Bicskénél jártunk, amikor elkezdett esni, majd Felcsút környékén átváltott télire, és havazott már. Mire Csákvárra értünk, hófúvás, jeges út, a tél legkegyetlenebb időjárása fogadott.
Menni kellett, nincs mese. Szerencsére előttünk egy furgon ment, legalább negyvennel repesztett, rátapadtam a két vörös lámpára, és azt követtem. Nem jártam úgy, mint a viccben:
Felhőszakadásban megy az autós, rátapad az előtte haladó hátsó lámpáira. Egyszer csak az megáll. A vezető ideges lesz, kiszáll, és megkérdi: - Miért nem megy tovább?
- Hát mert én már a garázsban vagyok...Igaz, egyszer megcsúszott a furgon egy kanyarban, nekem fékeznem kellett, de a szembejövő autó is tudott lassítani, megúsztuk.
A szél fütyölt békésen...
Azt hittük a 81-es úton Mór felé jobb lesz. Annyival volt jobb, hogy nagy forgalom volt mindkét irányban, de 40 km/h-s sebességgel haladt a konvoj.
Bakonysárkány előtt két kilométerrel megállt a kilométernél hosszabb sor, és álltunk. Vártunk.
A szél fütyölt békésen...
Aztán megindultunk, majd megálltunk 42 méter araszolás után.
A szél fütyölt békésen...
Aztán megindultunk, majd megálltunk 93 méter araszolás után.
A szél fütyölt békésen...
Aztán megindultunk, majd megálltunk 115 méter araszolás után.
A szél fütyölt békésen...
Aztán jött a nagy megönnyebbülés: kikerülhettük a pótkocsis kamiont, amelyik nem tudott az alig kaptatón felmenni a jeges úton. Végre Bakonysárkány. Befordultunk, otthagytuk a 81-est, innen már haza megyünk!
Egészen addig, amíg a dombtetőre nem értünk. Ott úgy fújt a hó a süvöltő szélben, hogy nem lehetett semmit se látni! Csak az út két oldalán levő fákat sejtettem, előttem vagy 50 méterre. Aztán amikor a levegő kitisztult már benne voltam a hótorlaszban!
Hogy a jó rossebb egye meg!!! Most mi lesz? Lelki szemeim előtt láttam magam két nap múlva is ott ücsörögni a kocsiban... De a Jóisten nem így gondolta.
Jöttek a jó emberek, akik segítettek. Előbb a házaspár, akiktől a tejet hozzuk. Hiába volt a jó akarat, kézzel nem lehet havat lapátolni. Legalább az asszonykámat hazavitték.- Pista bácsi visszajövünk lapáttal! - biztattak.
De nem kellett, mert szinte azonnal ott volt egy ismerős falubeli a kis teherautójával. Neki volt lapátja. neki álltam kilapátolni a havat a kocsi elején. Akkor jöttem rá, hogy miért veszélyes nekimenni a hóbuckának: a kocsi ráfut a hóra, lendületből felcsúszik rá, összetömöríti a havat maga alatt, az első kerekek szinte a levegőben vannak, de annyi biztos, hogy nem tudnak dolgozni.
Persze a lapátolás jó volt, de még nem az igazi. Aztán hamarosan jött a munkásbusz Mórról, és jöttek az erős férfiak, akik nekiveselkedtek, és kitoltak a nagy hóból, innen már haza tudtam menni.
A kocsibejáróba nem tudtam beállni, de később ellapátoltam a havat, annyira, hogy beállva ne lógjak ki az utcára. Ekkor már öt óra volt. Most így néz ki a kocsim:
Na, meg a sufni belül:
Hogy a házról hátul ne is beszéljünk, a konyha ablaka éppen kilátszik!
A udvaron van egy deréknyi magas hóhegygerinc (a fa törzsén látható), utána majdnem tiszta a terep, és a szomszéd háza befúva...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése