Amikor elkezdtem a hóvégét, Viktor nagy örömmel nézte a nyomtatványokat, és előhozakodott a kéréssel, hogy "nem-e lehetne-e" az ő munkáját is rávinni. Természetesen beleegyeztem, mert miért ne?
Csak akkor még nem tudtam, hogy mit zúdítok a fejemre!
Mert Viktor, ha megjelent azzal a szöveggel, hogy: "István, possible...", akkor már tudtam, hogy elő a nyomtatót, mert valahol felfedezett egy vesszőhibát, egy rosszul írt szót, és most az egészet lehet újra nyomtatni, mert a lelke nem viseli el, ha csak úgy, barbár módon belejavítunk, vagy esetleg, ne adj Isten, úgy hagyjuk. Ebből aztán egyenesen következik, hogy az árjegyzéket, amit alkotott a kantin számára, meghagytam "Prise List"-nek, és nem javítottam ki "price"-re.
Egyébként jól elvagyunk egymással. Miután a laptopot a hídon tartom, előszeretettel használja, csak azt kifogásolja, hogy magyar nyelvű. Ez bizony alapos slendriánság a részemről, meg a magyarok részéről általában, de mit lehet tenni, ez van. Ráadásul nincs olyan pasziánszom, amit ismer, és szeret, de ez azért nincs rossz hatással a kapcsolatunkra.
Február 2. szombat, úton. Hajnalban, amikor Lisszabon előtt haladtunk, fél hat táján felhívtam a családot. Az asszony nagyon örült, én is a családi híreknek, mindkét srác túl van a vizsgaidőszakon, és sikeresen.
Kész a hóvége, leadtam minden papírt.
Most újabb feladatok jönnek, elkészítem az útjelentés komputeres változatát, remélem, elnyeri a barba tetszését.
Nem igazán szeretem ezt a céget. Azt hiszem, túlzottan pitiáner. Azok, akik a legénységen spórolnak, nem komoly hajózási társaság. De lehet, hogy rossz helyre küldöm a rosszallásomat, mert az is lehet, hogy a cég nem is tudja, milyen állapotok uralkodnak a hajón. Lehet, hogy kiadnak mindent, ami a normális üzemeléshez kell, akkor meg a német parancsnok az, aki elspórol mindent.
Az manapság nem elfogadható, hogy a hajó eljön Észak Európából, s a harmadik nap már nincs tej, a szakács megvonja a vállát:
- Sajnos a szalvéta elfogyott, a fogpiszkáló már egy hónapja.
A német meg állandóan siránkozott, hogy milyen drága minden.
Nem adnak a legénységnek munkaruhát, pedig északra járnak, ott pedig kell a meleg ruha. (Az igaz, a Marlow sehol nem ad a fehér legénységnek, csak a filippínóknak.) Még munkakesztyűt se, pedig ezt még a legágrólszakadtabb vállalat is megadja.
Persze nem illő dolog szidnom Capt. Bambaszt, mert nem ismerem.
Azt viszont tudom róla, hogy mindenki szidja, mint a bokrot.
Valószínű, hogy ez sokat nyom majd a latban, amikor el kell döntenem, mit csinálok, ha a lengyel elsőtiszt jönne vissza a tanfolyam végeztével.
Batory
Arról nem is beszélve, hogy Wojciechnek, a szakácsnak egyik kedvenc témája a német. Csepüli állandóan, szidja, mint a bokrot.
A másik, amiről szívesen beszél, az Sztefan Batory.
Nem a nagy lengyel király, hanem a róla elnevezett személyhajó. Hét évig dolgozott rajta, és állandóan "nosztalog". Szívesen hallgatom, mert a személyhajók világa ismeretlen előttem, és érdekes dolgokat mesél, még akkor is, ha osztom kettővel a sztorijait.
Azt nem is tudtam, hogy amelyiket a hatvanas évek végén láttam, az már a második személyhajó volt ezen a néven. Az elsőt leállították, és szállodaként üzemelt Gdyniában, majd vettek a polyákok egy holland kimustrált II. Világháborús csapatszállítót, átalakították, és ez lett a második hajó, amelyik a magyar-lengyel király nevét viselte.
Wojciech nagyon jól beszél angolul. Nem a legjobb angolsággal (amennyire az enyémmel meg tudom állapítani), de a szókincse meglepően jó. Egy kicsit hasonlít Achimra, a német barátomra, mert egy picit dadog, amikor angolul beszél.
A másik lengyel, Leszek, szintén jól beszéli a közös nyelvet. Ugyanolyan cipőben jár, mint Zbigniew, a Kambo gépésze. Sokáig volt gépápoló, aztán megszerezte a negyedik gépészi képesítést, de ég és föld a két pasas. Ez ismeri a szakmáját, ért mindenhez, a tulajdonos meg van vele elégedve. Ha Zbigniew is ilyen lett volna, talán még most is a Kambón hajóznánk együtt (lásd a 2000. nyarán írott naplómat).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése