2012. december 15., szombat

Hogyan nézzük az X-traktort?

Mostan dödögnék egy kissé, mégpedig az X fraktor kapcsán. Illetve csak meg óhajték osztani egy tapasztalatot, jelesül azt, hogy hogyan kell nézni ezt az izé műsort.

Mert megvallom, hogy azok közé tartozom, akik nézik (nagyjából). Van ugye aki nézi, van aki azt mondja, hogy nem nézi, pedig de, és van, akinek nincs erre ideje, ők a szerencsések, meg a tengerészek, akik hajón vannak, és ölég messze. Én igazából azt szeretem, ha egy gyerek ott a kamerák előtt kitörő örömmel konstatálja, hogy továbbléphet... Ugyanis a fiatalok öröme mindig jó, jól esik látni. Nem kell álszentnek lenni. Ők tudják, hogy talmi sikerre áhítoznak, és ezt is vágyják, és el kell hinni, hogy a mai fiatalság nem buta, tudják, hogy minek néznek elébe. lesz némi siker, lehet, hogy megfut a szekér, de lehet, hogy megy vissza a pékségbe. De ha bejön örül, és én szeretem nézni az örömét. Ilyen gyarló vagyok. Jobban szórakoztat, mint a retekklub vagy csigatévé híradója, ahol aztán nincs hír, csak bűnügyi és katasztrófa.

Szóval eccerű a nézési metódus: fél hétkor kezdődik a Dunán a Felszállott a páva című népzenei és néptánc vetélkedő. Ezt nézzük szívvel lélekkel, és örülünk, hogy mennyi értelmes, helyes, tehetséges fiatal van széles e hazában és a környező országokban, akiknek számít a zenei anyanyelve és ezt még el is tudja táncolni!
Tehát nézzük, örülünk, szórakozunk.
És ha vége, akkor kimegyünk pisilni, iszunk egy kis ezt-azt-amazt, és átkapcsolunk a reteklubra és belenézünk az X Faktorba. Mert már olyan stádiumban van, hogy érdemes nézni. Mert ugye az, hogy ki hogyan, mit és miért énekel, arra teszek, teszünk magasról. Ugyanis ha szombat este lehet szavazni arra, hogy egy hét múlva ki fog jobban énekelni, akkor ugye itt az gyün ki a szavazatokból, hogy kinek van több anyukája, mert csak azok képesek ekkora baromságra a picifúk avagy leányuk érdekében.

Ha rajtam múlna, akkor a műsort azzal kezdeném, hogy elsőként eldöntenénk, ki megy tovább a jövő hétre, meg ki párbajzik mostan, és kész. Utána lehet énekelni, az már kérem ki a francot érdekel a sok hamis, erőtlen, ilyen-olyan-amolyan produkcióból. A mentorokat nyilván, mert őket azér' fizetik.

Szóval jövőre így szeretném ha rendeznék...

És remélem, akkor is lesz Felszállott a páva, hogy ebben a műsoridőben is lehessen jó és értelmes műsort látni.

2012. december 10., hétfő

Hajókatasztrófa, immár közelről

Milyen furcsán is működik az ember! Én is, te is, mindenki. Korunk elképesztő hírözönében - bár a média azt szeretné, ha fogyasztanánk amit ránk zúdítanak -, az emberi agy védekezik. Nem vesz tudomást semmiről, csak hallja, de nem érti, csak rápillant, de nem engedi, hogy agya feldolgozza azt a rettentő sok fontos és szükségtelen információt, amit a bulvár rázúdít, amivel a politikusok etetnek, hiába riogatnak lobbik, és sikertelenül győzködnek, hogy mit vegyek, ha egyszer nem kell...
A sok-sok csinált hír között szinte észre se vettem a portálok címsorában, hogy két hajó összeütközött az Északi-tengeren, nagyjából 65 kilométerre a holland partoktól. Azt kellett volna hinnem, mint nyugdíjas tengerészt jobban megérint a hír, de a pillanatnyi elborzadáson, egy sajnálkozáson kívül nem volt időm foglalkozni az esettel. Bár ilyenkor az embernek az is az eszébe, jut, hogy de jó, hogy nem velem történt... mert ugye, történhetett volna!
Mára megváltozott a lelkiállapotom, és utána néztem, mi is történt.

A Corvus J konténeres hajó 2012. december 5-én 19.15-kor összeütközött a Baltic Ace nevű autószállítóval.Ez utóbbi felborult és elsüllyedt. A légi felvételen jól látszik, amint az oldalán fekszik. A hírekből annyit tudhatunk, hogy négy tengerész meghalt, heten eltűntek, tizenhárom túlélőt sikerült kimenteni. Az eltűntek keresését erősen akadályozta a viharos szél és az erősen hullámos tenger és a hideg tengervízben nem sok esélyük volt szegényeknek. A keresésben két parti őrhajó, számos repülő és helikopter vett részt, de csütörtök hajnali kettőkor feladták, és tértek vissza a bázisukra, a jeges vízben már nem lehetett volna túlélőt találni.
Az ütközés után a holland vízi út felügyelet (Dutch Watervay Agency) egy hajót küldött ki, hogy a környező forgalmat elterelje illetve felügyelje.
A Baltic Ace nagyon gyorsan elsüllyedt, közben a huszonnégy főnyi legénysége megpróbálta elhagyni a hajót.
Peter Verburg szóvivő szerint mentőtutajokat találtak, és a bennük tartózkodó személyzet minden tagját sikerült megmenteni.A személyzet egy bolgár, több lengyel, ukrán és filippin tengerészből állt. Négyen egy rotterdami kórházban, heten egy belga katonai kórházban vannak. Köztük a lengyel parancsnok is.
A Corvus J. hajón senki sem sérült meg, és hajó a sérülései nem voltak elsüllyedés-veszélyesek, a mentésben ők is részt vettek.
Az alábbi videó mutatja, hogyan ütközött össze a két hajó.


És végül az ok, amiért a figyelmem a baleset felé fordult:
Béla kaftán, aki nemrég szállt be a hajójára írta a Fészbukon, hogy a harmadik tisztjének az édesapja az eltűntek között van. A fiút leváltják a következő kikötőből.
És így már a dolog, személyes, kézzelfogható közelségbe került.
Egy számból Béla ismerősének az apja lett...

2012. december 7., péntek

Veperdi András emlékezései - 4/1 rész

Az első úton



(m/s Tata, 1968.)



Általában minden „első” sokkal jobban megmarad az ember emlékezetében, mint az azt követő bármilyen más esemény. Így van ez az első nappal az iskolában, az első szerelemmel, és folytathatnám sort. Az első tengeri utam is nagyon erősen az emlékezetembe vésődött, csakúgy, mint később, egy hajó parancsnoki hídján adott első, önálló tiszti őrségem.

Első utamon az m/s Tatával egy teljes rakomány gőzölt bükkből fűrészelt deszkával hajóztunk Rijekából Valenciába. A másik két újonccal, Tomival és Palival, nagyon igyekeztünk beilleszkedni a többiek közé. Ez elég simán ment, mert az idősebb matrózok normálisan álltak a dologhoz, és sokat segítettek azzal, hogy megtanították nekünk pl. a hajó részeinek, főként az angol és az olasz nyelvből származó, de sokszor a felismerhetetlenségig „elmagyarosított” neveit. Nagy szerencsénkre egészen jó társaság verődött össze, és miután látták, hogy egyikünk sem valami nagyképű, vagy lógós protekciós, hamar befogadtak. Ez alól kivételnek számított a Chief, aki különben nem sokat törődött velünk, de ha az úri kedve úgy hozta, és véletlenül észrevette valamelyikünket, akkor abba mindig belekötött. A másik, aki viszont minden percben meg tudta keseríteni az életünket, az Pista bácsi, a Bócman volt. Sok idősebb tengerészhez hasonlóan ő is azt az elvet vallotta, hogy amit ő korábban kapott, azt illik kamatostul „visszaadni” az utána jövőknek. Ott volt még Pali néni a szakács, aki szintén nem nagyon állt szóba velünk, de másokkal sem. Igen raplis természete miatt nem túl sok barátot szerzett magának a pályafutása során. Igyekeztünk kikerülni, így nem sok dolgunk akadt egymással. Maradt még a Kápó, egy idősebb, szótlan ember, aki viszont annyira távol állt tőlünk, hogy szinte alig találkoztunk.

Az indulást követően tisztába kellett tennünk a hajót. A javítás és a rakodás után ez nem volt kis munka, de a meleg júniusi időjárásban majdhogynem élveztük, amikor a fedélzet sikálása közben a Bócman időnként „véletlenül” minket locsolt le a slagjával. Az út során nappalos beosztásban dolgoztam a fedélzeten, és hamar beleszoktam a véget nem érő rozsdakaparásba. Esténként vacsora után mind a hárman feljártunk a hídra kormányozni tanulni. Ezt roppant élveztük. Igyekeztünk minél többet ellesni az őrségben lévő matróz feladataiból, és önként, szívesen ugrottunk bármilyen apróbb munka elvégzésére. Később, a stréberség mellett, ennek meg is lett a haszna. A térképek mindig is nagyon érdekeltek, továbbá az is állandóan izgatott, hogy merre járunk. Ez a hobbim a mai napig megmaradt, és lehetséges, hogy eredetileg valamilyen navigátorfélének születtem. Azt azonban egyikünk sem merte megreszkírozni, hogy bekéredzkedjen a térképszobába. Nem voltunk már annyira naivak, hogy pár hetes deckboy létünkre ezzel vívjuk ki a tisztek esetleges ellenszenvét.

Nagy izgalommal vártam, hogy megérkezzünk Valenciába, ahol a többiek az előző úton már megfordultak, és esténként vacsora közben sokat meséltek az ottani élményeikről. Június 20-án késő délután futottunk be a kikötőbe a Pilot vezetésével. A spanyolok munkaideje addigra már befejeződött, és a hatalmas kikötő szinte kihaltnak tűnt. Csak ott várakozott pár ember, ahol végül a part mellé álltunk.

- Nézd csak! Ott várnak már a csendőreink! - mutatott Ákos a sötétzöld egyenruhát és furcsa, fekete, kerek, de az elején egy egyenes függőleges lappal ellátott csákót viselő, pisztolyokkal felfegyverzett alakokra. - Ezek fognak őrizni bennünket éjjel-nappal. Bent fognak lakni a legénységi szalonban, és velünk esznek.

- Ne szövegeljen annyit Ákos! - mordult rá a Bócman. - Maga pedig lógassa ki az ütközőballont, és ballonozzon! - mutatott rám.

Felkaptam az eléggé súlyos, valami rugalmas anyaggal megtöltött kötélfonatú gömböt és kilógattam a hajóorr baloldalán, majd ide-oda húzkodtam, hogy ott legyen, ahol a hajótest először találkozik a függőleges betonfallal. Ilyenben már elég nagy gyakorlattal rendelkeztem és nem kellett külön utasítgatás arra, hogyan csináljam.

A manőver végén kifordítottuk a járót a partra, felszereltük rá a korlátokat, majd feljöttek rajta a hatóság képviselői meg az ügynök, akiket bekísértek a tiszti szalonba.

- Gyerünk darut állítani! - adta ki a Bócman az újabb vezényszót és előre indult az I-es raktárhoz. - Bontsák le a köteleket!

Nekiláttunk a két daruszár lekötözött köteleinek kiszabadításához, majd a daruszárak végeihez rögzített szenyolettókat seklikkel a habvéd lemez tetején lévő félszemekhez erősítettük. A jobboldali daruszárét az I-es raktár végével, míg a baloldaliét, (baloldallal voltunk kikötve) hátrébb, a II-es raktár elejével egyvonalban. Ezután a vincsplatznak nevezett emelt platformon, a két csörlő vezérlőkerekénél álló Bócman beindította a jobboldali csörlőt, mire a daruszár vége emelkedni kezdett a kinyitott bölcsőjéből. Ákossal ketten húztuk a szenyolettót (csigasort) és a daruszárat a raktárnyílás közepe felett tartottuk. Amikor a helyére került, a Bócman megköttette velünk a szenyolettót, és a gém végéről lelógó, másik drótkötelet, a preventert kellett szintén a mellvédhez rögzíteni úgy, hogy közel derékszöget zárjon be a gém irányával. Ezután a szenyolettót lazábbra engedtük. A másik oldalon Sanyi és Tomi a szenyolettóval a part felé forgatta a baloldali emelkedő daruszárat, és annak is rögzítették a preventerét. Ekkor a Bócman a két gém végét összekötő csigasor (amerikáner) segítségével rögzítette a két gémet, majd miután leakasztottuk a rögzítéséről a teheremelő horgot (gancsót), az időközben átváltott csörlőkkel felhúzta a magasba.

Ezalatt a hajóács és Pali a raktárnyílások fedelét rögzítő vasékeket szabadította fel egy-egy nagykalapáccsal, illetve lenyitották az oldalrögzítőket. Ezt követően a szeletekből álló acélfedél kerekeit átfordították, és a fedelek készen álltak a nyitásra. Az első szelet kerekeit azonban leeresztett állapotban hagyták, nehogy a raktárfedél magától meginduljon.

A II-es és a III-as raktárnál megismételtük az egész procedúrát, és a hajó készen állt a kirakodás másnap reggeli megkezdésére.

- Tomi! - szólt rá a Bócman a kabintársamra. - Menjen le a gépházba, mondja le a segédgépet, mert ma már nem csörlőzünk többet!

Ahhoz, hogy elegendő mennyiségű és erősségű áram legyen a manővereknél és a daruk mozgatásánál, mind a két áramtermelő segédgépet járatni kellett. Amúgy elég volt csak egy.

Tomi elment, mi pedig még vagy egy órán keresztül rámoltunk és rendezgettünk a fedélzeten, mire az Bócman így szólt.

- Készen vagyunk. Menjünk vacsorázni! Pali maga itt marad addig a járónál, amíg a watchman megeszi a vacsoráját.

Elmentünk gyorsan megtisztálkodni, és mire felértünk a szalonba, a gépészek asztalánál már csak két csendőr üldögélt. A harmadik a parton, a járó mellett állt őrségben.

- Gyertek, mert már csak ti vagytok hátra! - sürgetett a II. pincér, és hozta is a vacsoránkat.

Gyorsan befaltuk, mert abban reménykedtünk, hogy még az este kimehetünk a partra. Ebben azonban csalódnunk kellett, ugyanis a hatóság csak másnap reggelre ígérte a partra lépési engedélyeinket.

A következő napon vacsora után kimehettünk. Nagyon jó volt a városban csatangolni, és furcsának találtuk, hogy a villamosokon dohányozni lehetett. Magáról a városról nem kívánok írni, hiszen azt az útikönyvek sokkal szakavatottabban megtették.

Mindenesetre nagyon jól éreztük magunkat, és amikor csak tehettük, esténként mindig kimentünk, és így kis időre a hajcsárunktól is megszabadulhattunk.

A helybeliek nem kapkodták el a kirakodást, mely így öt napig tartott, és június 26-án délután indultunk el Huelvába. Ez a kikötő Spanyolország atlanti-óceáni partján helyezkedik el, mintegy száz mérföldnyire Gibraltártól.

A Gibraltári-szoroson napközben haladtunk át, és így, igaz messziről, de legalább láthattuk a híres sziklát. Két nap múlva érkeztünk meg Huelva elé, egy folyócska torkolatához, ahol felvettük a Pilotot. Ezután manőverkészenlétet rendeltek el, mi pedig elfoglaltuk a kijelölt helyeinket. Az orrfedélzeten gyorsan mindent előkészítettünk a kikötéshez, majd ezt követően a hajó két oldalán elmaradó tájat bámultuk. Kevéssel a Huelvához való érkezésünk előtt, jobb kéz felől egy kisebb folyó torkolata bukkant fel, és a közelében egy hatalmas méretű szobor magaslott.

- Nézzék! Ott a Kolumbusz emlékmű! - mutatott előre a Chief, aki már járt itt az előző úton.

- Mögötte pedig Palos a kolostorral, de innen nem látszik - toldotta meg Ákos, aki szeretett mindenbe beleszólni. - Ott élt egy darabig a szerzetesek között a fiával.

- Hű de okos maga! - jegyezte meg a Chief, és szemei résnyire szűkültek a barna arcában.

Érdeklődve nézegettük a lapos, ritkás bozótos, eléggé sivár vidéket. Valóban történelmi helyen jártunk. Kisvártatva egy enyhe kanyar mögött feltűnt Huelva városkája. Közelebb érve láttuk, hogy nem valami nagy. Inkább egy jellegtelen, lapostetejű kockaházakból álló falunak tűnt.

- Na itt nem sok minden lehet - szólalt meg Tomi.

- Nincs is. Pár kocsma meg egy mozi. Ráadásul a folyó közepén fogunk állni bóják között - reagált Ákos.

Ekkor valami erős bűz mart az orrunkba. Ilyen tömény halszagot még az életben nem éreztem. Kérdőn néztem az I. tisztre, aki kaján vigyorral bólintott.

- Hát ez az! A halászok! - mondta, és a folyón feljebb álló jellegzetes alakú halászhajók felé mutatott. Lehettek vagy ötvenen. - Azok bűzlenek ennyire, meg a konzerváló üzem.

Nemsokára a városka előtti bójákhoz értünk, és egy helyi csónakos segítségével két hatalmas korong alakú bója között kikötöttük a hajót. A halászhajók alig száz méterre tőlünk eregették penetráns bűzüket.

Öt napot töltöttünk ezen az „illatos” helyen, de másnapra az orrunk úgy látszik elfáradt, mert már alig-alig éreztünk valamit. A hajó mellé állított uszályokból kisebb átmérőjű gömbfákat rakodtunk a szicíliai Riposto részére. Egyik este vacsora után azért kimentünk körülnézni a „városba”. Egy bérelt csónak kivitt bennünket a stéghez, ahol tüzetesen megvizsgáltak bennünket és az okmányainkat. Eltartott egy ideig, és amikor végre partra léphettünk, két, addig ott lebzselő kopottas alak szegődött a nyomunkba. Szép lassan ballagtunk a nagy forróságban, mely így estefelé sem enyhült valami sokat, de azok csak jöttek mögöttünk, bármerre is fordultunk. Hamar beláttuk, hogy miránk „vigyáznak”. Nem lepődtünk meg, hiszen Valenciában is figyeltek bennünket, de nem ennyire ügyetlenül és feltűnő módon. A Franco féle rezsim nagyon félt attól, hogy egy „kommunista” ország hajója elhintheti a bolsevizmus mételyét a valaha legkatolikusabb királyságban. Hozzáteszem, néhány út után, miután belátták, hogy a magyar tengerészek nem hintenek semmiféle mételyt, és ha kimennek, akkor inkább a nevezetességeket, meg a kocsmákat látogatják, leszoktak erről a kísérgetésről, sőt a hajó előtt posztoló rendőröket is visszavonták. Azért biztosan szemmel tartottak bennünket, de azt már nagyon diszkréten és észrevétlenül tették.

A huelvai kopókat viszont kissé megvicceltük. Úgy este 11 tájban elindultunk vissza a part felé, de előtte megbeszéltük, hogy három részre szakadunk és a stégnél találkozunk. Így is tettünk. A mögöttünk csoszogó két szimat láthatóan pánikba esett. Az egyik elrohant, a másik pedig az egyik csoport nyomába szegődött. Mire az elsők közülünk a stéghez értek, a szaladós már ott ált a bejárónál, és csak akkor nyugodott meg, amikor mindnyájan előkerültünk, és beszálltunk a csónakba. Ekkor L., a II. géptiszt elkiáltotta magát.

- Balra nézz! Stégnek tiszte….legj! - Erre ahányan voltunk, vigyorogva lapátoltunk a kezeinkkel, mire az egyik szimat elröhögte magát, és visszaintett. - Hasta la vista!

Július 4-én végre elindultunk, és mivel a szél olyan irányból fújt, a halszag egészen a Kolumbusz emlékműig üldözött bennünket. A Gibraltári-szoroson éjjel haladtunk át és az ott lévő katonai állomásról morzelámpával kérdezgették az átmenő hajók neveit és azt, hogy honnan hová tartanak. Ákos, az éjszakás watchman másnap elmesélte, hogy amikor a II. tiszt leadta fénymorzéval, azt hogy „TATA”, a gibraltáriak visszakérdeztek, majd amikor újra ezt a választ kapták, azt villogták vissza, hogy „do not joke pse” (kérem ne vicceljen!). Tapsi, a II. tisztünk csak nagy nehezen tudta meggyőzni őket a hajó hívójele leadásával, hogy minket valóban így hívnak.

- Ezek a tüttyedt angolok! - jegyezte meg Sanyi. - Mit csináltak volna, ha a Székesfehérvár, vagy a Hajdúszoboszló nevét kellett volna kibetűzniük? - Sanyinak igaza volt, mert jóval később a saját káromon tapasztaltam meg a Dardanellákban, Csanak (Canakkale - szerk) közelében, hogy egy külföldivel mennyire nehéz azt a két nevet helyesen megértetni a morzelámpa segítségével. Na nem mintha ez sokat változott volna a rádiótelefon bevezetése után, mindössze csak a kommunikáció lett gyorsabb.

Július 9-én érkeztünk meg Szicíliába, a Catania és Taormina között nagyjából félúton, az Etna tövénél fekvő városkába. A Barba, aki egy-két nappal előttünk szállt csak be, meghallotta, hogy az előző úton az ügynök segítségével autót béreltek és kirándultak az éppen kitörési szünetet tartó vulkán tetejére, azonnal szervezkedni kezdett. A régiek közül sokan vagy részt vettek már azon a kiránduláson, vagy nem túlzottan érdekelte őket a dolog, így végül csupán Tomi meg én jelentkeztünk. Mivel az egész ügyet a Barba támogatta, Pista bácsi, kedvenc hajcsárunk némi vonakodás után beleegyezett abba, hogy aznapra kivegyünk egy szabadnapot. Azért hozzátette:

- Jó lesz ha megjegyzik, ez nem turista hajó! Itt melózni kell és nem flangálni! Nem szeretném ha ebből rendszert csinálnának! Nem jó, ha egy marinájónak (matróznak) ilyen úri passziói vannak!

- De az sem jó, ha az ember úgy utazik, mint egy bőrönd! - merészelte Tomi kifejezni az ellenvéleményét.

- Na maga csak ne feleseljen, mert rögtön meggondolom magam! - horkant fel a Bócman, majd feltápászkodott a székéből és félhangos káromkodások között kivonult a szalonból.

- Hát ez nem igaz! Hogy lehet valaki ilyen bunkó? - méltatlankodott Tomi, miután megbizonyosodott arról, hogy az Öreg már nem hallhatja.

- Pedig ilyen - vigyorgott Ákos, aki szinte állandó jelleggel hadilábon állt a Bócmannal. - A múlt úton én is felmentem az Etnára. Azt hallottátok volna, hogy akkor mit művelt! Ugye Pista? - kérdezte a kisebb asztalnál tehénkedő hatalmas termetű Gépmestert.

- Hát azt nem csodálom - felelte az -, hiszen állandóan visszadumálsz neki. Úgy kell neked!

Erre Ákos is felpattant és kiviharzott.

- Tiszta ideg ez a fiú - jegyezte meg a Gépmester a bajuszát simogatva.

Másnap ebéd után egy bérautó állt a hajóhoz és mindhárman beszálltunk. A Barba a vezető melletti anyósülésbe préselte be magát, mi ketten pedig hátul helyezkedtünk el nagy kényelemben. Nagyon meleg volt, csurgott rólunk a víz, de meleg pulóvereket vittünk magunkkal, mert azt mondták, odafent hideg lesz.

Hamar kiértünk a városból. A remek út szépen gondozott földek és ligetek között kanyargott egyre feljebb. Jó fél óra múlva kopárabb hegyoldalra értünk, majd úgy a hegy felénél megálltunk egy nagy szálloda előtt. Itt már fel kellett venni a pulóvereinket, mert elég hűvösre fordult az idő. A sofőrünk átadott bennünket egy idegenvezetőnek, aki egy Landrover kocsi felé intett. - Szálljanak be, és máris indulunk tovább - mondta angolul a Barbának, aki felénk fordult. - Gyerünk fiúk! Menjenek elsőnek, én majd utoljára maradok. - A kocsi hátsó részében lévő nyolc ülésen csak hárman ültek. Egy jó hatvanas úr, a felesége és egy korunkbeli lány. - Bon giorno! - köszöntünk udvariasan feléjük és helyet foglaltunk.

Az idős férfi válaszolt, de kijelentette, hogy ők nem olaszok, hanem németek, ráadásul nem az NDK-ból, hanem Nyugat-Németországból. - Maguk olaszok? - kérdezte németül. Ennyit azért mi is megértettünk, és tagadólag ráztuk a fejünket. - Nein, Ungarns! - felelte Tomi.

Németjeink meghökkentek, és az asszony arcára valami olyan kifejezés ült ki, amiért akár ölni is lehetett volna. A Barba megérezte a hangulatváltást, és azonnal közbeszólt.

- No kommuniszt! Alkoholiszt! - mondta vigyorogva.

A három sváb elmosolyodott és felengedett, majd a lány, aki tudott valamennyire angolul, a Barbával kezdett beszélgetni. A dzsip közben elindult és eléggé rögös utakon kapaszkodott egyre magasabbra. Itt már teljesen csupasz, vulkáni sziklák között jártunk. Mind hidegebb és hidegebb lett. A pulóvereink ellenére dideregni kezdtünk. Az olasz idegenvezető közölte, hogy nemsokára kabátokat kapunk.

Így is történt. Megérkeztünk egy turista menedékházhoz, ahol vastag posztóból készült pelerineket adtak ránk, és innét gyalog folytattuk az utunkat. Elég meredek sziklákon kapaszkodtunk mind feljebb, majd úgy negyed óra után egy sziklaperemhez érkeztünk. Eltartott egy darabig, amíg visszanyertük a lélegzetünket. A perem mögül füstfoszlányok emelkedtek a magasba, és mélyhangú zúgást hallottunk. Az idegenvezető azt magyarázta, hogy innen bele tudunk nézni a vulkán egyik kürtőjébe. Óvatosan közelebb mentünk, de a felfelé szálldosó apró szemcsék miatt csak az ujjaink közötti réseken tudtunk lepislogni. A krátert szinte teljesen elborította a ritkásan gomolygó füst, és még a teljes kiterjedését sem láthattuk. Időnként éles vörös fény izzott fel a mélyben. Az volt a láva. Nos, nem sokáig bírtuk a kiáramló hőséget, füstöt és az apró kőszemcséket, így hátrébb vonulva a kilátásban kezdtünk gyönyörködni. Mivel pontosan a tengerszintről indultunk, jó másfél óra alatt több mint háromezer méter magasra emelkedtünk. Ez a kilátás valóban megérte, hogy feljöjjünk ide, gondoltam magamban, mert a kráter mélyére vetett rövid pillantásunk nem nagyon hozott lázba.

Mintegy negyedóra múlva visszaindultunk a dzsipünkhöz. Azzal visszamentünk a menedékházhoz, ahol leadtuk a kabátokat, hógolyóztunk egy kicsit, majd egy kis boltban képeslapokat és bélyegeket vásároltunk. Gyorsan megírtuk és fel is adtuk mindet, mert itt fent külön bélyegzőt nyomtak rájuk. Ezután lejjebb autóztunk a nagy szállodához, ahol elbúcsúztunk a németjeinktől és átszálltunk a saját taxinkba. Gyors iramban haladtunk lefelé és ennek függvényében nőtt a hőmérséklet. Emiatt nagyon bágyadt lettem és el-elszunyókáltam. A Barba közben Tomival beszélgetett, és kijelentette, annak ellenére, hogy örül, mert fent lehetett az Etnán, de mégis csak nagy átverés, hiszen alig-alig tudtunk belepislogni egy kráterbe.

- Nekem ennyi is elég volt belőle - motyogtam álmosan és alig vártam, hogy ledőljek a kabinunkban.

2012. december 2., vasárnap

Rosszlányok Vietnamban és egyéb bonyodalmak

Kécza Sanyi mesél:
          

    Becsempésztek a hajóra két kurvát. (Ejnye Sanyi, lízinghölgyet... - a szerk.) Vagy a csónakosok hozták be őket, vagy az uszályokról kerültek be, már nem tudni. S persze, rögtön lett rájuk vevő is! Az okát igazán nem értem, hisz mindenki tudta, a következő kikötő Manila, ahol a filippínó lányok bőven mérik a bájaikat, és még szépek is, illúziót keltők. A legénység java része már jócskán túllépett a húszas évein, amikor tudvalévő, hogy még a fiúk fülén is folyik ki a …tesztoszteron. Az egyik lányt láttam, mit mondjak, sokat kellett ahhoz inni a helyi bandzsa szeszből, a lui-muiból, hogy valaki szépnek lássa. (Állítólag a barátnője még csúnyább volt.)  Nincs rájuk jobb szó, mint két szakadt ribanc került be a hajóra. (Náluk sokkal szebbek számolták a lisztes zsákokat a fedélzeten, akik, sajnos, megközelíthetetlenek voltak.) És ez a két dajna kabinról kabinra szállt, mint két rosszéletű pillangó! Vietnami őreink kihesszelték a jelenlétüket, azon voltak, hogy elkapják őket. Mivel a kabinokba nem mehettek be, állandóan a folyosókon császkáltak, hátra horogra kerülnek a lányok. Mindenütt persze nem lehettek ott, így lassan végigvándoroltak a matrózsoron, gépészsoron a csajok, kegyeikbe részesítve tucatnyi tengerészt, természetesen némi kemény valutáért. És a higiénia? Miután a kabinokban nem volt sem WC  sem zuhanyzó – csak mosdó –, a folyosóra sem mehettek ki … a fantáziára bízom, hogyan végezték a kis – és nagy dolgukat.
Ehhez hasonló - csak jóval nagyobb
vasbeton uszályokba rakodtunk annak idején Vietnamban
      A két lány a „néger szint” titka volt, nem verték nagydobra a felsőbb szinten lakóknak. Mégis ott történt a baj! Az egyik tisztjelölt, miután kellő mennyiséget fogyasztott a helyi italsajátosságból, úgy érezte, nőre van szüksége, így körülnézett lent. Rálelt az egyik „kincsre” és gondolta, felviszi magához egy kis etye-petyére. Messzire nem jutott, a lépcsőn lecsapott rájuk az éber őrség, és a kabinjukba toloncolták a rosszlányt. Botrány már volt addig is elég, ki kellett sütni valamit, hogy elkerüljék a nagyobb bajt. (És ilyenkor szoktak a kis bajokból nagyobbak születni!) Ha a katonák jelentik reggel a határőrségnek a történteket, vizsgálatot rendelnek el, a hajót megbüntetik, akár még az embercsempészés vádját is a nyakukba varrhatják! (Ne feledjük, akkoriban Vietnam is a szocializmust építette, ráadásul a hadi változatát.) El kell tehát távolítani a két kurvát, és akkor nincs „bűnjel”. De hogyan? Megvan! Az éjszaka leple alatt kiviszik a partra a csajokat, és mehetnek isten hírével! Igaz, hogy kikötőben csak a hatóságok engedélyével lehetett letenni a mentőcsónakot, kijárási tilalom volt érvényben, de szegtek meg már hasonló szabályokat! Mondjuk, ehhez a tervhez be kellett avatni egy – két gépészt, az ügyeletes tisztet, de megoldották. (A parancsnok ebből kimaradt – egyelőre.
     Igen ám, de hogyan szabadítsák ki a foglyot? Pillanatok alatt megszületett a terv, behatolnak a katonák kabinjába, lefegyverzik, lefogják őket, és a csajokat kiviszik a partra az addigra vízre bocsátott csónakkal. (Megjegyzem, gőzerővel folyt a rakodás, a hajónk két oldalán ott sorakoztak az uszályok, tele rakodókkal…) És a terv realizálódott! Csónak lent, motorja beindítva, az egyik menekült már bent ült, mikor a legénység markosabb tagjaiból összeállított kommandó betört a katonákhoz. Lefogták őket, pisztolyukat elvették, a tárat kivették a fegyverekből, és a csajt kimenekítették. Fél órát számoltak a partraszállásra, és a visszatérésre, addig kellett őrizni a katonákat. Még bevittek nekik két vodkás üveget, az egyikbe hagytak is némi italt, hogy bizonyíthassák, részegek voltak az őrök. Azok persze nem hagyták magukat, küzdöttek, ordibáltak, amit megunt szakácsunk – ő volt az egyetlen vietnami méretű a sok drabális tengerész között –, és a kis emberek bátorságával szájon vágta a legjobban kiabálót. Hirtelen csönd lett, a vietnami tért magához elsőnek, felkapta a pisztolyát, nekiugrott az ajtóban álló matróznak, és máris kint termett a folyóson. Rohantak utána, de nem lehetett elérni, úgy szedte a lábait az apró ember. Felrohant a fedélzetre, és …utána lőtt a távolodó csónaknak! Ugyanis a fegyver csőre volt töltve, hiába vették ki a tárat, egy golyó még maradt a csőben! A fiúk rávetették magukat a hadfira, visszacipelték a kabinba – most már tüzetesebben átnézték a fegyvereket –, és vártak. Várták, hogy visszatérjen a csónak. És az nem jött! Letelt a félóra, egy óra…csónak sehol! Már mindenki a legrosszabbra gondolt, elsüllyedtek, valakit eltalált a lövedék, letartóztatták őket a parton…azután, két órás várakozás után lassan előpöfögött a mentőcsónak a sötétből. Kiderült, a csajokat sikeresen partra tették, de visszafelé ráfutottak egy zátonyra, és csak az érkező dagály tudta leemelni őket.
     A katonákat szabadon engedték, azok persze rögtön a hajórádión akarták hívni a partiakat, ami megtagadtak tőlük, Végül a csónakosokkal üzentek ki, milyen csúfság esett meg velük az éjszaka. Addigra már hajnalodott, és kénytelen, kelletlen, szembesíteni kellett a parancsnokot az éjszaka történtekkel! (Más verzió szerint végig tudott mindenről, belegyezett a tervbe.) Reggelre azután mellénk állt egy őrhajó, katonák szállták meg a hajót, a parancsnokuk felment a kapitányhoz. És hogy ott mi történt, homály fedi! Azaz sejthető, miután kisvártatva, cigarettás és viszkis kartonok vándoroltak le az őrhajóba. Délután persze hajógyűlés, lebaltázás. A legfőbb bűnös, a tisztjelölt, fegyelmit kapott, eltiltották a partra lépéstől az amszterdami érkezésig, és egyben kötelezték, hogy vásárolja meg a hajónak, amit a vietnamiak elvittek. (Tekintélyes mennyiség volt, igaz, a tettestársak beszálltak, volt ennyi betyárbecsület bennük.) És befejezésül még két „jó” hírt közölt velünk barbánk: a két csajt elkapták, és már úton is voltak egy átnevelő tábor felé. A másik: a lányok nemi betegek voltak, az érintettek számolhatnak a következményekkel.
      Ez bizony beigazolódott! Manilán a kárvallottak vándoroltak ki az orvoshoz, mindegyikük megfertőződött. Kaptak gyógyszert, és jó pár hétig oltogatta őket a második tiszt, hogy azután még Amszterdamba is várjon rájuk egy kontroll  (Sajátságos, trópusi fertőzést kaptak, volt, aki még itthon is hetekig bejárt a Szent László kórházba.)  Drága koitusz volt!
      Hogy miért írtam minderről kívülállóként? Mert a 8-12-es őrséget adtam, és történések idején mélyen aludtam, a hölgyekkel sem volt dolgom. Csak másnap értesültem a történtekről, s szedtem össze ezt a sztorit az érintettektől. Nagy valószínűséggel így történtek a dolgok, bár számtalan verzió keringett még tengerész berkekben, és van, aki másként emlékszik a történetre, én emellé tettem le a voksomat. 

2012. november 20., kedd

Veperdi András emlékezései - 3. rész



Kezdő matrózélet

(m/s Tata, 1968-69.)


Amint az már a Behajózás című írásból is kiderült, 1968 júniusában kezdtem az aktív tengerész pályafutásomat a Tata nevű hajón. Nem voltam annyira zöldfülű kezdő, hogy ne tudtam volna, mi az új ember sorsa egy akármilyen zártabb közösségben. Ennek ellenére, mint abban az időben bárki mást, természetesen engem is értek lelki pofonok. A magyar tengerhajózás olyan szerencsés helyzetben volt akkor, hogy mindig sokkal többen jelentkeztek felvételre, mint amennyi ember kellett. Ebből adódóan könnyen odamondták bárkinek, hogy senki sem hívta őt a vállalathoz. Egyesek persze sokszor vissza is éltek ezzel, de így nagyon sok év távlatából visszatekintve, ez a módszer bizonyosfajta szelekciót is eredményezett.

Mindezek ellenére kissé naiv várakozással tekintettem a behajózásra. Na nem a kalandos könyvekből vett gyermeteg érzéssel, hiszen azon a koron már rég túl voltam, hanem valamiféle idealista elképzeléssel. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egy hajón sokféle ember kerül össze. Vannak közöttük lelkes, szakmaszerető egyének, de olyanok is, akik valamilyen kényszerű okból választották ezt a mesterséget. Mindkét csoportban akadtak viszont olyanok, akik mintha élvezték volna, hogy megkeseríthetik egy-egy kezdő életét.

Kezdjük mindjárt a matrózok munkáját közvetlenül irányító bócmannal. Vele alaposan kifogtuk. Idős, eléggé iszákos, de a munkáját értő, embergyűlölő hajcsár volt. Meg sem állhattunk előtte, még az úgynevezett öregmatrózok sem. Odáig rendben is lett volna a dolog, hogy gyors, pontos és jó minőségű munkát követelt, de dolgozhattunk bárhogy és bármennyit, neki az soha nem volt elég, vagy jó. Több mint fél év eltelte után hallottam tőle először némi elismerést, igaz azt is kissé ittas állapotban tette.

Az öreg méltó társra talált a chief személyében. Lévén a fedélzeti szolgálati ág vezetője, az ő hozzáállása sem könnyített sokat a helyzetünkön. Néha mintha versenyzett volna a bócmannal, hogy minél jobban kitoljon velünk.

Miért tartottunk ki? Nos, mindenki más és más okból. Sokan a megélhetés miatt, hiszen abban az időben egy tengerész, ha nem szórta el a pénzét, anyagilag nem járt rosszul. Igaz, az otthon dolgozók többségénél sokkal többet áldozott a magánéletéből a munkára, de az akkori gazdasági viszonyok között megérte. Mások pedig, és ide számítottam magamat is, összeszorított foggal próbálták meg átvészelni a nehézségeket valami távolabbi cél érdekében.

Kezdetben nappalos beosztásban dolgoztam reggel 8-tól 17-ig, egy órás ebédszünettel. Ez tulajdonképpen nem is volt rossz, hiszen az ember végigaludhatta az éjszakákat, és vacsora után szabad volt. A munkát persze nem lehetett éppen fehérkesztyűsnek mondani, de számomra ez nem jelentett újdonságot. Raktártakarítás, rakodás kiszolgálása, a manőverezéseknél a kötelek kezelése, valamint a soha véget nem érő rozsdakaparás és festés. B. Traven a Halál-hajó című könyvében írja, hogy az emberiség két csoportra oszlik. Az egyik csoport a parton a festéket gyártja, míg a másik elhasználja azt a hajókon. Azt azonban kifelejtette, hogy van még egy harmadik is, a kezdő matrózok csoportja, akik a festést megelőzően csak a rozsdát kaparhatják a hajó acéllemezeiről. Nos ebben sokan művészi tökélyre tettünk szert. Nem lett volna ez annyira rossz munka, ha nem halljuk állandóan a bócman kritikáját, hiszen az embernek közben nem kellett az agyát használnia, és nyugodtan ellehetett a gondolataival. Nem mondom, néha odaképzeltem a rozsdaverő kalapács alá hajcsárunk valamelyik porcikáját.

Később már festési feladatokat is kaptunk, de a felépítmény fehér részeit csak a már jóval nagyobb gyakorlattal rendelkező idősebb matrózok mázolhatták. Ha időnként a rossz időjárás miatt a fedélzeten nem lehetett dolgozni, akkor mindig valami zárt térben rendezkedtünk, pakoltunk és takarítottunk. Hárman voltunk újoncok a hajón, és amikor az első nagyobb hullámzásban elfogott bennünket a szédülés meg a rosszullét, a legszívesebben lefeküdtünk volna. Na erről szó sem lehetett. Szinte félholtan pakolásztuk az orrfedélzet alatti ponyvaraktárban a köteleket és ponyvákat, miközben az idősebbek jókat vigyorogtak rajtunk. A bukdácsoló hajó orra nagyokat liftezett, az áporodott szag pedig csak fokozta a rosszullétünket. Természetesen nem véletlenül küldtek oda dolgozni mind a hármunkat. Utólag persze az a véleményem, hogy így volt helyes, de akkor nagyon sötéten láttuk a világot.

Menetközben esténként, vacsora után feljártunk a hídra kormányozni tanulni. A hajót már az építéskor felszerelték robotkormánnyal, így menetben csak egyetlen ügyeletes matróz volt szolgálatban. Két idősebb matróz váltotta egymást hatóránként. Mi, a három újonc, egy-más után gyakoroltuk az iránytartást, amit kevés idő után sikerült is jól elsajátítani. A kormányzás persze nem ebből áll, hanem a különböző fordulásokból, de ilyenekre csak nagy ritkán adódott lehetőségünk. Emlékszem, milyen büszkén dicsekedtem a másik kettőnek, amikor ki kellett térni egy másik hajónak, és az ügyeletes tiszt utasításai alapján sikerrel végrehajtottam a dolgot. Nem tudom, más hogyan volt ezzel, de én élveztem, hogy egy kétezer tonna feletti vízkiszorítású, 1000 LE által hajtott tömeget irányíthattam. A dolog persze csak kezdetben töltött el ilyen érzésekkel, idővel az ember teljesen hozzászokott.

Akadtak azért kellemesebb időtöltések is. A szabad időnkben olvashattunk, társasjátékokat játszhattunk, vagy a forgatható asztali focival vívtunk nagy bajnokságokat, de a legjobban azt szerettem, ha összeült egy kisebb társaság, és az idősebbek a korábbi élményeikről meséltek. Az évek során a történetek legnagyobb részét sokszor és sok változatban hallottam, de akkor minden az újdonság varázsával hatott. Szerencsére a parancsnokunk nem volt egy idős, zárkózott ember, és sokszor leült közénk. Nagyon jól tudott mesélni, és élvezettel hallgattuk. Persze mások sem akartak lemaradni, és a dolog néha már münnhauseni jelleget kezdett ölteni. Egy biztos, az ilyen esték nagyban hozzájárultak a személyzet hangulatának javításához, illetve ahhoz, hogy mi újoncok jobban elviseljük a sokszor sanyarú sorsunkat.

Legnagyobb jutalmunkat azonban a kikötők jelentették. A Tata bizonyos okokból nem járt a Fekete-tengerre, hanem a földközi-tengeri kikötőket kereste fel az Adriáról. Az első magyar hajó volt, amely a háború után megfordult Spanyolországban. Mi a második spanyol út elején szálltunk be Rijekán. Érthető módon nagy izgalommal vártuk a valenciai érkezést. A szabadidőnkből amennyit csak tudtunk, kint töltöttünk a városban, jóllehet a pénzünk csak minimális dolgokra volt elegendő.

Mint már említettem, a parancsnokunk szívesen leült közénk beszélgetni. Sokszor úgy forgattuk a szót, hogy az érintett városokat vagy országokat említettük, mire legtöbbször nagy előadásokat tartott azok történetéről, nevezetességeiről és látnivalóiról. Igen olvasott és tájékozott ember volt, mi pedig mindig szívesen hallgattuk. Megfigyeltem, hogy ezeken a „szeánszokon” a chief, a bócman, a kápó és a szakács kivételével szinte mindenki részt vett, aki szabad volt. Egyszer érdekes dolgokat mesélt a bikaviadalok koreográfiájáról és a résztvevőkről. Az egyik utunkon néhányan el is mentünk megnézni egy ilyen „bikameccset”. Minden előzetes felkészülésünk ellenére sem tetszett valami nagyon. Először is, a bikának nincs semmi esélye a túlélésre. A spanyolokat viszont sokszor az őrjöngésbe kergette a matador néhány balett táncosi mozdulata, amikor egészen közel maga mellett vezette el a bikát a mulettával, de mi, azon kívül, hogy elismertük a dolog veszélyeit, nem tudtuk olyan nagyon értékelni ezeknek a mozdulatoknak a szépségeit. A másik pedig az, hogy mielőtt sor kerülne a végső, halálos összecsapásra, jönnek a lovas picadorok és egy hosszú nyelű lándzsával addig szurkálják a szerencsétlen állat nyakát és gerincét, míg az igen legyengül. A matador dolga ezzel jóval könnyebbé válik, persze csak viszonylagosan.

Teltek-múltak a hónapok, és egyre jobban belejöttünk a fedélzeti munkákba. Két idősebb matróz hazament és jobb híján engem osztottak be a 0-6-os őrségbe. Ez szinte kitüntetésnek számított, és örültem is neki. Éjféltől reggel hatig a hídon voltam, mint figyelő az ügyeletes tiszt mellett. Szükség szerint kávét főztem, vagy a watchman kajának nevezett éjszakai pótlékot vittem fel neki. Déltől este hatig újból szolgálat, melynek során a híd közelében, a csónakfedélzeten kaptam munkát, hogy ha kell, az ügyeletes tiszt könnyen elérjen. Ez az időbeosztás azt jelentette, hogy már csak napi négy órát kellett a fedélzetmester árgus szemei előtt dolgoznom. A kikötőben is ezt a fajta őrséget adtuk, ugyanis akkor még nem érdekelte a Központot, hogy az embereknek így minimálisan napi négy túlórája keletkezett, ami 84 órás munkahetet jelentett, hiszen a vasárnap is munkanapnak számított. Ehhez hozzájött még a sokszor munkaidőn kívülre eső indulások, érkezések, raktártakarítások, rakománykötözések ideje, melyek következtében a túlórák száma jócskán megnőtt, de ez sem izgatott senkit. Kivéve néha az érintetteket, hiszen azért jó lett volna pihenni is egy kicsit.

Emlékszem, december második felében Rijekán deszkát rakodtunk Barcelonának. A rakomány nem fért be a raktárakba, és a fedélzetre is jutott belőle. Nem volt annyi, hogy egyetlen halomban berakják a fedélzetre és a raktártetőkre, hanem külön megrakták a fedélzetet a mellvéd és a raktártetők magasságáig, majd külön a raktártetőkre is került belőle. Reggel hatkor szemerkélő esőben kezdték a rakodást, mi pedig ahányan voltunk, hordtuk az acélsodrony köteleket, sekliket , kampókat és húzócsavarokat. Először a rakomány alá készítettük elő a kötöző anyagokat, majd a deszkák között igazgattuk azokat. A rakodómunkások délelőtt tízre be is fejezték a munkájukat, és ekkor jöttünk mi. Le kellett kötözni az egész deszkahalmazt, amit csak részletekben lehetett megoldani. A decemberi eső egyre jobban rákezdett, mi pedig a cégünk által esővédő ruhaként adott, valódi csatornapucoló szereléseinkben dolgoztunk. Az igaz, hogy a rendkívülien merev, vastag gumiruházat remekül védett az esőtől, de azokon a rettenetesen szűk helyeken nem lehetett benne mozogni. Egyszerűen képtelenek voltunk így dolgozni, és sorban le is vettük. Persze nagyon hamar átáztunk, de legalább tudtuk tenni a dolgunkat. A hajó amúgy indulásra készen állt, csak nekünk kellett befejezni a kötözést. Az ebédet negyedóra alatt elintéztük és a bócman már azzal sürgette csapatot, hogy ez nem üdülőhajó, menjünk már dolgozni. Korán beesteledett és villanyfény mellett fejeztük be az egészet úgy este nyolc tájban. Fél óra múlva már indultunk is. A manőver utáni elpakolással végezve, tettünk még egy utolsó körutat, és utána húztuk a fedélzeti rakomány húzócsavarjait. Tíz óra tájban már mehettünk zuhanyozni, majd lefeküdni.

Az Adriáról kiérve a Messinai-csatornán áthaladva Szardínia és Korzika közé vettük az irányt, és ekkor nagyon elromlott az idő. A Tata annyira bukdácsolt és hánykolódott, hogy a robotkormány nem bírta tartani az irányt, így át kellett térni a kézi kormányzásra. A fedélzeti rakományt naponta többször ellenőriztük, nehogy elszabaduljon a felcsapó hullámoktól. December 24-én délután a Korzika és Szardínia közötti Bonifacio-szoroshoz érve, az időjárás előrejelzés annyira rossz volt, hogy megálltunk egy kis öbölben. Vagy másfél napig álltunk horgonyon, majd a Szoroson áthaladva kihajóztunk a Lion-öbölbe (Az öböl neve Gulf of Lion, de sok helyütt Gulf of Lions, mi a Wikipédia elnevezését fogadjuk el - szerk). Itt azután újból elkapott a vihar. A féljobbról érkező hullámok néha úgy megdöntötték a hajót, hogy azt hittem, már sohasem egyenesedünk fel. Emiatt szembe kellett fordulni a széllel és csökkentett erővel hajóztunk Barcelona helyett nagyjából Marseille felé. Nem sokat haladtunk előre, és szinte majd-nem egy helyben bólogattunk, miközben a hajó orrán átcsapó hullámok teljesen elborították a fedélzetet és a rakományt. Csak a daruszárakat tartó ún. A-idom magasodott ki a vízből. Napközben általában kétszer meg kellett vizsgálni a kötözések állapotát. Ez sem volt teljesen veszélytelen feladat, annak ellenére, hogy a hajó ilyenkor teljesen lelassított és így nem kaptunk akkora hullámokat.

Harmadik nap a vihar annyit csillapodott, hogy már Barcelona felé tudtunk fordulni és 29-én meg is érkeztünk a kikötő elé. A révkalauz azonnal kijött értünk és hamarosan ki is kötöttünk a több kilométer hosszú hullámtörőgát belső oldalán. A hajó kisebb károkkal megúszta az egészet, csak az orrfedélzet alatti ponyva és kötélraktárba folyt be a víz. Amikor a bócman kinyitotta a fedélzetre nyíló vasajtót, az odabent összegyűlt, majd egy méter magas víztömeg kizúdult, és hanyatt lökte az öreget, aki nagy káromkodások közepette tápászkodott fel a mocskos vízáradatból. Legszívesebben hangosan röhögtünk volna a komikus látványtól, hiszen legszebb öröm a káröröm, de hát nem mertünk. A bócman elordibált még néhány utasítást, majd eltocsogott hátra átöltözni. Ez reggel történt, de csak délben került elő eléggé ingatag állapotban, mivel bánatában bedöntött vagy két üveg bort.

Ezt követően némileg javult a helyzetünk, ugyanis az öreg látta, hogy a csapata dolgozik, akár az igavonó állat, és megritkultak a pocskondiázó megnyilvánulásai.

2012. november 15., csütörtök

Őmaharadzsasága, a révkalauz

Kécza Sanyi sztorija
  Jártak már Indiában? És Calcuttában? Nekem megadatott mindkettő, na, nem olyan sokszor, talán négyszer, nem voltam mindennapos vendég a szubkontinensen. Kiemelnék egy apróságot ottani élményeim közül, egy érdekes figurát mutatnék be önöknek.
   Némi magyarázattal is szolgálnék, előzetesként, hisz’ nem voltak olyan sokan a tengerészek, mint ahogy az ismerőseimet végigböngészve tűnne, akadhatnak civil olvasók is. Tehát a révkalauz, vagy, ahogy mi használtuk a szót, a pilot. Ő az, aki a parancsnok segítője, hogy kikötőbe irányítsa a hajót.  Ismerve a helyi sajátosságokat, tanácsaival látja el a kapitányt, kalauzolja be a biztos révbe. A lényeg itt a tanácson múlik, a felelősség marad a hajó parancsnokáé, a pilot csak segítő lehet, még ha sokszor úgy is tűnik, ő irányítja a hajót a kikötésnél, indulásnál.
   Kis motorosával ott várja a nyílt vízen a hajót, felkapaszkodik a kötélhágcsón, majd a felsietve a parancsnoki hídra beszéli meg a barbával a kikötés hogyanját, mikéntjét.  Teszi ezt minden körülmények között, csendes, nyugodt vízen, de akár tomboló viharban is, az éj sötétjében, szakadó esőben, vagy sűrű havazásban. Nagy szakértelmet kívánó feladat. (Manapság már nem ritkaság, hogy helikopter szállítja a hajóra a pilotot, az én időmben ez még nem járta.)
 Hooghly folyó  Vannak olyan kalauzok, akik folyókon adnak segítséget a hajóknak, ahol a kikötő mélyen a szárazföld belsejébe települt, mint esetünkben a calcuttai, ami mérföldek tucatjaira volt található a Hooghly folyó torkolatától. Tehát adott a helyszín, kezdődjék a mese.
   1976 nyarán igyekeztünk Calcuttába, hogy mákgubó rakományt rakodjunk, hollandiai rendeltetéssel. Ady volt hajónk neve, ha éppen valakit ez is érdekelne. Napsütéses, meglehetősen meleg napon érkeztünk a folyó torkolata elé – meleget írtam? Hát az bizony kevés arra a hőségre, ami ott fogadott bennünket! Azaz nem is annyira volt sok az a talán negyven fok, de a pára… gőzt lélegzett be az ember, ha éppen levegő után kapkodott. Monszun előtt voltunk, az adta az időjárás jellegét.
   Tehát megérkeztünk a folyó torkolata elé, lassítottunk, és hamarosan feltűnt a pilotboat, hajónk mellé kanyarodott, hogy kalauzunk felkapaszkodhasson a fedélzetre. Egy turbános, hófehér egyenruhás alak lépcsőzte végig a hágcsót, és lépett a fedélzetre.  Mint egy maharadzsa! Hófehér egyenruhát mondtam, és tényleg, azon az uniformison piszokfoltnak nyoma sem volt! Ropogósra keményített, rövid ujjú ing, a fekete váll lapon ott díszelgett a négy arany csík, jelezve, hogy viselője kapitányi beosztást tölt be; hófehér sort, gondosan élre vasalva, fehér térdzokni, fekete félcipő – az uniformis még őrizte a brit hagyományokat. De a lényeg a fejfedő volt: a turbán! A szikhek jellegzetes fejfedőjét viselte, gondosan felcsavarva, fordított „v” alakot formázva takarta hajzatát. Középtermetű, testes úriember fogott kezet a rá várakozó ügyeletes tiszttel, arcát teljesen beborította fekete szakáll, csak az élénken csillogó szemek, s hófehér fogsor villant ki a tekintélyes mennyiségű szőrzetből. Kis pánt szorította az álla alá a szakáll zuhatagot, formát adva a nemes arcnak. Volt valami a megjelenésében, valami fenséges, mintha egy indiai nábob tette volna tiszteletét a hajónkon. Így indultak be kísérőjével a felépítményben, figyelemre se méltatva a mögötte a cipekedő matrózt, aki a révkalauz bőröndjét cipelte, mert bizony nem pár órás útra készült a jóember. Messze volt az a kikötő, még egy éjszaka is belefért a felfelé menetbe, kellett hozzá a személyes holmija is, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. A hídon kezet szorított a barbával, pár szóval megbeszélték a hajó sajátosságait, tájékozódott, s tette ezt szinte akcentus nélküli, irodalmi angolsággal, ami oly ritkán sajátja a pilotoknak. Belepislantott a radarba, végig távcsövezte a partot, szólt pár szót a vhf-en, majd kiadta az első utasítását: Half ahead!. Még odaszólt a kormányosnak: stedy as she goes, majd betelepedett a barba székbe, onnan szemlélte a folyótorkolat forgalmát.
Jómagam délután négykor találkoztam vele, akkor léptem szolgálatba, váltottam az előző kormányost. Rövid átadás-átvétel, hogyan viselkedik a hajó, merre húz a kormány, mire figyeljek, hogyan dirigál a pilot – nagyon jól, érthetően – fűzte hozzá kollégám; majd az útirányt bemondva átadta a kormányt. Már jócskán bent jártunk a szárazföldön, a piszkossárga színű folyó élénk forgalma nehezítette meg a dolgom. Hajók igyekeztek a kikötő vagy a tenger felé, kompok keresztezték utunkat, apró vitorlások úsztak ismeretlen céljuk felé. Néha feltűnt egy-egy szénás szekér – na jó, inkább csónak, hisz vízen jártunk –, a petrence rudakkal megszélesített bárkákon sárgálló szénboglyák színesítették a folyó világát. Akadt dolgom elegendő a kormány mögött. Pilotunkat mindez nem zavarta, semmi nem zökkentette ki nyugalmából, higgadt vezényszavaival irányított, jelölte meg az útirányt, adott utasítást a géperőre, látszott, igencsak értette a dolgát. Keveset szólt, csak ha szükségesnek találta, hagyta, hogy tegyem a dolgom. Teáját szürcsölgette, néha kiment a repülőhídra, onnan pásztázta végig a folyót. Szóba mindössze a parancsnokkal elegyedett, vele tartotta egyenrangúnak magát, mi csak úgy ott voltunk, hogy kiszolgáljuk fenségességét. Nyugalmat árasztott, hangját nem emelte föl, akkor sem, ha éppen egy öngyilkosjelölt csónakos keresztezte utunkat, méterekkel a hajó orra előtt. Két óra múltával leváltottak, kollégám állt a kormány mögé, ő folytatta tovább a kormányzást.
   Éjszakára megálltunk, horgonyt dobtunk a folyó közepén, ott vártuk ki a reggelt a továbbhaladáshoz. Pilotunkat elszállásoltuk a kabinjában, reggel hatra kért ébresztőt. Az ébresztőhöz reggeli is dukált, teát, tejet, pirítóst, vajat, s dzsemet kért, ezzel a tálcával a kezemben kopogtattam be hozzá.
– Come in! – hangzott az ajtó mögül. Az ágyban fogadott, intett, tegyem le a tálcát. Pillanatra végigmértem: haja a derekáig ért, kócosan, ahogy kiszállt az ágyból, szakálla is valahol a köldöke táján végződött, csak egy kis ágyékkötő fedte nemesebb szervét. Felcsatolta karperecét, még rákérdezett, minden rendbe van-e, készen vagyunk az indulásra? A tőlem telhető legjobb angolsággal válaszoltam, és siettem föl a hídra, hogy kéznél legyek. Félóra múlva megjelent őmaharadzsasága, toalettje immár tökéletes volt, üdvözölte a parancsnokunkat, majd intett, húzzuk a horgonyt, és ismét útnak eredtünk. A forgalom, ha lehet, még a tegnapinál is a kaotikusabb volt, közeledtünk a városhoz, de ez sem rendítette meg nyugalmát. Így érkeztünk a kikötő elé, az első zsiliphez. Ott várt már a másik pilot, aki a kikötőbe kalauzolt be minket. Az a révkalauz már nem volt maharadzsa, egy alacsony kis izgága ember volt, nélkülözve előző kalauzunk minden fenségességét. A két pilot hosszas beszélgetésbe bonyolódott, tették angolul, nagy meglepetésemre. Az volt a közös nyelvük. Hosszas és bonyolult manőver után – meg kellett fordítani a hajót, farral húztak be a vontatóhajók a kikötőbe álltunk part mellé ideiglenesen, míg felszabadul a rakpartunk. Itt köszönt el maharadzsánk. Barbánkkal kezet rázott, nekem csak egy biccentés jutott – némi folt esett fenségességén, mikor az ajándék karton Marlboró mellé még kért egy üveg whiskyt, majd mindkettőt bőröndjébe süllyesztve távozott, a bőröndje cipelését rám hagyva.
   A parton ott várta egy ősöreg Hillman taxi, még visszaintett, és elhajtatott, mi meg indultunk tovább a rakpartunk felé, immár egy másik révkalauz irányításával.   
Pilot = révkalauz
Barba = parancsnok
Half ahead = félerő előre
Stedy as she goes = így irány
Vhf = rádió adó -vevő

2012. november 10., szombat

Veperdi András emlékezései - 2. rész

Behajózás


(m/s Tata, 1968.)


Rijekába vonattal kell megérkezni. Legalábbis a tengerrel való találkozás elé nagy várakozással tekintő szárazföldi magyarnak. Aki az autópályán közelíti meg a várost, szinte nem is látja a tengert. A Rjecsina folyócska szurdokán átbújva elhalad a Trst várával megkoronázott sziklafal alatt, majd a holtág melletti Fiumara úton a piros, városi buszokkal zsúfolt Jellasics téri buszállomáshoz érkezik. Innét gyalog két perc a kikötő sarka, de ez már nem a tenger, hanem a rijekai kikötő személy és halászhajóktól nyüzsgő csücske.

A vonat, az más. Amikor Fuzsine állomása után elkezd leereszkedni a hegyekből az ember szinte már várja, hogy mikor pillanthatja meg a tengert. És akkor hirtelen, számtalan kanyar után, egyszerre csak a sziklák és a bozót közül kivillan valami kékség. Pár perc múlva már jóval szélesebb látvány tárul az ember szeme elé. Ha nem túl párás az idő, akkor élesen kirajzolódnak Krk szigetének kopár sziklái és a közelebbi partvonulat zöldebb dombjai. Jobbra elöl a bakari öböl bejáratánál magasodó piros-fehér csíkozású kémény jelzi az olajfinomítót. Azon túl pedig ott a kékes víz, ami már a tenger, vagy legalábbis a rijekai öböl. A vonat szédítő szerpentineken lefelé kanyarogva közeledik a bakari öbölhöz, mely bejáratának innenső oldalán a krajlevicai hajójavító üzem mellett feltűnik a Frangepán vár négyszögletes alakja. A lehúzott ablakon beárad az állandó fékezéstől felmelegedett tengelyeken pörkölődő olaj szaga. A tenger látványa és az égett olajszag régi emlékeket idéz. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy álltam az ablaknál és izgatottan bámultam az akkor még ismeretlen tájat és a tengert, leendő munkahelyemet. Kezdő tengerészként Rijekán szálltam be az első tengeri hajómra. Azóta sokszor jártam erre, de soha nem untam meg ezt a látványt. A vonat tovább ereszkedik és elhalad a martinscsicai öböl mellett. Lelassít, sőt valami jelző miatt egy rövid időre teljesen meg is áll. Pontosan a hajójavító épületei fölött. Két ízben is voltam itt több hónapos nagyjavításon. Másodjára 1971 nyarán a Dunaújváros nevű hajóval. A sólyapálya melyre akkoriban a hajónkat kihúzták, már régen nincs meg, viszont az öböl tele van javítás alatti, vagy javításra váró nagy hajóval. A túlsó oldalon még mindig fehérlik és vöröslik a hegy oldala, ahonnét a 19. század második felében a köveket bányászták a fiumei kikötő építéséhez.

A vonat meglódul és beér a házak közé, ahonnét néhány pillanatig látni lehet az újabban épült konténer kikötőt, majd a susaki, a volt Baross kikötőt és végül a nagy kikötőt. A távolban sötétlő hegyek közül kimagaslik az Ucska (Monte Maggiore), szemben pedig kékesen rajzolódik ki Cres szigete. Ezután minden eltűnik, átfutunk egy alagúton és pár pillanat múlva a város szívében a platánsoros utat keresztezve, befutunk az állomásra.

Igen. Itt kezdődött a tengerészélet 1968. június 5-én, amikor pontosan déli tizenkettőkor megérkeztünk ugyanerre a pályaudvarra. Nem akartuk a csomagjainkat végigcipelni a hálókocsi szűk folyosóján, így Tomival leszálltunk és leszedtük az ablakon át kiadogatott holmikat. Azután Pali és Gabi bácsi, az idősebb III. géptiszt is csatlakozott hozzánk. Mi, a három deckboy, kissé tanácstalanul néztünk körül, míg az öreg gépész gyakorlott szeme azonnal kiszúrta a minket váró III. tiszt (és egyben rádiós) testes alakját.

- Fiúk! Ott az Andor! - integetett a mosolygós ember felé. Felcihelődtünk és kivánszorogtunk a peron szélére. A kölcsönös bemutatkozások után Andor így szólt.

- Egyetlen taxi nem lenne elég, így hát egy hordárt fogadtam a kocsijával. Húsz dinár lesz. Rendben?

- Persze, Andorkám - felelte Gabi bácsi és kihurcolkodtunk az állomás előtti térre, ahol valóban ott állt egy hosszú, kétkerekű targonca, mellette egy kékköpenyes, szikár, erősen borostás idős ember. Felpakoltunk majd elindultunk.
- Do Luka Susak, motor brod Tata. (A susaki kikötőbe, a Tata motoroshoz) - adta meg a III. tiszt az útirányt az öregnek.
Végigballagtunk a platánok szegélyezte úton, majd a teherkikötő bejárata előtti buszpályaudvarnál lekanyarodtunk a part mellé. Izgatottan nézelődtünk. A part mellett kisebb-nagyobb személy- és halászhajókat láttunk kikötve.
- Nézzétek! Itt egy bárhajó! - mutatott egy kisebb méretű fehér személyhajócskára Tomi.
Valóban egy hatalmas BAR felirat virított az oldalán, felette pedig a neve „BARBA RUDE”.
- Ezen még strip-tease is van - tájékoztatott bennünket némi fensőbbséggel a III. tiszt.
- Akkor majd megnézzük - reagált Pali.
- Ha van rá elég pénzük - kontrázott Gabi bácsi -, mert nem éppen olcsó hely.
Tovább cammogtunk és időként besegítettünk az öreg hordárnak, mert a kocsija nehezen gördült a nagy macskaköveken. Néha akkorákat döccent, hogy attól tartottam, mindjárt szétesik. A parton barnásra rozsdásodott kikötőbakok helyezkedtek el egymástól szabályos távolságokra. Az egyik tetején a következő feliratot vettem észre: „Skull Mátyás Vasöntödéje 1914.”
- Ezt még a magyarok hagyták itt - jegyeztem meg némi büszkeséggel.
- Így van - helyeselt Andor. - Odébb pedig olyan feliratot láthat, hogy „Mattheo Skull 1924”. A derék Mátyás még az olasz érában is működtette a vasöntödéjét. - (Azóta egy szakavatott történész kutatótó hölgytől, a téma kiváló ismerőjétől megtudtam, hogyMatthias Skull vasöntöde tulajdonos nem volt magyar, hanem Tirolból származott Fiumébe, és mindig az éppen hivatalos nyelven jegyezte a munkáit.)

A kikötő sarkát elérve jobbra kanyarodtunk és a halászhajók mögött a tengerészek által lungo mólónak nevezett (eredeti nevén Mária Terézia móló) hullámtörő gát kezdeténél egy hatalmas úszódokkot pillantottunk meg. Feketére festett magas oldalán óriási fehér betűk jelezték a nevét, „VICTOR LENAC”. Nem mentünk el odáig, hanem egy kis hídon átdübörögve balra fordultunk a susaki kikötőmedence, a volt Baross-kikötő vagy Fa-kikötő szélén húzódó hajójavító épület melletti keskenyebb partra. A következő kiugró mögött állt a hajónk, a Tata motoros. Izgatottan vettem szemügyre, mert eddig még csak képen láttam. A dunai hajók után szinte óriásinak tűnt, de igazából nem volt az. A hajótestet nem régen festhették le, mert egy folt rozsda vagy olajcsík sem csúfította el a lemezek szürkeségét. A fedélzeten néhány helybeli munkás kalapált és hegesztett. A tatfelépítmény jobboldaláról levezető járólépcső tetejénél egy idősebb ember könyökölt a mellvéden, míg egy fiatalabb leszaladt hozzánk a partra.

- Szevasztok! Gyertek, segítek! - mondta és felkapott egy bőröndöt. Mi kifizettük az idős hordárt és követtük a srácot, akiről kiderült, hogy Ákosnak hívják és ő volt a watchman.
A bemutatkozások után megtudtuk, hogy a könyöklő, apró termetű izmos ember, Pista bácsi a Bócman (fedélzetmester). Kerek fején rövidre nyírt őszes haj meredezett akár egy drótkefe, és gyanakodva méregetett bennünket kékes-szürke szemeivel. Azt már dunai hajós koromból tudtam, hogy a Bócman az urunk és parancsolónk, és azt is, hogy nagyon meg tudja keseríteni az ember életét, ha akarja. Savanyú ábrázatából arra következtettem, hogy időnként akarja is. Nos, egy év dunászkodás, meg két év sorkatonaság után úgy éreztem nem sok bajom lesz vele, de később rájöttem, mekkorát tévedtem.

- Pakoljanak be hátra a szalonba, majd menjenek előre a tiszti szalonba a chiefhez és a barbához jelentkezni! - mondta és elcsoszogott előre.
Szót fogadtunk, és Ákos kíséretében hamarosan beléptünk a felépítmény elülső részén lévő tiszti szalonba. Egy fiatal, hullámos sötéthajú, kövérkés ember ült az asztalfőn. A parancsnok. Mellette foglalt helyet a szintén sötéthajú, barna bőrű első tiszt. A fogadtatás itt már kissé barátságosabb, de még így is eléggé tartózkodó volt, hiszen három új ember szakadt a nyakukba, akikkel várhatóan sokat kell majd kínlódniuk. Rövid ismerkedés után, mely abból állt, hogy válaszoltunk az általuk feltett kérdésekre, hogy mit dolgoztunk eddig, az első tiszt így szólt.
- Hozzák ide az útleveleiket meg az összes papírjaikat, utána pedig költözzenek be a kabinjaikba! Ákos, mutassa meg a fiúknak hol fognak lakni!
A fotó csak illusztráció
Pár perc múlva már lent is voltunk az egy szinttel lejjebb lévő folyosón, ahol Ákos a jobboldali utolsó matrózkabinhoz vezetett bennünket.
- Itt ketten lakhattok. Kik lesznek?
- Majd mi elleszünk itt Tomival. A seregben is együtt voltunk - mondtam.
- Oké - felelte Ákos és Palihoz fordult. - Akkor te fogsz velem lakni - és ezzel kinyitotta az előtte lévő kabin ajtaját.
Tomival benyomultunk a keskeny helyiségbe. A baloldalon két szekrény, a jobboldalon egy emeletes ágy, a kabin végén egy aprócska szófa és egy lehajtható asztallap. Az ajtó mellett, az ágyak fejrésze vonalában egy mosdó tükörrel. A magas alsóágy alatt négy hatalmas fiók. A kerek ablak mellett két mentőmellény és két parafa sisak lógott egy kampón. Az ágyakon három váltás tiszta ágynemű, törülközők és plédek hevertek szépen összehajtogatva. Micsoda luxus!
- Ki lesz a felsőágyas? - kérdezte Tomi.
- Sorsoljunk - feleltem és mindjárt vesztettem is. - A fene egye meg - morogtam -, pedig én vagyok az idősebb.
Nem háboroghattam sokáig, mert a nyitott ajtóban feltűnt egy munkaruhába öltözött, jó harmincas alak. Végigsimította szőkésbarnás sörényét és megszólalt: - Szevasztok. Pista vagyok a hajóács.
Na még egy Pista, gondoltam és mi is bemutatkoztunk.
- A sztromó azt üzeni, gyorsan öltözzetek át és gyertek segíteni, mert megjött a kamion. Be kell hordani a cuccot. Nektek ma még nem kéne dolgoznotok, de hát csak ketten vagyunk az Ákossal. Sanyi, a másik watchman, alszik.
- Hát ez is jól kezdődik - kesergett Tomi.
- Jó lesz ha megszokod öregem - vigyorgott a sörényes -, mert itt hamar megkapod, hogy ide nincs behívód. Ha nem tetszik mondj fel, lesz helyetted más, hiszen a csepeli Szabad-kikötőtől a Boráros-térig állnak sorban a felvételre várók. De azért ne búsuljatok. Ha rendesen hajtotok, nem lesz gond - és ezzel elindult a lépcső felé. - Igyekezzetek! - szólt még vissza a fordulóból.
Pár perc múlva már ott álltunk a járónál és a parton álló kamiont bámultuk.
- Ne bámészkodjanak! Jöjjenek le! - hallottuk a fedélzetmester hangját a főfedélzetről.
Lesiettünk a vaslépcsőn és egy nagy halom láda mellett találtuk magunkat. Ezeket már bedaruzták a mindenféle szeméttel elborított deckre, és az öreg egy szöghúzóval feszegette a tetejüket. A láda papírkartonokba csomagolt konzerveket tartalmazott.
- Vigyék ezeket a kambuzába! A lejárat ott van a kabinjuk mellett. Az a vasajtó.
Nekiláttunk. Lépcsőkön fel, lépcsőkön le, majd a vasajtó mögött egy újabb meredek lépcső vezetett le az élelmiszer raktárba. Egy nagydarab, jó ötvenes holdvilágképű fehérruhás embert találtunk odalent.
- Jó hogy jönnek már - horkant fel eléggé ideges hangon. - Sose végzünk, és még vacsorát is akarnak, nem? - A szakács volt, akit a háta mögött csak Pali néninek hívtak. Valószínűleg azért, mert mint kiderült, igen raplis természetű volt. Igaz már huszonkét hónapot töltött a hajón megszakítás nélkül.

Délután egykor kezdtük a munkát, és mire mindent lehordtunk, elrámoltunk este hét lett. Nagyon melegen sütött a nap és a trikómat hamarosan facsarni lehetett. Éjfél előtt indultunk Budapestről és a hálókocsi ellenére szinte semmit sem aludtunk, így már alig álltam a lábamon. Miután az utolsó festékes kannákat is előrevittük a festékraktárba, a Bócman bezárta az ajtaját és így szólt. - Gyorsan mosdjanak meg, mert vacsorázunk.
A mosdásból csak kéz- és arcmosás lett, majd sietve bekaptuk a vacsoránkat. Meg kell hagyni ízletes és bőséges volt. A többiek még ottmaradtak, de mi hárman lementünk a kabinjainkba. Arra gondoltam ki kéne pakolni, megágyazni, lefürödni, írni pár sort haza, majd lefeküdni.
- Te! Én teljesen kidöglöttem. Pihenek egy kicsit - mondta Tomi és az odakészített ágyneműket átrakta a szófára majd ledobta magát a csupasz ágyra.
- Én is - feleltem, majd hozzátettem -, később lefürdünk. - Ezzel felkapaszkodtam a felső ágyra és elnyúltam. A nyitott ablakon behallatszott a segédgép hűtővizének csobogása, és úgy hangzott, mintha zuhogott volna az eső. Pár másodperc múlva már aludtam is.

Kopogásra ébredtem. Kinyílt az ajtó és Ákos dugta be a fejét a résen. - Jó reggelt! Gyerünk felkelni! Negyednyolc van. Félkor reggeli, nyolckor munka!
Újonckatona stílusban összekaptuk magunkat, és tíz perc múlva már a legénységi szalon nagyobbik asztala mellett ültünk. Alig kezdtünk enni, amikor az ajtón belépett egy aszi és odaszólt.
- Hát ti? - kérdezte vigyorogva.
Tibor volt, akivel együtt rántottunk bakancsot, de egy év után valami botrány miatt áthelyezték egy őrszázadhoz. Onnét szerelt le.
- Tegnap jöttünk - feleltem, majd megkérdeztem. - Mióta vagy lent?
- Még csak egy utat csináltam. Na majd még beszélünk - mondta és nekilátott a reggelijének.
A reggeli a vacsorához hasonlóan bőségesnek bizonyult. Jó étvággyal eszegettünk, és kis idő múlva megszólalt az addig mogorván ücsörgő Bócman.
- Na fiúk! Elintézzük a beosztást. Felváltva lesznek deckboyok. Maga kezdi - bökött a legtávolabb ülő Palira. - A másik kettő nappalos lesz. Maga is, de nyolctól tízig takarítania kell. Majd az Ákos megmutatja mit, és hogyan. Maguk pedig öt perccel nyolc előtt legyenek a bicó ajtajánál! - ezzel felállt és kiment.
- Legalább hamarabb túl leszek rajta - vigasztalta magát Pali -, azután meg ti jöttök.
Mi sem jártunk sokkal jobban. Egész nap rámoltunk, cipekedtünk, majd délután a raktárakat kezdtük takarítani. Rettenetes sok szemét és hulladék tud összegyűlni egy javítás alatt. Háromnegyed háromkor a felépítmény előtt megjelent Bogyó, a második pincér és elkiáltotta magát.
- Jó kávét!
- Na menjünk! - tette le a söprűt Ákos és elindult felfelé a vaslétrán. Követtük a pupára ahol már ott ültek az aszik és a hajóács. A bócman a csörlőnek dőlve beszélgetett Pali nénivel.
Alig telepedtünk le, hogy megigyuk a kávénkat, amikor az öreg hadonászni kezdett.
- Na gyerünk már! Folytassuk a munkát!
- Még egy cigarettát sem tudtam végigszívni - méltatlankodtam miközben a kanizsella alatt előrecammogtunk. Pechemre éppen akkor lépett ki a Chief a deckre és meghallotta a zsörtölődésemet.
- Nocsak! Máris háborgunk? Mi nem teszik? Van behívója? - kérdezte eléggé arrogáns hangon.
- Nincs, sőt azt is tudom, hogy a Boráros-térig állnak a felvételre várók - feleltem kissé elkeseredve.
- Maga túl sokat tud - jegyezte meg összehúzott szemekkel. - Na, húzzon a sztromó után!
Mit tehettem mást, húztam.

Így ment egy hétig és a hajó kezdett végre valamilyen civilizált külsőt ölteni. A munkaidő kihasználása száz százalékosnak volt mondható, hiszen nyolc előtt öt perccel kezdődött és öt után öt perccel végződött, egy órás ebédszünettel. Pista bácsi állandóan a sarkunkban volt, és ha az ember lassabban tette a dolgát már süvített is reszelős hangja. - Ez nem a belvárosi flaszter. Ne ábrándozzanak! Nem is egy dunai vontató! - Ez utóbbit nekem címezte, ugyanis megtudta, hogy a Dunán is hajóztam. - Gyerünk belvárosi fiúk! Itt hajtani kell!
- Dögölj meg! - gondoltam, mivel ráadásul külvárosi voltam.
- Jó kis párost alkotnak ezek ketten. A Chief meg Pista bácsi - jegyezte meg Sanyi, az öregmatróz, akiről később kiderült, hogy korábban az egyik nagy fegyintézetnél dolgozott, mint könyvelő. - Rendesen meghajtják az embert.
- Ez nem is lenne nagy baj, de legalább ne úgy beszélne velünk, mint a kutyájával! - fakadt ki Tomi, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a habvéd lemez kaparását.
- Majd abbahagyja - vigasztalta Sanyi.

Egyik este kint sétáltunk a városban, amikor a velünk lévő Tibor azt javasolta, menjünk át a nagy kikötőbe, mert most indul onnét az első útján itt rakodó Hungária. Már erősen sötétedett, amikor a parti lámpák fényével megvilágított hajóhoz értünk. Éppen manővereztek és az utolsó köteleket szedték be a fedélzetre. Pár szóval jó utat kívántunk nekik, és néztük, amint a vontatóhajócska kifordítja a hajó orrát a rakparttól. Irigykedve gondoltunk arra, milyen jó nekik, már úton lehetnek. Mi még mindig csak javítottunk.

Másnap reggel a bicó előtt egy hordónyi sárga festék várt bennünket. A hajóács egy hatalmas fakanállal kevergette a földpát alapú masszát, Ákos pedig széles, biztonsági öveket vonszolt maga után a decken.
- Ma a sámsonposztokat festjük. Így rendelkezett az öreg - jelentette ki a sörényes.
- Nincs itthon a Bócman? - kérdezte Tomi.
- De igen. A kabinjában fekszik. Kissé beteg - felelte Ákos és nagyot kacsintott. - Este a gépmesterrel szivornyázott.
Pista a hajóács festéket töltött néhány kisebb füles vödörbe, majd felvonultunk a felső hídra. Ott már ponyvával letakarták a fadecket, nehogy lecsöpögtessük. Felkapaszkodtunk az árbocokra. Eleinte szokatlanul éreztük magunkat a magasban, de a karabinerekkel rögzített széles övek némi biztonságérzetet kölcsönöztek. Pista nem jött fel, ő hordta oda a festékeket, meg a szükséges dolgokat, amiket azután mi hárman, vékony kötelekkel felhúztunk magunk után. Hamar belejöttünk a mázolásba, és amikor Pali is csatlakozott hozzánk, vígan dolgoztunk mind a négyen. Ákos ügyelt a sorrendre, nehogy bekerítsük egymást a sárga, nehezen száradó festékkel. Jól éreztük magunkat odafent, ahonnét messzire ellátunk a nagy kikötőbe. Ebéd után már készen is voltunk a felső részekkel és lejjebb másztunk, amikor Pali olyan szerencsétlenül nyúlt a festékes vödre után, hogy az felbillent, és kiömlött tartalma végigfolyt a fehér felépítmény homlokfalán.
- Stopákat meg hígítót! - kiáltotta az árboc tövénél álló hajóács és felkapott egy nagy halom törlőrongyot. - Ezzel lejön!
Gyorsan lemásztunk és elkezdtük felülről ledörgölni a sárga masszát.
- Hát ez is éppen most császkál odalent - mormolta Pali. Lenéztem és megpillantottam a kettes raktárnál tébláboló Chiefet, aki a combjait csapkodta széles jó kedvében. - Nézd öreg! A gyerekek sárgára festik a felépítményt! - ordította a felépítmény előtt felbukkanó fedélzetmesternek. A Bócman körülnézett, majd felbandzsított a fehér homlokfalon lecsurgó festékre. Pár pillanatig szóhoz sem jutott, azután pedig csak ennyit motyogott: - ….szák meg! Kutyaütők! - és egy nagyot legyintve eltotyogott.
Egészen vacsoráig tartott mire mindenhonnan ledörgöltük a sárgát, majd vacsora után a kiesett időt bepótolva, a besötétedésig festettünk.

Öt nappal később átálltunk a kikötőmedence túlsó oldalára, hogy elkezdjük berakni a Valenciába szóló deszkarakományt.

2012. november 4., vasárnap

Egy nehéz éj nappala


Kécza Sanyi sztorija

Plagizálok, jól tudom, ha nem is éppen szó szerint adom vissza a Beatles film és nóta címét, de szerintem tökéletes felvezetője az alábbi kis történetnek.
Hosszú út után érkeztünk a Perzsa-öbölbe, Afrikát megkerülve, miután a Szuezi-csatornát még nem nyitották meg a legutóbbi izraeli-arab háború következményeként. Harmincöt napot hajókáztunk tengereken, óceánokon. Két kikötőbe szólt a rakományunk, az iraki Basrahba fegyveranyagot, az iráni Khorramshárba acél gerendákat szállítottunk. Mivel mind a két kikötő a Shatt el Arab folyó mentén épült, közös volt a horgonyzó hely, több száz hajó várakozott a rakodásra a nyílt tengeren.
Éjjel érkeztünk, a sok hajó világvárosi fénnyel borította be a tengert, ott araszolgattunk előre, alkalmas helyet keresve a horgonyzásra.  Megtaláltuk, megmacskáztunk. A Perzsa-öböl vizei gazdagok voltak a halban, erre utaltak a hajókról lógó klószterek, jelezve, pecázással üti el a hajók személyzete az időt. Mert az volt bőséggel, hetekig, hónapokig is kellett várni némelyiküknek a kikötésre. Mi is erre készültünk, ügynökségünk semmi jóval nem kecsegtetett, így mi is lelógattuk lámpásainkat a víz színéig, kerültek elő a készségek, horgászfelszerelések. Húsdarabokat húztunk a horgokra, s hamarosan ott lógatta a zsinórt hajónk apraja-nagyja. Várni sokat nem kellett, rándultak a botok végei, és már repültek is föl a fedélzetre a halak. Eddig nem láttunk ilyen micsodákat, fél, egyméteres, ezüstszínű, hosszú testű vízi lények kerültek a horgokra, és neveződtek el szablya halaknak. Bizonyára volt más nevük is, de elfogadták tapasztaltabb sporttársunk magyarázatát, küllemre tényleg kardot formáztak ezek a halak. Egyik a másik után kéredzkedett ki a vízből, hamarosan több tucatnyi is vergődött a pupán. Szakácsaink már hozták is a deszkákat, késeket, vödröket, a zsákmány pucolásába fogtak. Nem volt az már horgászat, inkább halmészárszékre kezdett hasonlítani a fedélzet. Ívtak ezek a halak talán, vagy ki tudja, mitől éheztek meg ennyire, de egymásután haraptak rá a csalira, hogy azután nagyot csattanva landoljanak a fedélzeten. Embereink valósággal megrészegültek a zsákmány nagyságától, ahogy mondani szokás, csak töltöttek és lőttek, sokszor még le se ért a horog a fenékre, de már ott rángatózott a damil végén a következő áldozat. „Fehérnépeink”  könyörgőre fogták a dolgot, egyszerűen nem győzték a tempót, így egy- két ráérő ember is besegített, kést ragadva pikkelyezték, fejezték le, szabadították meg a belsőségektől a zsákmányt. Kezdte a dolog egy jó kedélyű cserkész-dzsembori képét ölteni.
Éjfélkor léptem szolgálatba, körbe jártam a hajót, megnéztem a horgonyt, tart e rendesen, de körjáratom végén mindig visszatértem a horgászok közé. Időnként a kezembe nyomtak egy-egy kézséget, míg gazdájuknak dolga akadt, így jómagam is gyarapítottam a kifogott halak számát. A jókedv az egekre csapott, mi sem volt természetes, hogy előkerültek a sörös palackok, viszkis üvegek. Kínálgattak, és szabad-e a szíves invitálásnak nemet mondani? Hát persze, hogy nem! A viszkit sörrel kísértem el, majd a sört viszkivel, attól függött, ki milyen palackot nyújtott felém. Egyre jobb kedvet hozott az ital, az időt sem figyeltem nagyon,  váratlanul érkezett meg a négy óra, akkor kocogtatta meg a vállam a váltótársam: lejárt a szolgálatom.
– Dehogy fejezem be a pecázást, amikor ilyen jó a kapás! – felkiáltással maradtam, fogtam tovább a halakat, s kortyolgattam az italokat. Másnap? Ugyan már! Mi történhet? Ki tudja, mikor kerül sor a kikötésre? Hat órára elfogytak a halak, amint a nap felbukott a horizont mögül, még pucolgattuk a maradékot, tisztába tettük a fedélzetet, lecipeltük a zsákmányt a mélyhűtőbe, és mint aki jól végezte a dolgát, nyugovóra tértem.
Igen ám, de az elfogyasztott italok bosszúért kiáltottak, nem kell szépíteni a dolgon, alaposan eláztam a horgászversenyen. S mi következik az elázás után? A gyakorlottabb italfogyasztók már tudják is a választ: bizony, a másnap! Délelőtt tizenegy tájban arra riadtam, hogy feldübörög a főgép, s a hajó ringásából arra következtettem, menetben vagyunk. Ezzel a felismeréssel együtt köszöntött rám a macskajaj is. Fejemben hét apró törpe küzdött hat székért, gyomrom görcsbe rándult, tartalma köztes állapotban leledzett: nem tudta eldönteni, hogy felfelé induljon, vagy csak úgy kavarogjon ott lent magában. És a szomjúság! Liternyi szódával indítottam, hogy azután kövesse még hasonló mennyiség. Remegtem, izzadtam és még tucatnyi szindrómát sorolhatnék föl, ami azt az állapotot jellemezte – de nem teszem. A végzet az ügyeletes matróz képében köszöntött rám, negyed tizenkettőkor könyörtelenül kopogott, ébresztett, s közölte, indulunk be, készüljek a kormányzásra. Én így …? De szólított a kötelesség, valahogy rendbe hoztam magam, a hideg zuhany némileg magamhoz térített, igaz, annyira nem, hogy ebédemet elköltsem, jobb volt nem zargatni a megviselt gyomrot. Így mentem föl hídra, vettem át a kormányt, az életbemaradásért küzdve. Ami következett, az maga volt a rémálom! Már a folyó torkolatában jártunk, a talán Duna szélességű vízen kellett hajómat a maga 150 méterével elkormányozni. Minden összeesküdött ellenem! Aki azon a folyón közlekedett, az mind ellenemre volt, kerülgettük a kisebb ladikokat, a nagyobb vitorlásokat, de géperejű hajókból is akadt jócskán. Ráadásul az a nyomorult folyó sem volt hajlandó egyenesen folyni, kisebb, nagyobb kanyarokat leírva nehezítette a dolgom. Józanon is embert próbáló feladat lett volna, de így … Pilótunk se állt feladata magaslatán, ki-be rohangált, néha egymásnak ellentmondó parancsokat harsogott ékes arab angolsággal, mígnem barbánk meg nem unta show-t, és odaszólt:
– Ezentúl rám figyeljen, azt tegye, amit mondok! – És én tettem, elátkozva azt a pillanatot, mikor az első korty viszki lecsúszott a torkomon. Persze a révkalauz sem hagyta annyiba a dolgot, időnként beleszólt az irányításba, csak hogy többfelé kelljen figyelnem, és ha barba nem írta felül, az ő utasításait követtem. Hogy a képet színesítse, feltűntek a folyón horgonyzó hajók is, a dagály beálltával össze-vissza fordulva zárták el az utat, hadd nehezítsék meg jobban a kormányzást. Vártam a két órát, a társamat, mint a messiást, aki kettőkor váltott le. Megkönnyebbült sóhajjal adtam át kormányt. Lelépcsőztem, összefutottam a bócmannal, aki rám nézett, megcsóválta a fejét – már híre járt az éjszakai horgászatnak. Mindent megértett pillanatok alatt, elővette jobbik énjét, pihenni küldött. Így hanyatlottam el a szófán kabinom hűvösében, mint a nap a drégeli rom felett. Talán ha félórát szenderegtem, mikor a fülembe harsogott egy hang az intercomon keresztül. „Szabadkormányos a hídra!” Szabadkormányos? Uramisten, az én vagyok! Mi a fene történhetett? Fent azután megtudtam. Kollégám kezdő volt, a feladat meghaladta erejét, s a pilót leváltatta, parancsnokommal egyetértésben. Állhattam vissza a kormány mögé, folytatódott a lázálom. Szlalomoztam a hajók között, kerülgettem a vitorlásokat, s közben a pokolba kívántam mindent, Shatt el Arabostól, viszkistől, pilótostól, barbástól. Mi jöhet még? Mert éreztem valami rosszat a levegőben. És az a rossz be is következett. „Nemsokára megérkezünk, maradjon, még, majd lecsúsztatja kikötőben a túlórát.” – szólt hozzám hajónk feje. Maradtam, engedve a „szíves” invitálásnak, azt mégsem mondhattam parancsnokunknak, hogy bocs, captain, de én olyan másnapos vagyok … Az a nemsokára hat óra tájékán következett be, addigra már csak az ösztön dolgozott bennem a túlélésért. Azután eljött a boldog pillanat, hajónk megfelelő helyre érkezett a horgonyzáshoz, hogy majd a reggeli dagállyal folytassa útját, és engem is elbocsájtottak a hídról. Belezuhantam az ágyamba, s csak aludtam, aludtam … egészen éjfélig, amikor újra szolgálatba nem szólított a kötelesség.
Hát így történt.  A viszkivel azóta sem békültem meg, ha kibontanak egy-egy palackot a közelemben, s megcsap az ital jellegzetes szaga, mindig ez a történet jut eszembe, 1975 májusából. (Igaz, manapság már nem sok viszkit szagolgatok …)

Barba = parancsnok
Captain = szintúgy parancsnok, vagy bánom is én, legyen kapitány.
Pilot = révkauz
Fehérnép = a konyhaszemélyzet hallgatott erre a szóra körünkben.
Kloszter = a raktárakat megvilágító, erős fényű lámpa, hosszú kötéllel, kábellel a könnyebb mozgatást elősegítendő.
Bócman = fedélzetmester, a matrózok főnöke.
Intercom = kommunikációs eszköz, hangszórója minden kabinban fellehető volt, a legénység nagy örömére.

2012. november 1., csütörtök

Potyautasok - 1.

GYIK (Gyakori Idióta Kérdések): Szoktatok potyautast felvenni?

- Hát, kérlekalássan, szoktunk. Külön kabin van a számára kialakítva, külön személyzet, pálmafák, csajok... Vaska és sör rogyásig! (Te jó Isten! A vaska - whisky kimaradt a Szavak a hullámok hátán című szótárból! - szerk)

A potyautasok a hajóraktárból jönnek elő
Ha hiszitek, ha nem, a potyautas csak úgy jön... nem vesszük fel, és nem is szoktunk vinni, mert a "szoktunk" azt is jelenti, hogy: igen, rendszeresen, saját erőből! Ha jön, van. Ha nem jön, nincs. A tengerész akkor boldog, ha nincs, mert ha nem is hoz magával sok mindent a szerencsétlen, egy csomó gondot és nyűgöt igen. Régen sokkal jobb volt, mint manapság. Nekem 1975 őszén volt szerencsém az elsőhöz, de sajnos nem a legutolsóhoz.
Íme, a történet első kézből, sajnos akkor még nem fényképeztem olyan bőszen, mint manapság a digitális kamerák jóvoltából.

A színhely az M/S Székesfehérvár, Földközi-tenger, és az idő 1975 ősze. Este nyolc körül indulhattunk Oranból, üresen fel Rijekába.

Hatóráztunk, jómagam a 18:00-24:00 órásban kerekeztem. Ketten adtuk az őrséget, egyikünk a kormánynál, a másik pihenős, óránként váltottunk. A csendesnek (ez sincs benne a szótárban, hogy az irgum-burgumját! - szerk.) volt a dolga az ébresztés. Így aztán fél éjfélkor leballagtam a legénységi szalonba, hogy feltegyem  a kávét a váltásnak. Ott tökörésztem, amikor éktelen kukorékolást hallok a konyhából. Felrohantam, benyitottam, hát nem mindennapi látvány fogadott:
A Dadogós Simon volt az ügyeletes gépaszi, ő is abban ügyködött, hogy ébressze a váltást, amikor is benézett a konyhába, ahol a fricskó ajtó helyén egy hatalmas segget látott, a gazdája derékig bent kotorászott. Odament hozzá, kirántotta, és már kérdőre akarta vonni, amikor meglepve konstatálta, hogy az illető bár éhes lehet, de nem a személyzet tagja, ezért aztán illetéktelenül kotorászott a hűtőszekrényben.
Én csak annyit láttam, hogy Simon markolja egy arab grabancát, és az arcába üvölti, hogy:
- Kiki..., kikiki..., kikiki..., kikikiki... kikikikikiiii... - de szerencsétlen többre nem jutott, mert ha felajzott idegállapotban volt, akkor erősen dadogott. Most éppen nem volt bebaszva - lévén ügyeletes aszi -, mert akkor minden gond nélkül beszélt. Szóval Simon üvölt, az arab rohadtul be volt ijedve, mert gondolom dunsztja sem volt, hogy mi ütött Simonba, és a helyzet sem volt olyan "laza", hogy elengedje, és folyékonyan mondja:
- Majd holnap elmondom! - mert akármilyen dadogást is levert, ezt a mondatot mindig, minden helyzetben kimondta simán!

A vége az lett, hogy felkeltettük a barbát, őrséget állítottunk a szerencsétlen mellé, akit sikerült kiszabadítani Simon kezéből, és mindenki elmondta a pékának a maga verzióját. Simon, hogy feljött a géphházból, motozást hallott a konyhából, benézett, és egy idegent "talált" derékig a fricskóban. Meg akarta kérdezni, hogy kicsoda, de öt percig csak odáig jutott, hogy: "Ki" a "vagy te" már nem sikerült. Ekkor jöttem én.
A potyautasunk elmondta (hát inkább azt mondom, hogy sikerült összerakni amit eltáncolt franciául), hogy Oránból szökött, és mivel látta, hogy piros-fehér-zöld a lobogónk, örömmel jött, hogy Olaszországba meneküljön. Nagyon elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, a személyzet is, a hajó is...

Közben rádión értesítettük az algériai hatóságokat. Kérték, hogy vigyük vissza a delikvenst. Vissza is fordultunk, pár óra, és megérkeztünk Oran elé. Horgonyt se kellett dobni, jött egy motorcsónak, három egyenruhás jött a fedélzetre. Az első az volt, hogy előállíttatták a fiatalembert, megmotozták, kiderült nincs fegyvere, azután akkor a pofont kapott szegény, hogy majd a vízbe esett. Hogy nem történt meg, arról a másik rendőr gondoskodott, aki balról támogatta meg egy fülessel. Aztán fogták, lelökdösték a csónakba, és elmentek.

Akkor még egyszerűen mentek az efféle dolgok, nem úgy mint manapság, amikor a potyautasnak jogai vannak, és a hatóság először azt vizsgálja, hogy a tengerészekbe miért lehet belerúgni az esettel kapcsolatban...

Bízom benne, hogy a tengerészkollégák sztorijai is előkerülnek, s akkor azokat is közreadom!


2012. október 31., szerda

Veperdi András emlékezései - 1. rész


Hogyan kezdődött?


A lehető legbanálisabb módon, miszerint „már zsenge gyermekkoromban tengerész akartam lenni”. Tudom, rettenetesen hangzik, és jobb lenne valami frappáns, csattanós történet, melynek következtében a hajózást választottam, de hát nem így történt.
1953 őszén kezdtem az első elemit és december végére, a téli szünetre, már az osztály negyvenvalahány fiúja tudott olvasni. Manapság más módszerekkel, általában az első év végén jutnak el idáig a gyerekek, pedig hála a haladásnak és a modern médiának, sokkal nagyobb látókörrel rendelkeznek, mint mi abban a budapesti peremkerületi iskolában.
Karácsonyra kaptam két könyvet. Anyám húgától egy rajzos-verses mesekönyvet, apámtól pedig Jules Verne „Rejtelmes sziget” című művét. Apám különben nagyon ügyesen keltette fel öcsémben és bennem az olvasás szeretetét. Ha nagy ritkán akadt egy kis ideje, akkor olyan, a korunkhoz illő kalandos történeteket mesélt, amikről a könyvekben lehetett olvasni. Így jártam én is ezzel a Verne regénnyel. Úgy adták a kezembe, hogy az olvasását csak a nyári vakáció elején kezdhetem el, nehogy elvonja a figyelmemet a tanulásról. Ez csak még jobban felizgatta a képzeletemet. Naná, hogy már a tanév vége előtt belemélyedtem. Nyár közepére át is rágtam magam rajta. Persze egy hétéves gyerek az olvasás közben sok érthetetlen dologra bukkant, amit viszont apám mindig megmagyarázott. Így esett, hogy már hétévesen megismerkedtem például a földrajzi koordinátahálózattal. Legjobban a hajók ragadták meg a képzeletemet. Elhatároztam, tengerész leszek annak ellenére, hogy azt sem tudtam van-e Magyarországnak tengerpartja.
Később az osztálytársaimmal (még nem lévén TV) versengve olvastuk a hasonló kalandos könyveket Verne-től egészen Cooperig, és mint a többi gyerek, a játékainkban is hol rettenthetetlen felfedezők és tengerészek, vagy vérszomjas indiánok voltunk.
                Az idő múlásával természetesen odalett a játék romantikája, de engem továbbra is csak a hajók érdekeltek, nem pedig a vonatok, repülők vagy az autók. Középiskolás koromban, a nagyon kedves Dékány féle könyvek mellett igyekeztem minél több valóságos ismeretre is szert tenni a hajózásról. Volt és van is egy divatos, szerintem sokszor nagyképű és álszent mondás, hogy azért akar valaki „utazgatni”, mert szeretne megismerni más embereket. Nos úgy vélem, ez csak nagyon kevés esetben igaz és őszinte. Engem sem izgattak különösebben a „más emberek” annál inkább az idegen tájak, amikről olvastam. Emellett imádtam a térképeket, és a hajózás technikai oldala is nagyon érdekelt.
A szüleim ekkor már komolyan aggódni kezdtek, és mindent elkövettek, hogy kiverjék a fejemből a rögeszmémet. Sikertelenül. Elég sok vita után beletörődtek abba, hogy az érettségi előtt nem adtam be sehová a továbbtanulási kérelmemet, hanem a hajózásnál szándékoztam elhelyezkedni, csak azt nem tudtuk, hogyan kezdjünk neki.
Ekkor szólt közbe a véletlen. Apám egyik tanártársa ismert egy idősebb folyami hajóst. Összehozott vele és még az érettségi előtt az ő segítségével eljutottam a MAHART Tengerhajózási Üzemigazgatóság csepeli központjába. Ott, mivel a protekcióm nem volt valami nagy, igen hamar lehűtöttek. A személyzeti osztály vezetője közölte, hogy most nem vehetnek fel, csak ha letöltöttem a két éves sorkatonai időmet. Azt csak később tudtam meg, hogy az embereknek majd a felét még a katonaság előtt felvették, de hát nekik „nagyobb” ajánlóik voltak. Annyit azért elértem, hogy elküldtek az orvosi alkalmassági vizsgálatra. Ezt még az érettségi szünetben meg is csinálták, és minden jól ment, kivéve a hintát, ahol a legvégén elhánytam magam. Különösebben nem izgatott a dolog, hiszen előttem állt a két év katonaság, a vizsgálatot pedig meg lehetett ismételni.
Ezt követően a Folyamhajózáshoz jelentkeztem matróznak, ahová (milyen érdekesen hangzik) 1965-ben szintén kellett némi „összeköttetés”. Ez a korábban említett idősebb úr révén meg is volt, és július második felében felvettek.
Tizenöt más újonccal együtt az újpesti Télikikötőbe kerültem, ahol alapvető hajósdolgokra tanítgattak, na persze nem valami nagy hévvel, és inkább a legmocskosabb segédmunkákat végeztették velünk. A májusi nagy árvíz elöntötte az újpesti szertár nagy részét, és a víz levonulása után ottmaradt rengeteg kiselejtezett holmit, rozsdás vasakat, kormánylapátokat, köteleket, stb.  kellett teherautókra rakodnunk, amiket azután elszállítottak a MÉH-be. Időnként üzemelő hajókra küldtek bennünket takarítani.
Augusztus közepén behajóztam az Ercsi motorosra. Ez egy régi személyszállító csavargőzösből motorossá átépített hajócska volt, és a Budapest - Esztergom vonalon járt, de sokszor tettünk külön utakat kirándulókkal, esténként pedig felmentünk Visegrádig és visszafelé minden hajóállomáson felvettük a piacra igyekvő árusokat a rengeteg kosarukkal egyetemben. Ezt nevezték „kofajáratnak”. Éjfél körül érkeztünk vissza Pestre, ahol ki kellett rakodnunk az összes piaci árut, majd hajnali háromig takarítottunk, mert a hajónak kora reggel már ki kellett állni a beszállóstégre. Minderre a munkára volt egy fedélzetmester és két matróz. Az alvásra megmaradt két-három órát mi matrózok elfeleztük, mert az egyikünknek „strázsálni” kellett. Napközben az egymást sűrűn követő kikötések és indulások miatt nemigen alhattunk, csak déltájban egy-két órát. Tizennyolc évesen ezt eléggé jól bírtam. Tapasztalatlan ifjonc voltam, amikor beszálltam, és a hajóvezető meg a kormányos kikérdezett, hogy kiféle-miféle vagyok. Mindenre őszintén válaszoltam. Nagy hiba volt. Amikor megtudták, hogy érettségim van (én hülye bevallottam), igen csak rám szálltak mondván, „majd megtanulom, hol lakik az úristen”. Úgy szeptember közepéig voltam az Ercsin, amikor is a hajót átirányították egy plusz pótlékot hozó „cukorrépa” járatra, mire azonnal leváltottak, és áthelyeztek a Tolna nevű kisebb vontatóra.
Ez a szintén gőzösből motorossá átépített vontató, már csak belföldi vonalon járt. Tulajdonképpen örültem neki, mert a személyhajót nem kedveltem túlzottan. A behajózásom után nem sokkal az első kormányos meg a fedélzetmester azonnal vallatóra fogott. Okulva a korábbiakból, amikor Józsi bácsi, az első kormányos feltette a kérdést, hogy: - Na fiam, hány iskolája van? - azonnal rávágtam. - Hat elemi.
Az idős ember kissé megnyugodott és összenézett az igen morcos képpel üldögélő fedélzetmesterrel.
- Na és mit csinált azóta? - jött az újabb kérdés.
- Ezt is, azt is. Főképpen az erdészetnél dolgoztam, mint napszámos. (Ezt az öcsémtől plagizáltam, aki akkoriban erdész szeretett volna lenni.)
- Na jól van! Majd meglátjuk, mire megy - jelentette ki a fedélzetmester.
A munka, meg a hajtás itt sem volt sokkal jobb, de a rosszindulat legalább már nem személy szerint felém irányult, hanem csak általában a matrózok felé. Ez a „matrózok” kifejezés itt is csak két főt takart, Miklóst, az öregmatrózt, és engem. Amikor rosszindulatot írok, ez egyáltalán nem valami költői túlzás, mert akkoriban ez volt a rend. Az idős hajósok így akarták „kiválogatni” azokat, akik megfelelnek. Annak idején velük is így bántak, ők sem tudtak másként viselkedni. Középiskolából frissen kikerült „ifjú titánként” nem értékeltem valami nagyra ezt a módszert, hiszen ott bennünket eléggé idealistának neveltek. Mindenesetre elhatároztam, hogy kibírom, mert úgy is nemsokára behívnak katonának.
November közepén jó néhány újonc hajóstársammal együtt meg is kaptam a behívómat, és bevonultam Újpestre a Honvéd Folyami Flottillához. Erről nem kívánok írni, mert a katonaság, az katonaság. Csak annyit említek, hogy a kék ruhánk ellenére, műszaki katonák voltunk, és az egyetlen hajózó század kivételével, mindent csináltunk, csak nem hajóztunk. Rájöttem, hogy itt még sokkal nagyobb a protekció szerepe, mert, csak nagyon keveseknek adatott meg bekerülni a hajózó századba.
Másodéves katonaként jelentkeztem újból az orvosi alkalmassági vizsgálatra, amit sikeresen abszolváltam. A leszereléskor vissza kellett mennem a Folyamhajózáshoz, ugyanis a Tengerhajózásnál közölték, hogy majd alkalmasint átvesznek, de várnom kell.
Az Ipoly nevű kisméretű vontatóra, egy úgynevezett „boxerre” osztottak be. Ezzel a hajócskával a magyar Dunán hajóztunk, és néha Komáromból átmentünk a csehszlovák oldalra egy-egy szenes uszályért, amit az óbudai Gázgyárhoz vontattunk. Itt végre jobb társaság jött össze. Egyetlen matrózként tettem a dolgom egy igen emberséges fedélzetmester mellett, és a két hajóvezető sem piszkált feleslegesen. Még akkor sem, amikor majdnem tüzet okoztam a szőnyi tankuszály rakodónál.
December eleje lehetett, amikor Komáromból leküldtek egy tankuszályért Szőnybe, hogy hozzuk fel Komáromba, egy felfelé induló vontatmányba. Délutánra járt az idő, de az uszálynak még nem voltak készen a papírjai, így a legkülső tankuszály mellé kötve várakoztunk. A szakácsnő délután pihent, és négy óra tájban mindig nekem kellett begyújtani a konyhai tűzhelyet, hogy ha felkel, megfőzhesse a vacsorát. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha az ellátmány fa nem lett volna olyan ócska, és csupa görcs. Még hasogatni sem igen lehetett, nem hogy gyújtóst készíteni belőle. Ilyenkor, minden tiltás ellenére, a gépházból kértem egy negyedvödörnyi gázolajat, jól beáztattam egy adag törlőrongyot („stopát”) és azt tettem rá a szénre. A manőver miatt kissé késve láttam a begyújtáshoz, így hogy jobban égjen, még a szénre is öntöttem egy kis gázolajat, majd meggyújtottam. Alig egy perc múlva a tűz már hatalmas lánggal égett, és egyre hevesebbé vált. Ijedten néztem, hogy a füstcső elkezd izzani, a mögötte lévő dekoritlemez pedig felhólyagosodik. Kiugrottam a fedélzetre és láttam, hogy a konyhai kéményből méteres tűzoszlop tör a magasba. A tankrakodó diszpécsere is észrevehette a dolgot, mert a hangszóró bömbölni kezdett:
- Ipoly! Ipoly! Azonnal álljon el a tankuszály mellől!
Szerencsére mindenki fent volt és alig egy perc múlva eldobtuk a köteleinket és odébbálltunk. Addig a Duna közepén lavírozgattunk, amíg a tűz le nem lohadt, közben pedig hullott a fejemre a jól kiérdemelt „áldás”.
A hajók műszaki állapota nem volt túl jó, és sokat kellett javítani. Ilyenkor Újpesten testületileg átszálltunk egy másik boxerre, és azzal dolgoztunk. Így azután hajóztam a Marossal, Rábcával és a Bodroggal is. Január közepén az Ipollyal a jég miatt beálltunk az újpesti Télikikötőbe. Mindenki kiszállt, csak én maradtam a hajón őrnek. Vagy egy hónapot töltöttem ebben a beosztásban, mire újból kifuthattunk. Sajnos a fedélzetmester már nem jött vissza, és egy eléggé morcos öreg váltotta le. Azért elvoltunk egymással egészen addig, amíg április közepén Komáromban egy táviratot nem kaptunk a Központból, hogy szálljak ki, mert átadnak a Tengerhajózásnak. Korábbi tapasztalataimon okulva ezt a szándékomat soha nem mondtam el senkinek. Most azonban kitudódott. Az addig sem valami barátságos fedélzetmester egyből az ellenségemmé vált. Másnap egy szenes uszállyal elindultunk lefelé, és az egész úton mást sem csináltam, mint a hajót sikáltam az árboc hegyétől a vízvonalig. Ez még csak hagyján, de közben egyfolytában azt hallgattam, hogy: „Gyerünk, ne lazsáljon! Ha mán „marináj” lesz, akkor is dógozni köll!” Majd szétmentem a méregtől, de nagyokat vigyorogva bólogattam. Az öreg ettől még jobban bevadult, és végigdolgoztatta velem a teljes 24 órát, persze túlóra díj nélkül. (Na, hát ennyit az akkori állapotokról, meg arról, hogy „legfőbb érték az ember”.) Pestre érkezve szívfájdalom nélkül szálltam ki az Ipolyról. A Központban leszámoltam, mely művelet eltartott két napig, mert a munkaruházatot és a felszerelést is le kellett adni Csepelen a Szertárban, mely jó két kilométernyi cipekedést jelentett a HÉV megállójától.
Ezután a Tengerhajózás csepeli központjában felvettek tanulómatróznak, és beosztottak az éppen hazaérkezett, és az éves javítását elkezdő Csepel nevű „hazajáróra”, mely az úszóműhely öblében állt a Hazám mellett. Nem a hajón laktam, hanem minden este hazamentem. Napközben a fedélzetmester dolgoztatott bennünket, és főként a raktárak elhasználódott oldaldeszkáit („izzasztó deszkákat”) valamint a fenékdeszkázatot szedtük fel és hordtuk ki a partra. Elég koszos és sziszifuszi munka volt, de azért nem hajtottuk agyon magunkat.
Pár nappal később egy másik újonc, a velem egykorú, szintén az ősszel leszerelt Gyuri, érkezett a Csepelre, így már ketten voltunk újak. Később több ízben kerültünk egy hajóra, és amikor az utolsó hajómon, a Székesfehérváron első tiszti beosztásban szolgáltam, ő volt a második tiszt.
Az idősebbekkel aránylag jól kijöttünk, hiszen tudták nem sokáig maradunk nálunk. Néha ebédidő alatt, melyet azért kissé meghosszabbítottunk, elcsatangoltunk megnézni az öböl másik oldalánál álló, és az Országos Gumiipari Vállalat koromraktáraként használt öreg, még a háború előtt épült folyam-tengerjáró hajókat, a Szegedet, Tiszát és a Budapestet.
Nagyon szomorú látványt nyújtottak, pedig az idősebb kollégáinkkal ellentétben, mi nem is ismertük őket fénykorukban.
Valamelyik délután a stég mellett álló, és a javítása végéhez közeledő Hazámon, amelyen át kellett járnunk, tragikus baleset történt. Az egyik főgépét próbálgatták, persze igen-igen kis fordulatszámon. Egy gépápoló félig bebújt a motorteknőbe, hogy megigazítson valami csavart vagy ilyesmit, és ekkor a vezérlőnél álló géptiszt, aki mit sem tudott a dologról, elindította a gépet. A forgattyús tengely azonnal szétverte a szerencsétlen aszinak (gépápolónak) a fejét. Hatalmas kavarodás támadt. Annak ellenére, hogy a holttestet nem sokkal később elszállították, a szomorú esemény napokig éreztette a hajókon a hatását.
Pár nappal ezután hívattak a Forgalmi Osztályra, és közölték, hogy negyedmagammal Rijekára kell utaznom, ahol a Tata éves javítása a végéhez közeledik. Elkezdődött a behajózást megelőző adminisztrációs ügyek intézése, végül a Belgrád-rakpart 1. szám alatti orvosi rendelőben megkaptam az ilyenkor szükséges oltásokat. A legalább hetvenöt éves, reszkető kezű orvost minden tengerész jól ismerte. Aranyos öregúr volt, de már nem sokat törődött az alapvető higiéniás szabályokkal. Teleszívott egy jókora fecskendőt oltóanyaggal, majd ráhelyezte a tűt, és ugyanazzal a tűvel mind a négyünket beoltotta.
Ezután a másik karunkon valami pengével keresztvágásokat tett és a sebbe dörzsölte be az előírt dózist, közben vidáman fütyörészett, legalábbis ő azt gondolta, hogy fütyül. Mi inkább sziszegésnek hallottuk. Amikor rám került a sor és megfogta a karomat, grimaszolni kezdtem. Észrevette és így szólt:
- Ne félj b…meg! Szszszsz, nem fog szszszsz fájni!
Ennek ellenére fájt.
Miután túlestünk mindenen, megkaptuk az útleveleinket és az összes papírjainkat a vonatjegyekkel együtt, megbeszéltük, hogy mikor találkozunk a Keleti-pályaudvaron és mindenki hazament összecsomagolni.
Folyt. köv.

Címkék

8-as (1) 9/11 (1) adriai_járat (1) advent (1) ajándék (1) Aka (7) alert (1) anekdota (1) Aqaba (1) áramkimaradás (1) Aranykapu (1) Ászár (2) asszonyverés (1) átverés (1) babgulyás (1) Balázs Géza (1) Bálint Gazda (1) bálnavadász nóta (1) Baltic Ice (1) Bejrut (1) Béla kaftán (9) Berkeley Castle (1) bikaviadal (1) Bilbao (1) biznyák (1) bizonyítványok (1) black gang (1) Black Irish Band (1) blogregény (1) Boldog Karácsonyt! (1) Bonzsúr Indonézia (1) Bosun's Alphabet (1) Brunsbüttel (1) BUÉK (1) Buga Jakab (1) Bukarest (2) bulvár (1) bunkerolás (1) capstain shanty (1) cégvezető (1) cékla (1) cickafark (1) Ciprus (1) citromillatú muskátli (1) Clancy Brothers (1) Clavigo (7) Cobh (1) Corvus J (1) Costa Concordia (12) Costa Crociere (1) cukkini (2) Czakó Gábor (1) csatornaágyás (1) cserépkályha (1) csicsóka (1) Csopak (2) D.D.E.. (1) Dagenham (1) dalszöveg (1) David Coffin (1) Dávidházy András (1) ddr. Juba Ferenc (1) de Ruyter (1) december (1) delfin (1) dinnye (1) distress (1) dongás (1) DSC (1) Dubliners (1) Duisbuirg (1) Dumbrody (1) duna tengerjáró (1) Duna tévé (1) Edmond (1) EPIRB (5) Erdély (1) értékmentés (1) esküvő (2) Ete (1) EU (1) évforduló (1) Fabiola (1) Fairport Convention (1) Farbi (1) Farfaraway (1) farsang (1) fatalp (1) favágás (1) fekvőrendőr (1) félmilliomodik (2) fészbuk (1) Fiddeler's Green (1) Fluvius Kft (1) fogászat (1) fokhagyma (1) forecastle song (1) forróság (1) fotó (1) Fölszállott a páva (1) francia (1) fröcsözés (1) futball (1) fűszernövény (1) Garay Béla (4) gémél (1) Genova (1) Ger Loughlin (1) German Sky (1) GMDSS (3) görögdinnye (1) Greenore (1) gyümölcs (1) gyümölcsnap (1) hajókatasztrófa (1) hajós (1) hajósbál (1) hajózás (1) Hans Albers (1) Három királyok (1) havazás (1) házaló (1) hazautazás (1) Hévíz (1) hibajavítás (1) (1) hobbiparaszt (5) hobbyparaszt (5) hófúvás (2) Hóki (1) hőség (1) Humber folyó (1) humor (4) Husnes (1) húsvét (1) internet (1) ír népdal (1) Írország (1) Isartal (4) Izland (2) Jachtnavigátor (1) JFK Dunbrody (1) (1) Johnny Cas (1) kacsa (1) Kalóztámadás (2) karácsony (5) Karmöy (2) katalógusfeleség (1) Kécza Sanyi (8) kemence (2) keresés (1) kert (2) kínaikel (1) Kisbér (5) kivándorlóhajó (1) Kıbrıs (1) KK_döntő (1) komposzt (1) Kopervik (1) kórus (2) Kossuth (1) könyvkiadás (2) Közelről (2) Krétai vagyok (1) krumpli (1) kukorica (1) kütyü (1) kvargli (1) Labuan (1) Lackics (1) Láng Gépgyár (1) Le Havre (1) Legendás hajósok (1) lelked rajta (1) lettem (1) Levi (1) lirycs (1) Lys Carrier (1) Lyubov Orlova (1) M/S Bodrog (1) madár (1) madáretető (1) Magyar Nemzet Magazin (1) Magyarország szeretlek (1) mahart (8) Maláj (3) Marseille (7) másodvetés (1) Mayday (1) Mechanicy Shanty (1) mentés (1) mentőtutaj (1) Minarik László (1) Mini-Magyarország (4) Mini-Skanzen (2) MN Magazin (1) MOB (1) Moerdijk (1) Moha (1) mókus (1) Mostaganem (2) mr1 (2) ms radnóti (1) mustármag (1) műanyag palack (1) MV Clipper Caraibes (12) MV Humber (1) MV Isartal (48) MV Kambo (14) MV Lys Carrier (27) MV Lys Chris (46) MV Lys Chris2 (1) MV Petra (40) MV President (13) MV Priwall (21) MV Priwall-2 (13) MV RMS Andromeda (57) naan (1) Napl (1) Napló (323) Napló. MV Isartal (1) Naplü (2) nato (1) Navtex (3) New Ross (2) Niklas (8) Norbi (1) norvég (1) Norvégia (2) nosztalgia (1) novella (2) nyero (1) nyugdíjas_klub (1) óceánevezés (1) óceáni evezés (7) off hire (1) okostelefon (1) Oran (1) oregano (1) országok (1) Oslo (1) öntözés (1) összeütközés (1) padlizsán (1) Padua (23) palánta (2) paradicsom (1) patisszon (2) Pelyhecske (1) Pierre (1) pikírozás (1) pityóka (1) Plomin (4) pókháló (1) potyautas (3) president (2) president szarkeverés (1) Priwall-2 (1) pumping shanty (1) rabszolgaság (1) Rakonczay (8) rally (1) Rapid (1) Réde (1) rejtvény (1) Reményik László (1) Remlac (2) rendőrségi zsebkönyv (1) rendőrzsebkönyv (1) réni (1) Rijeka (1) Rolling Home (1) rubel (1) Santander (3) sárgabarack (1) sárgadinnye (1) SART (1) Sauda (1) Sex Bomb (1) shanty (29) Sharpness (5) shelter (1) Shenandoah (1) Shogun (1) Skinny Listers (1) spanyolország (1) sport (1) statisztika (1) Strzemionego! (1) Sunndalsöra (1) Svelgen (3) Swarzanegger (1) Szavak a hullámok hátán (6) Székesfehérvár (2) szemüveg (1) szépségkirálynő (1) Szeremley Huba (1) szilva (2) szilvalekvár (1) szilveszter (1) szótár (2) sztori (19) Szuezi-csatorna (1) T-Com (1) találkozó (2) tavasz (1) tél (2) tengeralatti kábel (1) Tengerészeti Világnap (1) Tengerészéveim (6) tengerésznóta (29) tengerésztörténet (1) tengeri körzet (1) térkép (1) The Dubliners (2) The Midshipmen Glee Club (1) The Pouges (2) The Seekers (1) Tisztás (1) TME (1) Tolkien (1) Tom Jones (1) tök (1) tört üveg (1) Tricolor (1) Trieszt (1) Tutajos (1) tűzdelés (1) újságcikk (1) Union Moon (1) univerzum (1) US shanty (1) Valencia (1) Van Damme (1) városok (1) Vasas (1) Velence (1) Veperdi András (6) vészhelyzet (14) vetőmag (1) vicc (1) video (8) videó (3) vihar (1) virágok (1) Vitéz (1) Vitold (1) víznap (1) voltam (1) Woody Guthrie (1) X faktor (1) zátony (1) zöldség (1)