantónéni iránt, de csak este engedik be, s a tanítónéni akkor már kocsmárosné aranyvirág, ide a legjobb Guinessét...
Praktikus.
Este nyolckor jöttünk el. Lezuhanyoztam, és kipróbáltam a kenőcsöt.
Március 21. úton. Ma van a tavasz első napja, nekünk meg elegünk van a jó időből, és megyünk vissza Erikékhez, kitanulni, hogy milyen a viking kikelet, amikor jegesmedvék fütyörésznek a zsendülő hóbuckák között.
Hogyishívjákba és izébe megyünk, még nem tudtam megtanulni a két norvég kikötő nevét, de hamarosan megtudom, mert be kell írni a hajónaplóba, és valahol utána nézek (hogy norvég várost kellene írnom, azt költői túlzásnak tartanám). Alumínium rudakat rakunk be, és elvisszük Lisszabonba, hogy meglássuk, ott hogy viszonyulnak az euróhoz? Onnan vissza északra, és ha az Isten is úgy akarja, hogy sikerüljön, akkor papírt rakunk be, s irány a Földközi-tenger.
Bambasz szívóágon lesz, mert nem tud visszajönni április végén. Ha az út így sikerül, akkor május második felében érhetünk vissza Észak-Európába.
