M/V ISARTAL
2002. DECEMBER 1. - 2003. JÚLIUS 7.
DECEMBER
December 1. Vasárnap, Budapest, Antwerpen. Korán keltem. Az óra hatra volt állítva, de mint mindig, most is felkeltem előbb, hogy leellenőrizzem: ébreszt-e idejében. Mindenki megnyugodhat, pontos volt.
Elsőre sikerült a bal, harmadikra a jobb kontaktlencsét berakni...
Hajnalban kijelentkeztem az összes levelezőlistáról, elküldtem még egy-két í-mélt. Egyet Vasoullának. Megköszöntem a szerződést, és boldog ünnepeket kívántam. Reggelit készítettem, kávét, felkeltettem az asszonykámat, s szép kényelmesen elkészültünk.
Rendesen indultunk, időben kint voltunk.
Betekertettem a csomagjaimat müanyagfóliába. Nagyszerü találmány. Ezek a zipzáras szerkezetek úgy vannak megdizájnolva, hogy pár év alatt a zip már nem zár.
Na, jó. Nem zár, rendesen.
Ilyenkor igazán jó ez a ketyere, nem kell attól tartanom, hogy a repülő csomagterében kiszakad, és kiszóródik minden belőle.
Eseménytelen repülőút a Schipholra. Jó dolog a repülés, mert az ember hipp-hopp a rendeltetési helyén van. Ha most ide jöttem volna, lám, már itt is lennék. De én Antwerpenbe utazom, hát van három és fél órám, hogy kivárjam, amíg a gépmadár elindul velem Brüsszelbe. Ezt jól kitalálták Cipruson.
Nem baj, van lábam, tudok sétálgatni, nézelődni, és azon aggódni, hogy ezek az árak bizony hozzánk is beköszöntenek az Európai Unió eljövetelével, bezzeg a fizetések... Na, ne legyünk rosszmájúak, lehet, hogy azokat is közelítik.
A brüsszeli gép pontosan indult. Felemelkedett, és onnan elvesztettem minden tájékozódó képességem.
Belementünk a felhőbe, csupa szürkeség, csupa seszín. Ha a pilóta tudja, hogy hol vagyunk, akkor semmi baj. Már régen ereszkedtünk, és nekem mindenféle hülye amerikai film jutott eszembe, mert ötven-hatvan méternyire magas házak tetejét láttam, és aggódva figyeltem, hogy előbukkan-e a reptér betonja?
Hála Istennek, csak az érzéki csalódás rajzolt a szemem elé felhőkarcolókat, mert hirtelen megszünt a nyák, és megláttam a talajt biztonságos távolságban.
A brüsszeli reptérrel nem vagyok kibékülve!
Nem igazán érthetőek az útbaigazító táblái, vagy hárman is megkérdeztünk egy kedves kisasszonyt egy pult mögött, nekem már magától mondta:
- A csomagokhoz kövesse a kijárat táblát.
Baromi messze van az érkezéstől a sok-sok végtelenített szállítószalag. Hat után, negyed hét felé keveredtem ki.
Egy taxisofőr várt.
Elrobogtunk Antwerpenbe. Útközben azzal traktált, hogy az immigration emberei sztrájkoltak az utóbbi két hétben. Persze a fizetés miatt. És hogy hatig vannak szolgálatban.Hat után egy perccel érkeztünk, fogadtak.
Az ügyeletes officér nagyban forgatja a vadonatúj útlevelem.
- Hát ebben hol a pecsét? - vonja fel a szemöldökét.
- Milyen pecsét? - kérdezem ártatlanul.
- Ahol bejött az Európai Unióba! Nincs az útlevélben, ha akarom hazaküldhetem...
Lehet, hogy megyek haza?
- Tudja, hogy van ez. Amikor a kisnagysád visszaadta az útlevelet összecsukva a Schipholon, egyáltalán nem néztem meg, hogy belepecsételt-e? Ez automatizmus...
Elfogadta az érveimet, kiadta a hajóralépési engedélyt.
Az Isartal tök üresen állt a rakpart mellett.
Felcepekedtem a két gurulós bőröndöt, bementem, végre előbújt egy magas, szőke fazon.
- Új chief - nyújtottam kezet.
- Régi chief - vigyorgott rám.
A kabinom üres, tiszta.
A hajó hasonló a Priwallhoz, de nem Szlovákiában épült, hanem Németországban. Ezért jobb. Kényelmesebbnek tünik.
A parancsnoknak bemutatkoztam, fiatalabb, legalább öt-nyolc évvel, egyelőre szimpatikus. A szakács szép, kerekded ember, nyilván szeret enni, kérdés, hogy főzni is?
Van három fekete matrózunk. Kettő a szalonban volt, a harmadikat így hívták:
- Bokassa, gyere, megjött a chief...
Jaj Istenem, remélem, nem szereti a magyarokat. (Az újszülöttek kedvéért: Bokassa közép-afrikai császár volt a hetvenes években. Magamagát nevezte ki császárnak, őrmesterből, és állítólag néhány politikai ellenfelét feltálalták ünnepi vacsorára, ha lehet hinni a mendemondának...)
Elrendezkedtem, közben hívott az asszony. Szegényke, nehezen viseli, hogy lejöttem. Igaz, én se repesek az örömtől.
Egész nap szorított a farmer, fogyni kéne.
Senki nem bagózik a hajón. Ilyen rendesek vagyunk?
December 2. hétfő, Antwerpen. Szeretem nap a mai. Nincs rakodás, nyugi van, reggel háromnegyed nyolckor kezdtük végigjárni a hajót Mihaillal, az orosz elsőtiszttel. A barba teljesen meg volt rökönyödve, hogy miért ilyen korán, van időnk bőven.
Vannak különbségek a szlovák építésü hajókhoz képest, de nem sok. És főleg nem jelentősek. Bizonyos dolgok régebbi, s ezért nehézkesebb rendszerüek, mint pl. a raktárnyitás, vannak dolgok, amik máshol találhatók, de azért nem fogok elveszni.
Ami barátságosabbá teszi, hogy van a hajóban fa. Ez lehet, hogy nevetségesnek hangzik, de más dolog megérinteni, megfogni egy fából készült ajtót, mint egy famintázatú tapétával bevont fémet, vagy müanyagot.
Valami nem egészen stimmel: ha megkérdezem, hogy hol a napló, a válasz:
- Kikötőben a parancsnok vezeti.
- Hol a szemétkiadási napló?
- A parancsnok vezeti.
- Ki készíti az úti jelentést?
Már kezd unalmassá válni a válasz:
- A parancsnok.
Ez nem német hajó? Vagy a barba csak németnek álcázza magát? Esetleg: ilyenek is vannak? Mert úgy néz ki, hogy ez a parancsnok nem csak jelen van a hajón, hanem dolgozik is.
Tizenegy órakor safety meeting van az irodában. A lényege, hogy a chief kivesz a hütőből két sört, és megisszák a barbával. Ma hármat vett elő az orosz, holnap én kettőt.
Mindig okosodik az ember. Ma megtudtam, hogy a három matrózból csak Joseph zöldfoki szigeteki. A másik kettő ghánai. Hát, meg kell mondjam, mindketten jóval többet napoztak, mint a Dzsozi.
Ezen kívül az történt, hogy hideg van. Téli zimankó, öt fok, és szél teszi kellemesebbé a hideget...
Este söröztünk Mihail kabinjában. Bemutattam a digitális fényképezőgépemet. Mihail azonnal közölte, hogy ez lesz, amit legközelebb venni akar.
December 3. kedd, Antwerpen. Korán keltem, nem azért mert csörgött az óra, hanem, mert kialudtam magam.Reggeli után árbocot döntöttünk, a hátsót próbáltuk ki, hogy müködik-e, hosszas keresgélés után kiderült,hogy a hajó orrában levő hidraulika motorról üzemel, onnan minden rendben volt. De amíg ez kiderült,addig rájöttünk: nem müködik a radarantenna emelő és a hídemelő hidraulika.
Nem baj, a barba úgyis gépész, szép feladat lesz számára megreparálni.
Ám igazságtalan lennék, ha nem mondanám el, hogy az árboc hidraulika csövei közül egy a szétrobbanás határán volt, nem sok hiányzott, hogy a nyakunkba zuhanjon a szerkezet. Rögtön megrendelte a parancsnok a javítást.
Tíz harminckor manőver, átálltunk egy másik rakpartra. Elől manőverezem, és itt se szebb az élet, mint a Lys Carrieren: dög vastagok az első kötelek, a vincs lassú, így kézzel kell beszedni.
Egész délután azzal fárasztottak, hogy mindjárt jönnek rakodni, így várakozásban telt el az idő, egészen fél ötig.
Közben a vámmentes üzlet furgonja a hajó mellé kanyarodott, s a barbának meghozták a rendelését.
Széles vigyorral mutatja:
- Digitális fényképezőgép! - és boldogan megveregeti az új játék dobozát.
Milyen dolog, hogy nekem van, és neki nincsen!
Egyébként szimpatikus pasas, három évvel fiatalabb mint én. Michael Oltmanns a neve.
A berakást is elkezdték, beraktak 500 tonna alumínium ingotsot, meg 100 tonna furnérlemezt. Persze a parancsnok negyedóránként kiszaladt a fedélzetre:
- István, gyere, ezt nézd meg -, hívott, és mutatta, hogy mire jött rá a kamerával. Az egészben az a szép, hogy én is tanultam pár beállítást, amit eddig hiányoltam...
