MV Isartal - 7. rész - édesapám könyveiről és egy rossz karácsony

December 22. vasárnap, úton. Igazi téli idő van. Mindenüvé viharjelzést adnak, és be is jön, sajnos.
Bevégeztetett: nincs több olvasnivalóm, meg fog enni a fene a hídon délutánonként, meg az unalom. Ez azt jelenti, hogy elolvastam apa történelmi regényét, a Kígyó a koronánt. "Szokás szerint" ez is tetszett. És megint csak olyan témát dolgozott fel, amiről a halandó magyar nem sokat tud, de nem árt, ha tisztában van vele, mert a gyökereinkhez ez is hozzá tartozik.
Nevezetesen gróf Kéry Ferenccel ismerkedhetünk meg, aki nagy névnapot akar tartani, de senki nem jön el a meghívottak közül. Hát persze, ki akarna egy asztalhoz leülni az árulóval, aki a grófi cím reményében császári kézre adta a menekülő Zrínyi Pétert és Frangepánt.
Olvasmányos. És persze izgalmas, mint a kor, amiről már annyit írt apa: a két Tökhöli regény, Kemény János erdélyi vajda regénye, az Ezüstkard.
Szeretem a könyveit, és ez is azon kevesek közé tartozott, ahol nem azt éreztem, hogy az apám írását tartom a kezemben. Persze ismerem a fordulatait, a jelzőit, a tipikus megfogalmazásait, nem is regénye, amiben nincs sütős cserge ami alá a szerelmesek bújnak, vagy terített asztal főtt tehénhús nélkül. De nem látom a szöveg mögött őt, az írót, aki püföli a szövegszerkesztőt, és ez nyilván annak az eredménye, hogy magával ragad a cselekmény, az ember csak lapozna, hogy minél közelebb jusson a végkifejlethez, ám szegény tengerész szeme előtt az is lebeg, hogy "jaj, ha elolvasom, nincs több könyvem", hát nem sietek vele. Leteszem, sétálok a hídon, és gondolkodom. Próbálom megérteni Kéry Lászlót, a feltörekvő nemes urat, próbálok a fejével gondolkodni, de nem megy. Próbálom beleélni magam a korba, de nem tudok a mai magammal mit kezdeni őseink között. Sok, nagyon sok a három és fél évszázad. Irigylem az apámat, aki ennek az évszázadnak, a tizenhetediknek avatott ismerője. (2022: sajnos csak volt, ma már múlt időben írnék róla...)
Ha menekülni akar, akkor elmerül benne, belebújik egy főúr bőrébe, vagy Széchy Máriává válik, és elfelejti a mellettünk egyre inkább elrohanó korunkat.
De azért van mit olvasnom ám, csak nem a hídon, szolgálat közben, hogy kitöltsem az üres negyedórákat. A számítógépemben itt a kézirata, az Aphrodité bikiniben, aminek az elolvasására külön felkért.
Ez nem szokása.
A fiai is csak nyomtatva vehetik a könyvet a kezükbe. Persze, amióta szövegszerkesztője van, sokszor szorul a segítségünkre, de ezek a feladatok hamariak, nem engedik meg a beleolvasást.
Persze megvan ennek a magyarázata: a könyv tengerészregény, tengerészekről szól, mert ismeri az öregem az életünket, már amennyire egy utas belelát a tengerjáró mindennapjaiba. Két hónapot volt a Hungária fedélzetén, s élményekkel telve tért onnan haza. Meg is írta őket, szokás szerint jó címet is talált neki: Hajóablak a nagyvilágra. Hazajöttem a második hajómról, s ő boldogan adta át:
- Itt van, fiam, olvasd el, mi minden esett meg velem a hajón.
Én átvettem, és nem olvastam el. Három hét múlva azzal adtam át, hogy:
- Nem volt időm elolvasni.
Ez nyilván igaz volt az akkori magam szemével, de a mostanival látom, hogy mennyire megsérthettem, amit aztán évek múltán el is ismert. Itt az ideje, hogy megkövessem. Tudom, nem lehet meg nem történté tenni, de meg lehet bocsátani (mint ahogyan én is tudom ezeket a kegyeket gyakorolni, bizonyos személyekkel kapcsolatban, akik nem olvassák el, amit írok). És ehhez még az is hozzátartozik, hogy "nekem adta" a napló címét: Hajóablak a nagyvilágra. Azóta is ezen a címen írom a hajón töltött napjaim krónikáját.
Szóval olvasom a tengerészregényt. Minden este a szolgálat után. Merthogy benne van a számítógépben.
Eljátszom a gondolattal: milyen érdekes lenne, ha egy kötetben adnánk ki a két tengerészregényt, apáét és az enyémet. Már csak azért is, mert az övében is, az enyémben is szerepel egy-egy Mirjam. De míg Takács Tibor egy istennőt álmodott e mögé a név mögé, az enyém maga a túlszárnyalhatatlan rondaság...
Felhívtam az asszonykámat, kellemes ünnepeket kívánni, mert többé nem lesz telefonvonal, legalább is Karácsonyig. Ez azért olyan morbid: azt mondani a feleségemnek, hogy kellemes Karácsonyt kívánok, holott milyen lehet, ha nem vagyok otthon?

December 23. hétfő, úton. Ma is olvastam, persze csak délután.
Mosolygok magamban. Ugyanazt hozza ki belőlem apa kézirata, mint az Atlantic Star belőle (első irodalmi próbálkozásom): azt mondta, nincsenek benne negatív szereplők. Mindenki rendes, meg jó... Most ezt mondom én is, nála is ilyenek a szereplők. Még a kápó (kápó - gápüzemvezető, főgépész. A hajónak nincs főmérnöke, hiába is próbálják a hozzá nem értő fordítók elhitetni a laikusokkal!) is egy nagy, szeretni való marha...
Még Erzsi is, a megcsaló feleség viselkedése is érthető, főleg az indokait hallva, olvasva.
Haj, de sok tengerész hallhatta ezeket!
Egy valami azért nekem kicsit "erős". Soha nem hajóztam ennyi elvált tengerésszel egy hajón. Nyilván a regény cselekménye kívánja meg, hogy mindenki példa legyen, mindenkinek legyen egy-két hasonló példája, de egy biztos: soha nem volt ennyire központi kérdés, hogy ki hányszor vált el.
Persze a regény által sugallt "igazságokkal" sokban nem értek egyet, de ezekkel vitatkozni felesleges, mert ez egy ilyen hajó, ahol így, és ezek a dolgok történtek meg. Erről az író nem tehet, mert mi ketten biztosan tudjuk: a regény magát írja, az író csak "interfész", hogy papírra vesse a megszületni akaró könyvet, "irodalmi szülész", hogy világra segítse a regényt.

December 24. kedd, úton. Rossz kedvem van. Dühöng a vihar, nincs karácsonyi hangulat, késünk, már karácsony másnapját se töltjük Spanyolban, valamikor 26-án érkezünk. Vánszorgunk. 5-7 csomó között van a sebességünk.
Leadtam a szolgálatot, leviszem a kávéscsészéket, látom, hogy senki sincs ünneplőben, azért átveszem a nadrágom és az inget.
A szentesti ünnepi menü: egy, azaz egy darab főtt frankfurti. Passz. Ennyi. Kicsit hosszabb, mint a virsli. Volt hozzá krumplisaláta, és kitette a szakács a szokásos hidegtálakat, ami minden este jár.
Kapott mindenki egy tányérnyi édességet.
Ki nem ejtette volna valaki, hogy Merry Christmas. Még a barba se. A müanyag karácsonyfának se illata, se hangulata. Szaloncukor nélkül milyen?
Nyilván Ghánában mások a szokások, de a Zöldfoki Szigetek és Lengyelország katolikus országok.
Valami videó ment, megnéztük, és mentem feküdni. Elalvás előtt a családon járt az eszem, hétkor vajon már megvolt-e a gyertyagyújtás? Mi volt a menü? A fiaim, bár nagy lovak, még mindig élvezik a szentestét, az ajándékozás és az együttlét örömét, Az idén nem vehettem részt benne, hát el is marad számomra a karácsony.
Megette a fene az ilyen ünnepeket.

December 25. szerda, úton. Ma érkezünk, bár ez lehet, hogy átcsúszik a holnapba, mert éjfél körül saccoljuk. Lehet, hogy nem fogok egy jóízüt enni ezen a hajón? Nem azt mondom, hogy rossz a kaja, mert tisztességes. Még a tegnap este se maradtam éhen, mert bár valóban egy frankfurti volt, de sokféle, és finom hideget tett fel az asztalra Jan.
A baj az, mint a mai ebéd is: a pulykasült a tipikus német generálszósszal. A sült jó volt, de a generálszószt már kezdem unni, mert minden húshoz, de még a rántott csirkéhez is ezt kapjuk. Mondjuk az az előnye azért megvan, hogy a krumpliba keverve nem olyan száraz. Meg friss saláta is van mindig, szóval mondom, a kaja tisztességes, de nem változatos.
A barba leteremthette Jant, mert két hete vasárnap ebédre mindenki egy fél csirkét kap, igaz, az se lóg le a tányérról, hogy hol gyártanak ilyen pinduri jószágokat, el nem tudom képzelni. De a szakács örömmel adta egyik vasárnap a combokat, másikon a mellét, de a parancsnok megelégelte. Nem annyira spórolós, mint a lengyel. Pedig Jan nem is "igazi" szakács. Nem tudom, hol tanult főzni, arra még nem tért ki, de ez a pasas is volt már minden, az biztos, ha hinni lehet neki.
Közgáz érettségije van, egyébként az angolt tudja, csak győzzük kivárni, amíg megfogalmazza, amit ki akar mondani...
Dolgozott az indiai lengyel kereskedelmi kirendeltségen, aztán a Lengyel Gőzhajózási Társaságnál (ez a szczeczini tengerhajózási vállalat) mint külkereskedő, de több mint tíz évet. Aztán, ahogy a meséiből kivettem, következett a halászflotta, de ott már szakácsként tevékenykedett. Gyüjtőhajón volt, amelyik összeszedi a zsákmányt a mélytengeri halászflottától, és feldolgozza a halat. Gondolom nem egyedül volt, mert 160 főre sütöttek-főztek. Kedvenc sztorija ebből az időből, amikor a Falkland szigeteken volt a váltás, onnan jött haza. Nyilván sok-sok halat megehetett. Hála istennek nem sokat gyárt most, de azt viszont változatosan: volt már citromos mártással, meg generálszósszal, meg valami besamelhez hasonló kenyőccsel is.
Jobban is ki tudnék vele jönni, mert beszélgetni szeret, de nem szeretem a fennhéjázó pasasokat, meg azokat, aki a másikat semmibe veszi. mert a kedvenc mondása, hogy "ezek most jöttek le a fáról". Nem szeretem az ilyet. Sose tudtam tisztelni azokat, akik így különböztetik meg magukat a másiktól.



Folytatom a könyveim bemutatását.

Isten hozta Panamában!. regény

Kiadta: Bába és Társa Könyvkiadó, Szeged. 2003.

A fülszöveget idézem:
"Meghívom a kedves olvasót a Clyde tengerjáró fedélzetére. Töltse együtt ezt a pár hónapot a hajó személyzetével, keresse fel többek közt a dominikai Rio Hajna kikötõjét, élje át, hogyan viszik át a hajót a panamai csatorna zsiliprendszerén.

Ezen a hajón vegyes személyzetet kommandíroz a parancsnok. Magyarok, el salvadoriak, hondurasiak, románok vannak összezárva. Nincs is baj addig, amíg a hajóra nem érkezik három feleség, köztük az elsõtiszté, a nagy sztori kedvéért mindenre hajlandó újságíró, aki mindenbe beleártja magát. És a nagy riport körvonalazódik is, amikor kiderül, potyautasok vannak a hajón.

A Panamai csatornában fejezõdik be a krimibe hajló történet.

Hogy mi történt Rio Hajnában és utána a hajón, az maradjon annak a titka, aki elolvassa a könyvet."

Ha gondolod, hogy szjvesen beleolvasnál, erre a linkre kattintva megteheted. Nem akarom elspoilerezni, de arról szól, hogy egy feleség hogyan éli meg az első tengeri vihart.
Mielőtt fölhánytorgatod, tudom, hadihajó van a képen... A Bábánál lehet reklamálni!

Szolgálati közlemények:

Az utóbbi időben már jártam úgy, hogy egy-egy buzgó admin letiltotta a bejegyzéseimet. Ez természetes a nagy számok törvénye alapján, nemcsak dicsérik az írásaimat, hanem pár embernek szúrja a szemét. Nem vagyok egy vitatkozó, hőbörgő típus, inkább odébb állok.
Ezért aztán létrehoztam egy Fészbuk oldalt: A Seafalcon mesél. Kattints rá, menj az oldalra, és kedveld, és ezután itt (is) tudod követni a blogbejegyzéseimet.

Persze a megosztásokat is folytatom

MV Isartal - 6. rész amikor autógranulátumot szállítunk

December 19, csütörtök, Montrose . úton - Inverkeithing. A pilot (révkalauz) kilencre ígérte magát. Fél kilenctől lestük, ami nem nagy észre vall. Ott ácsorogtunk a pupán (hajófar, civilül tat, de ezt tengerész sosem mondja), és dumáltunk. Kétségtelen: a két ghánai beszél legjobban angolul, de ez érthető, hiszen angol nyelvü ország. Bár ez az angol kicsit más, mint amit Európa-szerte beszélnek.
Ha Edmondo elkezd dumálni, akkor úgy kell a száját befogni, ha valaki más is szóhoz akar jutni. Röpke tíz perc alatt beszámolt a ghánai aranybányászok sanyarú sorsáról, akik mindössze egy sisaklámpával szállnak alá az egy kilométeres mélységbe, s van, hogy a tízből csak hat jön fel.
Gyémánthoz Ghánában a falusiak jutnak olcsón: az eső után mindenki gyékénykosarat ragad, és lapátolják a homokot, ami csillog a sok apró gyémánttól, és kimossák amennyit csak tudnak. Miután száj tátva hallgattuk, ezért nem jutott érkezésünk megkérdezni, hogy ez a tengerpartra vonatkozik-e vagy Ghána szerte érvényes?
Edmondo itt nagyon él: érkezés után kerékpárra kapott, felkereste az összes barátját, a Kikötőkapitánytól a lottóárusig. Nagy lottójátékos. Állandóan veszi az egy font darabja szelvényt, és izgatottan várja a húzás napját. Vett egy mobilt. Na nem azért, hogy a családjával tartsa a kapcsolatot, hanem hogy a montrose-i lottóirodát felhívhassa az eredményekért. És a hívás után egy picit csüggedt, de hamar kivirul:
- Chief, a jövő héten a jackpot 18 millió font lesz! - újságolja csillogó szemmel, és máris arról tart kiselőadást, hogy mit csinál majd a rengeteg pénzzel. De a beszámoló mindig úgy kezdődik, hogy:
- Úgy itt hagyom a hajót, hogy öt perc múlva el is felejtem örökre! De titeket meghívlak egy italra, ha addig adsz kölcsön! - mondja Kossinak, és teli szájjal röhög.
S hogy nem a levegőbe beszél, kiderül, amint megjelenik a Kikötőkapitány.
- Hello, Harbour Master! - üvölti teli szájjal.
A pasas meglátja, hogy ki kiabál neki, felemeli mind a két kezét:
- Hello, how are you? - köszönti. Váltanak pár szót, nem értem, amit Edmondo mond, mert a beszéde olyan, mintha egy golyó lenne a nyelve alatt, s beszéd közben arra ügyelne, hogy az előre meghatározott helyen maradjon. Szóval jól beszél, de meglehetősen erős ghánai akcentussal, szokni kell, hogy értsem.
Fantasztikus, hogy mennyire technikafüggők lettünk. Minden komputer, s ha bedöglik, akkor itt a világvége! Most este például a mobilom feldobta a talpát. Nem lehet bekapcsolni, amikor utoljára láttam, akkor majdnem fel volt töltve az akkumulátora, legközelebb kikapcsolt állapotban láttam. Valami baja lett, nyilván a nyaka véres. Nincs más hátra, mint valahol kivinni szervizbe, mert csak ők tudják, hol a mobil nyaka...
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a barbának van egy használaton kívüli telefonja, és amint meghallotta az artikulátlan felkiáltásomat, azonnal hozta, hogy tegyük bele a SIM kártyám, és használjam. Ezzel az a baj (mert mindennel van valami...), hogy brit konnektordugója van, így a hajón nem tudom feltölteni. Kell vennem hozzá egy "travel adaptert", ahogy errefelé hívják.
Megérkeztünk Inverkeithingbe. Délután kettőre, ahogy azt elterveztük.
De azt már nem terveztük, hogy le kell dobni a horgonyt, mert olyan őrületes köd van, hogy a pilot nem vállalta a kikötést.
Nyilván ment a purparlé, mert végül négykor kijött értünk a révkalauz.
Ha nem égett volna a pozíciós lámpánk, akkor nem láttam volna, hogy hol a felépítményünk.
Azért kikötöttünk.
Megjött a draft surveyor (draft survey: a rakomány súlyának megállapítása a merülés alapján.), a barba kissé ingerült volt vele, persze érthető, a manőver megviselhette, és ugye nincs gépész, mindenki lót-fut, akkor ráadásul még ő is kiszolgáltatná magát, mert nem hitte el, hogy a tele tankok valóban tele vannak, túl akarta folyatni (ami persze érthető).
A kép illusztráció, a draft surveyor a merülést olvassa le, centiméter pontossággal kell megsaccolni a tíz centi magas, merülést jelző számok között:

Nagy mérgében a barba elküldött vacsorázni, a draft surveyor meg szabadkozott, hogy semmi baj, ő ráér.
Hétre mindent befejeztünk, fogom a telefonomat, és akkor derült ki, hogy oda van.

December 20. péntek, Inverkeithing. Azt ígérték, hogy holnap leszünk kész, és íme: estére berakták a hajót.
Kiderült, hogy autószállító hajó lettünk. Beraktunk 2900 tonna autót. A bibije az a dolognak, hogy darálva. Magyarul autóaprólék, vagy ha így jobban tetszik: darált autó, esetleg gépkocsidara a rakományunk.
Itt állnak a rakparton, szépen felschlichtolva, a tömbökbe összepréselt autóroncsok. Ezeket szépen belerakják a darálóba, végigmegy egy hosszabb gépsoron, és a szállítószalagról, mint granulált gépkocsi potyog le (a baj csak az, ha a granulátumhoz vizet adsz, nem lesz belőle új autó, pedig milyen szép lenne!). Ezt aztán két daru gyorsan belénk lapátolta.
Érdekelt, hogyan készítik, mert ami a hajóba került, az elég tiszta fém volt, vajon hogyan választják el a fémet a többi anyagtól? Azt hiszem, valami mágneses frincfrancon megy keresztül, mert oda nem engedtek be, idegeneknek "no entry", így csak azt néztem, hogy kijön az autóaprólék a szállítószalagon. Be egy bódéba, az alatt meg szépen konténerekbe hullt külön-külön a réz a müanyag és a gumi. A kosz pedig külön.
Ez aztán a technika!
Ezt meg kell nézni, mert tanulságos lehet, hogy milyen szerkezet van a bódéban.
Hát, izé... négy pasas válogatta ki a nem odavalót a fémtörmelékből.
Végül is, az is technika.
Hogy kilegyen a rakomány, még 500 tonna más, hétköznapi ócskavasat is beraktunk, bulkheaddel (mozgatható raktárválaszfal) elválasztva.
Kávénál a barba kért süteményt. (Tegnap kaptunk a hajóbérlőtől két láda karácsonyi édességet, sütikét, csokikát, gyümölcsöt, pudingot...)
Hát, mintha a fogát húzták volna Jannak, és volt pofája, csak a főnök elé tenni két szeletet.
- Hát a többiek? - kérdezi.
- Nekik nem mondta, captain... - válaszolta Jan. A parancsnok jól kiröhögte, és beküldte, hogy adjon mindenkinek (köztük nekem is).
Jan egyébként kissé sóher. Ha kolbászt süt, csak egy szálat számol mindenkire, ez kb olyan hosszú, mint a debreceni, és fele vékony. Nos, ehhez az irdatlan mennyiségü kolbászhoz ad köretet is, mert ugye valamivel jól kell lakni a dolgozóknak. De hogy miért sárgarépa főzeléket készített, azt a jó isten se tudná megmondani.
Fáradt vagyok, megyek aludni, hajnali kettőre jön a draft surveyor, és háromkor a révkalauz.
Zuhanyzás közben valami nagyot durrant a fedélzeten. Amikor kijöttem a kabinba, látom, hogy éktelenül ferdén állunk, legalább húsz fokot dőltünk. Elszakadt az egyik farkötél (ráadásul ez volt dublinba kiadva, persze ez rövid volt, nem csoda, ha ez nem bírt megtartani), a hajó kicsúszott, a többi kötél megfogta, de olyanok, mint a hegedühúr.

December 21. szombat, Inverkeithing, úton. Az ügynök már fél kettőkor itt volt a draft surveyorral. Elvégeztük a munkát, 3047 tonna autódara van bennünk, meg 510 tonna egyéb ócskavas. Utána, fél háromtól vártuk a pilotot. Az persze négyre jön. Ettől hülyét fogok kapni, a barba hol helyi időben, hol hajóidőben beszél. Mi ugye tartjuk a közép-európai időt, a britek meg egy órával korábban járnak.
Kijövet olajtenger várt. Ez nem jellemző az évszakra.


Folytatom a könyveim bemutatását.

A Na, gyere ide, édes fiam... című kötet a negyedik könyvem  Szegeden, a Bába és Társa Könyvkiadónál jelent meg 2002-ben, de előtte a Vikk.net (azóta már megszűnt internetes kiadónál)

Az internetes kiadás kapcsán írta Katona Béla Sándor, a kötet lektora:

Mit mondjak? Nagyszerû!
Az úr vagy elképesztõ méretû empátiával rendelkezik, vagy csalt. Ez utóbbi esetben legfeljebb stilizálta a mûvet, de az eredeti valóban egy "fél tizenhat éves" fiatalembertõl származik.
Az eredmény szempontjából ez mindegy is, a szöveg abszolút hiteles, rendkívül szórakoztató; ha nem a képernyõn olvastam volna, azt mondanám: nem lehet letenni...
A mostani tizenévesek el fogják fogadni kortársuknak Oszkárt, az idõsebbek pedig a világrend változatlanságának bizonyságaként gyõzõdhetnek meg róla, hogy fiaik (lányaik), unokáik épp olyanok, mint hajdan õk.
Miközben kissé szorongva, esetlenül igyekeznek eligazodni a világban, szorongásukat, félszegségüket "nagypofájúsággal", "menõ szöveggel" palástolják. Fölénnyel, majdnem cinikus mindentudással nyilatkoznak családjukról, a másik nem tagjairól - miközben nincs az a hatalmas érzelemmennyiség, amellyel ki lehetne elégíteni szeretetéhségüket. Külön ki kell emelnem az alkalmazott nyelvi leleményeket - amelyek jóval többek, mint az ifjúsági rétegnyelv reprodukciói, bizonyos, hogy a szerzõ egyéni ötletei.
A téma láttán kissé tartottam tõle, hogy Janikovszky Éva vagy Adrian Mole utánérzést kaptunk, de nem. Utólag nyugodtan kijelenthetem, sem egyikre sem másikra a könyv olvasása során nem kellett asszociálnom. Gratulálok a szerzõnek.

A linken pedig Koppány Zsolt kritikája olvasható.

Szolgálati közlemények: 
1. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy máshol a Csunyarosszmajom podkasztot, mert zseniális - nincs olyan kérdés a világon, amit ne válaszolnának meg!
2. Ha a követsz a Fészbukon, akkor biztosan nem maradsz le a posztjaimról, míg egy csoportban könnyen eltűnhet, lekésheted a blogbejegyzésem! Az is gond, hogy véletlenszerűen a hülye fészbuk elutasítja a megosztást egy-egy csoportban...

MV Isartal - 5. rész

Megkérem a kommentelni szerető látogatóimat, hogy válaszoljanak: a bejegyzések túl hosszúak-e, megfelelő, lehetne hosszabb is. Előre is köszönöm!

2002. december 16. hétfő, Vliessingen, úton. Fél nyolctól kettőig tartott, amíg berakták a hajót. A tízórás hírekben újabb hajóbaleset:
A Tricolrra ráfutott egy hajó, pontosan derékba kapta. Négy vontató kellett, hogy leszedjék a roncsról.
Na, azért ez már hülyeség!
Az M/S Nicol, mert ez az olasz coaster neve, tisztje nem veszi a Navtexet (szöveges biztonsági közlemények)? Hiszen minden órában leadják a Tricolor pozícióját, és kérik, hogy biztonságos távolban hajózzon el mindenki. Ha pedig levették, akkor nem tették fel a térképre?
Érthetetlen!
Nem tudni a pontos idejét, de még nem volt világos. Fél kilenckor még félhomály van, így aztán nem tudom megmondani, kinek az őrsége volt. De ha a tiszt úré, akkor a barbát nagyon hatékonyan ébresztette!
Szerencse, hogy ballasztban voltak, mert így fel tudtak az ütközés után csúszni a roncs tetejére. Ha le vannak rakva, akkor most a Tricolor mellett ők is a hullámsírban lennének!
Ráadásul, az őrhajó többször is hívta őket, de nem válaszoltak. Vagy aludt (bóbiskolt, szunyókált, csukott szemmel gondolkozott) vagy nem volt a hídon az ügyeletes tiszt. (Ha szundi volt, akkor a tiszt őrsége volt, ha senki nem volt a hídon, akkor valószínűleg a barba lent pofázott a szakáccsal...)

Este a pilot (révkalauz) meséli: nem tudni, mi lesz a Tricolor sorsa, mert amikor elsüllyedt mindenki azt hitte, hogy francia vizeken történt, és a gall kakasosok fogják kiszedni a roncsot, illetve állják a költségeit.. De most úgy tünik, hogy nemzetközi vízen van, illetve víz alatt, és akkor senki nem fizeti a kibányászást, hát ott is marad! Pedig igencsak el kellene vinni a fenébe, mert nagyon a hajózó útban van az a roncs! (A laikus olvasóknak: A hajók a térképen kijelölt, a valóságban bójákkal jelölt hajózó útban közlekednek. Ez a baleset a Rotterdamból kivezető útvonalon történt, hallatlan nagy a forgalma, a Tricolor ott süllyedt el, ahol az észak-déli hajózóútba - szeparációs zónába - becsatlakozik. Az alábbi térképen látható az északi-tengeri szeparációs rendszer, a szürke sávokban hajózunk.)



2002. december 17. kedd, úton. Eseménytelen nap. Az idő igazán jó, tekintettel a decemberre. A reggeli hírek szerint egy német tankhajó ment neki a Tricolornak. Meg aszondja Vas István Zoltán, hogy szakértők szerint félő, hogy többezer tonna üzemanyag kifolyik az Északi-tengerbe.
Ezek szerint szakértő vagyok, mert a hír hallatán pontosan ezt írtam le. A többezer tonnát nem érzem szakértői véleménynek. Ezer körülre teszem...
Egy sztori Katona Miklós könyvéből:
Azon elmélkedik, hogy az osztrák-magyar haditengerészetnél szolgáltak kiváló magyar orvosok, és ennek illusztrációja az eset:
A hadihajó a Vörös-tengeren hajózott. Egy altisztnek egy balesetből adódóan begyulladt a szeme, és begennyesedett a szemgolyó, így szükségessé vált egy kisebb mütét: vágást kell ejteni a szemgolyón, hogy a genny eltávozzon. De napok óta viharos tengeren hajóztak, és a hajó veszettül himbálózott. Hogy a kis mütétet elvégezhesse, az orvosnak elképesztő ötlete támadt: a beteget felültették egy függőágyra, az orvos vele szemben helyezkedett el, így az ágy együtt hintázott velük, de egymáshoz viszonyítva nyugalomban voltak.
Egy alkalmas pillanatban az orvos megejtette a vágást, és ezzel megmentette az altiszt szeme világát.
Miért írtam ezt le?
Csak egy apróság miatt. Ez az eset dr. Gáspár Ferenccel esett meg a XIX. század végén. Valószínü, hogy szerepel a könyvében.
És nyilván olvasták sokan, és senkinek nem tünt fel, mert nyilván nem olvasta tengerész, vagy ha igen, nem akarta, nem volt módja elmondani, hogy mennyire szükségtelen "virtuskodás" volt, amit az orvos tett.
Azt hiszem, egy hadihajó parancsnokának fontos minden embere épsége, és ez elegendő indok lett volna arra, hogy megkérjék, változtasson ugyan irányt, nem több időre, mint negyed órára. A hullámokat farból kell venni, és akkor egyszeriben megszünik a hajó billegése, nem fog bólogatva ütni se, hanem a farát riszálva szépen halad majd, bár jobbra balra "csúszkálhat", de ez semmi esetre sem heves, a beavatkozásra mindenképpen lett volna nyugalmas pár perc.
Nos csak ennyit akartam elmondani az eset kapcsán.

2002. december 18. szerda, úton, Montrose. Reggel érkeztünk, de éjjel visszavettük a sebességet, mert nem tudtak bevinni, csak a magas vízzel. Még ki se kötöttünk, de a daru már felettünk volt, persze mit se értek, kezdeni csak akkor lehet, ha kinyitom a raktárt, és azt csak azután lehet, ha már nem kell a horgonygép az orrkötelek meghúzásához.
Elkezdték. Hátrajövet látom, hogy a parton sok jég van. Itt már tél van a javából, éjszaka erősen fagyott. És a környező hegyekben hó van.
Jan és Joseph kimentek a Tescoba, a barba kiküldte őket bevásárolni. Nekem is volt húsz fontom, hát kimentem én is. Egy komputer bolt mellett elmentem, de csak játékokat és szoftvereket láttam a kirakatban, ezért nem kérdeztem be monitor miatt.
A Tescoban körülnéztem, aztán hagytam a szakácsékat, hadd böngésszenek.
Mégis bementem a komputerboltba, elsírtam a bánatom, és elküldtek a másik üzletbe, azok foglalkoznak használt monitorral, mondták.
Ki is néztem egy jónak tünőt, de nem vágtam bele hübelebalázs módjára a vásárlásba, Megmondtam, hogy kihozom a laptopot, és kipróbáljuk. Ebbe a kiszolgáló készségesen bele is egyezett, gondolom azért, mert mást nem tehetett.
Bementem, elmondtam a barbának, kölcsönadott tíz fontot, mert 25-öt kóstált a monitor, elővettem a nagy bőröndömet (jól táguló, zipzáras, szóval reménykedtem, hogy belefér).
Vissza az üzlethez.
Nem volt időm gyönyörködni a kisváros - 15 ezer lakosan van a skót városkának, a közeli nagyvárosok: délen Edinborough északon Aberdeen - főterében és a templomban. A városháza árkádjai alatt siettem az üzletbe. Kipróbáltuk a monitort, hát kiderült, hogy jobb, mint a hajóé. Ugyanis ezen nem hármas átfedésü volt a kép, hanem négyszeres...
Rögvest lelombozódtam.
A fiatalember hozott egy másikat, azzal kiválóan müködött.
Aszondja, mert ez nem csak bót, hanem service is, hogy ennek semmi baja, csak a képernyő beállítását kell megváltoztatni 800 x 600-ra.
Nosza rajta, nekiálltam ott helyben, mert azt nem kockáztattam meg, hogy a hajón kezdjek varázslani, azt ott állok a csoda közepén, egy nem müködő szerkezettel..
Csak nézett kifelé a szakértő fejéből amikor meglátta a Linuxot. Most találkozott először ezzel az operációs rendszerrel. Közben megjött a tulaj. Nézi ő is, kérdezi:
- Ez milyen nyelven beszél?
- Magyarul... - mondom, ami igaz is.
- Hát nem sok magyar fordult meg ebben az üzletben - mondja.
- Két éve volt egy orvos - helyesbít a fiatalember (úgy döntöttem, hogy a fia).
- Ennyi - mondja. Akkor 100%-kal megnyomtam a magyarok forgalmát!
Beállítom a képernyőt, de hiába, a négyes átfedésen nem segít.
- Vigye ezt el... - mutatja a nagy monitort. - Húsz fontért odaadom. Nincs meg az állványa, amin forgatni lehet, meg beállítani.
- Hát, az nem nagyon kell nekem... - mondom, és nem mutatom, hogy ennek örülök is, mert így jobban elfér a polc alatt a kabinasztalon. Megegyeztünk. Húsz font, hazai fogalmakat tekintve kilencezer forint körül lehet. Ám én azt számolom, hogy két karton LM nem volt tíz euró se, azaz gyenge kétezer forint. Ha hat hónapra megoldja a monitor gondomat, akkor megéri.
Előveszem a bőröndöt, hát nem megy bele, bár ezen nem csodálkoztam, amikor megláttam. Ami a röhej, jobb mint ami otthon van az asztali gépemhez, és ki kell dobnom (illetve egyszerüen itt hagyom a hajón, ha hazamegyek). Valahogy beletuszkoljuk, úgy, hogy a húzózárat félig fel tudom húzni, szerez a fiú egy drótot, azzal átkötjük.
- A kikötőbe be lehet menni kocsival? - kérdezi a férfi. - Beviszem, ne gyalogoljon ezzel a böhöm csomaggal...
Bepakoltunk a furgonjába, és bevitt a kikötőbe, egészen a hajóig.
Nekem aztán ne mondjon ezentúl senki skót (zsugori skót) viccet!
Hogy jobb kedvre derítsem, a focira terelem a szót.
- A Montrose még a skót liga negyedosztályában játszik? - kérdezem.
Bólint. Meg legyint.
- Kivel játszik legközelebb? Az East Stirlingshire, a Dumbarton, az Arbroath lesz az ellenfél?
Néz rám, mint aki nem látott még fehér embert.
- Maga magyar, honnan ismeri a skót foci legutolsó vonalában játszó csapatokat?
- Berewick Rangers, Ross County... - folytatom.
- Nana! A Ross a Division 2-ben játszik. - mondja, és örülni látom, hogy megfogott.
- Akkor feljutottak... - mondom, hogy némi igazam nekem is legyen. Nem folytattuk, mert megérkeztünk a kikötőbe.
Elköszöntünk egymástól.
- A fuvar a karácsonyi ajándékom - mondja.
Kellemes karácsonyt kívántunk egymásnak, s bejöttem. Mondanom se kell, hogy azonnal beállítottam a monitort.
Vacsora után beállítottuk a bulkheadet (mozgatható raktár válaszfal), hát nem volt egyszerü, már régi, és a szigetelő gumilemez mindig begyürődött a dőléstől, merthogy közben rakodtak.


Folytatom a könyveim bemutatását.
Harmadik könyvem a Gudrun, a katona címmel jelent meg, szintén a Biró Family kiadónál, 2000. Ezt Steve C. Kelly álnéven írtam.

A 2000-es év hozta meg a harmadik kötetem. Mint az önéletrajzomban olvasható, számítástechnikai végzettségem is van, ezért a számítógép, az internet, minden, ami elektronikus és be lehet kapcsolni, közel áll hozzám. Ebben a könyvben egy kommandósról írtam, aki egy akció során merõben új helyzetben találja magát. Egy tízéves forma kisfiúval kell közösen megoldania a feladatát. A gyermek vad ölni akarása, még a katonát is megrettenti... Izgalmas kalandokon mennek át, természeti és az ellenség állította akadályokat gyõznek le, hogy végül teljesen meglepõ fordulatot vegyen a befejezés, ahol a virtuális és a valódi világ egy kicsit összekeveredik...
Az Üj könyvek azt írta a kötetről: kár, hogy Mátrix utánérzés. Pedig a Mátrix 1999-ben került forgalomba, a kézirat lezárva: 1998. Most mondhatnám, hogy a Mátrix Gudrun... utánérzés, de nem mondom! :-)

Egy kritika::

A normális színezetû fantasztikum, valamint az akarva-akaratlanul posztmodern szerkezettel, struktúra játékkal kifejezett humánus elkötelezettség elõnyösen ötvözõdik a már-már krimiszerûen érdekes történetkezeléssel. A valójában csak a mû végén megfejthetõ "fejezetcím-számok" olyan megoldásként hatnak, mint  - és ezzel az író nemzedékének "magas irodalmából" veszem a példát - mondjuk Temesi Ferencnél a szakaszjelzõ kártyalapok stb.
A befejezésben a "game over" kifejezés megjelenése meghökkentõen aktuális gondolkodás- és áramkörbe: az ezredvégi irodalom "a játszma vége" tudatába kapcsolja a szerzõt (s még jó, ha "a feladta teljesítve").
    A katona-, a katonaság-motívumot érvényességében és szimbolikusságában is elismeréssel fogadhatja az érzékeny olvasó; ugyanez érvényes az új tartalmakat nyerõ gyerek-motívumra; s külön elemzést érdemelne a névválasztás, a névkezelés (nem véletlen, hogy ez a motívum a Gudrun név leírásával oly nyomatékosan exponálódik)
    A szerzõ olyan mûvet hozott létre, amely vállalható, eredeti epikai mû, s rávall a kortársi prózára.
   A regény karakterében és alakításában részint egy forgatókönyvre - egy jó forgatókönyv lehetõségére - ismerek. Csak hát hol van az a filmes, és hol az a tõke, aki-amely ebbõl filmet varázsol...?

Tarján Tamás
író, irodalomtörténész

Szolgálati közlemények:
1. Az asztali gépen működik a Fészbuk kommentelés, mobilon nem
2. Az asztali gépen az oldalsávban vannak az eddig kitett Naplóim linkjei, ha kihagytál valamit, ott bepótolhatod! Mobilon ehhez le kell menni a lap aljára és az ímélcímem alatt találod!
3. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy másho a Gombapresszó podkasztot, mert zseniális - persze vannak ellenkező vélemények is, de...
4. Nagyon jó podkaszt a Hihetetlen történelem is, csak ajánlani tudom!
5. Ha a követsz a Fészbukon, akkor biztosan nem maradsz le a posztjaimról, míg egy csoportban könnyen eltűnhet, lekésheted a blogbejegyzésem!

Isartal 4. rész

December 12. csütörtök, Pasajes, úton. Még félkarú óriás se vagyok a laptop nélkül. Nagyon hiányzik. Nem tudom, mit csinálok nélküle, de biztos vagyok benne, hogy valamit kitalálok, mert ez nem állapot: a könyvek, az olvasnivaló benne van. Hiába töltöttem volna le a MEK-ről? A naplóm hozzáférhetetlen, nem beszélve a betervezett munkákról: az eddigi naplóim rendbetevéséről, a kézirat (Isten hozta Panamában) átolvasása, húzása, toldása...
Nem tudok így levelet küldeni, mert ha még nem írtam volna le - de biztos, hogy utaltam rá -, a napló megy haza levélként a családnak, aztán van aki elolvassa, van aki belenéz, van aki a kezébe se veszi, mert ez minden írás sorsa.
Fáradt vagyok.
Ez a fáradtság azért minőségében más, mint például a Lys Carrieren volt: nem tudom idejét, mikor másztam ennyit a raktár oldalán lévő létrán, hogy fentről nézzem a rakodást.
Flushingba megyünk, onnan van rakomány Montrose-ba.
Antwerpen - Pasajes 799 mérföld volt.
A tévében új sorsjegyet reklámoztak (a spanyoloknál nem lottó, hanem loteria, sorsjegy van): Galíciáért. (A Prestige a galíciai partoknál süllyedt el). Becsületére legyen mondva a spanyoloknak, veszik, mint a cukrot.
Indulás után mondta a barba, hogy elsüllyedt egy tanker (olajszállító) Klaipeda előtt. Kijött a kikötőből, és egy kanyarodás helyett meg se állt a fenékig. Ez így történt, ha jól értettem a barbát, mert elég sok németet kever a beszédébe...

December 13. péntek, úton. Dühöngök, hogy nincs mivel írnom. Mondjuk éjszaka nem is tudtam volna, annyira lityegtünk. Először jobbra fordultam 30 fokot, cikkbe, majd cakkba hatvanat.
Kérdés jött a hajóbérlőtől, hogy fel tudunk-e venni 2 fajta ócskavasat, 500 és 2900 tonna bontásban. A jó hír: igen. A rossz: ehhez bulkheadet (elválasztó falat) kell állítani.
Délelőtt úgy tíz óra lehetett, amikor megriadtam, s amolyan félálom féle állapotban leledztem, s közben kitaláltam egy novellát, aminek ideiglenes címe Munyóka hallhatatlansága. (itt elolvashatod)
Ha most lenne komputerem...
De nincs, hogy a fene egye meg!

December 14. szombat, úton. Éppen azon elmélkedtem hajnali kettőkor a hídon, hogy kell valahogyan szereznem egy monitort, amikor cseng a mobilom. Teljesen véletlen, hogy be volt kapcsolva. Az asszony hívott:
- Isti, te voltál? - kérdezi, mint szokásos, de őrült álmos hangon. (Tudnivaló, hogy ha beszélni akarok a családdal, akkor felhívom az asszonyt, megvárom, amíg egyet cseng a telefon, és bontom a vonalat. Ekkor Enicinek hívni kell, és ilyenkor a szokásos kérdés: Isti, te voltál? Ezt az eljárást azért fejlesztettük ki, mert így harmadába kerül a beszélgetés, mintha én hívnám külföldről. Külföldre készülők, lehet utánozni...)
- Nem - válaszolom az asszony kérdésére.
Kiderült, hogy a kincsem azt álmodta, hogy egyet csöngettem, és altató ide, mély alvás oda, felkecmergett, és "visszahívott". Jó tíz percet beszélgettünk.
Ebédre eintopf volt, de nem is ez a lényeg, hanem az a finom, friss buci, amit Jan alkotott mellé.



Délben a barba újságolja a hídon, őrségátadás közben: reggel a ködben egy autószállító és egy konténeres összeütközött az Antwerpenből kijövő és az északra menő szeparáció (a hajóforgalmat elválasztó sáv) kereszteződésénél. A felborult és elsüllyed hajóban 3000 autó volt! Drága ócskavas, azannyáját nekije! A legénységet kimentették, és Dunquerke-be vitték.
Mi lehetett az összeütközés oka?
Egy a biztos: semmi okosat nem tudok kitalálni...
Ahhoz nem kell nagy ész, hogy tudjam: ha nem szedik ki gyorsan, akkor ebből is kifolyik az üzemanyag, nagy valószínüséggel nehézolaj, s akkor nézhetnek, akinek a partjaira sodorja a tenger és a szél az újabb adag olajmocskot...
Mi nem mentünk fel annyira északra, hogy láthattuk volna a hajót, vagy a roncsot.

December 15. vasárnap, úton, Vliessingen. Ebédelek. Beront a szalonba Edmondo:
- Pilot... a pilot... helikopter... a pilot (révkalauz) helikopterrel érkezik! - hadarja, és csillog a szeme, gyerekesen örül a nagy kalandnak!
Gyorsan hozom a fényképezőgépet, mert ilyenben még nekem se volt részem. A decken (fedélzeten) látom, hogy a Belga Légierő helikoptere "áll" felettünk, és éppen mentési gyakorlatot tartanak. Leengedtek két embert, egyenként, majd elment, s mintegy öt perc múlva visszatért az égi szitakötő.
Leengedte a kötelét, és a mentést gyakorolták. A "katona" magára kötötte a "civilt, a tengerészt", és úgy emelkedtek magasba a himbálódzó kötél végén.
Szolgálatban kikérdeztem a pilotot, mit tud az összeütközés körülményeiről? Hát semmit nem tudott. Illetve annyit, hogy a két hajó egymás mellett ment, az egyik előzte a másikat, de túl közel voltak, és a csatornahatás miatt történt a baleset (ha két hajó túlságosan közel halad, akkor a közöttük levő vízben a víznyomás hirtelen lecsökken, és a túlsó oldalon a normális víznyomás menthetetlenül egymásnak csapja a két tehetetlen testet. Lehet, hogy ez történt).
De az is elképzelhető, mondta a révkalauz, hogy a bal oldali hajó Németországba tartva a jobb oldali elé vágott, s felborította.
Mire otthon gépbe írom, addig biztosan többet tudunk, sőt el is felejtettük az egészet, hisz mindenki jól járt: a tengerészeket kimentették, a tulajnak fizet a biztosító és a P&I (hajótulajdonosok önsegélyző csoportja), az autóipar "kénytelen"' újra legyártani a 3000 gépkocsit.
Fél négyre kikötöttünk, beszéltem az asszonnyal.
A híradóban láttam, hogy a M/V Tricolor (ez az autószállító neve, M/V = motor vessel, motoros hajó) oldalára dülve pihen a vízben. A légi felvételben persze tökéletesen látszik a test, ami alacsony víznél egy méterre kiemelkedik a tengerből, de magasnál mindenestül víz alá kerül.
Este hétkor kiment a szakács és két matróz a tengerészklubba.
Én a barbával próbálgattam a hajón található összes monitort a laptophoz. Két régi meg se nyikkan, de az ő kabinjában levő képernyőjét gyönyörüen kezeli.
- Chief, venni kell egy használt monitort Montrose-ban. - ajánlja, amit már két napja forgatok a fejemben. (chief - elsőtiszt)
Nyolc után letópláltam a szalonba. Dabla Kossi videózott. Nem akármit nézett. A kezdő képsorokon egy embléma, s rajta a felirat: Church of all nations. Ez a minden nemzetek egyháza, nagyjából az ENSZ szerepét töltheti be a vallásos Afrikában.
- Tagja vagy te is? - kérdem Kossit, mert izgat a kérdés.
- A rotterdami szervezetnek - válaszolja a legnagyobb meglepetésemre.
A videón Joshua próféta - természetesen afro-afrikai - tart beszédet a nigériai zsinagógában, aztán csodákat müvel.
Laza bevezetésként meggyógyít egy paralízises hölgyet. Csak ráteszi a tenyerét, megmasszírozza a bokáit, és lám, megtörténik a csoda, az 58 éves hölgy felkel a kerekesszékből, és bizonytalan léptekkel megindul.
Ezután nehezebb feladat következik: egy világéletében süket, holland kisfiú szeme előtt hadonászik, markolássza a térerőt, energiát ad, és megkérdezi a gyermektől:
- Hány éves vagy?
- Kilenc - jött a válasz, ami csoda, mert eddig ugye a kisfiú nem hallott.
- The God is great! (Az Isten hatalmas!) - mondja Kossi, és nem vitatkozom vele, mert ez valóban így van. Kossi mélyen átéli az egészet, együtt énekel a meggyógyultakkal, együtt tapsol a gyülekezettel, és szurkol a prófétának, akin látszik, nincs szüksége rá, mert tutira megy.
A következő betege egy ajak és vaginarákkal megvert ifjú asszonyka. A nő szája valami borzalmas. Kisebesedve, képtelen beszélni és képtelen enni. A rák egy éve gyötri, ha hinni lehet a feliratnak, amit maga előtt tart. Ja, és képtelen közlekedni, mert ugye a hüvely is, és ha olyan, mint az ajka, akkor nincs semmi csodálkozni való.
Joshua köröz a nő fölött, az Úr áldását kéri, és persze az asszony "kihányja" a rákos gócot magából. Ezután hangosan közli, hogy már tud beszélni, és megmutatja, hogy enni is.
Egy későbbi felvételen az asszonyka mutatja az ajkát, fogdossa, hogy láthassuk: nem fáj. Sőt, mutatóujjával megböki magát alul is, hogy bizonyítsa: már ott se fáj.
Hát ilyen kérem ez a próféta.
Hinnék én is neki, szívesen, mint Dabla Kossi, de elrontja a hitemet, hogy a paralízises nő (akinek az egész teste béna három éve), milyen szorgalommal tartja, és igazgatja a kezében a táblát, amin minden le van írva.
Örülnék annak is, hogy a kilenc éves kisfiúnak megadatott a hallás képessége, ha...: ha a bevezető képsRoknál amikor amikor a próféta kérdezi, hogy:
- Ugye nem hallod amit mondok, kisfiú? - akkor a nem halló kisfiú nem rázná meg a fejét egy picit.
Nem értem ugyanis, hogy a csoda után, amikor megkapja a hangok csodálatos világát, honnan a francból tud angolul? Ugyanis azt meg kell ám tanulni! Meg kell az agynak tanulni feldolgozni a sok-sok addig totálisan ismeretlen zörejt, fel kell ismerni a beszédet, és tudnia kell egy idegen nyelvet is (angol), csak úgy kapásból.
Azt vártam volna, hogy a füléhez kap, és mint az eszelős mered mindenkire, az zajok és hangok rettenetes világában... Ehelyett ott volt a kisfiú önelégült mosolya, ami azt mutatta (nekem): na, milyen voltam?
Persze elfelejtem, hogy csodáknak vagyok szemtanúja, és a csodatevő mindezt nyilván elrendezte az egyik kézmozdulatával...
Hinném az ajakrákot is, csak ne lett volna olyan jó húsban az az asszonyka, aki már egy éve nem tud enni...
És amikor a csoda folytán már ehet, akkor mint a kiéhezett vadállatnak kellett volna rávetni magát a tányérnyi rizsre, nem unottan turkálni, és ímmel-ámmal legyürni két falatot.
Szóval egyelőre nem lépek be Joshua próféta egyházába.
Pedig három mozdulattal milyen tök egészséges tengerészt faraghatna belőlem! Nem kellene Ravára járnom (Rava - a pilóták, sztyuvik, tengerészek eü. vizsgálatát látja el.), és aggódnom, hogy kiszuperálnak a vérnyomásom miatt!


Folytatom a könyveim bemutatását.

Második könyvem a Bonzsúr Indonézia, Biro Family kiadó, 1998.

Az egyszerûség, és a reklám kedvéért ide másolom a kötet hátoldalán lévõ fülszöveget:
Tudja-e az olvasó, hogyan élnek egy tengerjáró hajón?
Hogyan ünneplik a tengeren a karácsonyt és a szilvesztert?
Mi a teendõ, ha súlyos sérült van a hajón?
És egy hajót miért lehet letartóztatni?
Kíváncsi arra, hogyan keresztelik meg a nyílt vízen a "pogányokat"?
Mit tenne ön, ha vízbe esett tengerészt kellene megkeresnie?
Mit csinál a feleség egy tengeri úton?
Mit tesz a pánikba esett asszony, hogy elkerüljék az összeütközést?
Találkozhat-e egy tengerész valódi szerelemmel a kikötõvárosokban?
Elképzelhetõ, hogy valaki a feleségét egy zsaroló ágyába küldje?
Hogyan csajoznak a partra szabadult tengerészek?

Egy kritika:
Ámuldozva olvastam - én, az úszni sem tudó - azokat az érzékletesen és lírai eleganciával elõadott cselekmény-fordulatokat, amelyek mögött mind tényhûség, mind fantáziamunka körvonalazódott. Elevenek a jellemek, hiteles a világ, s a tengerészélethez (okkal vagy ok nélkül) a köztudatban hozzákapcsolt nyersesség - a szexuális szabadosság, a beszédmód keménysége stb. - is megfelelõ: mert elemelt, megformált irodalommá tett ábrázolást kap. (Bár éppen nyelvi, stiláris értelemben néha gondolkodóba ejt a szöveg.) Ezt a semmiséget csak azért teszem szóvá, mert a pallérozott, választékos szép textus (melybõl nem hiányzik a föntebb jellemzett elementáris erõ és monumentális környezet univerzális rajza) néha éppen gördülékenységével állít meg.

Tarján Tamás
író, irodalomtörténész

Szolgálati közlemények:
1. Az asztali gépen működik a Fészbuk kommentelés, mobilon egylőre nem, most járok utána!
2. Az asztali gépen az oldalsávban vannak az eddig kitett Naplóim linkjei, ha kihagytál valamit, ott bepótolhatod! Mobilon ehhez le kell menni a lap aljára és az ímélcímem alatt találod!
3. Aki teheti, hallgassa a Spotify-on vagy másho al Gombapresszó podkasztot, mert zseniális - persze vannak ellenkező vélemények is, de...

MV Isartal - 3. rész

December 7. szombat, úton - Angol csatorna. Felkelek a hajnali őrséghez, kilépek a kabinból, a cipőm és a kinti papucsom lágyan ringatózik az Északi-tenger vizén, mely meglátogatott minket a felépítményben. Az irodában tizenöt centis víz hömpölygött, ahogy a hajó billegett, a lépcső aljában levő ketrec tele, onnan átcsapott, és a folyosót áztatta, még a szalonba is benézett, pedig a küszöb 5-6 centi magas, a konyhába már én vittem be a papucs talpán.
A matrózokat gyorsan kirúgtuk az ágyból, ha már a páncélajtót nyitva hagyták, akkor takarítsanak.
Reggel hatkor jön a barba:
- A szakács a bünös! ő volt kint levegőzni, és nem zárta be maga után! Na, kap majd, ha felkelt - mondta vigyorogva. Gondolom Dzsozi és Edmond nem vigyorogtak, amíg összeszedték a vizet.
Délben a szakács:
- A pilot hagyta nyitva az ajtót!
Logikus. Aki a bünös, az régen kiszállt már...
Bár lehetségesnek tartom.
Randa idő van, de egyelőre kibírható, mert most van azon ritka alkalmak egyike, amikor a 7-8-as szél hátulról jön. Majd ha kimegyünk a Vizcayára, akkor billegünk majd másfél napig rendesen.
Ismerkedem a hajóval, a számítógépes adminisztrációmat alakítom az ittenihez.
Amíg vacsoráztam a matrózok a folyosón viháncoltak. Sürün kattogott a fényképezőgép, nagyokat röhögtek, egyszer Kossi kilépett a takarásból, igen mutatós volt, valami kalap volt a fején, fehér sál, szivar a szájában, valami lila zakó... Amint meglátta, hogy észrevettem, visítva rohant a fal takarásába, és hallottam, hogy szívből röhögnek mindhárman.

December 8. vasárnap, úton - Angol csatorna, Viscaya. A hajnali őrségben elkezdtem olvasni, javítani az Isten hozta Panamában címü kéziratomat. Meg kell, hogy mondjam, nagyon tetszik. Közhely, de igaz: úgy olvasom, mintha nem én írtam volna, jó közelítéssel elfelejtettem a nyolcvan százalékát. Nem a történetet, hanem azt, hogy hogyan írtam meg. A párbeszédeket. Az apró sztorikat. Visszaemlékezve arra, amikor írtam, most másként látom a főszereplőt, az elsőtiszt feleségét. Igaza volt az apámnak: egy dög, kellőképpen antipatikus. Jól van megírva, most látom csak igazán, hogy immár elfelejtettem, hogyan is rajzoltam meg. Sikerült amit akartam: egy utálatos nőszemélyt alkotni. Persze ott van ellentéteként a harmadik tiszt felesége.
Délben kiértünk a Viscayára. Nem is billegünk úgy, ahogyan feltételeztük.
Ebédre paradicsomleves, sült csirkecomb, főtt burgonya, egy kevés hagymás, párolt gomba, saláta, végül fagylalt.
A szakács átlagos. Semmi különös. Illetve ilyen paradicsomlevest nem ettem még, minden volt benne, ami nem kell: sárgarépa, káposzta, zöldborsó, a hézagokat elázott csillagtészta töltötte ki, és az egész sürüre berántott, gyengén paradicsomos csuszpájzban csúszkált...
Csirkecomb: mivel nincs más szárnyas a hajón, csirkének kell lennie. Negatív rekord javított, ami a C/T lefedettségi mutatóját illeti (csirkecomb/tányér, ami annál ember közelibb, minél inkább tart az egyhez). Azt hiszem, úgy a tenyerembe tudnám venni, hogy nem deformálódna a comb, és nem is lógna ki oldalt a markomból...
Viszont a kávéhoz püspökkenyeret kaptunk, de ez bolti volt.
Kezdem megszokni a Linuxot. Azt hiszem, ha jól be van lőve, akkor felhasználóbarát ez is, és mint minden rendszernek ennek is vannak olyan meglepő szolgáltatásai, ami a Windowsból hiányoznak. Persze van hiányérzetem is, de azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy nem ismerem olyan alaposan a programokat, mint a Windowsban.

December 9. hétfő, úton - Viscaya. Elkezdtem olvasni Katona Miklós: Csingtau 1914 címü könyvét. A cím alatt ez áll: történelmi regény.
Számomra ez furcsa meghatározás. De a kötetre illő. Nem tudom úgy olvasni, mint egy regényt. A valóságot tartom a kezemben, az első világháború egy apró szeletét, azt, amit nagyon kevesen ismernek itthon, s aminek a szerző alapos ismerője. Katona Miklós sajátos stílusban írja "regényeit". Az ember néha azt hiszi, hogy dokumentumkötetet olvas, s nem is hibázik: az író alapos munkát végzett, a felsorolt irodalomjegyzéket bármely, tudományos alapossággal megírt, száraz és unalmas tanulmány is megirigyelhetné. De ez a kötet nem unalmas, ellenkezőleg: izgalmas, érdekes olvasmány. Azok számára, akiket érdekel a történelem, és azok számára is, akik "mindössze" I. Világháborús regényként veszik kezükbe.

December 10. kedd, úton, Pasajes. Hajnali fél egykor érkeztünk. "Captain, maguk lesznek az elsők, akiket beviszünk" mondta a pilotállomás. Tíz perc múlva halljuk, hogy egy másik hajónak mondják: negyedóra múlva beszáll hozzájuk a révkalauz.
- És velünk mi lesz? - kérdezte a barba.
- Várjanak egy órát - hangzott a nem túl szívderítő válasz. Fél háromra kötöttünk ki. Gyorsan kellett aludnom, hogy fél hétig kialudjam magam.
Fél tízkor kezdték a kirakást, azt mondják, csütörtökön lehetünk kész. Ahogy este elnéztem, lehet, hogy holnap befejezik.
Felháborító: Edmondónak még nem szült meg a felesége.
Encsike este negyed kilenckor hívott. Ekkor indult haza az iskolából. Túlfizetett, alig dolgozó tanár.
Amikor hazaért, akkor is felhívott.
Jól van.

December 11. szerda, Pasajes. Nézem a tévét. Új spanyol szót tanultam, és jól megtanultam, a voluntarios szóról van szó. Azt jelenti: önkéntes. Számomra a voluntarios olyan embert jelent, aki fehér overálban dolgozik a parton, a tengeren sárga vízhatlan ruhában. A voluntarios, viseljen bármilyen színü védőruhát, onnan ismerszik meg, hogy tetőtől talpig feketéllik a nyersolajtól. Sokan vannak. Zömmel spanyolok, de több ezren jöttek az EU tagállamokból, és gondolom máshonnan is.
Számukat körülbelül 9000-re teszik.
Az önkéntes reggeltől estig dolgozik. A tengerből kimerik az úszó olajat, és tartályokba gyüjtik. Nem nagyok ezek a bárkák, de mindegyikben hét nyolc önkéntes dolgozik. Könyékig turkálnak a mocskos vízben, emelgetik a nehéz, mocskos vödröket.
A parton dolgozó voluntarios lapátolja a homokon összegyült, sok helyütt tíz centi vastag, megdermedt fekete mocskot. A lapátost két vödröző szolgál ki. Cipelik a teli vödröt az alkalmas helyen parkoló gyüjtőtartályba. De még ők a szerencsésebbek.

A nyugati spanyol partok mentén sok a sziklás, köves partszakasz. Itt az apró köveket egyenként megfogják, és lefejtik a rádermedt olajat, és vödrökbe gyüjtik. Minden követ meg kell fogni, megemelni, hogy az alatta levőt is megtisztogathassák. Sziszifuszi munka. Nem látni a végét. De a voluntarios teszi a dolgát.

A sziklák között dolgozók letérdelnek a nagyobb kövekre, és a repedésekbe benyúlnak, marokkal merik ki a mocskot, könyékig vájkálnak a fekete masszában, hajlonganak, amíg valamit is vödrökbe tudnak gyüjteni. Akik a vödröt cipelik, sokszor messzire kell bukdácsolni a köveken, veszélyesen billegő sziklákon egyensúlyoznak, de teszik a dolgukat, mert ők a voluntariosok.
De dolgozik mindenki, akinek számit a part, az élővilág, az otthona. Bombeirosok, azaz tüzoltók dolgoznak látástól vakulásig, a halászok építenek védőgátat a kis halászkikötők elé.
Ők a legnagyobb vesztesei a környezeti katasztrófának.
Ők a tengerből éltek, most hosszú évekig nem halászhatnak a partok közelében. De egyelőre ki se futhatnak. A spanyol partok előtt 150 kilométer hosszú és 80 kilométer széles sávban terül el az olaj. persze ez nem összefüggő réteg, apró olajszemcsék, nagyobb lebegő darabok, és a fenékre lemerült hurkányi, gyurma keménységü olaj szennyezi a vizet a fenéktől a felszínig.
Borzasztó.
A halászok napi negyven euró támogatást kapnak az államtól. Többen a hajójukat szépítgetik, bíznak benne, hogy kifuthatnak még a tengerre, és zsákmánnyal megrakva térhetnek haza.
Mindenki teszi a dolgát: az önkéntesek és a többi, ezzel a munkával megbízottak, gyüjtik az olajat, a kormány nyilatkozik, a média ontja a híreket. Egyébként honnan tudnám magam is?
Képeket közvetít a tévé a 3600 méter mélyen pihenő MT Prestige tankhajóról, látni, hogy vastag csíkban kígyózik fel az olaj. Megállíthatatlanul. A kormányszóvívő szerint napi 125 tonna szivárog ki a roncsból. Mindenről beszélnek, csak egyről nem: a főbünös tulajdonosról. Ő, valahol jó messze elbújik a névtelenségben, felveszi a biztosító által fizetett summát, és mossa kezeit. ő nem tehet arról, hogy a Prestige állóhajó volt másfél évig, olajtartályként üzemelt. Öreg volt. Elsüllyedt. Most aztán előveszik a görög parancsnokot, hogy rosszul rakták be a hajót? Lehet. De az biztos, nem ő az egyedüli felelős.

A rakodással nem lettek kész estére.
A domboldalon, szemben a hajóval van egy érdekes és modern épület. Lábakon áll, a tetőzete három egymásba csúsztatott háromszög. Megkérdeztem az ügynököt, miféle épület. Kesernyés mosollyal mondta: baszk tannyelvü iskola, elemitől az egyetem kezdetéig tanulhatnak itt a fiatalok. Bentlakásos intézmény.

Megtörtént a rettenetes: megint elromlott a laptop képernyője, nincs világítás, ugyanaz a hiba, mint amivel már oly sokszor volt szervizben.
Még szerencse, hogy az adminisztrációmat tudom kézzel csinálni, olyan kevés. És nincs igazán szükség komputerre hozzá, bár igazán utálok monoton munkát végezni, szolgálati lapokat vonalkázni, brrr...
És tegyük hozzá: még mindig sokan vannak, akik így tesznek a mai napig is.
Délelőtt, amikor még volt laptopom, elkezdtem írni, ami a környezeti katasztrófa kapcsán kibukott belőlem.
De mielőtt folytatnám, elmondom, hogy most (december 15-én este) a hajó "hitelesített" számítógépének a monitorát használom, ami egy kissé kényelmetlen. Valami kalandból kifolyólag nem kezeli rendesen a laptop, ezért van három képem, frankón egymásra csúsztatva, és egér legyen a talpán, amelyik kitalálja, hogy az ikonok közül melyik a klikkelhető...

Az előző részek Fészbuk kommentelői között volt egy kedves hölgy, aki azt írta: miért nem írok könyvet. Ez adta az ötletet, hogy a blogbejegyzés végén mondjak pár szót a könyveimről! Elsőként jelent meg a Jamiaországtól az Óperenciáig című kötetem a Biró Family gondozásában. Könyveimet Nagyszékely István néven írom, tisztelegve a tolna megyei (valaha 2500 lakosú de most már kicsi, talán 500 fős lehet) falu előtt, ahol gyermekkorom töltöttem.

Aki nem Békéscsaba környéki, annak elmondom, hogy Jamina ma Békéscsaba 5. kerülete. Csabán születtem a Jókai u. 3 számú házban, azt hiszem már lebontották, így emléktáblát majd csak a szobromra tehetnek a derék csabaiak!

Megjelent 1997-ben a Biró Family Kft-nél.

A kötetben gyermekkoromra emlékező anekdota jellegű írások vannak, a második részben pedig hajón írott naplórészlet van, jelesül az MV Humberen töltött behajózásból! Az sem volt piskóta, tizenhárom kemény hónapot töltöttem a fedélzetén! Azért tudtam ilyen sokáig húzni rajta, mert lejött a feleségem Konstanzába a kisebbik fiammal nagyjából egy hónapra, amíg a hajógyárban javítottunk, és mit ad Isten, a nagyobbik srác pedig a hajón a deckboy (hajósinasi) teendőket látta el!
Aki úgy gondolja, de jó lehetett neki, az apja a főnöke, az talán kérdezze meg tőle, milyen volt ballasztankból lapátolna a leülepedett sarat, amikor kint 36 fok van, ő pedig egy vasdobozban tornázik lapáttal a kezében ott, ahol minden mozdulatnál beütődik a könyöke, feje, térde, feneke...

MV Isartal - 2. rész

December 4. szerda, Antwerpen. Reggelire van minden, ami szem szájnak ingere, és Jan a szakács azt készít, amit kér az ember. Ma nem kértem semmit, mert palacsintát sütött, és voltam olyan kedves, és elfogadtam. Kossi és Edmond tejbepapit reggeliztek, majd mindig ezzel kezdik a napot. Kossi jó sok cukrot tesz a tányérba, arra sürített tejet önt, elkeveri, és jöhet bele a tejbegríz, ami itt semolina névre hallgat. Ennek azt hiszem, nem sok köze van se az angol, se a német nyelvhez, de úgy tünik, mindenki érti, és használjuk, így elmondhatjuk magunkról: mi vagyunk az angol nyelvújítók...
Mivel azt ígérték, hogy ma nem dolgoznak, délelőtt a barbával beszélgettünk a hídon.
Világ életében ilyen kis hajókon szolgált, egyszer, még megboldogult matróz korában volt egy nagy hajón, és Ausztrália - Szingapúr vonalat jártak. Volt tíz év megszakítása: a katonaságnál intézett szállítási ügyeket, ezalatt az idő alatt megtanult mindenfajta jármüvet vezetni. Ennek később hasznát vette, mert kamiont és buszt is vezetett a hajózási szabadságai alatt.
Volt belvízi hajón is. Egy kotrón, később egy cementezőn. Erre nem találok jobb szót, mert ezen a bárkán volt egy hatalmas cementkeverő, és megállás nélkül nyomták a híg cementet a víz alá, ahova irányították őket. Hol egy elsüllyedt hajót cementeztek le, miután telehordták kővel, nehogy felússzon, máskor egy hullámtörő építésében vettek részt.
Aztán visszajött hajózni a tengerre.
Akkor éppen kiribati matrózok voltak a decken. Ki tudja, merre van Kiribati? Én se nem tudtam, és a fővárosát mind ez ideig nem találtam meg. Mondjuk nem is igen kerestem, mert ha megtalálom, a szakács akkor is csak egy szelet rántott húst ad vacsorára...
Amiket mesélt, a szokásos történetek: 17 hónapos szerződéssel jönnek a hajóra, de jóval többet maradnak, és dúsgazdagon mennek haza. (2022-ben utánanéztem, Dél Tavara a fővárosa, így mindenki megnyugiodhat, nem kell álmatlanul forgolódi az informácihiány miatt!)

Az egyikük bevásárolt Rotterdamban: vett két tévét, két videót, vagy ötszáz videokazettát, egy generátort, és nyitott a szigeten egy videós mozit. A generátor azért kellett, mert nincs villany a világnak azon a táján (a hír 1990-ből való, ha valaki nem hiszi, járjon Kiribatiba utána).
Egészen kávéig mesélt a barba. Ami számomra fontos, hogy barátságos fickó, nem kekec, nagyon jól ki lehet vele jönni.
Miután reggel azt ígérték, hogy ma nem raknak, tehát logikus, hogy ötkor szóltak: 425 tonna alumíniumot hoznak, és berakják. Háromnegyed nyolcra végeztek.
Edmond volt velem. Na, vele is többen voltam csak. Elküldtem, hogy kapcsolja be a raktárhidraulika szivattyúját. Fogalma se volt, hogy mit kell csinálnia. Nem baj, majd beletanul, elvégre ez még csak a második szerződése ezen a hajón... Viszont most nagyon ideges, és csak úgy számolja a napokat, mert szombatra van az asszony berendelve a kórházba, ahol Edmond szerint az a dolga, hogy két lány után végre fiút szüljön! Semmi család az nálukfelé, ahol csak lányok vannak! Szorítok én is, nem kerül semmibe.

December 5. csütörtök, Antwerpen. Nem kellett korán kelnem, mivel tegnap berakták a mára tervezett adagot. Illetve a ma hajnalit, hatra jöttek volna.
Egész nap arra vártunk, hogy a szemközti rakparton álló Gearbulk hajó (ugyanez a norvég cég bérli a mi hajónkat is) végezzen, s átálljon az alumínium rakodóra. Ez fél kettő felé következett be. Végre mi is manőverezhetünk, rájuk kötünk, s a 7-es raktárukból átvesszük a rakomány egy részét. Ezzel mi tele leszünk, rajtuk meg se látszik.
De szívesen lennék rajta elsőtiszt!
De nem én vagyok, hanem egy ukrán. A fedélzeten filippinek vannak. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindent megtesznek, és nem fárasztják magukat azzal, hogy belegondoljanak a dolgok mélyére. Amikor rájuk kötöttünk, el is játszották...
A feladat az volt, hogy mi átadjuk a köteleket, ők pedig felteszik a hajójukon található kikötőbakra. Ez nyilván túlságosan komplikált feladat, mert mindegyik úgy sunnyogott a fedélzetükön, mintha észre sem vennék, hogy mi éppen közeledünk. Rekedtre kiabáltuk a torkunkat, a barba már szinte folyamatosan nyomta a kürt gombját, minden zengett a környéken, mikor a filippin második tiszt "észrevett" minket.
- Jé, itt egy hajó... - olvastam le a pofikájáról a csodálkozást, pedig már kora reggel tudták, hogy ezért állnak ide, és mi azonnal rájuk kötünk.
Valahogyan kirimánkodtam tőle, hogy szervezze meg, jöjjön egy csapat matróz, aki elveszi a kötelünket.
Jöttek, átadtam, elvették, és olyan ijedten néztek rám, mintha most láttak volna először kikötőkötelet életükben. Láttam a tekintetükön, hogy ezt elvettek, de mit csináljanak vele?
- Tegyétek egy bakra... - kiabáltam.
Behúzták, és ha már mondtam, akkor kétségbeesetten keresni kezdtek egy bakot a decken. Pedig nincs. Ezt ők tudták, én nem. Végre megmutatták, hogy a murádára hegesztett kis kötélszarvakon kívül semmi sincs, a hajó teljes hosszában, amire rátegyék.
- Te jó ég! - kapartam meg magam, elvettem a kötelet, és felséges kezeimmel rátettem a hozzám legközelebb levő szarvra. Barátságosan vigyorogtak, és bólogattak, hogy nicsak!, megoldódott a helyzet.
Az orrkötélnél már rutinosabb voltam, és mutattam, hova tegyék. Azonnal a megfelelő helyre került.
Innentől kezdve nem érdekes, mert elkezdték a berakást, és raktak, raktak, megállás nélkül.
Amikor megmondták, hogy 24 órában dolgoznak, jött a barba:
- István, déltől tengerizünk.
Azaz nemcsak az enyém a teljes rakodási idő. Úgy látszik, tök civilizált hajóra kerültem.



December 6. péntek, Antwerpen, úton. Hajnali fél ötkor kijött a deckre a parancsnok, végigjártuk a hajót, és ötkor elküldött aludni. Úgyis felkelt ha kész a rakodás, mondta.
Ez fél tízkor következett be.
Átálltunk egy várakozó rakpartra, mert a Gearbulkhoz jött egy másik hajó rakodni. Ja, Brazíliából hozták az alumíniumot. Ilyenkor jó ott lenni, nyár van...
Tizenkettőkor indultunk a zsilipbe. Kikötöttünk, és jó sokáig bent ragadtunk, valami baj volt a zsilipkapuval.
Fél kettőkor már a Scheldén hajóztunk.
Azért ezek a ghánaiak nem egy maritim népség. Amikor Edmond meglátta, hogy a merülésünk 5,60 m. majd a frászt kapta. Azt mondta, hogy nem tud aludni, ha ilyen közel van a víz az ablakához. Egészen egyszerüen félti a kis életét. Fél délután fogta a fejét, óbégatott, s állandóan a vizet leste az ablakon. A barba persze állandóan cukkolja.
Ja, a Mikulás nem tojt semmit a cipőmbe.
Viszont egy nadrágom eltört, miközben Dzsozinak segítettem a rakományt kötözni. Törnie kellett, mert csak egy reccsenést hallottam, és éreztem, hogy friss szellő lengi körül a popsimat.
Majd elaludtam a hídon a délutáni szolgálat alatt.
Viszont a barba negyed hatkor leváltott. Gondolom nem lesz ez mindig így, most azért jött föl korán, mert Vlissingentől ő viszi a hajót, pilot nélkül.
Mindjárt hét óra, megyek aludni.
Jó éccakát gyerekek.