Kécza Sanyi sztorija:
Sztorim alapját megtörtént eset adja.
Nagyhajón játszódott, úgy hetvenes évek közepe táján. Új volt az a hajó, alig
két éve bocsájtották vízre, de süheder kora sem akadályozta meg az álnok
rozsdát, hogy elcsúfítsa az amúgy tetszetős kellemet. S mivel védekezik a
matróz a nem kívánatos, vöröslő foltok ellen? Persze, hogy rozsdátlanítással,
majd az azt követő festéssel! Ne bonyolódjunk bele e műveletek milyenségébe,
sokat tudnék mesélni róluk, hisz jómagam is tevékeny részese voltam e
műveleteknek, nem a kívülálló „okosságával” magyarázkodok.
Történt, hogy az egyik nap jókora felületet
sikerült megszabadítani a rozsdától, majd lefesteni a fedélzeten, haragos
zöldben pompázott a járófelület. Estére madzagokkal határoltuk el a friss
festést, megakadályozandó, hogy összejárják a még nedves zománcot. De haj,
fáradozásunk hiábavaló volt, mert bizony reggelre kelve, csak ott éktelenkedtek
a lábnyomok a fedélzeten, valaki az éj sötétjében orvul belerondított. Ott
sorjáztak foltok, - még a bakancs talpának mintázata is kirajzolódott - és
vezettek előre a hajóorrba. „Ki tette, ki tehette?” - zúdult fel a matróz
társadalom. A vizsgálat megállapította, hogy azok a nyomok nem felnőtt emberhez
méltók, kicsik, tehát kezdett megfogalmazódni a sötét gyanú … kis termetű volt
az elkövető! És vajon ki volt az átlagosnál alacsonyabb? Nem mondom tovább, nem
csigázom jobban az amúgy is kíváncsi olvasó idegeit Igen ő volt az! Hajónk
anyja, fedélzetünk mestere, a matrózok életének megkeserítője … tehát a bócman!
Ráleltek a perdöntő bizonyítékra: a folyosó padlatán is zöldelltek lábnyomok!
És vajon hova vezették az embert azok a nyomok? Egy kabinajtóhoz. És mi állt
annak a kabinnak az ajtaján, kis táblára felírva? Boatswain, s rögtön alatta
azok számára, kik nem bírták az angol nyelvet, magyarul is: fedélzetmester. Mi
történhetett az éjszaka sötétjében, ami ilyen méltatlan cselekedetre sarkallta?
Apránként derült ki az igazság, Jusztícia nem könnyen emelte magasba mérlegét.
Pista bátyánk – hogy nevén nevezzem a vétkest, és aki egészen addig a
pillanatig nem hallgatott az aprótalpú névre, - nos, ő nem volt a szeszek
ellensége. Vagy mit is beszélek, dehogy nem volt! Pusztította, ahol érte! Sok
nagy csatát vívott már az alkoholok különböző fajtáival, hol győztesen hagyta
el a porondot, hol vesztesen, de józanul soha. Azon az estén is a jól végzett
munka örömével hanyatlott el kabinjában, - mely kabint a mellette lakók nemes
egyszerűséggel csak borzlyuknak hívtak, mert a sörrel ellentétben emberünk a
vizet nem kedvelte, mosdásra is csak jelképszerűen használta – tehát lepihent,
gondosan a keze ügyébe igazítva a karton sört, hogy ne kelljen sokat fáradni,
ha megszomjazik. És megszomjazott! És többször is megszomjazott! Pukkantak a
sörös dobozok nyitói, egyik a másik után, kezdett kedvre derülni Pista bátyánk,
a világ valahogy rózsaszínű ködbe burkolózott körülötte. De jaj, mi történt az
idő múltával! Nyúlt a kartonba, de csak az üres dobozok csörgése hallatszott.
Kutatott tovább, hiába tette, elfogyott az innivaló. Felkelt, feltúrta
kabinját, de csak hasonlómód kiürült dogozok gurultak elő innen s onnan.
Vészhelyzet állt elő: elfogyott az éltető nedű! De nem azért hajózott bócmanunk
már több évtizede, hogy ne tudja a megoldást: ott az „M” készlet, a titkos
tartalék, amit gondosan elrejtett, számítva a sanyarú időkre, vészhelyzet
esetére. Ez most bekövetkezett! „Nem fogsz ki rajtam, barátocskám!” –
dünnyöghette a kiürült sörös kartonnak, bakancsot húzott, indult az ősforrás
felé. A depó a hajó orrában leledzett, a festékraktár egyik sötét zuga rejtette
a nemes italt, így indult útnak az éjszaka sötétjében a hajóorr felé. Feledte
már, milyen munkát adott embereinek, törölte agyából az elfogyasztott szesz,
így szépen előre óvakodott. Még megállásra késztette a kihúzott madzag, átlépni
magas lett volna, így alatta átbújva, a festékben ott hagyva támaszkodó
tenyerei nyomát, haladt tovább. A részeg emberek biztonságával jutott előre a
célhoz, nyitotta a páncél ajtót, lépte át a magas küszöböt, kapcsolta a
villanyt. A fénysugár éles késként hasított a sötét éjbe, s keltette föl a
hídon őrködők figyelmét. Volt tanú tehát, rögtön kettő is, az ügyeletes tiszt
és az őrséges matróz. Bócmanunk a söröket meglelte, egyet gyorsan el is
fogyasztott, kevesebbet kelljen cipelni hazafelé, majd útnak indult, újabb
lábnyomokkal gazdagítva a fedélzetet. Vette a spárga akadályt, majd visszatért,
vissza kabinjába a meglelt kinccsel. Így maradt az a néhány árulkodó lábnyom a
folyósón, de ez is elkerülte figyelmét, mint oly sok más azon az estén.
Reggelre kellve azután szembesült a szörnyű
valóval: mit is tett ő? Mert bizony matrózai komor tekintettel méregették,
mikor előkeveredett a reggelinél, de a lebaltázás ezúttal az első tiszt
feladata volt, aki magához szólította a parancsnoki híd fenséges magasságába.
Pista bátyánk szótlanul meredt a szépen zöldellő bakancsa orrára, mentséget nem
talált, nem is találhatott, hisz hagyott maga után elég bizonyítékot.
Visszatérve szótlanul kevergette teáját az étkezdében, pár mondattal
eligazította a rá várakozó matrózokat, majd nagyot sóhajtva fogott raskétát,
kaparta fel a felgyűrődött festéket, kente föl a foltos fedélzetre a matériát.
Szótlan volt egész nap, törődött ember lett belőle, bár rossznyelvek szerint
inkább a másnap volt az, mi hangulatát komorrá tette.
De múltak a napok, szépült a fedélzet,
emberünk rálelt régi énjére, felemelte a hangját, ha matrózait kellett rendre
utasítani, s közben nem sejtette, hogy már új névvel gyarapították fiai az
atyja által adományozottat: lett ő Pista bácsi, az aprótalpú bócman.
Némi
magyarázat, nem tengerészeknek.
Boatswain,
bócman – fedélzetmester
Raskéta
– rozsdakaparó vas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése