MV Isartal - 3. rész

December 7. szombat, úton - Angol csatorna. Felkelek a hajnali őrséghez, kilépek a kabinból, a cipőm és a kinti papucsom lágyan ringatózik az Északi-tenger vizén, mely meglátogatott minket a felépítményben. Az irodában tizenöt centis víz hömpölygött, ahogy a hajó billegett, a lépcső aljában levő ketrec tele, onnan átcsapott, és a folyosót áztatta, még a szalonba is benézett, pedig a küszöb 5-6 centi magas, a konyhába már én vittem be a papucs talpán.
A matrózokat gyorsan kirúgtuk az ágyból, ha már a páncélajtót nyitva hagyták, akkor takarítsanak.
Reggel hatkor jön a barba:
- A szakács a bünös! ő volt kint levegőzni, és nem zárta be maga után! Na, kap majd, ha felkelt - mondta vigyorogva. Gondolom Dzsozi és Edmond nem vigyorogtak, amíg összeszedték a vizet.
Délben a szakács:
- A pilot hagyta nyitva az ajtót!
Logikus. Aki a bünös, az régen kiszállt már...
Bár lehetségesnek tartom.
Randa idő van, de egyelőre kibírható, mert most van azon ritka alkalmak egyike, amikor a 7-8-as szél hátulról jön. Majd ha kimegyünk a Vizcayára, akkor billegünk majd másfél napig rendesen.
Ismerkedem a hajóval, a számítógépes adminisztrációmat alakítom az ittenihez.
Amíg vacsoráztam a matrózok a folyosón viháncoltak. Sürün kattogott a fényképezőgép, nagyokat röhögtek, egyszer Kossi kilépett a takarásból, igen mutatós volt, valami kalap volt a fején, fehér sál, szivar a szájában, valami lila zakó... Amint meglátta, hogy észrevettem, visítva rohant a fal takarásába, és hallottam, hogy szívből röhögnek mindhárman.

December 8. vasárnap, úton - Angol csatorna, Viscaya. A hajnali őrségben elkezdtem olvasni, javítani az Isten hozta Panamában címü kéziratomat. Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik. Közhely, de igaz: úgy olvasom, mintha nem én írtam volna, jó közelítéssel elfelejtettem a nyolcvan százalékát. Nem a történetet, hanem azt, hogy hogyan írtam meg. A párbeszédeket. Az apró sztorikat. Visszaemlékezve arra, amikor írtam, most másként látom a főszereplőt, az elsőtiszt feleségét. Igaza volt az apámnak: egy dög, kellőképpen antipatikus. Jól van megírva, most látom csak igazán, hogy immár elfelejtettem, hogyan is rajzoltam meg. Sikerült amit akartam: egy utálatos nőszemélyt alkotni. Persze ott van ellentéteként a harmadik tiszt felesége.
Délben kiértünk a Viscayára. Nem is billegünk úgy, ahogyan feltételeztük.
Ebédre paradicsomleves, sült csirkecomb, főtt burgonya, egy kevés hagymás, párolt gomba, saláta, végül fagylalt.
A szakács átlagos. Semmi különös. Illetve ilyen paradicsomlevest nem ettem még, minden volt benne, ami nem kell: sárgarépa, káposzta, zöldborsó, a hézagokat elázott csillagtészta töltötte ki, és az egész sürüre berántott, gyengén paradicsomos csuszpájzban csúszkált...
Csirkecomb: mivel nincs más szárnyas a hajón, csirkének kell lennie. Negatív rekord javított, ami a C/T lefedettségi mutatóját illeti (csirkecomb/tányér, ami annál ember közelibb, minél inkább tart az egyhez). Azt hiszem, úgy a tenyerembe tudnám venni, hogy nem deformálódna a comb, és nem is lógna ki oldalt a markomból...
Viszont a kávéhoz püspökkenyeret kaptunk, de ez bolti volt.
Kezdem megszokni a Linuxot. Azt hiszem, ha jól be van lőve, akkor felhasználóbarát ez is, és mint minden rendszernek ennek is vannak olyan meglepő szolgáltatásai, ami a Windowsból hiányoznak. Persze van hiányérzetem is, de azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy nem ismerem olyan alaposan a programokat, mint a Windowsban.

December 9. hétfő, úton - Viscaya. Elkezdtem olvasni Katona Miklós: Csingtau 1914 címü könyvét. A cím alatt ez áll: történelmi regény.
Számomra ez furcsa meghatározás. De a kötetre illő. Nem tudom úgy olvasni, mint egy regényt. A valóságot tartom a kezemben, az első világháború egy apró szeletét, azt, amit nagyon kevesen ismernek itthon, s aminek a szerző alapos ismerője. Katona Miklós sajátos stílusban írja "regényeit". Az ember néha azt hiszi, hogy dokumentumkötetet olvas, s nem is hibázik: az író alapos munkát végzett, a felsorolt irodalomjegyzéket bármely, tudományos alapossággal megírt, száraz és unalmas tanulmány is megirigyelhetné. De ez a kötet nem unalmas, ellenkezőleg: izgalmas, érdekes olvasmány. Azok számára, akiket érdekel a történelem, és azok számára is, akik "mindössze" I. Világháborús regényként veszik kezükbe.

December 10. kedd, úton, Pasajes. Hajnali fél egykor érkeztünk. "Captain, maguk lesznek az elsők, akiket beviszünk" mondta a pilotállomás. Tíz perc múlva halljuk, hogy egy másik hajónak mondják: negyedóra múlva beszáll hozzájuk a révkalauz.
- És velünk mi lesz? - kérdezte a barba.
- Várjanak egy órát - hangzott a nem túl szívderítő válasz. Fél háromra kötöttünk ki. Gyorsan kellett aludnom, hogy fél hétig kialudjam magam.
Fél tízkor kezdték a kirakást, azt mondják, csütörtökön lehetünk kész. Ahogy este elnéztem, lehet, hogy holnap befejezik.
Felháborító: Edmondónak még nem szült meg a felesége.
Encsike este negyed kilenckor hívott. Ekkor indult haza az iskolából. Túlfizetett, alig dolgozó tanár.
Amikor hazaért, akkor is felhívott.
Jól van.

December 11. szerda, Pasajes. Nézem a tévét. Új spanyol szót tanultam, és jól megtanultam, a voluntarios szóról van szó. Azt jelenti: önkéntes. Számomra a voluntarios olyan embert jelent, aki fehér overálban dolgozik a parton, a tengeren sárga vízhatlan ruhában. A voluntarios, viseljen bármilyen színü védőruhát, onnan ismerszik meg, hogy tetőtől talpig feketéllik a nyersolajtól. Sokan vannak. Zömmel spanyolok, de több ezren jöttek az EU tagállamokból, és gondolom máshonnan is.
Számukat körülbelül 9000-re teszik.
Az önkéntes reggeltől estig dolgozik. A tengerből kimerik az úszó olajat, és tartályokba gyüjtik. Nem nagyok ezek a bárkák, de mindegyikben hét nyolc önkéntes dolgozik. Könyékig turkálnak a mocskos vízben, emelgetik a nehéz, mocskos vödröket.
A parton dolgozó voluntarios lapátolja a homokon összegyült, sok helyütt tíz centi vastag, megdermedt fekete mocskot. A lapátost két vödröző szolgál ki. Cipelik a teli vödröt az alkalmas helyen parkoló gyüjtőtartályba. De még ők a szerencsésebbek.

A nyugati spanyol partok mentén sok a sziklás, köves partszakasz. Itt az apró köveket egyenként megfogják, és lefejtik a rádermedt olajat, és vödrökbe gyüjtik. Minden követ meg kell fogni, megemelni, hogy az alatta levőt is megtisztogathassák. Sziszifuszi munka. Nem látni a végét. De a voluntarios teszi a dolgát.

A sziklák között dolgozók letérdelnek a nagyobb kövekre, és a repedésekbe benyúlnak, marokkal merik ki a mocskot, könyékig vájkálnak a fekete masszában, hajlonganak, amíg valamit is vödrökbe tudnak gyüjteni. Akik a vödröt cipelik, sokszor messzire kell bukdácsolni a köveken, veszélyesen billegő sziklákon egyensúlyoznak, de teszik a dolgukat, mert ők a voluntariosok.
De dolgozik mindenki, akinek számit a part, az élővilág, az otthona. Bombeirosok, azaz tüzoltók dolgoznak látástól vakulásig, a halászok építenek védőgátat a kis halászkikötők elé.
Ők a legnagyobb vesztesei a környezeti katasztrófának.
Ők a tengerből éltek, most hosszú évekig nem halászhatnak a partok közelében. De egyelőre ki se futhatnak. A spanyol partok előtt 150 kilométer hosszú és 80 kilométer széles sávban terül el az olaj. persze ez nem összefüggő réteg, apró olajszemcsék, nagyobb lebegő darabok, és a fenékre lemerült hurkányi, gyurma keménységü olaj szennyezi a vizet a fenéktől a felszínig.
Borzasztó.
A halászok napi negyven euró támogatást kapnak az államtól. Többen a hajójukat szépítgetik, bíznak benne, hogy kifuthatnak még a tengerre, és zsákmánnyal megrakva térhetnek haza.
Mindenki teszi a dolgát: az önkéntesek és a többi, ezzel a munkával megbízottak, gyüjtik az olajat, a kormány nyilatkozik, a média ontja a híreket. Egyébként honnan tudnám magam is?
Képeket közvetít a tévé a 3600 méter mélyen pihenő MT Prestige tankhajóról, látni, hogy vastag csíkban kígyózik fel az olaj. Megállíthatatlanul. A kormányszóvívő szerint napi 125 tonna szivárog ki a roncsból. Mindenről beszélnek, csak egyről nem: a főbünös tulajdonosról. Ő, valahol jó messze elbújik a névtelenségben, felveszi a biztosító által fizetett summát, és mossa kezeit. ő nem tehet arról, hogy a Prestige állóhajó volt másfél évig, olajtartályként üzemelt. Öreg volt. Elsüllyedt. Most aztán előveszik a görög parancsnokot, hogy rosszul rakták be a hajót? Lehet. De az biztos, nem ő az egyedüli felelős.

A rakodással nem lettek kész estére.
A domboldalon, szemben a hajóval van egy érdekes és modern épület. Lábakon áll, a tetőzete három egymásba csúsztatott háromszög. Megkérdeztem az ügynököt, miféle épület. Kesernyés mosollyal mondta: baszk tannyelvü iskola, elemitől az egyetem kezdetéig tanulhatnak itt a fiatalok. Bentlakásos intézmény.

Megtörtént a rettenetes: megint elromlott a laptop képernyője, nincs világítás, ugyanaz a hiba, mint amivel már oly sokszor volt szervizben.
Még szerencse, hogy az adminisztrációmat tudom kézzel csinálni, olyan kevés. És nincs igazán szükség komputerre hozzá, bár igazán utálok monoton munkát végezni, szolgálati lapokat vonalkázni, brrr...
És tegyük hozzá: még mindig sokan vannak, akik így tesznek a mai napig is.
Délelőtt, amikor még volt laptopom, elkezdtem írni, ami a környezeti katasztrófa kapcsán kibukott belőlem.
De mielőtt folytatnám, elmondom, hogy most (december 15-én este) a hajó "hitelesített" számítógépének a monitorát használom, ami egy kissé kényelmetlen. Valami kalandból kifolyólag nem kezeli rendesen a laptop, ezért van három képem, frankón egymásra csúsztatva, és egér legyen a talpán, amelyik kitalálja, hogy az ikonok közül melyik a klikkelhető...

Az előző részek Fészbuk kommentelői között volt egy kedves hölgy, aki azt írta: miért nem írok könyvet. Ez adta az ötletet, hogy a blogbejegyzés végén mondjak pár szót a könyveimről! Elsőként jelent meg a Jamiaországtól az Óperenciáig című kötetem a Biró Family gondozásában. Könyveimet Nagyszékely István néven írom, tisztelegve a tolna megyei (valaha 2500 lakosú de most már kicsi, talán 500 fős lehet) falu előtt, ahol gyermekkorom töltöttem.

Aki nem Békéscsaba környéki, annak elmondom, hogy Jamina ma Békéscsaba 5. kerülete. Csabán születtem a Jókai u. 3 számú házban, azt hiszem már lebontották, így emléktáblát majd csak a szobromra tehetnek a derék csabaiak!

Megjelent 1997-ben a Biró Family Kft-nél.

A kötetben gyermekkoromra emlékező anekdota jellegű írások vannak, a második részben pedig hajón írott naplórészlet van, jelesül az MV Humberen töltött behajózásból! Az sem volt piskóta, tizenhárom kemény hónapot töltöttem a fedélzetén! Azért tudtam ilyen sokáig húzni rajta, mert lejött a feleségem Konstanzába a kisebbik fiammal nagyjából egy hónapra, amíg a hajógyárban javítottunk, és mit ad Isten, a nagyobbik srác pedig a hajón a deckboy (hajósinasi) teendőket látta el!
Aki úgy gondolja, de jó lehetett neki, az apja a főnöke, az talán kérdezze meg tőle, milyen volt ballasztankból lapátolna a leülepedett sarat, amikor kint 36 fok van, ő pedig egy vasdobozban tornázik lapáttal a kezében ott, ahol minden mozdulatnál beütődik a könyöke, feje, térde, feneke...