2003. első napjai
Január 29. szerda, úton. Éjfélkor a barba nem volt valami vidám. Az idő bedurrant, én már nem érkezhetek meg. Kiszámolta, hogy legalább 5,5 csomót kell mennünk, ha estére ki akarunk kötni, ugyanis ő csak 21 mérföldet ment hat óra alatt.
Ehhez képest én 18 mérföldet teljesítettem reggel hatra.
Éjjel kettőkor ránk tört az ítéletidő. Arra lettem figyelmes, hogy kint zörögni kezd valami. Kimentem megnézni, hát a szél emelgette a lépcsőt. Ehhez tudni kell, hogy a híd emelhető, tehát az alumínium lépcső csak fent van rögzítve, az alsó része kerekeken gurul. Nos, a szél belekapott, felemelte, majd szépen leejtette. El lehet képzelni, milyen erős lehetett a vihar! A sebesség lecsökkent 2-3 csomóra. Akkor azt hittem, hogy rekordot javítok, de délben rájöttem, hogy a lassúsági csúcsot a barba tartja, hat óra alatt 11 mérföldet vánszorgott. Ehhez képest én délután száguldottam, 12 azért egy teljes egésszel több, mint a 11!
Így aztán arról lemondhatunk, hogy belátható időn belül Montrose-ban lehetünk. Este hatkor 81,5 mérföld volt hátra.
Halvány dunsztom sincs, mikor érkezünk.
Január 30. csütörtök, úton, Montrose. Végre felgyorsultunk, délelőtt tízre meg is érkeztünk. Azt egy szóval se mondom, hogy vége volt a rossz időnek, de a pilot kijött értünk, és a negyedik nekifutásra el is találta a kikötőbejáratban a keskeny csatornát, ahol be tudunk jönni. Közben kellemesen süvített a szél a mínusz két fokot jóval többnek éreztük.
Valami nem volt teljesen kerek a manőver alatt, mert valahogy nem oda álltunk, ahova akartak. És az egész valahogy furcsa volt, nem olyan könnyed, amilyet megszoktunk a parancsnoktól.
Persze megvolt az oka: a kikötő közepén elromlott a telegráf, nem lehetett hátrát kérni.
Kikötés után hamar jöttek dolgozni.
Kinyitottam. Mire mindegyik raktártető függőleges volt, elkezdett zuhogni a hó. Akkor csukjunk be... Mire becsuktam, ragyogóan sütött a nap. Ám engem nem olyan fából faragtak, hogy bedőltem volna az időjárásnak.
- Miért nem nyit, chief? - kérdezte az egyik melós vigyorogva. A háta mögé mutattam. Fekete fellegek tornyosultak. Igazam volt, öt perc múlva nem láttunk, olyan hóvihar tombolt. Minden szürke volt, hideg, vizes, ráfagyós...
- Ebből nem lesz ma rakodás - gondoltam. De lett. Fél óra múlva már a tavaszt vártuk, olyan szépen sütött a nap, ragyogtak a háztetők, a frissen hullott öt centis hó hófehérré varázsolta a raktártetőt, csak az nem tetszett, hogy a vasúti híd fölött sötét volt az ég, súlyos felhők rohantak az öbölre, hogy percek múlva újra zuhogjon...
Egy borzadály volt a nap.
Ezek az őrültek, meg mindenképpen dolgozni akartak, így aztán csiki-csuki egészen este hatig. Illetve fél hatkor bezártam, és azt mondtam, hogy olyan hóesés van, hogy már nem nyitok ki. El is mentek, igaz tíz perc múlva nyoma sem volt a havazásnak.
Január 31. péntek, Montrose, úton. A tévé tele van az Irak ellen indítandó háborúval. Minden tévéállomás agymos a háború és Tony Blair érdekében, de a nép nem hülye, még itt sem, és 86%-ban ellene vannak. Ez persze semmit se jelent a politika vezetőinek, a szavazók csak akkor kellenek, ha a hatalomért megy a harc. Bárkit kérdeznek meg az utcán, a válasz: nem! Illetve nem. A fiatalok egyértelmüen ellene vannak, az a 14%, akik támogatják - a tévéinterjúk alapján úgy látszik, az öregek közül kerülnek ki. Na ja, őket nem vihetik már vágóhídra az amerikai finánctőke érdekében!
Mert ugye az teljesen világos, hogy a harc az iraki olajért megy, a terrorizmus csak maszlag. Az amerikai készletek rövid időn belül kimerülnek, és az USA nem lehet meg a világ legnagyobb készlete nélkül, amin pedig Szaddam csücsül.
Mesél a barba
Amikor nem a decken voltunk, akkor dumáltunk a barbával. Ma sokat nosztalgiázott, emlékezett a kezdeti évekre, amikor elkezdett hajózni.
Ugyanabban a cipőben járt, mint én. Az édesanyja nem engedte hajózni, amíg nem szerzett egy "normális" szakmát, és ugye akkoriban a nagykorúság csak huszonegy éves korban köszöntött be, ezért szülői aláírás kellett a tizennyolc éves fiatalembernek, ha munkát akart vállalni.
Hajógyárban szerzett szakmát, aztán uzsgyi, a tenger! Kadéthajóra került. Ezt nem az állam tartotta fent, hanem a hajózási cég. A cégnek megvolt a maga szociális rendszere, a nyugdíjazástól kezdve, az oktatásig. Egy 15 ezer tonnás tankhajón volt kialakítva 12 kadét és a tanáraik számára hely, tanterem, szállás, és egy évet töltöttek rajta, utána mehettek az akadémiára. Megtanulták az alapokat, elkezdték az angolt, de tanultak matematikát, németet is. A kadétok heti váltásban 6-6 fős csoportokban elméleti képzést kaptak, majd cseréltek, és tanulták a fedélzeti munkákat, valamint szolgálatot adtak.
Nyilván csibészek voltak, ami az el is várható tizenkét egykorú fiatalembertől. Egy alkalommal éjszaka, a hátsó, legvastagabb kikötőkötelet szépen a tüzhely köré tekerték, reggel a szakács csak nézett kifelé a fejéből, hogy mi történt az éjszaka. Hogy-hogy nem, de az oktató rögtön tudta, ki az az öt fő, akit el kell zavarni, hogy állítsák vissza a konyha eredeti állapotát.
Egy másik "tréfa" eléggé tengerészes, kissé kemény:
A fedélzetmester igen kemény legény volt, két méter magas, bivalyerős, erre még rá is játszott a kadétok előtt, állandóan megfeszítette a bicepszét. Voltak hülye dolgai, ilyen, hogy a festéket állandóan kézzel keverte, mindig mutatta, milyen sürü az alja, azt jól el kell dolgozni, az ujjaival morzsolgatta, csöpögtette vissza a festékes vödörbe.
Nos a kadétok egyik kora reggel a festékeslatát telerakták, khm, hogy is mondjam, szóval toalettnek használták nagydolgaik intézésére. Ezután festéket öntöttek rá. Reggeli után alig várták, hogy a bosun mutassa, milyen sürü a festék a tartály alján.
Az igazsághoz tartozik, hogy a fedélzetmester jól megdobálta őket saját termékükkel, viszont a tisztikar napokig röhögött, ha meglátták a bosunt.
Elismerem, hogy "kemény vicc", de hát a hajó se leánynevelde.
A parancsnok keményen fogta őket. Vasfegyelem volt a hajón. Az egyik kadét szolgálatot adott, és a parancsnok "rajtakapta" őket - a tisztet és a watchmant -, hogy beszélgettek szolgálatban a hídon. Ugyanis az előírás szerint a szolgálatos matróz csak a szabadban tartózkodhatott (bármilyen időben!), tehát semmi keresnivalója nem volt a kormányállásban. Azonnal értesítette a vállalatot, hogy a kadét a következő kikötőből iskolára akar menni. Emberség volt, mert nem rúgatta ki a "vétkeseket", de azonnal eltávolította a hajóról őket.
Ugyanakkor dúlt a hajón a fedélzet-gépész ellentét. Ebben az elsőtiszt partner volt, így a gépészeknek egyszerüen nem lehetett oda belépni, ahol bármelyikük (barba, chief) tartózkodott. Ez ugye a hatvanas évek végén volt, és mindkét tiszt vitorláson kezdett hajózni. A németek az utolsó kereskedelmi, gép nélküli vitorláshajót 1929-ben építették!
Szolgálati közlemények:
Ha úgy gondolod, hogy az a tartalom, amit megosztok számodra érdekes, értékes, és mindenképpen folytatásra érdemes, akkor haladva a korral, én is lehetőséget nyújtok mindenkinek, hogy névtelenül, elismerve a tartalomba befektetett munkát, támogatást nyújtson a Patreon oldalamon.
Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...
Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!
A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!
Létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése