Amikor a pilot elment, az ügynök még maradt, és Lucóval a partra mentek, s a zuhogó esőben a hajó orrát tanulmányozták. Kiderült: nekimentek a rakpartnak, illetve egy kikötőbakot tartó vasoszlopnak (dolphin), és az felszakította a hajó orrát, szerencsére a fedélzet felett. Hát, elég rondán néz ki! A kikötőbak előtt levő korlát összetört.
Ebből aztán egész napos elfoglaltság támadt.
A rakpart tulajdonosát képviselő biztosító délután jött megszemlélni a kárt. Fényképeztek, szörnyülködtek, aztán elmentek. Mondanom se kell, hogy Lucó egész nap aggódott. Meg is értem, még akkor is, ha a CJBW (a cég) megnyugtatta, hogy ne csináljon gondot belőle, ők mindent intéznek, a lényeg az, hogy a hajó tengerálló, nem kell hajógyárba menni emiatt.
Július 2. kedd, Le Havre. Délelőtt zuhogott az eső, de ez nem zavarta a mi biztosítónkat abban, hogy megszemlélje a kárt, fényképezzen, és vagy két órát tébláboljon a hajón.
Délután kezdték a kirakást. Van nekik egy vadi új cementkirakó masinájuk, komputervezérlés, meg garancia, meg minden, de ez nem gátolta abban, hogy félóránként le ne álljon...
Július 3. szerda, Le Havre. Esős nap. Ez persze nem fejezi ki a lényegét az időjárásnak. Vagy száz kilométer per órás sebességű szél süvöltött, a kis csatornában, ahol állunk, komoly hullámverést okozott, hideg volt, mintha késő ősz lenne, és a kirakni is csak szakaszokban tudtak.
Nem is fejezték be, holnapra maradt vagy háromórai munka.
Július 4. csütörtök, Le Havre, úton. Tízre kirakták a cementet. Tizenegykor indultunk, a nyílt vízen sokkal jobb idő várt, mint gondoltam. Alig voltak hullámok. Barkingba megyünk, a Temzére. A Paduával már voltam itt, ez se lesz semmi! Apálykor nincs víz a hajó alatt, és a fenék hosszirányban, az orrtól számítva lejtős... Laci már aggódik...
A híradóban Washingtonból mutattak képeket: a Fehér Ház környéke kihalt, csak tagbaszakadt hekusokat lehetett látni páncélautók mellett. Várják bin Laden újabb akcióját.
Július 5. péntek, úton, Barking. Egészen máshova álltunk, mint a Paduával. Most egy pici folyócskára jöttünk fel, a túloldalon nádas és szúnyoggyár susog, mellettünk meg kies ócskavas halmokban gyönyörködhetünk.
A hajót "full and complet, Masters option"-nel adták ki. Azaz a teljes hajóteret vette ki a szállító, annyit rakhat be, amennyit csak tud, de a parancsnok, ha úgy látja jónak, előbb leállíthatja a berakást. Az ok egyszerű: vasárnap, amikor indulunk, csak ötméteres víz lesz, ehhez a merüléshez kell kikalkulálni a stabilitást, nem valószínű, hogy a hajót tele lehet rakni. Az csak hab a tortán, hogy apálykor beleültünk az iszapba, és mivel érkezéskor elkezdtek rakni, mint a megszállottak, ezért a dagállyal már fel se tudtunk úszni. Ez azért volt baj, mert így nem tudtuk kiszámolni a merülés alapján, hogy mennyi ócskavasat raktak be (az alapján meg lehetett volna állapítani a rakomány sűrűségét (a szállító 54-es stowage factort adott meg), és Laci nem tudta teljes biztonsággal megmondani, hogy meddig rakhatják be a hajót.
Ez persze újabb fejfájást okoz Lacinak. El kellett fogadni a megadott adatokat, a felveendő ballasztvizet 3000 tonna ócskavashoz kalkulálta.
Este 11-ig dolgoztak, holnapra két- háromórai munka maradt.
A los anegelesi reptéren egy arab lelőtt két embert, más atrocitásról nem tudok a tegnapot illetően.
Július 6. szombat, Barking. Berakták a hiányzó vasat, a hajó elejében és hátuljában hagytak ki helyet.
Kinagytakarítottam a hidat.
Július 7. vasárnap, Barking, úton. Az igazság órája: déli tizenkettő, ekkor jött a révkalauz. A hajó orrát megtartottuk egy orrkötéllel, a farát kifordította, ez könnyen ment. Amikor beindították az orrsugárkormányt (egy szivattyú, ami oldalirányban lövi ki a vizet a hajóorrban, ezzel könnyebben lehet fordulni), hallottam, hogy vasat, drótokat szív be, csörgött, zörgött, kattogott, hogy rossz volt hallgatni. A hajó csúszott az iszapon, a vízbe hullott ócskavas karistolta a feneket, egy hátra, egy előre, megint hátra, a révkalauz próbálta leráncigálni a hajót a folyó közepére. Vagy tíz méterre eltávolodtunk a rakparttól, a főgép dohogott, küszködött, mi meg lassan-lassan megindultunk. Hol jobbra, hol balra dőltünk, attól függően, hogy a hajó melyik oldala feküdt fel, csúszott az iszapon.
Fél órába tellett, de kijutottunk a Temzére.
Azonnal megdőltünk jobbra, vagy 6-8 fokot, a hajóközépen mért merülési érték között 40 centi különbség volt. Lementem a pilotcsónakba, leolvastam az első és hátsó merülést, azután mérőszalaggal megmértem középen, addigra Laci előkészítette a stabilitási számítást, csak a merülési adatokra volt szükség. A fuvarlevélre 3002 tonna került, tehát minden a várakozásnak megfelelő volt, ahogyan Laci előzetesen számolt. Mindössze annyi volt a "gubanc", hogy egy lábnyit orra voltunk bukva, de ez nem gond, mert ballasztvízzel ki tudtuk egyenlíteni, ahogyan a dőlést is.
Laci megkönnyebbült, mehetünk Pasajesbe, Spanyolországba. Három nap menet.
Az utóbbi időben megrendültem: nem megy az írás. Pár novellánál, és egy félbehagyott írásnál (amit persze valamikor befejezek) többet nem írtam. Kínlódtam, próbálkoztam, akartam, de így magától értetődő, hogy nem megy. Aztán a délutáni őrség alatt összeállt a fejemben a következő könyv. A baj csak az, hogy a megírásához szükségeltetik némi tanulmány, bizonyos, általam nem ismert területeken. Nem baj, majd utánajárok a dolgoknak. Legalább nyolcvan százalékban tudom a cselekményt, az eseményeket, a történet legizgalmasabb fordulópontjait, húsz százalékot adok a könyvnek arra, hogy magát írja...
Ez persze újabb fejfájást okoz Lacinak. El kellett fogadni a megadott adatokat, a felveendő ballasztvizet 3000 tonna ócskavashoz kalkulálta.
Este 11-ig dolgoztak, holnapra két- háromórai munka maradt.
A los anegelesi reptéren egy arab lelőtt két embert, más atrocitásról nem tudok a tegnapot illetően.
Július 6. szombat, Barking. Berakták a hiányzó vasat, a hajó elejében és hátuljában hagytak ki helyet.
Kinagytakarítottam a hidat.
Július 7. vasárnap, Barking, úton. Az igazság órája: déli tizenkettő, ekkor jött a révkalauz. A hajó orrát megtartottuk egy orrkötéllel, a farát kifordította, ez könnyen ment. Amikor beindították az orrsugárkormányt (egy szivattyú, ami oldalirányban lövi ki a vizet a hajóorrban, ezzel könnyebben lehet fordulni), hallottam, hogy vasat, drótokat szív be, csörgött, zörgött, kattogott, hogy rossz volt hallgatni. A hajó csúszott az iszapon, a vízbe hullott ócskavas karistolta a feneket, egy hátra, egy előre, megint hátra, a révkalauz próbálta leráncigálni a hajót a folyó közepére. Vagy tíz méterre eltávolodtunk a rakparttól, a főgép dohogott, küszködött, mi meg lassan-lassan megindultunk. Hol jobbra, hol balra dőltünk, attól függően, hogy a hajó melyik oldala feküdt fel, csúszott az iszapon.
Fél órába tellett, de kijutottunk a Temzére.
Azonnal megdőltünk jobbra, vagy 6-8 fokot, a hajóközépen mért merülési érték között 40 centi különbség volt. Lementem a pilotcsónakba, leolvastam az első és hátsó merülést, azután mérőszalaggal megmértem középen, addigra Laci előkészítette a stabilitási számítást, csak a merülési adatokra volt szükség. A fuvarlevélre 3002 tonna került, tehát minden a várakozásnak megfelelő volt, ahogyan Laci előzetesen számolt. Mindössze annyi volt a "gubanc", hogy egy lábnyit orra voltunk bukva, de ez nem gond, mert ballasztvízzel ki tudtuk egyenlíteni, ahogyan a dőlést is.
Laci megkönnyebbült, mehetünk Pasajesbe, Spanyolországba. Három nap menet.
Az utóbbi időben megrendültem: nem megy az írás. Pár novellánál, és egy félbehagyott írásnál (amit persze valamikor befejezek) többet nem írtam. Kínlódtam, próbálkoztam, akartam, de így magától értetődő, hogy nem megy. Aztán a délutáni őrség alatt összeállt a fejemben a következő könyv. A baj csak az, hogy a megírásához szükségeltetik némi tanulmány, bizonyos, általam nem ismert területeken. Nem baj, majd utánajárok a dolgoknak. Legalább nyolcvan százalékban tudom a cselekményt, az eseményeket, a történet legizgalmasabb fordulópontjait, húsz százalékot adok a könyvnek arra, hogy magát írja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése