Szóval ott tartottam, hogy december elsején, nagyon nagy késéssel megérkeztünk Brailába. No, de semmi baj, hiszen ahogyan az ügynökség mondta még Görögben, két nap alatt beraknak, és semmi perc alatt eljövünk. Az érkezés 1-én, csütörtökön délután (megnéztem az öröknaptárban, milyen jó hogy a világhálón van minden!), tehát pénteken és szombaton berakunk, és vasárnap már úton is vagyunk!
Ám, egy dolog, hogy a görög ügynök mit mondott, és más dolog, hogy román barátaink mit is csinálnak? Nem akarom azt bemesélni, hogy azt mondták, hogy az isten tudja, mikor végzünk. Nem. Azt hozták a tudtunkra, hogy két nap, de szombaton és vasárnap nem dolgoznak.
Hát ez azért legénységi szempontból igazán jó, nem szeretem, amikor egy hajó eszeveszetten kapkod, rohan, gyerünk, hajrá…
Más dolog a parancsnok. Neki ugye elsősorban a hajótulajdonos, másodsorban a hajóbérlő érdekeit kell képviselnie, de egy ilyen pici békát még le lehet nyelni. Nem kettő, hanem négy nap. Nem nagy dolog. És ha már négy napig itt vagyunk, Cs. Gyula, a kápó kitalálta, hogy karbantart a gépházban. Embere volt elég, három géptiszt, gépmester, gépaszi, hát ideális alkalom a munkára.
Ilyenkor az ember szabadidejében fogja a kis pénzikéjét, kimegy, bevált, beül valahova sörözni, sétál, nézi a csinos lányokat (Romániában nincs hiány belőlük!). A brailai primbáré (sétálós utca – tengerészül) elég hosszú, van sok-sok kocsma, presszó, étterem, bár, itt is a rendszerváltás után vagyunk ám! A Dunarea egy hatalmas áruház, itt is bóklászunk, szóval elvagyunk, mint a befőtt. És ez megy hét végén is. Klassz.
Hétfőn már látszott, hogy az a két munkanap, nem teljesen pontosan fedi le a valóságot. De ami tény, azt el kell ismerni. Hétfő estére berakták azt az árut, ami a parton volt. Hogy ez még a fele se volt az elszállítandónak, az csak egy nüanc.
– Captain, várni kell, amíg a gyárból megérkezik a rakomány.
Hát ezzel mi nem tudunk mást kezdeni, mint azt, hogy beletörődtünk.
Hogy mikor történt azt napra pontosan nem tudom, de tény, hogy egy délelőtti kávénál volt, hogy Gyula örömmel jelentette Alinak, hogy az egyes segédgépről levették a generátort, átvizsgálták, megjavították, amit kellett, ezért a generátorért felelősséget vállal. Hamarosan beindítják, most éppen a harmadik géptiszt az utolsó munkafázisokat végzi, ha kész feljön ő is kávézni.
A géptiszt feljött, jelentette, hogy mindent megcsinált, feltette a segédgépre a dekliket, a burkolatot, meg minden fityfenét, amit kellett, kávé után indítható. Tízkor a gépész csapat el. Hamarosan hallottuk, ahogyan beindítják a segédgépet. Töf-töf töf-töf-töf és megy. Dödög szépen, ahogyan kell. Egészen addig… amíg…
Valami durranás, csattogás hallatszott a gépházból. Ilyen szokott lenni, hát ügyet se vetettünk rá.
Hanem aztán vagy jó húsz perc múlva jön a gépüzemvezető a hídra a barbához, jó sápadtan, és halál idegesen.
– Barba, csak két generátorunk van.
– Mi van a harmadikkal?
– Használhatatlan.
– Mi a jó fene történt?
– Az egyes segédgép indítás után két perccel szinte felrobbant! A motorblokk darabokra tört, minden vezeték, ami kívül megy szétroncsolódott, totálisan használhatatlan.
– De ez hogyan lehet?
Hát a gépész összetartás akkor nem engedte a kápót, hogy elmondja (vagy a barbának négyszemközt később igen), talán mert én is ott voltam. Persze az ember később mindent megtud.
Szóval az történt, hogy a harmadik géptisztnek be kellett fejezni a munkákat. Közösen feltették a generátort a motor tengelyére, a gépüzemvezető személyesen tette fel az anyákat a töcsavarokra. Na, ezeket a géptisztnek meg kellett volna húznik, de nem tette. Kétpercnyi járatás után a laza csavaranyák leestek, és a centripetális erő miatt belüről szétszakították a motorblokkot, a gép burkolatát, és minden leszakadt, ami kívül volt.
– És most mi lesz? – kérdezte a főnök. – Két gép kell a menethez, és mi történik, ha valami történik? Nincs tartalék generátor.
– Nincs.
– Így nem indulok el!
Aztán sok eszmecsere végén beígérték a hajgyárból (Brailán hatalmas hajógyár működik) Románia legjobb elektrikusát. Eljött, vizsgálódott, nem csinált semmit és elment, de közölte, hogy szarból nem lehet várat építeni.
Annyit még én is tudok, hogy a hajónak volt három segédgépe (ezek forgatják meg a generátorokat, Amelyek a villanyosságot termelik a hajónak, meg nekünk), és ahhoz, hogy a hajó mehessen a tengeren, ahhoz bizony kettő kell, egy pedig tartalék, ha esetleg az egyik elromlana. Azt is biztos, hogy a tulaj mindent megígért a főgépésznek, hogy Szingában lesz minden, új segédgépek, meg fűzfán fütyülő rézangyal is, csak addig jussunk el.
És megindult a nemzetközi telefoneszmecsere, mert ugye, annak ellenére, hogy a görög számítástechnikai vég ide is ígérte magát, nem jöttek, nem volt Inmarsat C-énk. Nem tudtunk táviratozni.
Szó szót követett, a lényeg az volt, hogy valahogyan rávették a főnököt arra, hogy vállalja az utat két segédgéppel.
De az még egy kicsit odébb lesz. Ugyanis ahhoz a rakodást be kell fejezni.
És az áru meg csak csordogált, egyik nap jött ötven tonna, másik nap kétszáztíz, aztán megint állás…
Egy szónak is száz a vége, a beígért két napból pontosan tíz lett.
December tizenegyedikén indultunk el.
Most nem kellett éjszakázni a Dunán, hiszen lejtmenetben voltunk, ráadásul teljes rakommánnyal, így a merülésünk is megfelelő volt, a sebességünk is a normálisnek mondható és most nem kellett attól se tartani, hogy az oldalszél elfúj valahova, ahol a madár se jár.
Átmentünk a Boszporuszon, ez mindig csodás utazás. A két híd, a földrészek között, a Dolmabahcse, a Top Kapi, az Aya Szófia, a Kék Mecset, és hadd ne soroljam a látnivalókat, amit igaznán a tengerszorosból lehet csak igazán élvezni.
Végig mentünk a Márvány tengeren, ki a Dardanellákon. Tizennegyedike estére érkezhetünk Pirébe (Pireusz), mert természetesen bemegyünk, azért, hogy vételezzün k olajat az útra, friss élelmiszert, és bejönnek az Inmarsat C beszerelői, és megmutatják, hogyan kell használni a készüléket.
Szóval az elkövetkező napokban minden földi jóban lesz részünk, csak egy biztos, hogy a karácsonyt menetben töltjük, és ez télen nem egy leányálom.
Folytatom...
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése