Jól érkeztünk. Hajnalban le kellett lassítanom, mert pilot csak 08.15-re várható. Mire felébredtem, már part mellett álltunk.
Az első manőver, nélkülem.
Délután kimentem a városba, pótolandó, amit egy hónapja elmulasztottam.
JFK Dunbrody
Hiába messze a város (nekem, mert jó négy kilométert kellett gyalogolnom), be kellett mennem, mert előző úton nem láttam a múzeumhajót. Ráadásul az ügynök elmondta, hogy most valami három napos "ünnep" van.
Nos, nem ünnep, hanem az első fesztivált tartották, amit ezután évente kívánnak megrendezni. A JFK Dunbrody Festival 2001 legnagyobb attrakciója maga a Dunbrody, az a kivándorlóhajó, amivel John Fitzgerald Kennedy, a meggyilkolt elnök ősei az Államokba érkeztek. A vitorlást is a Kennedy család építtette újjá, és ajándékozta a városnak. A család New Rossból származik, mindenütt "Kennedy folyik a csapból" is... Kennedy emlékház, Kennedy múzeum...
A hajón most műsort is adtak, tekintettel a nagy eseményre. Mi más is lehetett volna, mint tánc? Elsőként egy ötéves kislány mutatta meg, mit tud, aztán két tizenkét-tizenhárom éves barátnője követte, és végül két "hölgy", még húszon innen megmutatta stepptánc tudását. Mint a géppuska, úgy kopogott a különleges cipő orra és sarka. Azt megjegyzem, hogy ezek a szteppcipők nem utcai viseletre készültek. Közelről megvizsgálva, látható, hogy az orra nemcsak megvasalva, hanem nehezítve is van, hogy jó "húzós" legyen. Sajnáltam, hogy a videóm nem jó...
A fedélzet alatt, a fedélközben voltak az utasok elhelyezve. A tulajdonos 294 embert zsúfolt be oda, ahova a korabeli hajózási törvények szerint mindössze 236-ot lehetett volna. A törvény így rendelkezett: öt regiszter tonnánként két ember vehető fel. A hajó 594 regiszter tonnás. Az egy éven aluli gyermek nem ember, gondolom azokból akármennyi behajózható volt. Egy tizennégy éven aluli félnek számított. Nos a törvény előírta, hogy egy felnőttre 3 x 8 láb hálóhelyet kell biztosítani. Itt, az utastérben 6 x 6 lábnyi helyet adtak négy embernek, ezek a "ládák" két sor magasan voltak. Másfél láb alig több, mint 48 centi. Én még élemre állítva se férnék el... A fedélköz közepén összesen négy asztal, itt lehetett étkezni, levelet írni, társasági életet élni. Az utasoknak mindössze egy vécéjük volt...
Rossz időben bezárták a fedélzetre vezető ajtót, elképzelhető, hogy milyen bűzben teltek a napjaik... Ha valaki nem bírta a vihart, összehányta a fekhelyét... Az lecsöpögött az alsó "ágyakra"...Nem csoda, ha a hajótulajdonos számítása mindig bevált, amikor az előírt élelmiszer-mennyiségnél kevesebbet vettek fel, számítva a "természetes" elhullásra.
A fedélköz végében volt a "luxus". Itt lakott a parancsnok, az első tiszt és az első osztályra jegyet váltó utasok. A Dunbrodyn mindössze négy jegyet adtak ki ide, mivel két utas kabin volt. Ezekben egy emeletes priccset helyeztek el az ablaktalan, legfeljebb 1,2 méter széles helységben. Még a csomagok elhelyezésére se volt lehetőség, olyan pindurka volt. A parancsnok kabinja volt ez egyedül elfogadható, mai szemmel. Olyan hosszú, mint az ágya, mert neki nem beépített priccs járt, igazi, szalmazsákos, fejtámlás ágyban aludt. Mellette egy kis szekrényke, ez a két bútor kiadta a kabin szélességét. A szekrényen lavór és vizeskancsó, az ágy fölött egy parányi polc, a könyveknek, és három gyógyszeres üvegnek. Az első tiszt asztala a hajósládája volt, igaz a priccs és a láda között nem volt hely, így, ülőhely híján nemigen használhatta.
Minek is, amikor az ajtaja a "szalonra" nyílt. Itt étkeztek a tiszt urak és a kiváltságos utasok. És ez volt a parancsnok asztala, amikor navigált. Egy kronométer, egy szextáns, és egy mágneses tájoló volt minden felszerelése. A térképükön csodálkoztam a legjobban. A szakmám révén tudom, hogy akkoriban ilyet használtak, de nem ismerem a korabeli hajózási módszereket, helymeghatározást, hogy elképzelhessem, miként navigáltak? Egy térképük volt Írországról, borzasztó aránytalan, például Skócia kelet nyugat irányban jóval nyugatabbra terjed, mint Írország nyugati partja... A másik térkép New Yorké volt. Nyilván, egy az induláshoz, egy az érkezéshez, a navigáció többi részére ma se használunk mást, mint "kockás" papírt... (Jó, nekünk irány és távolságtartó Merkátor vetületű "kockáink" vannak.)
A második tiszt már "kis" ember volt, hiszen az ő helye a legénység között volt. Őket az orrban helyezték el, ott kezdődött a szállás, ahol a horgonylánc kifut a hajóból. Kétszer két emeletes priccs az oldalfalon, és egy keresztben elhelyezve, ez volt tíz ember számára. Itt lakott a hat matróz, a hajóács, a pincér, a szakács, a hajóács és a már említett második tiszt. A falra kifüggesztették a fizetési és a "büntetési" listát.
A fizetések: 1. tiszt: 5 font/hónap. 2. tiszt: 3 1/2 font, hajóács: 4,2 font, szakács: 3 font, pincér: 2,8 font, matróz: 2 1/2 font.
Példaként a büntetésekről:
Ha valaki késve érkezik a hajóra: 1 napi bér.
Ha valaki trágárul beszél a tisztekkel: 1 napi bér.
Ha valaki részeg: 1 napi bér.
Ha valaki késik a szolgálatból: 1 napi bér... és így tovább. Minden büntetés egy napi bérmegvonást jelentett.
A hajóács "műhelye" a legénységi szállás alatt volt. A hajófenékben ezen kívül még hely volt a rakomány számára is. Úgy saccolom, hogy az utasok mellett, mintegy 100-150 tonnát tudtak felvenni.
Azt hiszem, a legúribb dolga a szakácsnak volt. Hiszen a konyha a fedélzeten volt, mindig a friss levegőn volt, és a konyha tágasabb volt a tiszti szalonnál is. Hja, a fedélzeten volt hely...
Azt nem tudtam kideríteni, hogy főzött-e az utasok számára is, vagy csak a legénységnek? Elképzelhető, hogy a rizsüket, krumplijukat megfőzte, mert akkor ugyan hol főztek volna a szerencsétlen kivándorlók?
Azt mondom, szerencsétlenek...
Biztosan azok is voltak, de nem szabad a mai kor emberének a szemével nézni a helyzetet. A hajó az adott kornak megfelelő "műszaki-technikai" szinten volt, s a hajdani kivándorlók talán otthon ennél is mostohább körülmények között éltek, de számukra mindenképpen természetes volt, legfeljebb az út viszontagságai azok, amik számukra is nehézséget jelentettek. Öt-tíz hétig kellett elviselni, a szép, új élet reményében, és mint tudjuk, tízezrével próbáltak szerencsét!
Nézem a belépőmet.
Ez, mint már említettem az egy hónappal előtti részeknél, a kivándorlók és a hajótulajdonos közötti szerződés és egyben jegy is volt. (Hányan vannak tudatában, hogy mind a mai napig, mindenféle jegy, "szerződés" az utas és az utaztató között, jogi értelemben?)
Ezen a jegyen hat név van: Michael és Anty White házaspáré (mindketten 50 évesek) és négy gyermeküké: Patrick és Joanne ikrek, tizenhét évesek, Moses csak tizenegy, és legkisebb a hét éves James. hatuk jegye 19 fontot kóstál. Emlékszünk, ugye, mennyit keresett a hajó első tisztje? Teljes öt fontot, amiből, úgy gondolom, tisztességesen el tudta tartani a családját, s talán még félre is tudott tenni öreg napjaira. Akkor a jegy ára, mai szóval élve, elég húzós volt! Mr. és Mrs. White minden bizonnyal pénzé tette mindenét, hogy átkelhessenek az óceánon, s új életet kezdjenek az angol gyarmaton.
Azt hiszem, majd egy órát töltöttem el a hajón.
Utána sétáltam.
A Purple Turtle Pubba harsogó tangóharmonika és gitár hangja csalogatta a vendégeket. Éppen a Fidler's green-t játszották, ismerem és szeretem is ezt a számot, még 1989-ben, Dublinban vettem meg egy kazettán, persze az is élő, kocsmai felvétel.
Szerencsém volt. A bárpultnál találtam egy üres ülőkét, leültem, és másfél órán keresztül ücsörögtem. Ebbe egy pint (nem korsó!) Smithwicker's és egy pint Guiness fért bele (vagy belém...). Az utóbbi sört majd mindenki ismeri, az elsőre szintén Dublinból emlékeztem, és most se csalódtam az ír vörös sörben, finom volt.
Mikor a kéttagú együttes eltette a zeneszerszámait, a gitárt, harmonikát, szaxofont, szájharmonikát, már tele volt a kocsma. A hangulat jó volt, a tévében is véget ért a Dublinból közvetített ír focimeccs, ez a mi általunk ismert labdarúgás és a rugbi (európai) keveréke. Itt is van focikapu, hálóval, kapussal, akinek gólt lehet rúgni, de van égbenyúló két oszlop is ami között pontot ér, ha átmegy a kerek labda.
Kocsma után visszamentem a folyópartra, ahol a nagy parkolóban készülődtek az esti koncertre. Ma a Sabor Latino és a Bootleg Beatles együttes volt a fő attrakció. A latin zenét játszók számaiba belehallgattam, de kilenckor elindultam, mert nekem egy óra gyaloglást jelentett visszakerülni a hajóra. Zolival találkoztam, ő megvárta a Beatles számokat játszó bandát, jók voltak, elmondása szerint.
Mi tetszett a koncerten?
Elkerítették hordozható korlátokkal a teret, és senki nem veszekedett a rendezőkkel, nem másztak át rögtönzött kerítésen. Akik sörözni akartak közben, azok a tér túloldalán voltak, a kocsmasoron ücsörögtek az asztaloknál, mert a koncert nézőterén tilos volt az alkoholfogyasztás a tiltó táblák szerint. És senki nem is ivott... Nem voltak hamburgert, hot dogot, sülteket, pattogatott kukoricát, kólát árusítók, nem volt kosz, szemét, nem kínáltak bóvlit, giccset, filléres ócskaságokat...
Jaj, Istenem, de hosszú volt a befelé vezető út gyalogosan.
És amikor megérkeztem, majdnem a szívszélhűdés jött rám!
Látom, hogy dagály van, az üres hajó a rakpart fölé tornyosodik, és az oldalán csak a kis kötéllétra lóg, mintegy másfél méternyire, jó két és fél méter magasan volt az alsó fok a rakparttól! Hogyan megyek be, amikor már lépni is fáradt voltam? Már azt néztem, hogy hol találok apró kavicsokat, amivel valakinek az ablakát megdobálom, amikor megláttam a megmentőmet, a parton ott feküdt a hajó alumínium létrája, amin "könnyedén" fölmentem.
Arra azért volt erőm, hogy megnézzek egy "Légy jó, mindhalálig!"-os videót, a Fortress 2-t, de mivel mindenki rossz volt benne, ezért lelőtték, felrobbantották, agyonverték és kicsinálták őket. Szép, tanulságos, lírai "műalkotás"... - MV Priwall 132. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése