2003. első napjai
Január 5. vasárnap, úton. Ránk tört a fergeteges rossz nyavalya. Olyan időben hajózunk, hogy az csuda. A hajnali őrségre totál fáradtan ébredtem, kikészültem az alvásban, az állandó "készenlétbe", mert hol az egyik lábam feszítem meg, majd a karomat, hogy kitámasszam magam, borzadály. A hajnali őrség még istenes volt, el is telt, de a délelőtti alvás még rosszabb volt az éjszakainál, alig voltam képes elaludni, mert a raktárban mindenféle hekemukik és hóbelevancok meg hékulák mozogtak, kattogtak, csettentek, zakatoltak... Fáradtabban keltem, mint ahogyan feküdtem.
Megyek a WC-be, hát azt hittem elhányom magam. Azt a penetráns büzt, tömény, szemet is szúró ammóniumbüzt kibírni nem lehetett. Felemelem az ülőke fedelet, hát szépen tele van hintve finom, izé..., szóval olyan permettel, ami a csőből ki tud jönni... Nem tudom, hogyan voltam képes pisilni? Zuhanyról ugye szó se lehet, menekültem ki... A kagylóba beleöntöttem vagy négy vödör vizet, hátha segít valamit.
Az őrség idejére kinyitottam a kabinajtót, az emeleti folyosót, reméltem, kiviszi a büzt.
A hídon kitámasztottam magam, oszt ücsörögtem, s figyeltem a hullámokat.
Negyed négy felé megjelenik a barba.
Na, ez a tag nekem öt perc alatt olyan hisztit kivágott, hogy még én is iparitanuló vagyok hozzá képest, pedig ha én elkezdek hisztizni... Tessék csak megkérdezni az asszonyt!
A szája tele volt sájzéval meg egymillió "Mann"-nal, és azt akkor eregette. Csapkodta a térképet, összegyürte az időjárás-jelentést, mert más volt amit adtak (jobb) mint a valóság.
Szép csendben meghúztam magam a szófa sarkában, és hallgattam, hogy "sájze Biskay", meg sájze wetter, aztán amikor megdőltünk, de Istenesen, akkor meg visított, hogy sájze, de ezt már mondtam. Azt hiszem, a német nyelv igen szegényes, ha a dühkitörésekkor előadott nyelvi szóvirágokat vesszük figyelembe.
A lengyel már sokkal változatosabb.
Ezt is volt alkalmam ma meghallgatni, mert a barba azt mondta, marad hídon, mehetek le, minek legyünk ketten fent, úgysem tud aludni, se pihenni.
A következő littyenésnél szegény csak legyintett, amikor a terpeszkedésem alól kivonta magát a zöldséges tányér, és a paradicsom, hagyma és uborkaszeletek mind a barba helyére zuttyantak.
Az egészben az volt a legaranyosabb, hogy amikor Dabla visszajött, mert négytől együtt videóztunk, Jan úgy leteremtette a ghánai gépészt, hogy az csak nézett:
- Egész délután itt mereszted a segged a videó előtt, amikor meg kellenél, hogy megfogd a kaját, eltünsz!
Dabla Kossi csak nézett, mint a lőtt medve.
Nem értette, hogy miről van szó. Csak akkor kezdte kapiskálni, amikor a fenekéhez nyúlt, és az ujja tojásos lett. A marhája nem nézte, hogy mibe ült bele!
Éjfél előtt lemegyek a szalonba, hát Kossi békésen szunyókál a szófán. A földön mellette mentőmellény, feje alatt egy táska. Azt hiszem, ő se csípi a rossz időt...
Január 6. hétfő, úton. Enyhült az idő, bár a délkeleti átfordult délnyugatiba, nyilván azért, mert tudja az idő, hogy hamarosan a part alá mehetünk "telefonrottára" (rotta: a hajó útvonala a térképen, telefonrotta: partközeli hajózás, ahol már van mobil lefedettség), ami egyúttal véd is a délkeleti hullámok ellen. Egy napot késtünk.
Január 7. kedd, úton. A barba kezd átmenni hülyébe. Minden apróságon felkapja a vizet, üvöltözik, csapkod, ideje lenne megérkeznünk.
Azt hiszem, benne van a frász, mert a hajó megdőlt 10 fokot, ez azt jelenti, hogy a rakomány átcsoportosult a raktárban a jobb oldalra. Meg minden romlik elfele: egyszerre égett ki a jobb- és baloldali pozíciós lámpa, és csak egy égőnk van, ma délután aztán újabb kettő, de az árbocon legalább az alsó égők égnek.
Meg úgy gondolom, menne haza is. Úgy számolta, hogy január első hetében otthon lesz.
Ma megtudta Edmond, hogy háromszoros apa. Úgy jött fel a hídra:
- Chief, sájze, megint lány, szombaton született, pedig már gyerek is kellene! (Elnézést hölgyeim, de muszáj hűen visszaadnom...)
- Hát csinálj -, mondtam, mire legyintett.
- Mit fognak szólni a barátaim! - ingatta a fejét.
Sajnos az esti bemenetelt lekéstük, így éjszaka le-fel járkálunk a kikötő előtt, várva a holnap reggeli dagályt
Január 8. szerda, úton, Figueira da Foz. Hajnalban le-fel bandukoltam a kikötő előtt, és már nagyon tele volt a hócipőm a dőléssel. Tizenegy fokra nőtt, ez már igazán kényelmetlen. Hatkor elmentem aludni, nem hívtam az asszonyt, bár megígértem, de a jel olyan gyenge volt, hogy nem is kísérleteztem.
Fél kilenckor kelt a barba, hogy megyünk be.
Öt perc múlva rám szól, hogy siessek, menjek fel a hídra, szüksége van rám. Sietek, a kezembe nyomta a VHF telefont, hogy tárgyaljak a pilottal.
Már közel jártunk a kikötőkapuhoz, hát..., mit mondjak? Nem egy leányálom bemenni, amikor a pilot ott dekkol bent, nem tud kijönni, olyan ramaty az idő, ráadásul nyugatról görögtek a négy-ötméteres hullámok. Aki tengerész, és ismeri a kikötőt, az tudja, hogy ez mit jelent.
Figueira da Foz egy folyópartra épült, mely keletről nyugatra folyik, ilyen irányban ömlik a tengerbe. A rakpart a folyóparton van, magyarán nyitva a tenger felé.
Nos, amikor egy hajó hátulról kapja a hullámokat, a kormányképessége jelentősen leromlik. A fara jobbra-balra csúszkál a hullámokon, sok esetben több mint harminc fokot is eltér az egyenestől.
Mi miért tettünk volna másképp?
Csúszkáltunk, a barba alig tudta az irányt tartani.
És minden egyes elsiklás alkalmával olyan dühkitörést produkált, hogy az már valami csodálatos volt. Jajgatott, visongott, a fejét fogta, amikor a hajó orra megtüzte a hullámtörő sarkát, és ehhez még hozzá kell adni, hogy a pilot közben mondta, most 85 fokot, most 75 fokot tartson. Ezt meghallotta, hát olyan sájzeözönt zúdított a révkalauzra, hogy csuda! Még jó, hogy én tolmácsoltam. A barba üvöltözött, hogy mit képzel, mit csinálunk, ha nem a bejáratot próbáljuk becserkészni, mert a pilot a csónakból kérte, hogy a két hullámtörő között jöjjünk be.
Megmondom, viszonylag jól szórakoztam.
Tipikus esete, amikor a csalánt a máséval verem...
Természetesen sikerült beevickélni.
Sikerült kikötni.
Sikerült a raktárt kinyitni. Na, ez a másik: nekem ettől a raktártetőtől borsózik a hátam, amikor nyitni kell. Az eszem tudja, hogy biztonságos, de a lelkem tart tőle, hogy egyszer kiugrik a vezetősínből, és lezuhan. Most meg ugye megdőltünk 11 fokot. A barba azt mondta, nyugodtan nyithatom, nem kell aggódni.
Azért én aggódtam, és a raktárkeret alá álltam, mert biztos, ami biztos.
Nyitás után rögtön becsuktam, mert eleredt az eső.
Tíz perc múlva kinyitottam, s elkezdték a kirakást.
Amíg dolgoztak, mi megerősítettük a kikötőköteleket. Elől hat orrkötéllel, és három springgel, hátul négy farkötél és három spring, a fedélzetről középen két előre-, két hátratartó kötelet adtunk ki. Mondjuk ennyi kikötőkötél nincs a hajón, de a parton ott van egy csomó, mert erre itt szükség van, hiszen a nyugati holthullámok bejönnek, és a hajót stigóztatják. (stigózik a hajó: a hajót tartják a kötelek, de közben le-fel, előre hátra csúszkál a rakpart mellett)
Közben megeredt az eső, elmentem becsukni a raktárt, öt perc múlva elállt, kinyitottam.
Van az úgy, hogy az ember csak bámul, néz, és nem lát. A pupánál van egy fender (a képen látható nagy, gumiütköző), amire fehérrel fel van festve egy hosszabb szöveg. Megpróbáltam elolvasni, persze az ember szeme rögtön az angolra áll, tehát valahogy így olvastam:
"Borszodáj esz ilit héjbösz ol..."
Állj!
Valami nem stimmel! Ha az ember jobban odafigyel, akkor könnyebb az olvasat így: Borsodi az élet habos oldala.
Valaki volt itt magyar tengerész, aki unalmában itt hagyta a névjegyét.
Megyek raktárt csukni, mert esik az eső. Mire bezárom, lehet nyitni, mert ragyogóan süt a nap, meleg van, csak az esővíz, ami a raktártetőről a nyakamba csurog, hülye hideg.
Ebédelni volt időm, mert szépen sütött a nap, amikor lementem. Mire feljöttem, koromfekete gomolygó felhők közeledtek, a foreman (brigádvezető) mutatja, mennek már, csak beakasztják az emelést. Mire kikecmeregtek a raktárból, zuhog az eső.
Vacsoráig nem volt eső. Illetve csak utána esett. De mire megérkezett, már becsuktam.
A felhők meglehetősen alacsonyan jönnek, és olyan feketék, hogy Edmond fehér embernek látszott mellette. A barbával figyeltük, hogy egy angol coaster (a mi hajónk is coaster) jött be. Elől két fazon. Csak úgy. Legényesen. Két perc múlva nem láttuk őket. Csak az esőt, ami teljesen eltakarta a manőverező hajót, és a jég kopogása hallatszott mindenütt körülöttünk. Mire elmúlt a jég, és kissé átlátszó lett az esőfüggöny, látjuk ám, hogy a másik hajón a két fószer öltözködik. Veszik fel a sárga viharkabátot. Na, itt az illusztrációja az "eső után köpönyeg" mondásnak.
Este hatkor leléptem, innen a barbáé a hajó, holnap reggel kilenckor indulunk a dagállyal.
Szolgálati közlemények:
Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése