December 22. vasárnap, úton. Igazi téli idő van. Mindenüvé viharjelzést adnak, és be is jön, sajnos.
Bevégeztetett: nincs több olvasnivalóm, meg fog enni a fene a hídon délutánonként, meg az unalom. Ez azt jelenti, hogy elolvastam apa történelmi regényét, a Kígyó a koronánt. "Szokás szerint" ez is tetszett. És megint csak olyan témát dolgozott fel, amiről a halandó magyar nem sokat tud, de nem árt, ha tisztában van vele, mert a gyökereinkhez ez is hozzá tartozik.
Nevezetesen gróf Kéry Ferenccel ismerkedhetünk meg, aki nagy névnapot akar tartani, de senki nem jön el a meghívottak közül. Hát persze, ki akarna egy asztalhoz leülni az árulóval, aki a grófi cím reményében császári kézre adta a menekülő Zrínyi Pétert és Frangepánt.
Olvasmányos. És persze izgalmas, mint a kor, amiről már annyit írt apa: a két Tökhöli regény, Kemény János erdélyi vajda regénye, az Ezüstkard.
Szeretem a könyveit, és ez is azon kevesek közé tartozott, ahol nem azt éreztem, hogy az apám írását tartom a kezemben. Persze ismerem a fordulatait, a jelzőit, a tipikus megfogalmazásait, nem is regénye, amiben nincs sütős cserge ami alá a szerelmesek bújnak, vagy terített asztal főtt tehénhús nélkül. De nem látom a szöveg mögött őt, az írót, aki püföli a szövegszerkesztőt, és ez nyilván annak az eredménye, hogy magával ragad a cselekmény, az ember csak lapozna, hogy minél közelebb jusson a végkifejlethez, ám szegény tengerész szeme előtt az is lebeg, hogy "jaj, ha elolvasom, nincs több könyvem", hát nem sietek vele. Leteszem, sétálok a hídon, és gondolkodom. Próbálom megérteni Kéry Lászlót, a feltörekvő nemes urat, próbálok a fejével gondolkodni, de nem megy. Próbálom beleélni magam a korba, de nem tudok a mai magammal mit kezdeni őseink között. Sok, nagyon sok a három és fél évszázad. Irigylem az apámat, aki ennek az évszázadnak, a tizenhetediknek avatott ismerője. (2022: sajnos csak volt, ma már múlt időben írnék róla...)
Ha menekülni akar, akkor elmerül benne, belebújik egy főúr bőrébe, vagy Széchy Máriává válik, és elfelejti a mellettünk egyre inkább elrohanó korunkat.
De azért van mit olvasnom ám, csak nem a hídon, szolgálat közben, hogy kitöltsem az üres negyedórákat. A számítógépemben itt a kézirata, az Aphrodité bikiniben, aminek az elolvasására külön felkért.
Ez nem szokása.
A fiai is csak nyomtatva vehetik a könyvet a kezükbe. Persze, amióta szövegszerkesztője van, sokszor szorul a segítségünkre, de ezek a feladatok hamariak, nem engedik meg a beleolvasást.
Persze megvan ennek a magyarázata: a könyv tengerészregény, tengerészekről szól, mert ismeri az öregem az életünket, már amennyire egy utas belelát a tengerjáró mindennapjaiba. Két hónapot volt a Hungária fedélzetén, s élményekkel telve tért onnan haza. Meg is írta őket, szokás szerint jó címet is talált neki: Hajóablak a nagyvilágra. Hazajöttem a második hajómról, s ő boldogan adta át:
- Itt van, fiam, olvasd el, mi minden esett meg velem a hajón.
Én átvettem, és nem olvastam el. Három hét múlva azzal adtam át, hogy:
- Nem volt időm elolvasni.
Ez nyilván igaz volt az akkori magam szemével, de a mostanival látom, hogy mennyire megsérthettem, amit aztán évek múltán el is ismert. Itt az ideje, hogy megkövessem. Tudom, nem lehet meg nem történté tenni, de meg lehet bocsátani (mint ahogyan én is tudom ezeket a kegyeket gyakorolni, bizonyos személyekkel kapcsolatban, akik nem olvassák el, amit írok). És ehhez még az is hozzátartozik, hogy "nekem adta" a napló címét: Hajóablak a nagyvilágra. Azóta is ezen a címen írom a hajón töltött napjaim krónikáját.
Szóval olvasom a tengerészregényt. Minden este a szolgálat után. Merthogy benne van a számítógépben.
Eljátszom a gondolattal: milyen érdekes lenne, ha egy kötetben adnánk ki a két tengerészregényt, apáét és az enyémet. Már csak azért is, mert az övében is, az enyémben is szerepel egy-egy Mirjam. De míg Takács Tibor egy istennőt álmodott e mögé a név mögé, az enyém maga a túlszárnyalhatatlan rondaság...
Felhívtam az asszonykámat, kellemes ünnepeket kívánni, mert többé nem lesz telefonvonal, legalább is Karácsonyig. Ez azért olyan morbid: azt mondani a feleségemnek, hogy kellemes Karácsonyt kívánok, holott milyen lehet, ha nem vagyok otthon?
December 23. hétfő, úton. Ma is olvastam, persze csak délután.
Mosolygok magamban. Ugyanazt hozza ki belőlem apa kézirata, mint az Atlantic Star belőle (első irodalmi próbálkozásom): azt mondta, nincsenek benne negatív szereplők. Mindenki rendes, meg jó... Most ezt mondom én is, nála is ilyenek a szereplők. Még a kápó (kápó - gápüzemvezető, főgépész. A hajónak nincs főmérnöke, hiába is próbálják a hozzá nem értő fordítók elhitetni a laikusokkal!) is egy nagy, szeretni való marha...
Még Erzsi is, a megcsaló feleség viselkedése is érthető, főleg az indokait hallva, olvasva.
Haj, de sok tengerész hallhatta ezeket!
Egy valami azért nekem kicsit "erős". Soha nem hajóztam ennyi elvált tengerésszel egy hajón. Nyilván a regény cselekménye kívánja meg, hogy mindenki példa legyen, mindenkinek legyen egy-két hasonló példája, de egy biztos: soha nem volt ennyire központi kérdés, hogy ki hányszor vált el.
Persze a regény által sugallt "igazságokkal" sokban nem értek egyet, de ezekkel vitatkozni felesleges, mert ez egy ilyen hajó, ahol így, és ezek a dolgok történtek meg. Erről az író nem tehet, mert mi ketten biztosan tudjuk: a regény magát írja, az író csak "interfész", hogy papírra vesse a megszületni akaró könyvet, "irodalmi szülész", hogy világra segítse a regényt.
December 24. kedd, úton. Rossz kedvem van. Dühöng a vihar, nincs karácsonyi hangulat, késünk, már karácsony másnapját se töltjük Spanyolban, valamikor 26-án érkezünk. Vánszorgunk. 5-7 csomó között van a sebességünk.
Leadtam a szolgálatot, leviszem a kávéscsészéket, látom, hogy senki sincs ünneplőben, azért átveszem a nadrágom és az inget.
A szentesti ünnepi menü: egy, azaz egy darab főtt frankfurti. Passz. Ennyi. Kicsit hosszabb, mint a virsli. Volt hozzá krumplisaláta, és kitette a szakács a szokásos hidegtálakat, ami minden este jár.
Kapott mindenki egy tányérnyi édességet.
Ki nem ejtette volna valaki, hogy Merry Christmas. Még a barba se. A müanyag karácsonyfának se illata, se hangulata. Szaloncukor nélkül milyen?
Nyilván Ghánában mások a szokások, de a Zöldfoki Szigetek és Lengyelország katolikus országok.
Valami videó ment, megnéztük, és mentem feküdni. Elalvás előtt a családon járt az eszem, hétkor vajon már megvolt-e a gyertyagyújtás? Mi volt a menü? A fiaim, bár nagy lovak, még mindig élvezik a szentestét, az ajándékozás és az együttlét örömét, Az idén nem vehettem részt benne, hát el is marad számomra a karácsony.
Megette a fene az ilyen ünnepeket.
December 25. szerda, úton. Ma érkezünk, bár ez lehet, hogy átcsúszik a holnapba, mert éjfél körül saccoljuk. Lehet, hogy nem fogok egy jóízüt enni ezen a hajón? Nem azt mondom, hogy rossz a kaja, mert tisztességes. Még a tegnap este se maradtam éhen, mert bár valóban egy frankfurti volt, de sokféle, és finom hideget tett fel az asztalra Jan.
A baj az, mint a mai ebéd is: a pulykasült a tipikus német generálszósszal. A sült jó volt, de a generálszószt már kezdem unni, mert minden húshoz, de még a rántott csirkéhez is ezt kapjuk. Mondjuk az az előnye azért megvan, hogy a krumpliba keverve nem olyan száraz. Meg friss saláta is van mindig, szóval mondom, a kaja tisztességes, de nem változatos.
A barba leteremthette Jant, mert két hete vasárnap ebédre mindenki egy fél csirkét kap, igaz, az se lóg le a tányérról, hogy hol gyártanak ilyen pinduri jószágokat, el nem tudom képzelni. De a szakács örömmel adta egyik vasárnap a combokat, másikon a mellét, de a parancsnok megelégelte. Nem annyira spórolós, mint a lengyel. Pedig Jan nem is "igazi" szakács. Nem tudom, hol tanult főzni, arra még nem tért ki, de ez a pasas is volt már minden, az biztos, ha hinni lehet neki.
Közgáz érettségije van, egyébként az angolt tudja, csak győzzük kivárni, amíg megfogalmazza, amit ki akar mondani...
Dolgozott az indiai lengyel kereskedelmi kirendeltségen, aztán a Lengyel Gőzhajózási Társaságnál (ez a szczeczini tengerhajózási vállalat) mint külkereskedő, de több mint tíz évet. Aztán, ahogy a meséiből kivettem, következett a halászflotta, de ott már szakácsként tevékenykedett. Gyüjtőhajón volt, amelyik összeszedi a zsákmányt a mélytengeri halászflottától, és feldolgozza a halat. Gondolom nem egyedül volt, mert 160 főre sütöttek-főztek. Kedvenc sztorija ebből az időből, amikor a Falkland szigeteken volt a váltás, onnan jött haza. Nyilván sok-sok halat megehetett. Hála istennek nem sokat gyárt most, de azt viszont változatosan: volt már citromos mártással, meg generálszósszal, meg valami besamelhez hasonló kenyőccsel is.
Jobban is ki tudnék vele jönni, mert beszélgetni szeret, de nem szeretem a fennhéjázó pasasokat, meg azokat, aki a másikat semmibe veszi. mert a kedvenc mondása, hogy "ezek most jöttek le a fáról". Nem szeretem az ilyet. Sose tudtam tisztelni azokat, akik így különböztetik meg magukat a másiktól.
Folytatom a könyveim bemutatását.
Isten hozta Panamában!. regény
Kiadta: Bába és Társa Könyvkiadó, Szeged. 2003.
A fülszöveget idézem:
"Meghívom a kedves olvasót a Clyde tengerjáró fedélzetére. Töltse együtt ezt a pár hónapot a hajó személyzetével, keresse fel többek közt a dominikai Rio Hajna kikötõjét, élje át, hogyan viszik át a hajót a panamai csatorna zsiliprendszerén.
Ezen a hajón vegyes személyzetet kommandíroz a parancsnok. Magyarok, el salvadoriak, hondurasiak, románok vannak összezárva. Nincs is baj addig, amíg a hajóra nem érkezik három feleség, köztük az elsõtiszté, a nagy sztori kedvéért mindenre hajlandó újságíró, aki mindenbe beleártja magát. És a nagy riport körvonalazódik is, amikor kiderül, potyautasok vannak a hajón.
A Panamai csatornában fejezõdik be a krimibe hajló történet.
Hogy mi történt Rio Hajnában és utána a hajón, az maradjon annak a titka, aki elolvassa a könyvet."
Ha gondolod, hogy szjvesen beleolvasnál, erre a linkre kattintva megteheted. Nem akarom elspoilerezni, de arról szól, hogy egy feleség hogyan éli meg az első tengeri vihart.
Mielőtt fölhánytorgatod, tudom, hadihajó van a képen... A Bábánál lehet reklamálni!
Szolgálati közlemények:
Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.
Persze a megosztásokat is folytatom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése