Keresztelő az Indiai-óceánon

 Kécza Sándor:

Egy keresztelő

Az Indiai-óceán kegyes volt hozzánk, szerencsére a monszun utóját kaptuk csak el, nem nagyon mozgott a hajó, legfeljebb ha öt, hat méteresek lehettek a hullámok. Naponta jött az özönvíz, a trópusi zápor; de mindez nem akadályozott meg abban, hogy ne készülődjünk a keresztelőre. Nem az igazi, egyenlítői volt, a parancsnok úgy döntött - javítandó a közhangulatot, - hogy az új embereket, akik még nem jártak az óceánon, vessék alá eme tortúrának. Új forgatókönyvre nem volt szükség, megtette az előző. Mindössze verseket kellett fogalmazni, személyre szabottakat, felújítani a jelmezeket, újakat kreálni, s megbeszélni a szereposztást. Összeállt a stáb, mit lehetne még kitalálni, módosítani? Előkelő szerepet kaptam, Sellőként, - aki nem más, mint Neptun felesége, - borzasztottam a nagyérdeműt. Jelmezem már készen volt, sminkem készítéséhez hasznos tanácsokat adtam a hajón lévő egyetlen feleségnek, aki vállalta orcám elcsúfítását. Szemhéj kékre, orcám pirospozsgásra festve, szépségtapasz, pofikámon, hatalmas műszempillák - ez utóbbiakat tőle kértük kölcsön, Szingapúrban visszavásároltuk, - valamint ajkaim kirúzsozva. A cél az elborzasztás volt és ez tökéletesen sikerült. Förtelmesen nőies voltam. Halfarkam az uszonyokkal készen állt, egy kis damil segítségével ügyesen tudtam csapkodni vele. Némi kályhaezüsttel újítottam fel a színét. Műkeblem is kiállta a próbát, nem kellett újratömni. Mellemen trikó feszült, rajta két hatalmas mancs árnyképe, éppen a domborulataimon és egy vérző piros szív. (Mivel kevés hely maradt, inkább a hasam táján dobogott ez a szervem.) Hajam copfba fonták, két piros masnival ékítették.

A fotó illusztráció, készült az MS Székesfehérváron 1976-ban a Vörös-tengeren (Székely István felvétele)

A lényeg a „kézcsókpép” volt, amit az előttem térdelő pogányok képébe nyomtam, amikor csókkal illették kacsómat. Saját találmány, szabadalmaztatni kellene, bízvást alkalmazható, ha valakit ki akarunk kergetni a világból. Íme, a recept: végy körülbelül két liter paradicsomlevet, tégy belé fél kiló felolvasztott ipari faggyút, ízesítsd egy kis üveg mustárral, fokhagyma és cseresznyepaprika krémmel - egy-egy tubus elegendő mindkettőből -, üssél bele három – négy, napon érlelt tojást, egy egész avas vajat, s végül koronázd az egészet három doboz pálpusztai sajttal. Keverd jól össze, majd a vödröt érleld pár napig a 60-70 fokos kéményben. Ha túl híg lenne, bolondítsd meg egy kis liszt és cukor szórattal. (Mondanom sem kell, én lettem először rosszul, mikor belenyúltam a vödörbe, megbolygatva tartalmát.)

Mivel a hölgy, aki sminkelt, szintén a keresztelendőek közé tartozott, kedvezményként csak a csuklómra lehelt egy puszit, szegény asszony így is belesápadt az illatözönbe, ami markomból áradt. A többiek már rosszabbul jártak, kézfejemet nyújtottam, majd hírtelen mozdulattal a tenyerem fordítottam szájuk elé, elkerülhetetlenné vált ajkaik találkozás az imént leírt masszával. A hatást jobb nem részletezni.

(Szomorú csalódást jelentett Bangokban, mikor a rakodóknak főzött ételeket megszagoltam, - hozták magukkal a szakácsnőiket - és bizony a receptemmel alulmaradtam mind ízben, mind illatban.)

Felsorakozott a szereplőgárda a hajófarban lévő hatos raktáron kifeszített ponyva alatt. Íme, a stáb: Neptun, a trónján, hatalmas szigonnyal kezében, kopasz fején korona billegett, testét különféle tengeri szörnyekkel ékített fehér tóga fedte. Szakállat nem kellett ragasztania, sajátja is bőven elegendő volt szerepének interpretálásához. Túl sok szövege nem volt, pár mondattal felszólította a parancsnokot, adja át néki a hajót, majd a „Csillagász” vette át a szót. Ő volt a társulat frontembere, egy igazi showman, a szónak mestere, aki minden előre nem látható szituációban feltalálta magát. Talpig fehér lepedőbe öltözött, ráfestettük az egész csillagos eget - negatívban. Fehér alapon fekete csillagok. Csúcsos papírsüvegét csillagjegyek ábrái díszítették. Mellkasán hatalmas távcső lógott, két borosüveget illesztettek össze ügyesen, tartalmából időnként kortyolgatott. Kezében feltekercselve az egész forgatókönyv, szövegek, a versek, szónoklatok sorakoztak a pergamenen. Szólította a pogányokat, felolvasta a nekik íródott verseket, akik térdre roskadtak Neptun előtt, elrebegték felajánlásukat, hogy megváltsák porhüvelyüket a várható kínzásoktól. Nem tudtak annyi italt ígérni, hogy megússzák. (A parancsnok jó előre kikötötte a két karton sörös penzumot, akármennyit is vertünk ki a jelöltekből.)

Neptun keze ügyében tartott néhány üveg szeszesitalt a hangulat fokozása, illetve szomjának oltása céljából. Ezekből én is részesültem, aki ott hevertem egy nyugágyon, párom mellett. Szerepem mindössze a kézcsókra korlátozódott, de ebbe mindent belesűrítettem, amit elmém kitalált. A tengeri isten utasítására szerecsenjeink kísérték a pogányokat az első megmérettetés színhelyére, ahol az „Orvos” várta, hogy kikúrálja őket mindenféle szárazföldi nyavalyájukból. Ez lebilincselő élmény volt, és ezt szó szerint kell érteni, mivel a műtőasztalra fektetett pogányokat láncokkal akadályozták meg a szökésben. Az itt használt eszközök mellett egy középkori kínzókamra szánalmas kis szerszámos sufninak tűnt. Az orvos fején díszelgett egy gégetükör, közepébe vezetve egy vékony cső, amelynek másik vége a hóna alatt rejtező tengervízzel töltött szódásszifonra volt erősítve. Kellemetlen meglepetés érte azt, aki - engedelmeskedve a felszólításnak - kinyitotta a száját, hogy megvizsgálják a fogait, torkát. Kapott is rögtön egy jókora fröccsöt. Gyógyító emberünknek rendelkezésére állt továbbá egy vécépumpa, sztetoszkóp gyanánt, továbbá egy gumikalapács a reflexvizsgálathoz. Többféle kenőcs, gyógyír várta a gyógyulókat, spenót, paradicsompüré, valamint különféle porfestékek formájában. A jelölt itt kapta meg az alapszínt. El ne feledjem, „Orvosunk” ruházata egy hatalmas fehér klepetus volt, - fogyott a lepedő rendesen, - teli ráfröcskölt piros festékkel. Fodrászunk a torzonborz üstököket próbálta formázni némi méz, illetve záptojás segítségével. Hatalmas lemezvágó olló himbálózott oldalán, fésűje, borotvája furnérlemezből készült. (Természetesen ezek az eszközök nem kerültek bevetésre.) Mint jó borbély, tyúkszemirtásra is vállalkozott, újabb és újabb kenőcsöket kenve a megkeresztelendők talpára. Pogányainkat az egyik színhelyről a másikra a négerek kísérték, a „Kalóz” vezényletével. A tengeri haramia ruházata is megér néhány sort: fekete szemfedő, - fél szemmel nézett a világba -, hatalmas, papírból hajtogatott, fekete festékkel impregnált halálfejjel díszített kalózkalap, fakéz (papírhenger+húskampó), csíkos pizsamanadrág, térdig feltűrve, gumicsizma. Fegyvere a hatalmas, fából készült pallos volt, erre támaszkodhatott, ha már igencsak imbolygott; valamint az oldalán fityegett a kötélből font korbács. Meg kell emlékeznünk hűséges szerecsenjeinkről, akiknek ruházatára nem sokat kellett költenünk, spárgából font fűszoknya, alatta egy diszkrét fürdőnadrág, csontok a konyháról, füzérformában a nyakban, egy-egy fadárda, amivel a delikvenseket noszogatták, egyik színhelyről a másikra - ennyi volt a „kosztümük”. Színükért, a szép sötétbarnáért megszenvedtek, a kézbalzsamra kent kakaó- kávépor alaposan megizzasztotta őket. Viszont jól „fogtak”. (Félreértés ne essék, semmiféle szintetikus anyagot, festéket, hígítót, gázolajat, gépzsírt nem használtunk. Elegek voltak a természetes alapanyagok, így is néha napokig tartott a nyomok eltűntetése.)            

Végezetül egy tűzoltó várta a kellőképpen összekent jelölteket, stílszerű sisakban, biztonsági övvel ékítve és egy jókora sugárcsővel, ezzel tisztította meg a procedúrán átmenteket, hogy színünk elé tisztán járuljanak. Következett az italok felajánlása. Voltak persze konok lelkek, akiket nem tört meg a kínpad minden borzalma, s keveset ajánlottak fel. Őket Neptun fájó szívvel, mély sóhajjal újabb kör megtételére utasította. Ez mindig sikeresnek bizonyult. A kézcsók elcsattanta után az éppen magához tért pogányt Neptun némi tengervízzel megkeresztelte. Az új tengerészek az egyenruhában feszítő parancsnoktól vehették át keresztlevelüket, és üríthettek tiszteletére egy kupica tengervizet. (A pincér sajnos mindig „összekeverte” a sósvizes flakont a gint tartalmazóval.) Számára véget értek a megpróbáltatások. A sorukra várók egy négyszemélyes kalodában üldögéltek, amelyet hajóácsunk az örökkévalóságnak készített, jó öt centi vastag hajópadlóból, súlya miatt csak szimbolikus használatára került sor.

A hölgyek, feleségek és vendégek mindig előre kerültek, amikor a stáb még viszonylag józan volt. Az alkohol fogytával néha elfajultak a dolgok, voltak, akik személyes sérelmeiket próbálták törleszteni, ilyenkor lépett közbe a Csillagász. Neki illett józannak maradnia. (Saját keresztelőm, mikor én feküdtem a kínpadra, elég keserű emlékeket ébreszt bennem, mivel utolsó voltam, minden maradékot én kaptam, s a fiúk is igencsak ittasak voltak. Mai napig ott díszeleg az előszobában a szépen bekeretezett, olajjal patinásított, szélein megégetett iniciáléval díszített, gótbetűkkel írott, a hajó pecsétjével hitelesített oklevél.)

A szertartás végén Neptun elbúcsúzott a parancsnoktól, visszaadta a hajót jogos irányítójának, a Csillagász felkérte a tengeri istent, tartsa szemmel a hajót, óvja, védje. Következett a szertartás kellemetlenebb része, a rámolás, elpakolás, a fedélzet lemosása, valamint a tengerész hagyományoknak megfelelő berúgás…