Egy eltűnt cég nyomában: volt egyszer egy MAHART - (3. rész)

Volt egyszer egy MAHART, ahol több, mint 1500 tengerész dolgozott. Közöttük volt Moha és Seafalcon is. Milyen is volt ez a cég, amikor fénykora volt, és ez a hatvanas, hetvenes évekre esett?
Arról szóltam már, hogy a cégnek három úgynevezett "járata" volt, legalább is mi, forgalmi állományú tengerészek így hívtuk. A réni és a távol-keleti mellett a harmadik az adriai járat volt. Mint a neve is mutatja, az állandó kikötők az Adrián voltak, jelesül északon, Trieszt, Velence és Rijeka. Mindhárom kikötőt szerettük, de természetesn a két olasz volt a kedvenc. Mindhárom városba jó vonatközlekedés volt, így nagyon is alkalmasak a váltásra. Mindegyiknek az állomása ismerős a magyar tengerészek számára. És nyilvánvalóan sok-sok sztori kapcsolódik mindegyikhez.

Mint például a trieszti pályaudvaron:
Valamikor a nyolcvanas évek végén a feleségem lent volt pár napos kikötői látogatáson. Akkoriban minden Pestre induló vonat zsúfolt volt, mert a jugók üzletelni jártak Olaszba, és megszálltak minden vonatot. Ezért a hazautazó feleségeket egy csoportba tereltük, és páran megpróbáltunk helyet szerezni úgy, hogy felugrottunk a bejövő szerelvényre. De ezt megteték mások is, fülkéket lefoglalva. A parancsnok (V.L.) is megpróbált szerezni, de már mindegyik foglalt volt. Az egyik előtt egy néger csaj állt, hatalmas seggével eltorlaszolva a bejárást.
- Do you speak english? - kérdezte a barba.
- No! - volt a lakonikus válasz, és anő élénk francia szövegbe kezdett, amit viszont a mi kaftánunk nem értett. De azt elmutogatták, hogy a négerék hárman vannak, a mi feleségeink is hárman, így pont kilesz a hat személy a nyolcas fülkében, még kis hely is marad.
- Hé, ide gyertek! - integetett a barba az ablakból. Mire kopogtatást érzett a hátán:
- Bazdmeg, ha magyar vagy, miéárt nem magyarul kérdezel? - mondta neki a fekete csaj nagy vigyorogva... Pesten tanuló egyetemista volt.
Triesztben volt először az asszonykám kikötői látogatáson, ahova 1977 december 31-én érkeztünk. A Székesfehérvárra négy asszonyt vártunk: a második tiszt, a harmadik géptiszt, a szakács és az én (kormányosmatróz voltam még) asszonykámat. Hatra volt az érkezés belőve, és ötkor a Trieszti-öbölre rátört a bóra - az iszonyatos erejű - helyi szél. Ilyenkor kikötés nincs amíg el nem múlik.
- Parancsnok, sajnáljuk, de kikötés csak 3-án lesz! - mondta a révkalauzállomás. A hajón fogcsikorgatások, a Hotel Imperóban, az állomáshoz közel pedig, három feleség bőgött egy halomban megfejelve egy tízéves kislánnyal (a géptiszté volt).
No, mit lehet tenni? A rádiósunk az "öreg" Balogh Béla bácsi volt, aki jó barátságban volt a helyi ship's chandlerrel. Azt Béla tudta, hogy Krumli Pista a 16-os csatornát állandóan figyeli, hoyg az érkező hajókra azonnal "lecsaphasson". Ezért Béla bácsi felvette az URH rádiótelefont és vakon beleszólt az éterbe:
- Krumli Pista, ha hallasz, itt vagyunk horgonyon, nincs kajánk, nincs italunk, feleségek vannak a szállodában, jön a szilveszter, ki kell kötnünk, segíts!
És mit ad isten, illetve az öreg shipi: fél óra múlva megjelent egy vontató, hozott két pilotot, akik másfél órai küzdelemben az elemekkel kikötötték a hajót. Olyan szél volt, hogy elől a horgonyláncot is kiadtuk, és hátul vagy hat kötéllel kötötték meg a hajó farát.
Kikötés után mindenki, akinek jött a felesége elfoglalt volt, csak én a matróz voltam pihenős, hát szóltam a barbának úgy fél tizenkettő felé:
- Kimennék az asszonyokért.
- Miért Pista, háromkor behozza őket az ügynökség...
- Ne, ezért! - mondtam és már rohantam is.
Az Impéróban nem mehettem fel a szobába, mert idegen vagyok, de az szobát kapcsolták.
- Halló... - bőgött valaki a kagylóba, aki történetesen négy hónapja Székelyné névre hallgatott. - Ki az?
- Hát én, Isti...
Kagyló lecsapva, és negyed pillanat múlva csak úgy dübörgött a kis feleségem le a lépcsőn. Ahogy a nyakamba ugrott, a portásnak nem maradt kétsége afelől, hogy ismerjük egymást.
Az asszonyokat bevittem taxival, van-e valaki, aki kételkedik abban, hogy életem egyik legszebb szilvesztere köszöntött ránk?
Az adriai járat mindig ezekből a kikötőkből indult. Akkoriban egy út nagyjából a követklezőképpen nézett ki:
Trieszt - Velence - Rijeka kirakás, berakás, majd: - Tunisz - Annaba - Algír - Oran (vagy más algériai kikötők), utána Valencia - Barcelona - Marseille - Málta berakás, át a Szuezi-csatornán, kirakás: Aqaba (jordán kikötő) esetleg Aden, Dzsibuti, Massawa, Assab, Jidda közül egy, kettő. Végül a berakás: Port Szudán és onnan mindig gyapotot vittünk Triesztbe. Ez nagyjából két és fél, három hónapos út volt, attól függően, hány napot kellet Szudánban horgonyon állni.
Ezt a részt még folytatom (az adriai járat sztorijait).
.