2000. július
29. szombat, úton. Fantasztikusan
szép időben hajózunk…
2000. július
30. vasárnap, úton. A
tenger csendes, minden rendben…
2000. július
31. hétfő, úton. Holnap
délelőtt érkezünk a pilotállomáshoz…
Az
idő fantasztikus, a tenger olaj sima, csak az ég felhős…
Angol
téma…
2000. augusztus
1. kedd, úton, Mo i Rana. Ez
egy érdekes név. Mo a város neve, egyébként ötven évvel
ezelőtt csak tanyák voltak elszórtan a fjord körüli keskeny,
lapos partszakaszon. Később ipart telepítettek, s mára mintegy
tizenötezres nagyváros lett. Rana a környező terület (megye,
járás?) neve, az „i” pedig -ban, -ben. Tehát a Ranabeli Mo-nak
lehetne „magyarítani” a település nevét.
A sereg mindenütt „csak” sereg…
Olyan
„birodalmi” a stílusuk. Lehetne akár „szovjet” típusú
szervezésnek is mondani, vagy összehasonlítani a „kora rákosi”
magyar gondolkozásmóddal is…
A
pilot mondta, hogy sokszor ő szégyenkezik miattuk a parancsnokok
előtt.
Az
eljárás: „Légy éber!”
Ha
egy hajó megközelíti a norvég parti vizeket, akkor be kell
jelentkezni telefonon a határőrségnél. Kikérdezik, hova megy, és
miért… Ez rendben.
Amikor
keresztezi az északi szélesség 68. fokát, be kell jelentkezni
megint, most az északi határőrségnél. (Vagy a délinél, ha
északról jövök). Mielőtt megérkezem a kikötőbe újra kell
jelentkeznem. Amikor elhagyom a kikötőt, akkor is. (Pedig ezek az
információk megkaphatók a norvég szervezetektől is – pilot
állomás, ügynökség, stb…)
Bejelentkezem.
A pasi kikérdez.
Aztán
kiderül, hogy „van big problem…”.
Megmondtam,
hogy Finnsnessbe megyünk. Ki az ügynök, jött a kérdés.
–
Finnfjord
Smelteverk SA. – adtam meg a választ az igazságnak megfelelően.
–
Captain,
maga félrevezeti a hatóságot. Maguk nem is Finnsneesbe mennek,
hanem Finnfjord Smelteverk-be…
Csak
néztem, mint a hülye, a pilotra.
Az
kivette a kezemből a telefont, és elküldte őket a fenébe.
Ezzel
minden „el lett intézve”.
Az
alapvető „problémájuk” az volt, hogy a gyárnak (Smelteverk)
saját rakpartja van, úgymond privát kikötő. Hát egy külföldi
egyén, akinek csak a fia beszél norvégul (azaz tanulja a bokmĺlt),
honnan a jó francból tudja kideríteni az ügynökség nevéből,
hogy hova megy?
Bokmål, Nynorsk, és az adó
Ha
már a nyelvnél tartunk, ki tudja (Nimródon kívül), hogy Norvégia
„kétnyelvű” ország, és mind a két nyelv norvég? Az egyiket
az ország nyugati, délnyugati partján beszélik, ez a nynorsk, a
másikat Oslo környékén, és az ország többi részén beszélik,
valamint ez a TV és a rádió, az írott sajtó nyelve. Persze csak
szavakban különbözik, nyelvtanban nem.
És
hogy itt is működjön a „szovjet típusú” éberség, a nynorsk
= újnorvég az ősi, régi nyelv, a bokmål az újabb keletű (ezen
a nyelven írt Ibsen is, tehát nem dánul ahogyan eddig tudtam), a
dánnal erősen kevert nyelv.
Most
azon vitázik a parlament, hogy a letelepült külföldieknek meg
kelljen-e tanulniok mindkettőt, mert a helyieknek kötelező
beszélni, tanulják is a suliban.
Minden
pilotnak, és gondolom nemcsak nekik, mindenkinek alapvető gondjuk
az adórendszer, igen magas a jövedelemadó, 42% (de jó nekik,
otthon 43% a legmagasabb kulcs).
Ebben
egyetértek velük, de magamban elgondolkoztam, hogy négymillió
embernek fenn kell tartani egy ilyen barom hosszú országot, mennyi
utat kell építeniük, aminek a vége egy-egy eldugott településen
van, kerülgetni a hegyeket, fjordokat… A világ leghosszabb
tengerpartja az övék, több mint 32 ezer kilométer hosszú, ezen
fenn kell tartani a hajózást segítő létesítményeket,
világítótornyokat, kibójázni a veszélyes területeket,
megszervezni a közlekedést a legeldugottabb településekre is,
eljuttatni az élelmiszert, postát arra a tanyára is, amelyik
közelében nincs egy lélek se rajtuk kívül.
Persze
könnyen beszélek, mert kívölálló vagyok…
Hatkor
érkeztünk, fél hétkor kezdtek, két óra alatt berakták az 500
tonnát, s tízkor indultunk.
Ugye
azt már tudjuk, a fjordban én hozom a hajót, én vagyok a
pilottal. Tehát reggel hattól délig szolgálat, fél egykor
beszállt a révkalauz, este hatig vele voltam a hídon. Nyolctól
21:45-ig aludtam, majd manőver, s reggel ötkor kitettem a pilotot.
2000. augusztus
2. szerda, úton. Fél tízig
voltam fent, felhívtam a finnsnessi ügynököt és a hajóbérlőt,
s nyomás aludni. Háromig húztam a lóbőrt.
Rám
is fért, mert a mai program: kilenc körül Lödingen, beszáll a
pilot, s reggel négy és öt körül érkezünk a finnsnessi gyár
rakpartjához. Tehát addig megint szabad fent lennem. Este majd
indulunk, s hajnalig enyém a bicikli megint…
Egyébként
a Mo i Ranába a bemenet nem volt az a világot rengető nagy élmény.
De ma délután fantasztikus tájakon járunk. Holdbéli hegyek
mindkét oldalon, csupa fekete szikla, fantasztikus kontúrok,
elszórva egy-egy ház, tanya a parton, mert az ember a
legigénytelenebb állat, mindenütt megél, ahol egy kis lehetősége
van rá. Jó példa rá Vörös Erik, aki jól beetette az
izlandiakat, amikor az általa felfedezett szigetnek a Grönland
nevet adta, s jöttek a telepesek az új „zöld földre”, aztán
csak néztek ki a fejükből, hogy milyen zöld erre minden… De
csak ott maradtak.
Még
magasan járt a nap, amikor beszállt a révkalauz. Ez persze este
tíz órát jelent. Számomra érdekes ez is: éjszaka nincs sötét,
csak szürkület. S alig tűnik el a horizonton (észak-északnyugaton)
a lemenő nap vöröses sárga fénye, két óra múlva északkeleten
megjelenik az első éles napsugár.
Holnap
lesz a születésnapom.
Jó olvasni soraidat, kiderül belőlük mennyire más a hajós élete, mint ahogy azt mi a szárazföldről elképzeljük.
VálaszTörlésIgen, jók az ilyen írások. Én tengerész nem voltam, "csak" folyamos. A nem hajós ismerőseim rengeteget kérdezgettek és én roppantul élveztem, amikor a csodálkozó kérdéseikre válaszolhattam:
VálaszTörlés"- Milyen az élet egy hajón?"
"- Mire gondolsz, mire vagy kíváncsi?"
"- Hogyan alszotok, esztek? Mit esztek? Hogyan vécéztek?"
És akkor jöttek a válaszaim:
"-Fekve alszunk, csukott szemmel. Meglepő lehet számotokra, de vetett, ágyneműs ágyban! Enni ugyan azt esszük, mint a parton. Húst, halat, zöldséget, gyümölcsöt, tésztát, stb. Ez is meglepő lehet, asztalnál ülünk, kanállal-késsel-villával eszünk, tányérból."
Aki igényelte a vécézés részleteit is elmeséltem. Én lepődtem meg, hogy ezek után sokan csodálkoztak, hogy ezt nem gondolták volna. Amikor a munkáról beszéltem, hogy van ugyan egy beosztott szolgálati időd, de ezt bármikor felülírhatja egy-egy esemény és akkor nincs "lejárt a munkaidőm, vagy nem az én dolgom" kifejezés, az nem volt annyira "érdekes". Sok ismerősöm furcsállotta, hogy milyen lehet úgy élni, dolgozni, hogy munkaidő lejárta után nem haza, hanem a kabinodba mész. Vagy hogy pl. egy-egy vizsgálatnál "bevallást" kell tenni a nálad levő pénzről, cigiről, alkoholról, ezt sokan a "nahát ez jogtalan" kifejezéssel aposztrofálták. Nehéz volt elmagyarázni, hogy nekünk nem. Nem volt jó, de ez volt az előírás, ezt kellett tenni.
Szóval tényleg jók az ilyen írások, hogy más életmódot is meg lehet ismerni. Én immáron 10. éve, hogy abba hagytam a hajózást, majd 25 év után, és megmondom őszintén, nagyon hiányzik. A feleségem nem érti mai napi sem, hogy mi hiányzik ebből nekem. És én sem tudom elmagyarázni neki. Nem mondhatom, hogy a szabadság, mert azért annyira nem szabad élet ez, vannak kötöttségei. Egy valami amit megért, hogy hiányzik. Gépész voltam, tehát zömében "odalent" voltam a hajón. Szerettem az éjszakás műszakokat. Hajnal 1-2 körül mindig felmentem a deckre, ha olyan volt az idő imádtam bámulni a csillagos eget. Állati szép tud lenni, ha tiszta az idő és látod a milliárdnyi csillagot, vagy egy-egy hulló csillagot.
De továbbra is hiányzik a gépház, a hajó szaga, zaja, mindene. Nem régiben voltam Zebegényben egy régi tengerész kolléga magánmúzeumában. A múzeum alapító már elhunyt, a lánya viszi tovább, kezeli a gyűjtemény sorsát. Amíg én fotózgattam, nézegettem a kiállítási tárgyakat és idéződtek fel bennem az emlékek, hallottam, hogy a feleségem és a hölgy beszélgettek. A feleségem: "-Nem értem, valamiért 10 év után sem tud elszakadni" erre a hölgy: "-Igen, ilyen volt apám is, de voltam én is egy-két úton tengerészekkel-hajósokkal. Szinte egyikük sem tud soha teljesen elszakadni."
Hát így van ez. :-)