Tengerész szimfónia

Aníg off line vagyok, olvassátzok elk ezt a novellámat.

NAGYSZÉKELY ISTVÁN:


Tengerész szimfónia



A közönség elcsendesedett és a műsorvezető bejelentette a gála utolsó számát. Böröcz Gábor, az ifjú karmester boldogan sietett a színpadra. A nézők lelkes tapsa köszöntötte. Mielőtt a karmesteri pulpitusra lépett volna, váratlanul a közönség felé fordult, és... és... tisztelgett. A nézők közül néhányan elnevették magukat, de ezt nem lehetett hallani, nem volt egyáltalán zavaró. A fiatalember a zenekar felé fordult, a kottát letette, akkurátusan kinyitotta, és az elsőhegedűs legnagyobb meglepetésére valami ismeretlen nótát kezdett dúdolni. Ez merőben szokatlan gesztus volt, az ilyenkor a feladatra koncentráló karmesterek részéről. Főképp úgy, hogy dalocskának semmi köze nem volt a darabhoz, ami a műsoron volt, inkább tűnt valamiféle kocsmadalnak.
A karmester felemelte mindkét karját, a közönség elcsendesedett, várták az első taktusokat, de a pálca eléggé durván lecsapott a kottára, és megfenyegette a mélyhegedűst, mert nem figyelt rá. A pálca újra a magasban, majd megmozdult, és a zene felcsendült. A zenészek pontosan tudták a darabot. Mégis figyelték a karmestert, hiszen ő fogta össze őket egységes hangzássá. Most azonban inkább arra volt szükségük, hogy a precizitásukra bízzák magukat, mert a karmester ma kissé indiszponáltnak tűnt. Nem vezényelt rosszul, de meg se közelítette a versenyen mutatott teljesítményét. Ezt a zenekar tagjai az idegi fáradtságnak tudták be. De azzal már nem tudtak ők se mit kezdeni, hogy a fiatalember idétlenül vigyorgott rájuk, időnként kacsintott a zenész hölgyeknek, és az arckifejezése valami olyasmit árult el, hogy: na, milyen vagyok, milyen a zeném?
A darabot a közönség lelkes tapssal köszönte meg. A karmester megfordult, két karját magasba emelte, kezeit összekulcsolta, és megrázta, majd lelépett a parányi emelvényről, tisztelgett, és kissé kacsázva kivonult. A közönség visszatapsolta.
Amikor visszajött nem ismertek rá. A fiatalember feje vörös volt, mint a főtt rák, szemmel láthatóan zavarban volt, félszegen hajolt meg ismét, a zenekart egy elegáns intéssel felállította, hogy őket is illesse a taps. Az elsőhegedűs ebből a mozdulatból azonnal megérezte, hogy valami történt. Ez a karmester már ugyanaz, aki a darabot a versenyen olyan pazarul vezényelte. Amikor körbe hordozta tekintetét rajtuk, a zenészek úgy érezték, hogy valamiféle bocsánatkérés volt a nézésében.
Az ünneplés után Böröcz Gábor levonult, egyenesen a büfébe rohant, és kért egy dupla rumot az ismerős felszolgálótól. Amikor megkapta, felét lehajtotta, és még egyet kért. A pincér távozott, és szinte azon nyomban leült vele szembe Nagy Balázs.
- Szia...
- Hello...
- Nincs mondanivalód? - kérdezte Nagy Balázs, ez a hórihorgas, göndör hajú fiatal férfi, aki teljesen ellentéte volt az alacsony karmesternek.
- Mit iszol?
- Ugyanazt, mint te - mondta Balázs. Gimnáziumi osztálytársak voltak, s mindkettejük életét a zene határozta meg. Böröcz karmester és zeneszerző lett, Nagy Balázs viszont mára karrierje elején álló, tehetségesnek tartott zenekritikus. - Bori hol van? - kérdezte Balázs.
- Valahol a tömegben. Szerintem most mindent bevet, hogy ezt a blamát valahogyan elsimítsa, ahol tudja...
- Lesz dolga. Mi a fene volt ez, Gábor?
- Hosszú!
- Van időm! Azért vagyok itt, hogy meghallgassalak, mielőtt írok a mai gáláról.
- Jaj, ne! A versenyről írtál, minek erről is?
- Mert az olvasók vevők a jó kis botrányra, még az ilyen komoly műfajban is.
- Akkor elmondok mindent. De előre figyelmeztetlek, hosszú lesz, és a végén úgyse tudsz vele mit kezdeni.
- Az újságírást bízd rám, hogy mivel mit tudok kezdeni, az az én dolgom.
- Szavad ne feledd! Akkor figyelj. Arról van szó, hogy... Azt ugye tudod, hogy tavaly részt vettünk Borival egy vetélkedőn...
- Igen, meg is nyertétek. Nem volt ám valami tisztességes tőled! Zenei vetélkedőn részt venni olyan szakmai tudással, mint neked van!
- Nem volt semmi kizáró ok. És azt is tudod, mi volt a nyereményünk?
- Valami tengerparti nyaralás valahol a föld másik felén, ha jól tudom...
- Egy csendes-óceáni szigeten épült üdülőparadicsomba szólt a kéthetes nyaralás. Persze a két hétben az utazás is benne volt, így csak tizenegy nap volt, de nem volt rossz.
- Csak így, nem volt rossz?
- Nem, persze, miért lett volna rossz?
- Egyszerűen nem? De hát hol a lelkesedés barátom, hogy ilyen, meg olyan, meg vízisí, meg homokfutó, meg jetsky, meg minden a világon.
- Mélytengeri halászat, sok fürdés, napozás, pihenés, kétnapos jachtkirándulás, ez volt. Mondom, nem volt rossz. Amit el akarok mondani, az ezen a jachtkiránduláson történt. Nem voltunk túl sokan, hogy hányan bizony nem tudom, mi inkább egymással voltunk elfoglalva, mintsem a többieket figyeltük volna. Egy kis sziget előtt lehorgonyoztunk. Ez is afféle - inkább - korallzátony volt. Letettünk egy gumicsónakot, páran partra mentünk. Mi kettesben akartunk maradni, hát ellentétesen mentünk, mint a többiek.
Nem tudom, miért álltunk meg ott, ahol megálltunk, de amikor egy kis védett öbölhöz értünk, azt mondtam Borinak:
- Megérkeztem.
- Megérkeztünk... - mondta ő.
- Nem, nem mi, hanem csak én. Bori, ha hiszed, ha nem, úgy érzem, mintha ez az egész azért történt volna, hogy én itt lehessek. Egész repülőúton az volt az érzésem, hogy most jó úton vagyok, mert oda megyek, ahova kell mennem. És most azt érzem, hogy megérkeztem. Csak azt nem tudom, hogy hova, miért, minek... Gyere, nézzünk körül, biztosan lesz itt valami, valami érdekes, valami, amiért ide kellett jönnöm...
Bori mosolygott, miközben beszéltem. Tudod, egy ilyen turistaparadicsomban, trópuson az ember egész nap fürdőruhában jár. És Bori mosolygás közben kibújt az egyrészes fürdőruhából.
- Én meg azt hittem, ezért jöttünk -, mondta és meztelenül beszaladt a vízbe.
Nos, én aztán semmi jónak nem vagyok az elrontója, kibújtam a fürdőnadrágból, és gyerünk, utána! Az valami csodálatos volt! Az állandó nyüzsgés után csak mi ketten, miénk volt az a picike öböl, a homokos tengerpart, és persze mi is, mi is egymáséi voltunk.
- A részleteket megtudhatom Boritól? - kérdezte Nagy Balázs fülig érő szájjal. - Itt jön, úgy látom, elrendezett sok mindent.
- Na, fiúk, némi rendet sikerült tennem. Szia Balázs. Azt mondtam, hogy szedsz valami dilibogyót, ami a mozgáskoordinációra befolyással van, és nem tehetted meg, hogy ne vedd be, mert akkor nem tudtad volna így se végigvezényelni a darabot.
- Kösz... - mondta Böröcz maliciózusan. - Akkor most bolond vagyok a többiek szemében?
- Ugyan már... Meséled?
- Igen, na, hol is tartottam? Ja, megérkeztünk a kis öbölbe.
- Jó, már túl vagytok rajta - vigyorgott Balázs - onnan folytasd, hogy...
Bori szigorúan Gáborra nézett.
- Teljes a diszkréció, csak jelzés értékű információk birtokába jutottam. - mondta Balázs a lánynak. - Majd este kiszínezem magamnak...
- Szóval, tétován elindultam. A parton sűrűn nőttek a pálmák, de volt egy szakasz, ahol ritkábbak voltak, ott inkább bokrok és indák zárták el az utat. Arra tartottunk. Igazam volt. Beverekedtük magunkat mintegy tízméternyire, és egyre jobban járható lett a terep. Nem messze egy házat láttunk.
De ez maga volt a furcsaság. Ahogy ott állt teljes épségben a dzsungelben, az szinte kísérteties volt. Természetesen odamentünk. Az ajtajára egy léc volt felszögezve. Egy kereszt volt rajta, és egy felirat: "Itt lelte halálát Peter Goodwind kapitány.".
Benyomtam az ajtót, és beléptünk. Az első, ami feltűnő volt, hogy minden rendben volt, minden a helyén, és semmit se lepett vastagon por. Nem tudom, lehet, hogy az "évszázados por" a civilizáció találmánya? A következő furcsaság a hűvös volt. Valami furcsa hidegséget éreztünk mindketten. Nem fáztunk, de ez a hűvösség szinte átjárt mindkettőnket. Kezdődött a lábfejünknél, és egyre inkább feljebb kúszott. Furcsa volt. Nem volt kellemetlen, szinte jól is esett a trópusi nap heve után.
Az első helyiséget valamikor konyhának használhatták. Bori talált itt néznivalót, én egyedül léptem be a belső helyiségbe. Az első, amin a szemem megakadt, egy karosszék volt, s benne egy csontváz. Ez lehetett a kapitány, gondoltam, de ami furcsa volt, hogy a fején levő sapka, a testét, illetve a csontvázát borító kabát jó állapotban volt. Koponyájának két szemürege a sapka sildje alatt sötétlett, az volt az érzésem, mintha valahogy követné a mozdulataimat. Mellette egy asztal volt, rajta egy tömlő. Az ablak csukva, előtte egy kis ülőke. És furcsa mód, zenét éreztem. Ez a helyes kifejezés, mert nem hallottam, hanem éreztem a zene jelenlétét. Fantasztikus, nagy ívű szimfónia, nagyzenekarra való, teljesen megbabonázott. Ez az érzés egyre határozottabb volt, minél hosszabb időt töltöttem a helyiségben. És egyre erősebb volt a vágy, hogy el is játsszam. Nem kerestem hangszert, de nem lehetett nem észrevenni.
Az ablaknál levő ülőke előtt egy hordozható pianínó volt. Na, gondoltam, te aztán le lehetsz hangolva. Megpöccintettem két-három billentyűt, és nem akartam hinni a fülemnek: mintha most jött volna ki a hangoló mester műhelyéből! Azonnal leültem, és elkezdtem a zenét, a bennem levő fenséges muzsika motívumait játszani. Az valami csodálatos volt! Eljátszottam, gondoltam megnézem Borit, de képtelen voltam felállni, képtelen voltam abbahagyni a zenét! Nem fizikai lehetetlenség volt, hanem valamiféle lelki kényszert éreztem, hogy ne hagyjam abba.
Nem értettem a dolgot. És egyszerre valami hihetetlen történt.
- Balázs, nem hiszed, el, én se akartam akkor beletörődni, de megtörtént! - mondta a karmester, és felhörpintette a maradék rumot, és egy intéssel újabbat kért. - Szóval az történt, hogy valami megváltozott bennem! Én racionális ember vagyok, nem hiszek semmiféle hókuszpókuszban, hát ezért fogalmazok úgy, hogy valami, valami előjött a tudatomból, valahonnan a tudatalattimból, és rögtön tudtam, hogy ott, az a csontváz valamikor én voltam. Tudom, ez őrület, de hidd el, ezt éreztem, és erről kaptam is néminemű bizonyosságot.
Mert egyik pillanatról a másikra ismertem az életét. Nem megismertem, nem tudom, érzed-e a különbséget. A megismerés egy folyamatot, tanulást feltételez. Én ott egyik pillanatról a másikra birtokába kerültem a kapitány életének. Nyitott könyv volt számomra, az emlékeit végigélhettem.
Most elmondom, hogyan került arra a szigetre.

Az ösvény keskeny volt, de minden centiméterét ismerte. Behunyt szemmel is végig tudott volna rajta csoszogni. Lassan haladt, pedig a vizes tömlő nem volt valami nehéz. Mégis, időnként a földet súrolta. A Kapitány nem vesződött azzal, hogy a vállára vegye. A pálmák megvédték a tűző naptól. Bár majdnem kopasz fejét nem tudta volna amúgy se leégetni, régi tengerészsapka gubbasztott az ősz hajkorona tetején, ezzel kopasz fejtetejét el is rejtette, meg is védte. Ma ünnepelt. Ezért is vette fel a tengerészkabátját, ujján ott volt a kapitányi rangjelzés. Ingre nem volt szüksége. Nadrágja alig vádli középig ért, és rojtosra szakadt. Mezítláb volt, talpa azonban vastagabb lehetett a legjobb bőrcipőnél is, hiszen lábbelit vagy húsz éve nem látott. A tömlő valamibe beleakadt. A Kapitány megrántotta, s félszemmel rásandított, nem szakadt-e ki. Ócska, vacak, de ezt már nem javítja meg. Utolsó útja ez a patakhoz, csak megteszi azt a szívességet, hogy nem szakad el!
Amikor az ösvény előkanyargott a dzsungelből, levette sapkáját. A tenger felé fordult, letérdelt, lehajtotta fejét, és imádkozni kezdett:

"Az Úr az én kormányosom,
Ezért gonosz áramlatok nem sodorhatnak el."

A tenger és az öregember között, az ösvény mentén öt sír sorakozott. Öt tengerész feküdt ott, mind alatta szolgált a Lady Britannián, jó bajtársai voltak.

"Ő a világítótorony fénye, mely utat mutat nekem a sötét vizek felett.
Ő kormányozza biztos révbe életem hajóját,"

Legjobban Pici Charlie halála fájt az öregnek. Idejét nem tudja, hogy mikor temették el az első társukat, a még gyermekkorban levő árbocmászót. Jó szívvel viseltetett pályafutása során a kezdő tengerészekkel. Ő is pártfogása alá vette Charlie-t, akárcsak valamikor őt az öreg Bálnafaló, ahogy Liverpool-szerte hívták a híres, hírhedt bálnavadászt. A híres kapitány jó ideig figyelte, hogyan teszi a dolgát, azaz hogyan tanulja a bálnavadászhajón adódó munkákat. Nem lehetett azt mondani, hogy kellemes lett volna az idő, amikor az eset történt, a hajó azonban belefeküdt a hideg szélbe, és gyorsan szelte a habokat. Egyszer csak harsant a kapitány hangja:
- A hajóssuhancot az árbocon akarom látni!
Még a morc, mindenkivel kiabáló, állandóan zsörtölődő fedélzetmester se akarta felengedni, jó lesz majd felzavarni, ha jó idő lesz. Azt se tudják, hogy szédülős-e? Még le talál zuhanni a magasból!
- Fel! - harsant a Bálnafaló hangja.
Ő meg elősomfordált a hajóács háta mögül, tétován odament a mellvédhez, megragadta a kötélhágcsó szélső kötelét, és a kapitányra nézett. Az ott tornyosult tőle pár méterre. Az arcán nem látott semmi haragot se, tehát ez nem valamiféle büntetés akar lenni. Hát Isten segítségét kérte, és felugrott. Tudta, ha megcsúszik kieshet, ezért erősen markolta a kötélszarvat, amire az egyik vitorlamerevítő kötél volt rögzítve. Behunyt szemmel kúszott feljebb, fokról fokra, görcsösen markolva a létra kötélfokait. Amikor a keresztrúdhoz ért, lenézett, azt hitte, menten leszédül. A hajó csak enyhén billegett, de ez elég volt ahhoz, hogy egyszer a tengert lássa maga alatt, majd a másik pillanatban az alatta átsuhan fedélzetet, hogy végül az ellenkező oldalon is megpillanthassa a mélykék, fehértarajos hullámokat.
- Fel! - hallotta a kérlelhetetlen hangot.
És csukott szemmel felmászott a keresztrúdra. Ott felnézett, elvégre nem tapogathat a hágcsó után, mintha nem látna. Ez már függőleges volt, sokkal nehezebb akadálynak bizonyult, remegett keze-lába, de csak azért is felmászott! Megmutatta! Fel, egészen az árboc hegyibe, a bálnafigyelő árbockosárba. Beleállt, megmarkolta, és körülnézett. Akkor szeretett bele igazán a tengerbe. Fentről bámulni, ahonnan le is lehet látni a víz mélyébe, és a jól fürkésző szem kiveheti a víz alatt haladó tengeri óriásokat, a zsákmányt! Ilyen magasról a hullámok már nem voltak olyan félelmetesek, a távolban a horizont nem billegett, ha rajta tartotta a szemét, hát egy-kettőre elmúlt a szédülése. Csak azt sajnálta, de nagyon, most neki nem adatott meg a vadászatra küldő kiáltás, nem harsoghatta teli torokból, hogy: "bálna három vonásra, északra!".
- Lejönni! - harsant odalent a felhőkig hatoló kiáltás.
Azt hitte, hogy lefelé könnyebb lesz. Amíg a lába nem "látta" a következő fokot, addig meg kellett szenvedni minden fel- és lemászást. De a fedélzetre már vigyorogva ugrott le. Begörbített ujját a homlokához emelte, mint a haditengerészeknél szokás, úgy tisztelgett Bálnafaló előtt.
- Uram, megcsináltam!
A fedélzetmester a kezére csapott: - Nem vagyunk hadihajón, és ne is kívánkozz oda...
- Látom, te kis vakarcs, látom. - mondta a kapitány. - Mi a neved?
- Peter, uram.
- Jól van Peter. Csak így tovább. - Bálnafaló hátat fordított Peternek, és elindult a kabinja lejáratához. De a lépcső előtt visszafordult. - Hát a másik neved? Csak van családi neved is?
Peter elvigyorodott.
- Igen, uram, van. Peter J. Goodwind a teljes nevem.
Bálnafaló harsányat kiáltott:
- Ez az! Ez kell nekünk, igaz emberek? Ezután mindig jó szelünk lesz! - mondta nevetve, hiszen a fiú neve jó szelet jelentett.
Ettől kezdve a kapitány odafigyelt Peterre. Többször behívta, persze este, a kabinjába, és tanítgatta. Egyszer csomókat mutatott, máskor meg könyvből olvasott neki, és képeket is mutatott. Máskor bálnavadászatokról mesélt, vagy azt magyarázta, hogyan kell a nyársra húzott halat megsütni. Mikor hogyan hozta kedve. Peter örült ezeknek az estéknek. Kedvelte a behemót embert, ahogyan megnyálazta ujját, és az összeragadt lapokat akkurátusan szétválasztotta, és közben dörmögött:
- A macska rúgja meg, hát nem összeragadtak, de rajtam nem fognak ki, nem ám! Igaz Peter?
Egy este Bálnafaló rosszkedvű volt. Csak ült a hátra néző ablaksor alatti lócán, és úgy látszott, nagyon gondolkodik valamin. Mellette egy kis szekrényke állt. Peter sose látott ilyet, azt se tudta, mire szolgál, és kérdezni nem akarta, majd megmutatja az öreg, ha akarja. A kapitány aznap este felhajtotta a fedelét, lehajtotta az elejét, és vastag ujjait rátette a billentyűkre. Érintése nyomán halk muzsika töltötte be a kabint. Peter megigézve bámulta a zeneszerszámot. Bálnafaló két, kötelek húzásához szokott kezének tömpe ujjai csodálatos dallamot csalt elő a hordozható pianínóból. Hosszasan játszott, közben vonásai megenyhültek. A ráncok a homlokán kisimultak, sárgás fogai időnként elővillantak, amint magában mosolygott.
- Na, látod-e Peter? A zene megnyugtat. A muzsika valami csodálatos dolog ám!
- Igen, uram - suttogta Peter, mert még mindig a zene hatása alatt állt. A kapitány újra leütötte a billentyűket, de most keményebben.
- Ezt ismered? - kérdezte huncut mosollyal.
- Hát persze, hogy ismerem, mindenki tudja a Maggie May-t!
- Nosza, rajta, táncolj! - nevetett a hatalmas darab ember, és jókedvűen püfölte a billentyűket, egymást követték a shantyk, vagyis a tengerészdalok.
A szakács meg is jegyezte a közeli konyhában:
- Na, végre valami igazi nótát játszik az öreg!

"És őrzi életem hajójának naplóját.
Ő irányit a becsületes élet csillaga felé,"

A második sírban Mr. Dogger, az elsőtiszt aludta örök álmát. Tulajdonképpen az ő érdeme volt, hogy a hajótörésből megmenekült Goodwind kapitány.
A vihar minden elképzelést felülmúlt. Már majd egy hete dühöngött, navigálni teljes képtelenség volt, csak hagyták, hogy sodorja őket a szél valahova délnyugatra. Meg se tudták becsülni a távolságot, elvesztették az időérzéküket, minden erejüket arra fordították, hogy vihar okozta károkat időlegesen kijavítsák annyira, hogy ne legyen a sérülés súlyosabb. Napok óta alig ettek valamit, ilyen időben képtelenség volt főzni. Egy karéj kenyér a zsebben, és állták a vihart. Az óceán dühöngött, hogy ez a piciny, semmi kis hajó ilyen régóta ellenáll rohamainak. Felhőarcát felfújta s vitorlaszaggató szelet süvöltött rájuk, felkorbácsolta a vizet, a tajtékzó hullámok alá fehér lovakat adott, azok magasra ágaskodtak, idejük is volt, hogy kinézzék, hova csapjanak le... Mintha tudták volna a hajó gyengéit. Minden vízkorbácsra valahol egy reccsenés volt a válasz, a fa keservesen jajongott, nem tudta mire vélni a természet irtózatos büntetését. Ha a hajóoldal feltartóztatta a hullámokat, akkor azok dühösen nekivágódtak, szétporladtak a fán és szúrós zuhanyt zúdítottak a holtfáradt tengerészekre. A fedélzetet végigmosták, valami mozdíthatót kerestek, s ha egy sarokba szorult vödörre akadtak, akkor diadalmasan felemelték, és vitték magukkal, győzelmi trófeaként, hogy a hajótól távolabb eldobják, mint haszontalan fadarabot. A rögzítő kötelek végét letekerték az ökörszarvakról, a végüket korbácsnak használták, és jaj volt annak, aki az útjába került! Goodwind kapitány elborzadva látta, hogy a szerencsétlen Fred Rockall matróz lábára csavarodott egy kötél, s kirántotta alóla a lábát. Hamarosan egy törött keresztrúd végén himbálózott szerencsétlen, fejjel lefelé, nem tudta túlüvölteni az orkánt, és hamarosan a kötél üresen csapódott, ficánkolt a szélben.
Nem vették észre, hogyan is láthatták volna a hosszan elhúzódó fehér csíkot, hiszen a környező hullámok fehérre festették a tajtékjukkal az óceánt. A halálos fehér sávot eltüntette a többi hullám.
Amikor Jonathan Dogger, az elsőtiszt meglátta, és felismerte elsápadt. Tudta, hasztalan kiabálna, ezért egy kötélbe kapaszkodva fellépett a parancsnoki híd lépcsőjére, és némán előre mutatott. A kapitány csak egy pillantást vetett a viharban is kivehető feltornyosuló hullámokra, a tajtékzó vízre, s üvölteni kezdett:
- Korallzátony! Korallzátony!
Aki hallotta, az előre meredt, és szíve összeszorult. A biztos hajótörésbe kergette őket a vihar. De ez azt is jelentette, hogy talán egy sziget búvik meg a zátony mögött, ahol menedékre lelhetnek.
Mr. Dogger a kapitány mögé állt.
- Uram, keressünk fedezéket!
A hajó féloldalt haladt a zátony irányába. Fedezékre nem nagyon volt szükség, csak átcsúsztak a másik oldalra, arra, ahol a víz feljárt. Most ez jelentette a kisebb veszélyt. Már csak méterekre voltak a forrongó habok jelezte éles, tűhegyes, csipkézett tetejű korallpadtól. A zátonyra futás csak percek kérdése volt. Goodwind kapitány megbabonázva nézte hajójának biztos pusztítóját. Nem tudta a szemét levenni a zátonyról.
Óriási reccsenéssel csattant a Lady Britannia gyilkosához, a piciny tengeri állatok építette tengeri kőfalhoz, s a hajófenék szilánkokra zúzódott. Az ütközéstől a főárboc töve elszabadult, és az első széllökés eldöntötte. A hosszú fagerenda, ami oly méltósággal hordozta a hajó fővitorláit, recsegett-ropogott, majd felszakítva a fedélzetet, eldőlt.
Az árboc hosszában dőlt le, pontosan a kormánykerékre, amit miszlikbe aprított. A híd padozatát is beszakított, ami egyúttal a parancsnoki kabin teteje is volt. De ennyivel megelégedett. A hajó felcsúszott a zátonyra, és úgy látszott, viszonylag stabilan megáll rajta. Mr. Dogger tisztán látta, hogy a zátony mögött viszonylag csendes a víz, és bár a sötétben nem látni, a korallzátony mindig szigetet ölel körül, kell itt is lenni, még ha csak egy picikének is. Ha a csónakot le tudják tenni, s odaevezni, ott már biztonságban lesznek a vihartól. Az elsőtiszt körülnézett. Az egyik csónak kettétörve a főárboc alatt feküdt, de a másik nem sérült meg, legalább is messziről nem látszott.
- Uram, le kellene tenni a csónakot... - mondta, de a kapitány nem válaszolt. Mr. Dogger megijedt, a sötétben megpróbálta kivenni merre lehet a parancsnok. A hajó romhalmaz, mindenfelé törött deszkák, fadarabok, kötélvégek, vitorlafoszlányok, és persze a vihar továbbra is dühöngött, de a hullámverés elől elég messzire csúszott a szerencsétlenül járt hajó, így csak a szél okozta kellemetlenséget kellett elviselniük. Nem messze, egy vitorladarab alól valakinek kilógott a lába. Mr. Dogger a széllel küszködve odament, lehajolt, kisimította hosszúra nőtt vizes haját a szeméből, és felemelte a ponyvát.
A kapitány volt. Szeme csukva, homlokán hatalmas seb éktelenkedett. Az elsőtiszt lehajolt, hogy meghallgassa a szívverését. A hajó parancsnoka élt.
- Charlie! Pici Charlie! Ide! - kiáltotta, amikor meglátta, hogy a fiú elősántikál az első árboc mögül, és leült az alacsony raktárkeretre. A hajósinas odafutott.
- Segíts felültetni a kapitányt. - Valahogyan ülő helyzetbe hozták a vérző fejű férfit. - Keríts vizet, és mosd le a sebet. Addig körülnézek, hogy ki maradt meg!
Mr. Dogger először az orrba ment, a legénységi szállás lejárójához. Akkor bukkant fel Bill Tyne, az egyik matróz.
- Van lent valaki?
- Nincs uram. Sole, a szakács a konyhában van, remélem él. Nem sokan maradhattunk uram.
- Hát nem Bill. De azért kutassuk át a hajót. A kapitány megsebesült, csúnya seb van a fején. De azért remélem, hogy megmarad. - Dogger Tyne-ra nézett, az pedig megkövülten meredt az elsőtiszt mögé. A tiszt hátrafordult. Francis Lundy állt ott, jobb kezében tartotta a bal kézfejét. A bal kézcsonk vérzett, a fekete férfi arca hamuszürke volt.
- Egy kötélcsonk... egy vacak, nyavalyás kötélcsonk lecsavarta a kezem, uram... amikor a keresztvitorlarudat elvitte a szél, egyszerűen letépte... - mondta, és előretartotta a leszakított kézfejet.
Jonathan Dogger odaugrott a matrózhoz, és a bal kezét elkapta, egy - a fedélzeten bőségesen heverő - kötéldarabbal elkötötte a felkarját, a vérzés nagyon gyorsan megszűnt.
- Elvérzel, ember, azt pedig eldobhatod... - mutatta a bal kézfejet, amit a matróz még mindig szorongatott. A fekete, tagbaszakadt fiatalember bólintott, aztán csendesen összecsuklott.
Tyne a tisztre nézett. Dogger megvonta a vállát.
- Remélem, nem vesztett túl sok vért. Ha nem, megmarad. Menjünk a kapitányhoz.
Visszamentek. A kidőlt főárboc tövében volt a kapitány, Pici Charlie és Sole, az időközben előkerült szakács, ott helyezték biztonságba.
- Tyne, menj el Charlie-val és nézzétek meg a jobb oldali csónakot. Használhatónak tűnt messziről, a baloldali pozdorjává tört.
Pici Charlie pattant, a negyvenen jóval túl járó Bill Tyne bicegve követte. Az elsőtiszt ezt eddig észre se vette. Hamarosan kiderül, hogy csak ő úszta meg sérülés nélkül a találkozást a zátonnyal. A fiú gyorsan a csónak mellett termett, a csónak bal oldala teljesen épnek látszott. A leeresztő blokkok, a kötélzet is sértetlen volt, ezt gyorsan felmérte a fiú. Beugrott a csónakba.
- Bill, szerintem minden rendben! - mondta, szinte kiabálva. A fiú előtt felrémlett a menekülés lehetősége, és eddigi komor képe felderült, félelme kezdett oszladozni.
- Menj, fiú, jelentsd Mr. Doggernek.
Mire az elsőtiszt odajött, Francis Lundyt cipelve a vállán Bill Tyne meggyőződött, hogy a fiúnak igaza volt.
- Letehetjük, uram - mondta ragyogó arccal.
Fél óra se telt el, a csónak a vízen ringott, a hajó szélárnyékot biztosított. A kapitányt az elsőtiszt a vállán vitte a csónakba, míg Lundyval Sole tette ugyanazt. A szakács sértetlen maradt, és Pici Charlie-nak se tört csontja.

"Az Ő szent akarata szerint.
Bár az élet viharai és villámai közt hajóztam,"

Mondta az imát Peter Goodwind kapitány a harmadik, a szakács sírjához fordulva.
Amikor a hajósgazda felvette a szakácsot, biztosan nem gondolta, hogy mennyi bajt, keserűséget zúdít ezzel a legénység nyakába. A legénységi szálláson szinte minden civakodás Leslie Sole-tól indult ki. De nemcsak a legénység között keltett nézeteltéréseket. Indulás után az első vacsorát szolgálta fel a tiszti szalonban.
- Jó étvágyat a tiszt uraknak... - mondta, és úgy intézte, hogy mindig legyen valami dolga az edények körül, vagy a tálalóasztalka mellett, és figyelte a beszélgetést. A kapitány mesélt valami anekdotát kadét korából, és Mr. Dogger hozzátette az övét is az általános jókedvhez. Felidézte az akadémiai éveket.
- Mr. Dogger, akkor bizonyára ismerte az unokatestvéremet, Archibald Malint. Anyai ágon vagyunk rokonok.
- Mr. Malint? - kérdezte elgondolkodva az elsőtiszt. - Nem ő volt a mindenes az Akadémián? Afféle ezermester, asztalos, ha kellett kertész, de portásként is szolgált. Rendes ember volt.
- Hát persze, hogy az! Nagyon rendes ember. Nem véletlenül az unokatestvérem! Mi mindannyian ilyenek vagyunk! Majd meglátja a kapitány úr is, hogy meg lesz velem elégedve, hiszen Archibald Malin neve jó ajánlólevél, nem igaz?
- Végül is, az már nem számít, hogy adósom maradt fél fonttal... - mondta Mr. Dogger összeráncolt homlokkal.
- Ne mondja, Mr. Dogger! Jelzem, nem lep meg a dolog. Többször is voltak efféle kölcsönhistóriái ennek a Malinnak. Ezekről persze én mit se tehetek, nem igaz? És nem lenne ildomos, ha engem az ő példája alapján ítélnének meg, ugye? - kérdezte a szakács, és kérdő tekintetét végighordozta az asztalnál ülőkön.
- Na, nézze Mr. Sole. - szólt közbe Goodwind kapitány erélyesen. - Nem szeretjük azokat, akik a másik hátán akarnak magasabbra lépni, és azt még annyira se, aki a sárba tiprást választja maga kiemelésére. Most elmehet, ha szükségünk lesz magára, akkor csengetünk.
A szakács kisomfordált.
- De ennek a Mr. Malinnak a becsületére legyen mondva, hogy a tartozása fejében olyan tengerészládát készített, amit még az unokám is használni fog! - mondta Mr. Dogger.
A legénységi szálláson Sole morgolódva ült a vackára.
- Ezek a tisztek is megérik a pénzüket! A fene se tud rajtuk kiigazodni, egyszer ezt mondják, másszor meg azt. Jó lesz vigyázni velük, nem egyenes emberek!
- Maradj magadnak, és a főzésen kívül csak a tyúkokkal és a malacokkal törődj! - mondta Bill Tyne. - Én régen ismerem az elsőtisztet, rendes ember, csak végezd el a dolgod, és nem lesz vele semmi bajod.
- Én meg a kapitány alatt szolgáltam már! - kiáltott Francis Lundy, és a hatalmasnak nem mondható helyiség közepére ugrott, és tánclépéseket mutatott be a többiek nagy derültségére. - Remélem Goodwind kapitány most is elhozta a klipmírozóját...
- Nem hozta az, hiszen itt tartja a hajón a pianínót! - nevetett Bill Tyne.
- Na, majd ha szép meleg este lesz, megkérjük, hogy játsszon nekünk. Annyi tengerésznótát senki nem tud Liverpoolban, mint ő! - Úgy legyen, de most már hagyjatok aludni - dörmögött Sánta David, a fedélzetmester.

"Nem féltem, mert tudtam, hogy mellettem vagy Uram.
A Te szereteted és gondoskodásod lesz az én biztos kikötőm"

A következő sír Francis Lundyé volt, a fekete bőrű matrózé. A kapitány kedvelte a mindig vidám embert.
- Tán még annak is örülsz, Francis, hogy a bal kézfejed oda van? - kérdezte egyszer a mindig mosolygós, göndör hajú négert.
- Hát persze, kapitány úr, persze, hogy örülök. Annak örülök, hogy csak a kézfejem bánja, és nem jártam úgy, mint szegény Frank Rockall. Ő is itt lehetne velünk, ha csak a lábfeje hiányozna!
- Ez már igaz. Nagyon is jól látod a helyzeted.
A hajótörés után szétszedték a hajót, és amit lehetett, azt mindent partra hordtak. A hat férfi hamarosan elfogadható házat ácsolt össze a hajó faanyagából. A szigeten pálma volt bőven, vizet is találtak, ételt a tenger adott, meg az a pár tyúk és malac, amelyek valami isteni csoda folytán megmaradtak.
Az élet egyhangú és unalmas volt.
Mr. Dogger gondosan vezette az időszámítást, amikor tíz év után meghalt, Bill Tyne rótta szorgalmasan a rovátkákat a fába.

"És védett öböl vár reám az örök élet partjainál.
Olajat öntöttél életem háborgó tengerére"

Az utolsó sír a vén matrózé volt. Billel együtt az idő is elveszett, Goodwind kapitány már semmiben se reménykedett, egyedül maradt. Minek a napokat számolni, minek az éveket gyűjteni. Hamarosan oda megy, ahol nincs idő... mondta magának, de jó barátja, a Kaszás csak nem akart eljönni érte. Úgy érezte, közeli barátságban van vele, hiszen már ötször is meglátogatta a szigetet, itt az ideje az újabb vizitnek.
Ám hiába várt, a napok követték egymást, és már teljesen elvesztette a fonalat. Melyik évet írják? Milyen hónapban van? Ki tudja? De minek is számítana? Vajon hány éves lehet ő maga? A kapitány elmosolyodott. Mit számít az? Amikor Bill meghalt, akkor hetvenhat éves volt. Ha tudná, hány év telt el azóta, akkor könnyűszerrel ki tudná számítani. Vagy csak hónapok óta van az ötödik sír és a kereszt a sorban? Nem is erőltette az agyát. Nem számit. Már semmi se számít.
Illetve...
Valami azért mégiscsak számít! Az, hogy be tudta fejezni a maga vállalta munkát. Tegnap teljesen elkészült.
Már nincs semmi dolga se ezen a szigeten, se ezen a földön.
Igazán jöhetne az a kedves szomszéd, aki itt kóricál valahol, ezt biztosan érzi, aki már öt bajtársáért eljött.
Felállt a kapitány, a vizes tömlőt most a vállára vette, az ima közben kissé erőre kapott. Becsoszogott a közeli házba. Már csak egyedül lakta, így aztán hatalmas volt számára. Csak az első szobát használta. A vizet az asztalra tette, töltött egy pohárba, és a pianínó tetejére tette.
Leült, és játszani kezdett. Szépen szólt a hangszer, nem hangolódott még le. Ennek gondját viselte Goodwind kapitány, mással nem is törődött. Ujjai gyorsan futottak a billentyűkön. Saját szerzeményeit játszotta. Sok nótát, rengeteg shantyt tudott, de azokat Bill halálával szinte elfelejtette. Azok mulatozásra való nóták.
Amit ő maga szerzett, azokban az élete volt.
Ő mindenképpen így gondolta.
Peter Goodwind soha nem tanult zenét. Annyit tudott, amire Bálnafaló megtanította. Viszont megtanította nemcsak a betűvetésre, hanem arra is, hogyan lehet a zenét lejegyezni. Ennek most nagyon örült. Hiszen élete nem múlik el nyomtalanul, a zenéje megmarad.
Csodálatos, szép dalokat jegyzett le.
Mert magamagának szépek voltak, de azt nem tudhatta, honnan is gondolt volna rá, hogy ezek igencsak kontár kis dalocskák voltak, érzelgősek, szentimentálisak, egy kaptafára szóltak, csak az ő lelkében volt mindegyik mestermű. A kontárok és dilettánsok szívósságával gyártotta dalait. És ezek persze hasznosak voltak, a magány, a tökéletes magányt elviselhetővé tették. És a kapitány kiírta magából a zenét, ami a szívében lakozott. Ami a lelkét éltette. És elégedett volt.
A hajónaplót gondosan megvonalazta, és abba jegyezte a dalokat. Ormótlan kottafejek fedték el a navigációs bejegyzéseket. Azokra úgyse lesz szüksége senkinek, az ő szerzeményeit pedig így megtalálják egyszer, és a művei túlélik, azok örök életűek lesznek! Elábrándozott, milyen szép lenne is látni, majd ötven, esetleg száz év múlva, hogy óriási szenzációként járja be az országot, a Times a címoldalon hozza: megtalálták a rég halott kapitány szerzeményeit! A zenei világ felbolydult! Goodwind remekművei a városok koncerttermeiben szólnak majd, sajnos ezt ő már csak felülről nézheti, valamelyik felhő sarka mögül lesi majd meg a koncertről kiáramló urakat és hölgyeket.
Elmosolyodott.
Nagyon élénk volt az elképzelt kép.
Igen. Ez megtörténhet, hiszen a hajónapló a dalaival majdnem tele van, s aki majd rábukkan... Egyszer csak jön egy hajó, aminek a kapitánya majd tiszteleg a sírok, és az ő emléke előtt is, s majd a kottás hajónaplót hazaviszi.
Igen. Ez így lesz.
Akkor mindent elvégzett. Átült a karosszékébe, belekortyolt a vízbe. Alig nedvesítette meg az ajkait. Elég volt a vízből is. Mindenből, de legfőképpen az életből volt már elege. Vajon miért olyan nehéz meghalni? A többiek olyan könnyen mentek el. Miért? Miért?
És ekkor belenyilallt a fájdalom. A feje majd felrobbant, a csillagokat látta fájdalmában. Nem is bírta, előrebukott, úgy maradt.
De meghalni nagyon nehéz.
Főleg annak, aki kívánja már a megnyugvást.
Goodwind kapitány is elájult a fájdalomtól.

"És életem hajója elcsendesült vizeken úszott.
Tudom, napfény vagy tiszta csillagos ég fog
Kedvezni nekem azon az úton, amelyre most indulok"

Amikor magához tért a nap még magasan állt. Mennyi ideig lehetett eszméletlen? Nem tudta. Száraz volt a szája. Vizet akart inni. De valami nagyon furcsa volt. Nem volt keze, legalább is ezt érezte. Lenézett, ott nyugodott mindkettő az ölében. De nem mozdult egyik se. Egyszerűen nem tudta, hogy mit kell tennie, hogy a keze megemelkedjen. Aztán a lába se engedelmeskedett. Lassan, lassan tudatára ébredt, hogy megbénult.
Elmosolyodott.
Akkor ez a vég. Akkor már nincs is messze, aki suhintásával véget vethet a földi szenvedésnek.
Csak ne lenne olyan szomjas. És nincs, aki inni adjon, vagy csak megnedvesítse a száját. Vajon szomjan fog halni, vagy előbb eléri a megváltó végső álom? Jó lenne előbb elmenni, szenvedés nélkül. Csendben elszenderedni, s csak odaát ébredni fel. Engedett a fáradtságnak és a kimerültségnek, s lassan lehunyta szemét. De az agya élénken dolgozott, s a képek, amiket látott élénkek voltak, nem engedték elaludni az öreget. Ez jó volt. Azt látta, amit csak akart. Látta saját magát, amint hazajött első hajójáról, és édesanyja várta a liverpooli mólónál. Látta Bálnafalót, amikor apja sírjához mentek. A kapitány egy viszonylag friss sírnál állt. Odamentek hozzá. Az ifjú Peter rögtön kapcsolt. A sírban egy vele egykorú fiú aludta végtelen álmát, és ugyanaznap temették az édesanyját is. Önkéntelenül is megfogta az öreg tengerész kezét. - A családom -, mondta a kapitány. Amikor visszafelé jöttek a temető kapujában várt rájuk Bálnafaló. És attól kezdve gyakran látták. Egy kora tavaszi napon beállított:
- Asszonyom, a fia egy hajón két fontot keres. Tudom, mert én fizettem ki. Tessék itt a pénz, amit tavasztól kereshetne.
Az anyja zavartan tette el a pénzt, és nem ellenkezett akkor se, amikor Bálnafaló beíratta az iskolába, majd elvégeztette vele az Akadémiát is. Amikor tisztjelölt kadétként hajóra szállt, édesanyja a parton nem egyedül integetett. Bálnafaló, az öreg kapitány már a férje volt. Vagy nem is volt olyan öreg a kapitány? Hiszen az anyja olyan boldog volt vele. Mennyi is lehetett? Negyvenöt, igen, negyvenöt, de a suhanc szemében az már aggastyán.
Goodwind kapitány boldogan emlékezett. Felidézte magában a hajóit, és egyszer csak belenyilallt a keserűség. Itt van pár méterre a tengertől, és már sose látja. Nagyon erősen tört rá az érzés: még egyszer látni a végtelen víztükröt. De a láb holtan csüggött a karosszékről, nem vitte gazdáját már sehova. Valami végtelen szomorúság járta át. Az öreg tengerészt ez megilletné, gondolta.
És akkor meghallotta a zenét.
Más muzsika volt ez, mint amit olyan szorgalmasan gyártott, a halhatatlanságot óhajtva velük. Ehhez hasonlót csak egyszer hallott életében, amikor egy zenekar játékát figyelte megbűvölve.
A melódia a szívéből fakadt, s benne volt saját maga, az egész élete. Halk, alig hallható futamok jelezték a csend világában, amit a nyugodt tenger jelentett a hajósnak, hogy szellő kél, a hajnal lehelte a hűvös fuvallatot. Szaggatott, csengő hangok botlottak bele a fodrozódó vízfelszínbe. Egyre több hangszer kapcsolódott be a játékba, s hamarosan a felkelő napot köszöntötték. A melódia tovább mesélte neki az óceánt. A mozdulni képtelen öregember belesimult a zenébe, elhagyta magát, hagyta, hogy a fortisszimó felkapja törékeny testét a karosszékéből, és a felhők közé röpítse, hogy a vonósok zengése szelet kavarjon, és fehérré varázsolja a napfényt elnyelő mélykék hullámokat. A fehér csikók vidáman nyargalásztak, zabolátlanul falták a távolságot, és közben a muzsika egyre erősebb lett, mintha meg akarna mérkőzni a növekvő hullámokkal. A zene már vihart kavart, és Goodwind kapitány megbabonázva bámulta a színjátékot a magasból. A vihar egyre hevesebben tombolt, már vitorlaszaggató volt a szél, és a dobok dübörgő hangja mennydörgést hozott, a rézfúvósok villámmal szolgáltak, s a zene csak áradt, a hatalmas színjáték boldoggá tette a menni készülő kapitányt. A dallamba új motívum szólalt meg.
A fafúvósok halkan kezdték a szólamukat. Most mocskosszürke vízsivatagban lebeg a muzsika. A halványszürke égbolt összeolvad a közeli horizonttal. Hol tejfehér ködöt körös-körül, hol a hirtelen felszakad imbolygó függöny repedésein átsejlő, méltóságteljes, alig fodrozódó hullámokat hallani. Mintha szél által lekoptatott homokdűnék lennének, a lapos vízdombok lassan közelednek a képzeletbeli hajóhoz. Az nem billeg, hanem felemelkedik a lüktető hullámhegyre, majd óvatosan lesiklik az oldalán.
Az áradó muzsika eltüntet minden más érzést, most nincs tenger, nincs égbolt, csak lebegés van az óceánban, valahol a két közeg, a víz és a nedves levegő határán. Egymás után szólalnak a hangszerek, rövid, lélegzetvételnyi szólóra, úgy érezni, mintha teljesen egyedül lenne a zene, s benne a kapitány lelke.
Most már semmi nem volt a kapitány számára, csak a zene.
Szétáradt benne, átjárta a zsigereit, béna végtagjait, elvette a test kínjait, megnemesítette a lelkét.
És az utolsó gondolatok egyike maga volt a borzalom Peter J. Goodwind kapitány számára: ha elmegy, akkor ez a zene megszűnik! Ez a csodálatos muzsika elvész! Örökre oda, senki nem hallhatja. Már nem érdekelte a "kincse", a hajónaplóba zárt dalocskák sorsa, csak ez, ez a halódásában oly fenséges muzsika, aminek nem szabadna elvesznie, aminek örökké kellene élnie!
Nem szabad engednie, hogy semmivé tűnjön!
Szívét összeszorította a kétségbeesés, hogy itt ül tehetetlenül, és a zene vele együtt enyészik el.
Nem, semmit se tehet...
Csak akarata volt még, azt akarta, hogy a zenéje, az ő nagyszerű zenéje maradjon fent.
S a kétségbeesett szorítás már nem engedte el a szívét. Egy könnyet még ki tudott facsarni az öreg kapitány szeméből, s mire az kibuggyant, már csak a halott arcon tudott legördülni.

"És örökre megnyugszom az én uram kikötőjében.
Ámen."

- Szóval így történt - mondta halkan Böröcz Gábor. - Ha hiszed, ha nem, ez az igazság. Újra átéltem az egészet, ahogy játszottam azt a zenét. Nos, ez a történet, illetve ennek az embernek a sorsa, ami a tudatom egy rejtett zugában lehetett, és akkor jött elő. Ekkor Bori megszólalt odakint:
- Olyan szép ez a zene Gábor, játszd még, ne hagyd abba.
Bejött a szobába, csendben, a léptei nem hallatszottak, s leereszkedett az asztal mellet levő hosszú lócára. Rákönyökölt, állát az öklére engedte, s úgy figyelt. Láttam rajta, teljesen átéli ő is a zenét.
El akartam mondani neki, hogy mi történt, de mielőtt megszólaltam volna, az ujját a szájára tette:
- Pszt, ne mondd, tudom... - és én értettem, tudtam, hogy mit tud. Láttam az arcán, éreztem, hogy ő is arra jár, amerre én voltam, ahova a zene elvitt. - Játszd még - kérte, és elölről kezdtem a darabot.
A barátnőm átszellemült arccal hallgatta Goodwind kapitány utolsó vízióját, az igazi zenéjét, amit oly nagyon féltett az elmúlástól.
Értette a zenét. Halk, alig hallható futamok jelezték a csend világában, hogy szellő kél, a hajnal lehelte a hűvös fuvallatot. Szaggatott, csengő hangok botlottak bele a fodrozódó vízfelszínbe, s a melódia hamarosan a felkelő napot köszöntötte. A hangszer elmesélte a lánynak az óceánt. Arca átszellemült, belesimult a zenébe, elhagyta magát, hagyta, hogy a fortisszimó felkapja lelkét, és a felhők közé röpítse. De a női szívben másfajta érzést keltett, mint a férfiban. Csilingelő fuvola sírt a liverpooli rakparton. Bori átélte a búcsúzó asszonyok szívének minden bánatát. A hárfák pengése a horizonton lassan eltűnő hajók vitorlájának - már nem hallható - lobbanása volt, s a zene elmaszatolta a könnyeket, mert az asszonyok erősek, otthon húzzák az igát, nevelik a gyerekeket, amíg a férjük az életrevalót keresik. Minden benne volt a muzsikában. A hosszú várakozás gyötrelme, a reménytelenség fájdalma, a hazatérők boldog ölelése, de a keresztet állító nő keménysége is. Amikor a dobok dübörgő hangja mennydörgést hozott, benne a félelem ébredt, nem a magát sajnáló asszonyé, hanem a férjéért aggódó nőé, mert az asszonyok kiváltsága az, hogy féljenek, hogy féltsék azt, akit hazavárnak. A rézfúvósok villámmal szolgáltak, s az asszonyok imádsággal feleltek: Uram, engedd hazajönni...
Bori megértette, hogy most ez a zene él, addig él, amíg én játszom a kapitány muzsikáját. Értette az üzenetét, de azt is tudta, hogy ő most Goodwind kapitány, akit valaha Liverpoolba vártak vissza.
Szerette ezt a muzsikát, és tudta, pontosan tudta, hogy nem szabad cserbenhagyni, mert csak addig él, amíg szól a hangszer. Mintha megállt volna a világ. Mintha minden összekeveredett volna. Bori látta liverpooli nyolcarcú óratornyot, és azt is tudta, hogy a lusta dokkmunkások miatt emeltette a kikötő a tornyot, és tette rá a mindenhonnan jól látható órát, hogy a munkások ne hivatkozhassanak arra, hogy nem tudják, mennyi az idő. Mindezt tudta, anélkül, hogy látta volna már órát, anélkül, hogy látta volna a liverpooli rakpartot, egyáltalán várost. Nem tapasztalta, csak tudta, mivel most ő volt Goodwind kapitány, emléke a tudatában éledt fel.
Az idő telt, nem érzékeltem, de a fáradtságom nem tudtam nem észrevenni.
Amikor abbahagytam a játékot, úgy éreztem, hogy valami, nincs rá jobb szó, meghalt. Valami, aminek nem lett volna szabad.
- Gyere Bori, menjünk - mondtam halkan, a muzsika hatása még mindig bennem volt. Ő megfogta a kezem, és így, kéz a kézben egy villanásnyi időre megálltunk a csontváz előtt.
- Kapitány, a zenéd nem halt meg - mondtam csendesen. - Élni fog! És meg fogják ismerni, amerre én megyek, arrafelé biztosan, ezt ígérem neked!
Lassan kihátráltunk a szobából. Bori megszorította a kezem, és odasúgta:
- Nézd, Gábor, a szemét nézd!
A koponya sötét szemüregének sarkában megjelent egy könnycsepp. Aztán még egy. És megint egy újabb. És a trópusi zápor hamarosan úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Kiléptünk a házból, és az esővel nem törődve megálltunk, visszanéztünk. És ekkor mintegy fél perc alatt, az addig meglepően jó állapotban levő ház megroskadt, a tető beomlott, a falak ledőltek, a felénk néző ki is dőlt, és beláttunk a kapitány szobájába, ahol egy majdnem teljesen elkorhadt pianínó állt, egy karosszékben egy penészes, foszlányokban tengerészkabátra emlékeztető rongy hevert, rajta egy ócska, molyrágta tengerészsapka.
Hirtelen villám vágott a házba, és az eső dacára pillanatok alatt porig égett. A mellette levő fák meg se perzselődtek.
- Hát, ennyi a történet, Balázs - mondta maliciózus mosollyal Böröcz Gábor.
A kritikus nem szólt, elgondolkozva bámulta a két embert.
- Ha hiszed, ha nem, elhiszem... - mondta végül egészen lassan. Elővett egy a Gálára szóló meghívót. Akkor ez nem sajtóhiba, ugye? - mutatta a vajszínű, dombornyomású meghívón levő műsort.
- Nem, Balázs. Ehhez én ragaszkodtam.
- Most már értem. - a kritikus hangosan olvasta: Böröcz - Goodwind : Tengerész szimfónia. Vezényli a szerzők. Szóval a szerzők többes számban van, és nem elírás.
- Mondtam, hogy nem. És tudod barátom, amikor a koncert végén a színfalak mögé értem, éreztem, hogy megszűntem Goodwind lelkének őrzője lenni. Elengedtem, és ő boldogan elment. Remélem, békében nyugszik, hogy a zenéje végül nem halt meg.

Földközi-tenger, 2006. február 24. - Norvég-tenger, május 5.