Veperdi András emlékezései - 1. rész

Hogyan kezdődött?

A lehető legbanálisabb módon, miszerint „már zsenge gyermekkoromban tengerész akartam lenni”. Tudom, rettenetesen hangzik, és jobb lenne valami frappáns, csattanós történet, melynek következtében a hajózást választottam, de hát nem így történt.

1953 őszén kezdtem az első elemit és december végére, a téli szünetre, már az osztály negyvenvalahány fiúja tudott olvasni. Manapság más módszerekkel, általában az első év végén jutnak el idáig a gyerekek, pedig hála a haladásnak és a modern médiának, sokkal nagyobb látókörrel rendelkeznek, mint mi abban a budapesti peremkerületi iskolában.

Karácsonyra kaptam két könyvet. Anyám húgától egy rajzos-verses mesekönyvet, apámtól pedig Jules Verne „Rejtelmes sziget” című művét. Apám különben nagyon ügyesen keltette fel öcsémben és bennem az olvasás szeretetét. Ha nagy ritkán akadt egy kis ideje, akkor olyan, a korunkhoz illő kalandos történeteket mesélt, amikről a könyvekben lehetett olvasni. Így jártam én is ezzel a Verne regénnyel. Úgy adták a kezembe, hogy az olvasását csak a nyári vakáció elején kezdhetem el, nehogy elvonja a figyelmemet a tanulásról. Ez csak még jobban felizgatta a képzeletemet. Naná, hogy már a tanév vége előtt belemélyedtem. Nyár közepére át is rágtam magam rajta. Persze egy hétéves gyerek az olvasás közben sok érthetetlen dologra bukkant, amit viszont apám mindig megmagyarázott. Így esett, hogy már hétévesen megismerkedtem például a földrajzi koordinátahálózattal. Legjobban a hajók ragadták meg a képzeletemet. Elhatároztam, tengerész leszek annak ellenére, hogy azt sem tudtam van-e Magyarországnak tengerpartja.

Később az osztálytársaimmal (még nem lévén TV) versengve olvastuk a hasonló kalandos könyveket Verne-től egészen Cooperig, és mint a többi gyerek, a játékainkban is hol rettenthetetlen felfedezők és tengerészek, vagy vérszomjas indiánok voltunk.

                Az idő múlásával természetesen odalett a játék romantikája, de engem továbbra is csak a hajók érdekeltek, nem pedig a vonatok, repülők vagy az autók. Középiskolás koromban, a nagyon kedves Dékány féle könyvek mellett igyekeztem minél több valóságos ismeretre is szert tenni a hajózásról. Volt és van is egy divatos, szerintem sokszor nagyképű és álszent mondás, hogy azért akar valaki „utazgatni”, mert szeretne megismerni más embereket. Nos úgy vélem, ez csak nagyon kevés esetben igaz és őszinte. Engem sem izgattak különösebben a „más emberek” annál inkább az idegen tájak, amikről olvastam. Emellett imádtam a térképeket, és a hajózás technikai oldala is nagyon érdekelt.

A szüleim ekkor már komolyan aggódni kezdtek, és mindent elkövettek, hogy kiverjék a fejemből a rögeszmémet. Sikertelenül. Elég sok vita után beletörődtek abba, hogy az érettségi előtt nem adtam be sehová a továbbtanulási kérelmemet, hanem a hajózásnál szándékoztam elhelyezkedni, csak azt nem tudtuk, hogyan kezdjünk neki.

Ekkor szólt közbe a véletlen. Apám egyik tanártársa ismert egy idősebb folyami hajóst. Összehozott vele és még az érettségi előtt az ő segítségével eljutottam a MAHART Tengerhajózási Üzemigazgatóság csepeli központjába. Ott, mivel a protekcióm nem volt valami nagy, igen hamar lehűtöttek. A személyzeti osztály vezetője közölte, hogy most nem vehetnek fel, csak ha letöltöttem a két éves sorkatonai időmet. Azt csak később tudtam meg, hogy az embereknek majd a felét még a katonaság előtt felvették, de hát nekik „nagyobb” ajánlóik voltak. Annyit azért elértem, hogy elküldtek az orvosi alkalmassági vizsgálatra. Ezt még az érettségi szünetben meg is csinálták, és minden jól ment, kivéve a hintát, ahol a legvégén elhánytam magam. Különösebben nem izgatott a dolog, hiszen előttem állt a két év katonaság, a vizsgálatot pedig meg lehetett ismételni.

Ezt követően a Folyamhajózáshoz jelentkeztem matróznak, ahová (milyen érdekesen hangzik) 1965-ben szintén kellett némi „összeköttetés”. Ez a korábban említett idősebb úr révén meg is volt, és július második felében felvettek.

Tizenöt más újonccal együtt az újpesti Télikikötőbe kerültem, ahol alapvető hajósdolgokra tanítgattak, na persze nem valami nagy hévvel, és inkább a legmocskosabb segédmunkákat végeztették velünk. A májusi nagy árvíz elöntötte az újpesti szertár nagy részét, és a víz levonulása után ottmaradt rengeteg kiselejtezett holmit, rozsdás vasakat, kormánylapátokat, köteleket, stb.  kellett teherautókra rakodnunk, amiket azután elszállítottak a MÉH-be. Időnként üzemelő hajókra küldtek bennünket takarítani.

Augusztus közepén behajóztam az Ercsi motorosra. Ez egy régi személyszállító csavargőzösből motorossá átépített hajócska volt, és a Budapest - Esztergom vonalon járt, de sokszor tettünk külön utakat kirándulókkal, esténként pedig felmentünk Visegrádig és visszafelé minden hajóállomáson felvettük a piacra igyekvő árusokat a rengeteg kosarukkal egyetemben. Ezt nevezték „kofajáratnak”. Éjfél körül érkeztünk vissza Pestre, ahol ki kellett rakodnunk az összes piaci árut, majd hajnali háromig takarítottunk, mert a hajónak kora reggel már ki kellett állni a beszállóstégre. Minderre a munkára volt egy fedélzetmester és két matróz. Az alvásra megmaradt két-három órát mi matrózok elfeleztük, mert az egyikünknek „strázsálni” kellett. Napközben az egymást sűrűn követő kikötések és indulások miatt nemigen alhattunk, csak déltájban egy-két órát. Tizennyolc évesen ezt eléggé jól bírtam. Tapasztalatlan ifjonc voltam, amikor beszálltam, és a hajóvezető meg a kormányos kikérdezett, hogy kiféle-miféle vagyok. Mindenre őszintén válaszoltam. Nagy hiba volt. Amikor megtudták, hogy érettségim van (én hülye bevallottam), igen csak rám szálltak mondván, „majd megtanulom, hol lakik az úristen”. Úgy szeptember közepéig voltam az Ercsin, amikor is a hajót átirányították egy plusz pótlékot hozó „cukorrépa” járatra, mire azonnal leváltottak, és áthelyeztek a Tolna nevű kisebb vontatóra.

Ez a szintén gőzösből motorossá átépített vontató, már csak belföldi vonalon járt. Tulajdonképpen örültem neki, mert a személyhajót nem kedveltem túlzottan. A behajózásom után nem sokkal az első kormányos meg a fedélzetmester azonnal vallatóra fogott. Okulva a korábbiakból, amikor Józsi bácsi, az első kormányos feltette a kérdést, hogy: - Na fiam, hány iskolája van? - azonnal rávágtam. - Hat elemi.

Az idős ember kissé megnyugodott és összenézett az igen morcos képpel üldögélő fedélzetmesterrel.

- Na és mit csinált azóta? - jött az újabb kérdés.

- Ezt is, azt is. Főképpen az erdészetnél dolgoztam, mint napszámos. (Ezt az öcsémtől plagizáltam, aki akkoriban erdész szeretett volna lenni.)

- Na jól van! Majd meglátjuk, mire megy - jelentette ki a fedélzetmester.

A munka, meg a hajtás itt sem volt sokkal jobb, de a rosszindulat legalább már nem személy szerint felém irányult, hanem csak általában a matrózok felé. Ez a „matrózok” kifejezés itt is csak két főt takart, Miklóst, az öregmatrózt, és engem. Amikor rosszindulatot írok, ez egyáltalán nem valami költői túlzás, mert akkoriban ez volt a rend. Az idős hajósok így akarták „kiválogatni” azokat, akik megfelelnek. Annak idején velük is így bántak, ők sem tudtak másként viselkedni. Középiskolából frissen kikerült „ifjú titánként” nem értékeltem valami nagyra ezt a módszert, hiszen ott bennünket eléggé idealistának neveltek. Mindenesetre elhatároztam, hogy kibírom, mert úgy is nemsokára behívnak katonának.

November közepén jó néhány újonc hajóstársammal együtt meg is kaptam a behívómat, és bevonultam Újpestre a Honvéd Folyami Flottillához. Erről nem kívánok írni, mert a katonaság, az katonaság. Csak annyit említek, hogy a kék ruhánk ellenére, műszaki katonák voltunk, és az egyetlen hajózó század kivételével, mindent csináltunk, csak nem hajóztunk. Rájöttem, hogy itt még sokkal nagyobb a protekció szerepe, mert, csak nagyon keveseknek adatott meg bekerülni a hajózó századba.

Másodéves katonaként jelentkeztem újból az orvosi alkalmassági vizsgálatra, amit sikeresen abszolváltam. A leszereléskor vissza kellett mennem a Folyamhajózáshoz, ugyanis a Tengerhajózásnál közölték, hogy majd alkalmasint átvesznek, de várnom kell.

Az Ipoly nevű kisméretű vontatóra, egy úgynevezett „boxerre” osztottak be. Ezzel a hajócskával a magyar Dunán hajóztunk, és néha Komáromból átmentünk a csehszlovák oldalra egy-egy szenes uszályért, amit az óbudai Gázgyárhoz vontattunk. Itt végre jobb társaság jött össze. Egyetlen matrózként tettem a dolgom egy igen emberséges fedélzetmester mellett, és a két hajóvezető sem piszkált feleslegesen. Még akkor sem, amikor majdnem tüzet okoztam a szőnyi tankuszály rakodónál.

December eleje lehetett, amikor Komáromból leküldtek egy tankuszályért Szőnybe, hogy hozzuk fel Komáromba, egy felfelé induló vontatmányba. Délutánra járt az idő, de az uszálynak még nem voltak készen a papírjai, így a legkülső tankuszály mellé kötve várakoztunk. A szakácsnő délután pihent, és négy óra tájban mindig nekem kellett begyújtani a konyhai tűzhelyet, hogy ha felkel, megfőzhesse a vacsorát. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha az ellátmány fa nem lett volna olyan ócska, és csupa görcs. Még hasogatni sem igen lehetett, nem hogy gyújtóst készíteni belőle. Ilyenkor, minden tiltás ellenére, a gépházból kértem egy negyedvödörnyi gázolajat, jól beáztattam egy adag törlőrongyot („stopát”) és azt tettem rá a szénre. A manőver miatt kissé késve láttam a begyújtáshoz, így hogy jobban égjen, még a szénre is öntöttem egy kis gázolajat, majd meggyújtottam. Alig egy perc múlva a tűz már hatalmas lánggal égett, és egyre hevesebbé vált. Ijedten néztem, hogy a füstcső elkezd izzani, a mögötte lévő dekoritlemez pedig felhólyagosodik. Kiugrottam a fedélzetre és láttam, hogy a konyhai kéményből méteres tűzoszlop tör a magasba. A tankrakodó diszpécsere is észrevehette a dolgot, mert a hangszóró bömbölni kezdett:

- Ipoly! Ipoly! Azonnal álljon el a tankuszály mellől!

Szerencsére mindenki fent volt és alig egy perc múlva eldobtuk a köteleinket és odébbálltunk. Addig a Duna közepén lavírozgattunk, amíg a tűz le nem lohadt, közben pedig hullott a fejemre a jól kiérdemelt „áldás”.

A hajók műszaki állapota nem volt túl jó, és sokat kellett javítani. Ilyenkor Újpesten testületileg átszálltunk egy másik boxerre, és azzal dolgoztunk. Így azután hajóztam a Marossal, Rábcával és a Bodroggal is. Január közepén az Ipollyal a jég miatt beálltunk az újpesti Télikikötőbe. Mindenki kiszállt, csak én maradtam a hajón őrnek. Vagy egy hónapot töltöttem ebben a beosztásban, mire újból kifuthattunk. Sajnos a fedélzetmester már nem jött vissza, és egy eléggé morcos öreg váltotta le. Azért elvoltunk egymással egészen addig, amíg április közepén Komáromban egy táviratot nem kaptunk a Központból, hogy szálljak ki, mert átadnak a Tengerhajózásnak. Korábbi tapasztalataimon okulva ezt a szándékomat soha nem mondtam el senkinek. Most azonban kitudódott. Az addig sem valami barátságos fedélzetmester egyből az ellenségemmé vált. Másnap egy szenes uszállyal elindultunk lefelé, és az egész úton mást sem csináltam, mint a hajót sikáltam az árboc hegyétől a vízvonalig. Ez még csak hagyján, de közben egyfolytában azt hallgattam, hogy: „Gyerünk, ne lazsáljon! Ha mán „marináj” lesz, akkor is dógozni köll!” Majd szétmentem a méregtől, de nagyokat vigyorogva bólogattam. Az öreg ettől még jobban bevadult, és végigdolgoztatta velem a teljes 24 órát, persze túlóra díj nélkül. (Na, hát ennyit az akkori állapotokról, meg arról, hogy „legfőbb érték az ember”.) Pestre érkezve szívfájdalom nélkül szálltam ki az Ipolyról. A Központban leszámoltam, mely művelet eltartott két napig, mert a munkaruházatot és a felszerelést is le kellett adni Csepelen a Szertárban, mely jó két kilométernyi cipekedést jelentett a HÉV megállójától.

Ezután a Tengerhajózás csepeli központjában felvettek tanulómatróznak, és beosztottak az éppen hazaérkezett, és az éves javítását elkezdő Csepel nevű „hazajáróra”, mely az úszóműhely öblében állt a Hazám mellett. Nem a hajón laktam, hanem minden este hazamentem. Napközben a fedélzetmester dolgoztatott bennünket, és főként a raktárak elhasználódott oldaldeszkáit („izzasztó deszkákat”) valamint a fenékdeszkázatot szedtük fel és hordtuk ki a partra. Elég koszos és sziszifuszi munka volt, de azért nem hajtottuk agyon magunkat.

Pár nappal később egy másik újonc, a velem egykorú, szintén az ősszel leszerelt Gyuri, érkezett a Csepelre, így már ketten voltunk újak. Később több ízben kerültünk egy hajóra, és amikor az utolsó hajómon, a Székesfehérváron első tiszti beosztásban szolgáltam, ő volt a második tiszt.

Az idősebbekkel aránylag jól kijöttünk, hiszen tudták nem sokáig maradunk nálunk. Néha ebédidő alatt, melyet azért kissé meghosszabbítottunk, elcsatangoltunk megnézni az öböl másik oldalánál álló, és az Országos Gumiipari Vállalat koromraktáraként használt öreg, még a háború előtt épült folyam-tengerjáró hajókat, a Szegedet, Tiszát és a Budapestet.

Nagyon szomorú látványt nyújtottak, pedig az idősebb kollégáinkkal ellentétben, mi nem is ismertük őket fénykorukban.

Valamelyik délután a stég mellett álló, és a javítása végéhez közeledő Hazámon, amelyen át kellett járnunk, tragikus baleset történt. Az egyik főgépét próbálgatták, persze igen-igen kis fordulatszámon. Egy gépápoló félig bebújt a motorteknőbe, hogy megigazítson valami csavart vagy ilyesmit, és ekkor a vezérlőnél álló géptiszt, aki mit sem tudott a dologról, elindította a gépet. A forgattyús tengely azonnal szétverte a szerencsétlen aszinak (gépápolónak) a fejét. Hatalmas kavarodás támadt. Annak ellenére, hogy a holttestet nem sokkal később elszállították, a szomorú esemény napokig éreztette a hajókon a hatását.

Pár nappal ezután hívattak a Forgalmi Osztályra, és közölték, hogy negyedmagammal Rijekára kell utaznom, ahol a Tata éves javítása a végéhez közeledik. Elkezdődött a behajózást megelőző adminisztrációs ügyek intézése, végül a Belgrád-rakpart 1. szám alatti orvosi rendelőben megkaptam az ilyenkor szükséges oltásokat. A legalább hetvenöt éves, reszkető kezű orvost minden tengerész jól ismerte. Aranyos öregúr volt, de már nem sokat törődött az alapvető higiéniás szabályokkal. Teleszívott egy jókora fecskendőt oltóanyaggal, majd ráhelyezte a tűt, és ugyanazzal a tűvel mind a négyünket beoltotta.

Ezután a másik karunkon valami pengével keresztvágásokat tett és a sebbe dörzsölte be az előírt dózist, közben vidáman fütyörészett, legalábbis ő azt gondolta, hogy fütyül. Mi inkább sziszegésnek hallottuk. Amikor rám került a sor és megfogta a karomat, grimaszolni kezdtem. Észrevette és így szólt:

- Ne félj b…meg! Szszszsz, nem fog szszszsz fájni!

Ennek ellenére fájt.

Miután túlestünk mindenen, megkaptuk az útleveleinket és az összes papírjainkat a vonatjegyekkel együtt, megbeszéltük, hogy mikor találkozunk a Keleti-pályaudvaron és mindenki hazament összecsomagolni.

Folyt. köv.