Barbaságom története 17. - Béla kaftán levele

 Eltelt egy újabb hónap és jelentem a helyzet romlik. Alant a parancsnok éneke a hanyag karbantartásról és arról, hogy figyelhettem volna oroszórán az iskolában.

Kezd a dolog unalmassá válni. Van itt nekünk egy szép, TMK szoftverünk, ami alapján a karbantartásokat végezzük. A neve BlueFleet, de mi csak fonetikusan „blúshit”- nek hívjuk. Angolul kevésbé tudok számára:kékkaka. Azért a becenév, mert annyira felhasználóbarát, mint a beceneve elmondja. Ez még nem lenne nagy baj, elbirkózunk vele, Rejtő Jenő híres Pepita Oféliájának stílusában. A Chief rögzít egy elvégzett karbantartást a rendszerben, csatolja a fájlt, majd felhangzik egy gyors, pattogó orosz káromkodás, mivel a program virgonc ököllengetéssel nem menti a dolgot, lehet nekifutni még egyszer. Felteszem, ennek következménye, hogy az elmúlt két hónap alatt napi szinten potyognak a csontvázak a kápó nyakába a gépházban. Illetve ez csak egy része az okoknak. A nagyobb ok, hogy az a birodalmi kápó, aki nemsokára visszatér ide és a hajóleltárban szerepel már négy éve, csak a blúsitben végezte el az előírt karbantartásokat.  Másképp miként lehetne az, hogy az elvileg a főgép hűtőjében papíron (blúsiten) 10 hónapja cserélt tömítésekről még én is megmondom, hogy azokhoz évek óta nem nyúlt senki? Ezt onnan tudom, hogy segítettem a tömítéscserében. A gumi már annyira kikeményedett, hogy tört. És 130 lamella között kell a tömítéseket kicserélni, nem kis munka. Ilyen és ehhez hasonló dolgok színezik napjainkat, főleg a gépészekét, de hát ugye ha bánya nem termel, fent a fejnél is fáj a dolog.

Nekem külön van két keresztem, akiket második és harmadik tisztnek hívnak. A harmadik tisztről talán már írtam, fiatal srác, ez a második teherhajója, előtte „operett hajós” volt, görög kompokon dolgozott. Vissza is sírja, hogy ott nem volt koszos a keze, az overallja. Egy hónap után belerázódott az alapvető dolgokba, bár dadogós angolja nem könnyíti meg a dolgát. És hát még mindig lassú, vagy az én elvárásaim nagyok. Nem vagyok még annyira öreg, hogy ne emlékeznék, mennyi időbe tellett bizonyos dolgok elvégzése a hajón. Neki sajnos háromszor annyiba kerül, de felírom a rutintalanság rovására. Sajnos a kezét is fogni kell, mert önállóan nem dönt semmiben, még a nyomtató tintapatronjának a cseréjéhez is engedélyt kér. Erről lassan leszokik, mert a Chief emelt hangon emlékezett meg az óvodáról, meg arról, hogy ez itt nem üdülőtelep, és az igen tisztelt tiszt úrnak fel kellene kapcsolnia az agyát. Mivel Dima erre pislogott, én tolmácsoltam: a Chief ezzel engedélyt adott, hogy akkor cseréljen patron a nyomtatókban, amikor akar. De legalább a navigációval nincs gond, nem mintha a világ legforgalmasabb környékén járnánk. Azért egy meglepit okozott, a szokásos esti körülnézésem során valahol Norfolktól délre azt kellett látnom, hogy hat hajó is halad velünk egy irányban. Kissé körülnézve rá kellett jönnöm, hogy valamelyik amerikai hordozó és kísérete poroszkál 12 csomóval északnak, Dimu pedig az alakzat kellős közepén előzi őket 16 csomóval. Kérdezem: és ez így jó a verekedős fiúknak? A válasz meglepett: megbeszélte velük, hogy ő itt és így jön, azt mondták, oké. Hm, ezt mind az ő angolosságával? De nem volt baj, senkihez nem kerültünk közel és tüzet sem nyitottak ránk, pedig a „névivel„ vigyázni kell.

Lett új második tisztem is, sajnos ettől égnek áll a hajam. Az új fiú már 47-ik évét tapossa, és bár rendelkezik Chief papírral, a képességekkel nem. Nem is meglepő, 17 év orosz haditengerészet kiölheti a gondolkodást az emberből. Illetve a gyakorlatiasságot. Sajnos Andrejt 47 évesen tanítjuk a második tiszt dolgaira. Kezdve a térképjavítástól az útvonal megtervezéséig. Amitől sikító frászt kaptam. Lett egy kisseb betétfuvarunk Costa Ricába, és hát neki kellett húzni a rottát. A térképeken szépen berajzoltam a fő fordulópontokat, amik alapján tervezhet. Ezek egy részét ő lazán figyelmen kívül hagyta és meghúzta az útvonalat tökön- paszulyon keresztül, néhol alig fél mérföldre a parttól. Enyhén szólva nem tapsoltam meg. A nemzetközi helyzetet bonyolítja, hogy Andrej még kevesebbet beszél angolul, mint a harmadik tiszt. Nagyon idegesítő, hogy érkezéskor, többnyire az ő őrségében érkezünk, amint feljövök a hídra, semmit nem csinál, sem egy helyzetpontot, sem egy útirány változtatást, pedig én még épp csak ott tartok, hogy hol a kávé, eszembe sincs átvenni tőle az őrséget. De Andrej az összes haditengerészeti rutinjával utasításra vár. Ha meg a radar előtt ülve, a kávét szürcsölgetve megkérdezem, hogy a pilottal beszélt- e már, akkor átnéz a vállam fölött és megpróbálja elmondani, hogy mi a helyzet a radaron látható céltárgyakkal. Ilyenkor nem tudom sírjak, vagy röhögjek. Komolyan, olyan szinten Tarzan angolját használom, hogy hülyének érzem magam tőle, de még így sem megy. A manővereknél inkább nem válaszol a rádión, mert nem érti, amit kérek, pedig nem Shakespeare összest olvasok fel neki. A single up, meg a forward station és aft station kifejezésekről dunsztja sem volt, okozott némi galibát manőver közben, hogy a hátsó brigádnak kiadott utasítást elől nagy lelkesen végrehajtotta. Vagy a bócmannal beszélek, vagy a Chief fordít nekem oroszra. De mi lesz itt akkor, amikor a Chief hazamegy majd?

Az új Chief egy alig 28 éves román srác lesz. Nem mondom, lehet éppen gyakorlata, de nagy tétben nem fogadnék rá. Az eddigi kényelmes életemnek vége, az utolsó bő hónapban mindenkin rajta kell tartanom a szememet.

De vissza Andrejhoz. Abban kellemes helyzetben vagyunk, hogy van elektronikus térképünk. Nem teljes verzió ugyan, és emiatt elsődlegesen papír térképen navigálunk, de van, nagyon jó dolog manőver, horgonyzás közben. Ha működik. Előfordul ugyanis, hogy aki kezeli, az nem ért hozzá, és olyankor tud ám olyan dolgokat produkálni, hogy ihaj. Mint minden számítógépes rendszernek, ennek is megvannak a gyenge pontjai. Ha a GPS-ről érkező jel gyenge, akkor az bezavar a térkép működésébe. A radaréba is, de aki elvégezte a megfelelő tréninget, az tudja, hogy a radarkép nem szokott lefagyni, mert az térkép rosszul működik. Sajnos Andrej nem végezte el ezt a tréninget, papírja ugyan van róla, de a Chiftől tudom, ő is csak fizetett, de semmilyen tanfolyamot nem kellett végigülniük. Ráadásul a típus specifikus tréningjük sem arra a brejzlire (elektromos készülék tengerészül – a szerk.) szól, ami nekünk van, hanem teljesen másra. Ezért Andrej, a rossz GPS jel miatt lefagyó radarképet az elektromos térkép hibájának értelmezte, holott 4 centis vörös betűkkel villog a radaron, hogy a GPS jel minősége rossz. Azt tényleg nem tudom, honnan vette, hogy az elektromos térképnek van befolyása a radarra. Fordítva igen, de ettől még nem lesz „lefagyott” a kép. Sajnos laza csuklóval lekapcsolta a ECDIS-t (az elektromos térkép, bár ha nem teljes verzió akkor nem így hívják angolul – a szerk.) és nem hívott fel a hídra, mivel hajnali kettő volt az idő. Az, hogy állandó utasításba van kiadva, hogy bármelyik navigációs berendezés meghibásodása esetén hívnia kell, azt nem tudta. Pedig aláírta, hogy elolvasta és megértette a Master’s Standing Orders nevezetű, általam jegyzett 3 oldalas novellát (két oldal 1-es sorközzel, 8- as betűmérettel). Hát nem. Eltartott pár óráig, amíg a rendszert valahogy összekalapáltam ismét. Komolyan, nemsokára akár az IT osztályra is áthelyezhetnek, mert amit itt a számítógépekkel gépészkednem kellett az elmúlt két hónapban, az nem semmi. Sokkal többet tudok a Windowsról, a hálózatokról, meg egyebekről, mint mielőtt beszálltam volna.

Szóval Andrej ad okot az állandó aggodalomra. Szerencsére már csak 48 nap van hátra ebből a szerződésből. Remélem a váltóm időben érkezik, nem lesz semmi zavar. Mert most van, a kápónak és a Chifnek ma kellett volna hazamennie, de mivel nem vagyunk az USA-ban és csak két hét múlva leszünk ott ismét, hát csúszik a váltásuk. És miért nem vagyunk ott? Mert kérem, a rakodómunkások sztrájkolnak.  Igen. Az USA-ban. Hogyhogy miért? Hát több pénzért. Főleg a new yorki és baltimorei szekció. A többiek igazból dolgoznának, de ez a két szekció enyhén szólva a fehér galléros bűnözők befolyása alatt van. És el fogják érni, amit akarnak, holott a konténeres üzletág ezer sebből vérzik. A pénzt közvetlenül a hajózási társaságok fizetik, mint a Maersk, Hapag Lloyd, de ez a bérleti díjakban alaposan visszaüt a tulajdonosokra.

Hogy azért vidám dolgokról is szó legyen: kaptam e-mailt a bérszámfejtésbonyolító ügyosztálytól, ami logikusan Manilában van. Kezdődik a levél így:

„Dear Captain Minarik,

Nice to work with you again…”

Namost ugye aki rendszeresen olvassa firkálmányaimat, az tudja, hogy a Captain Minarik, becsületes nevén Malay Tigris (bocs Malay :D), barátainak csak Malay, a cég zászlóshajójának állandó parancsnoka, az összes fejes kebelbeli barátja, mentorom, és a  többi, és a többi.

Én már meg sem lepődök rajta, ha a matrózaim között van olyan, aki már hajózott vele, ha valahol ismerik, most is van egy martalócom, na az is azzal jött némi tudatmódosító szer bevitele után, hogy ismerem–e a Captain Minarikot, mert ő is magyar?  Kérdem én: van még olyan szeglet ezen a bolygón, ahová hajó beteszi a lábát és még nem ismerik? Van egy sanda gyanúm, hogy a Puerto Cortesben a legöregebb pilot is emlékszik rá, mert amikor elárultam, hogy magyar vagyok, akkor nem lepődött meg nagyon, és mondta, pár éve találkozott már magyar parancsnokkal….

Na de ez a levél akkor is kissé félre ment, bár a kis filippínó hölgyike azt írja, hogy akkor mostantól ő bérszámfejt a maffiának, no de Malay egyrészt jól megérdemelt szabadságát élvezi, másrészt ez itt nem a Fabiola. Vissza is írtam, hogy kiskezi’csókolm, sajnos ez nem a Fabiola, meg nem a Malay, csak én. Postafordultával landolt a villanyvarnyú,  az meg hogy lehet? Neki azt mondták, magyar parancsnok van, akkor az meg a Minarik- Malay Captain. Elmagyaráztam, hogy vagyunk még páran magyarok, de bevallom, jó negyedórát röhögtem, hogy szegény Malay, már szürke középszer sem lehet. Ha magyar, akkor Malay. Most is fülig érő szájjal vigyorgok, amikor ezt gépelem.

Puerto Cortesra visszakanyarodva, mit tesz a véletlen, Malay is járt ott (az öreg révész nem téved), nem is egyszer, így ajánlott helyi nevezetességeket. Két hónapja vagyok itt, és végre, nem az éjszaka kellős közepén kötöttünk ki. Ki is mentünk a kápóval és felkerestük az El Delfino nevezetű helyet. Nem emlékszem, hogy Malay név szerint ajánlotta volna az éttermet, de megkerestük, megtaláltuk és bizony normális ember módjára, vacsoráztunk, kávéztunk, beszélgettünk. Nagyon nem is akaródzott visszajönni a hajóra, két hónap után jó volt parton lenni. Kár, hogy az esti indulás miatt a helyi jellegű söröket nem lehetett kipróbálni. Ettől függetlenül 3-4 órára kissé ellazultunk.

Hogy a személyzet többi tagja vajon mit csinált nem tudom, de a kassza eléggé üres, és páran itt vakaródznak, hogy kellene még készpénz, mert a következő kikötő is víg hely. Azt hiszem, a kikötő kapujától nem messze lévő bárok nem panaszkodhattak a bevételre.

Én sem az orosz másodtisztre. Gondoskodik a folyamatos kalandtúráról. A ballasztolástól írásban tiltottam el. Amíg nem tudja melyik a jobb és a bal oldal, addig kis színes pántlikákat kell viselnie a kezén. Ugyanis bőszen töltötte a bal oldali tankokat, hogy korrigálja a balra dőlést, és nem értette, miért nem akar az a dőlés csökkeni. Kész szerencse, hogy időben érkeztem, különben nem biztos, hogy ezt a kis firkálmányt legépelhettem volna.

Folytatása következik.