2012. október 31., szerda

Veperdi András emlékezései - 1. rész


Hogyan kezdődött?


A lehető legbanálisabb módon, miszerint „már zsenge gyermekkoromban tengerész akartam lenni”. Tudom, rettenetesen hangzik, és jobb lenne valami frappáns, csattanós történet, melynek következtében a hajózást választottam, de hát nem így történt.
1953 őszén kezdtem az első elemit és december végére, a téli szünetre, már az osztály negyvenvalahány fiúja tudott olvasni. Manapság más módszerekkel, általában az első év végén jutnak el idáig a gyerekek, pedig hála a haladásnak és a modern médiának, sokkal nagyobb látókörrel rendelkeznek, mint mi abban a budapesti peremkerületi iskolában.
Karácsonyra kaptam két könyvet. Anyám húgától egy rajzos-verses mesekönyvet, apámtól pedig Jules Verne „Rejtelmes sziget” című művét. Apám különben nagyon ügyesen keltette fel öcsémben és bennem az olvasás szeretetét. Ha nagy ritkán akadt egy kis ideje, akkor olyan, a korunkhoz illő kalandos történeteket mesélt, amikről a könyvekben lehetett olvasni. Így jártam én is ezzel a Verne regénnyel. Úgy adták a kezembe, hogy az olvasását csak a nyári vakáció elején kezdhetem el, nehogy elvonja a figyelmemet a tanulásról. Ez csak még jobban felizgatta a képzeletemet. Naná, hogy már a tanév vége előtt belemélyedtem. Nyár közepére át is rágtam magam rajta. Persze egy hétéves gyerek az olvasás közben sok érthetetlen dologra bukkant, amit viszont apám mindig megmagyarázott. Így esett, hogy már hétévesen megismerkedtem például a földrajzi koordinátahálózattal. Legjobban a hajók ragadták meg a képzeletemet. Elhatároztam, tengerész leszek annak ellenére, hogy azt sem tudtam van-e Magyarországnak tengerpartja.
Később az osztálytársaimmal (még nem lévén TV) versengve olvastuk a hasonló kalandos könyveket Verne-től egészen Cooperig, és mint a többi gyerek, a játékainkban is hol rettenthetetlen felfedezők és tengerészek, vagy vérszomjas indiánok voltunk.
                Az idő múlásával természetesen odalett a játék romantikája, de engem továbbra is csak a hajók érdekeltek, nem pedig a vonatok, repülők vagy az autók. Középiskolás koromban, a nagyon kedves Dékány féle könyvek mellett igyekeztem minél több valóságos ismeretre is szert tenni a hajózásról. Volt és van is egy divatos, szerintem sokszor nagyképű és álszent mondás, hogy azért akar valaki „utazgatni”, mert szeretne megismerni más embereket. Nos úgy vélem, ez csak nagyon kevés esetben igaz és őszinte. Engem sem izgattak különösebben a „más emberek” annál inkább az idegen tájak, amikről olvastam. Emellett imádtam a térképeket, és a hajózás technikai oldala is nagyon érdekelt.
A szüleim ekkor már komolyan aggódni kezdtek, és mindent elkövettek, hogy kiverjék a fejemből a rögeszmémet. Sikertelenül. Elég sok vita után beletörődtek abba, hogy az érettségi előtt nem adtam be sehová a továbbtanulási kérelmemet, hanem a hajózásnál szándékoztam elhelyezkedni, csak azt nem tudtuk, hogyan kezdjünk neki.
Ekkor szólt közbe a véletlen. Apám egyik tanártársa ismert egy idősebb folyami hajóst. Összehozott vele és még az érettségi előtt az ő segítségével eljutottam a MAHART Tengerhajózási Üzemigazgatóság csepeli központjába. Ott, mivel a protekcióm nem volt valami nagy, igen hamar lehűtöttek. A személyzeti osztály vezetője közölte, hogy most nem vehetnek fel, csak ha letöltöttem a két éves sorkatonai időmet. Azt csak később tudtam meg, hogy az embereknek majd a felét még a katonaság előtt felvették, de hát nekik „nagyobb” ajánlóik voltak. Annyit azért elértem, hogy elküldtek az orvosi alkalmassági vizsgálatra. Ezt még az érettségi szünetben meg is csinálták, és minden jól ment, kivéve a hintát, ahol a legvégén elhánytam magam. Különösebben nem izgatott a dolog, hiszen előttem állt a két év katonaság, a vizsgálatot pedig meg lehetett ismételni.
Ezt követően a Folyamhajózáshoz jelentkeztem matróznak, ahová (milyen érdekesen hangzik) 1965-ben szintén kellett némi „összeköttetés”. Ez a korábban említett idősebb úr révén meg is volt, és július második felében felvettek.
Tizenöt más újonccal együtt az újpesti Télikikötőbe kerültem, ahol alapvető hajósdolgokra tanítgattak, na persze nem valami nagy hévvel, és inkább a legmocskosabb segédmunkákat végeztették velünk. A májusi nagy árvíz elöntötte az újpesti szertár nagy részét, és a víz levonulása után ottmaradt rengeteg kiselejtezett holmit, rozsdás vasakat, kormánylapátokat, köteleket, stb.  kellett teherautókra rakodnunk, amiket azután elszállítottak a MÉH-be. Időnként üzemelő hajókra küldtek bennünket takarítani.
Augusztus közepén behajóztam az Ercsi motorosra. Ez egy régi személyszállító csavargőzösből motorossá átépített hajócska volt, és a Budapest - Esztergom vonalon járt, de sokszor tettünk külön utakat kirándulókkal, esténként pedig felmentünk Visegrádig és visszafelé minden hajóállomáson felvettük a piacra igyekvő árusokat a rengeteg kosarukkal egyetemben. Ezt nevezték „kofajáratnak”. Éjfél körül érkeztünk vissza Pestre, ahol ki kellett rakodnunk az összes piaci árut, majd hajnali háromig takarítottunk, mert a hajónak kora reggel már ki kellett állni a beszállóstégre. Minderre a munkára volt egy fedélzetmester és két matróz. Az alvásra megmaradt két-három órát mi matrózok elfeleztük, mert az egyikünknek „strázsálni” kellett. Napközben az egymást sűrűn követő kikötések és indulások miatt nemigen alhattunk, csak déltájban egy-két órát. Tizennyolc évesen ezt eléggé jól bírtam. Tapasztalatlan ifjonc voltam, amikor beszálltam, és a hajóvezető meg a kormányos kikérdezett, hogy kiféle-miféle vagyok. Mindenre őszintén válaszoltam. Nagy hiba volt. Amikor megtudták, hogy érettségim van (én hülye bevallottam), igen csak rám szálltak mondván, „majd megtanulom, hol lakik az úristen”. Úgy szeptember közepéig voltam az Ercsin, amikor is a hajót átirányították egy plusz pótlékot hozó „cukorrépa” járatra, mire azonnal leváltottak, és áthelyeztek a Tolna nevű kisebb vontatóra.
Ez a szintén gőzösből motorossá átépített vontató, már csak belföldi vonalon járt. Tulajdonképpen örültem neki, mert a személyhajót nem kedveltem túlzottan. A behajózásom után nem sokkal az első kormányos meg a fedélzetmester azonnal vallatóra fogott. Okulva a korábbiakból, amikor Józsi bácsi, az első kormányos feltette a kérdést, hogy: - Na fiam, hány iskolája van? - azonnal rávágtam. - Hat elemi.
Az idős ember kissé megnyugodott és összenézett az igen morcos képpel üldögélő fedélzetmesterrel.
- Na és mit csinált azóta? - jött az újabb kérdés.
- Ezt is, azt is. Főképpen az erdészetnél dolgoztam, mint napszámos. (Ezt az öcsémtől plagizáltam, aki akkoriban erdész szeretett volna lenni.)
- Na jól van! Majd meglátjuk, mire megy - jelentette ki a fedélzetmester.
A munka, meg a hajtás itt sem volt sokkal jobb, de a rosszindulat legalább már nem személy szerint felém irányult, hanem csak általában a matrózok felé. Ez a „matrózok” kifejezés itt is csak két főt takart, Miklóst, az öregmatrózt, és engem. Amikor rosszindulatot írok, ez egyáltalán nem valami költői túlzás, mert akkoriban ez volt a rend. Az idős hajósok így akarták „kiválogatni” azokat, akik megfelelnek. Annak idején velük is így bántak, ők sem tudtak másként viselkedni. Középiskolából frissen kikerült „ifjú titánként” nem értékeltem valami nagyra ezt a módszert, hiszen ott bennünket eléggé idealistának neveltek. Mindenesetre elhatároztam, hogy kibírom, mert úgy is nemsokára behívnak katonának.
November közepén jó néhány újonc hajóstársammal együtt meg is kaptam a behívómat, és bevonultam Újpestre a Honvéd Folyami Flottillához. Erről nem kívánok írni, mert a katonaság, az katonaság. Csak annyit említek, hogy a kék ruhánk ellenére, műszaki katonák voltunk, és az egyetlen hajózó század kivételével, mindent csináltunk, csak nem hajóztunk. Rájöttem, hogy itt még sokkal nagyobb a protekció szerepe, mert, csak nagyon keveseknek adatott meg bekerülni a hajózó századba.
Másodéves katonaként jelentkeztem újból az orvosi alkalmassági vizsgálatra, amit sikeresen abszolváltam. A leszereléskor vissza kellett mennem a Folyamhajózáshoz, ugyanis a Tengerhajózásnál közölték, hogy majd alkalmasint átvesznek, de várnom kell.
Az Ipoly nevű kisméretű vontatóra, egy úgynevezett „boxerre” osztottak be. Ezzel a hajócskával a magyar Dunán hajóztunk, és néha Komáromból átmentünk a csehszlovák oldalra egy-egy szenes uszályért, amit az óbudai Gázgyárhoz vontattunk. Itt végre jobb társaság jött össze. Egyetlen matrózként tettem a dolgom egy igen emberséges fedélzetmester mellett, és a két hajóvezető sem piszkált feleslegesen. Még akkor sem, amikor majdnem tüzet okoztam a szőnyi tankuszály rakodónál.
December eleje lehetett, amikor Komáromból leküldtek egy tankuszályért Szőnybe, hogy hozzuk fel Komáromba, egy felfelé induló vontatmányba. Délutánra járt az idő, de az uszálynak még nem voltak készen a papírjai, így a legkülső tankuszály mellé kötve várakoztunk. A szakácsnő délután pihent, és négy óra tájban mindig nekem kellett begyújtani a konyhai tűzhelyet, hogy ha felkel, megfőzhesse a vacsorát. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha az ellátmány fa nem lett volna olyan ócska, és csupa görcs. Még hasogatni sem igen lehetett, nem hogy gyújtóst készíteni belőle. Ilyenkor, minden tiltás ellenére, a gépházból kértem egy negyedvödörnyi gázolajat, jól beáztattam egy adag törlőrongyot („stopát”) és azt tettem rá a szénre. A manőver miatt kissé késve láttam a begyújtáshoz, így hogy jobban égjen, még a szénre is öntöttem egy kis gázolajat, majd meggyújtottam. Alig egy perc múlva a tűz már hatalmas lánggal égett, és egyre hevesebbé vált. Ijedten néztem, hogy a füstcső elkezd izzani, a mögötte lévő dekoritlemez pedig felhólyagosodik. Kiugrottam a fedélzetre és láttam, hogy a konyhai kéményből méteres tűzoszlop tör a magasba. A tankrakodó diszpécsere is észrevehette a dolgot, mert a hangszóró bömbölni kezdett:
- Ipoly! Ipoly! Azonnal álljon el a tankuszály mellől!
Szerencsére mindenki fent volt és alig egy perc múlva eldobtuk a köteleinket és odébbálltunk. Addig a Duna közepén lavírozgattunk, amíg a tűz le nem lohadt, közben pedig hullott a fejemre a jól kiérdemelt „áldás”.
A hajók műszaki állapota nem volt túl jó, és sokat kellett javítani. Ilyenkor Újpesten testületileg átszálltunk egy másik boxerre, és azzal dolgoztunk. Így azután hajóztam a Marossal, Rábcával és a Bodroggal is. Január közepén az Ipollyal a jég miatt beálltunk az újpesti Télikikötőbe. Mindenki kiszállt, csak én maradtam a hajón őrnek. Vagy egy hónapot töltöttem ebben a beosztásban, mire újból kifuthattunk. Sajnos a fedélzetmester már nem jött vissza, és egy eléggé morcos öreg váltotta le. Azért elvoltunk egymással egészen addig, amíg április közepén Komáromban egy táviratot nem kaptunk a Központból, hogy szálljak ki, mert átadnak a Tengerhajózásnak. Korábbi tapasztalataimon okulva ezt a szándékomat soha nem mondtam el senkinek. Most azonban kitudódott. Az addig sem valami barátságos fedélzetmester egyből az ellenségemmé vált. Másnap egy szenes uszállyal elindultunk lefelé, és az egész úton mást sem csináltam, mint a hajót sikáltam az árboc hegyétől a vízvonalig. Ez még csak hagyján, de közben egyfolytában azt hallgattam, hogy: „Gyerünk, ne lazsáljon! Ha mán „marináj” lesz, akkor is dógozni köll!” Majd szétmentem a méregtől, de nagyokat vigyorogva bólogattam. Az öreg ettől még jobban bevadult, és végigdolgoztatta velem a teljes 24 órát, persze túlóra díj nélkül. (Na, hát ennyit az akkori állapotokról, meg arról, hogy „legfőbb érték az ember”.) Pestre érkezve szívfájdalom nélkül szálltam ki az Ipolyról. A Központban leszámoltam, mely művelet eltartott két napig, mert a munkaruházatot és a felszerelést is le kellett adni Csepelen a Szertárban, mely jó két kilométernyi cipekedést jelentett a HÉV megállójától.
Ezután a Tengerhajózás csepeli központjában felvettek tanulómatróznak, és beosztottak az éppen hazaérkezett, és az éves javítását elkezdő Csepel nevű „hazajáróra”, mely az úszóműhely öblében állt a Hazám mellett. Nem a hajón laktam, hanem minden este hazamentem. Napközben a fedélzetmester dolgoztatott bennünket, és főként a raktárak elhasználódott oldaldeszkáit („izzasztó deszkákat”) valamint a fenékdeszkázatot szedtük fel és hordtuk ki a partra. Elég koszos és sziszifuszi munka volt, de azért nem hajtottuk agyon magunkat.
Pár nappal később egy másik újonc, a velem egykorú, szintén az ősszel leszerelt Gyuri, érkezett a Csepelre, így már ketten voltunk újak. Később több ízben kerültünk egy hajóra, és amikor az utolsó hajómon, a Székesfehérváron első tiszti beosztásban szolgáltam, ő volt a második tiszt.
Az idősebbekkel aránylag jól kijöttünk, hiszen tudták nem sokáig maradunk nálunk. Néha ebédidő alatt, melyet azért kissé meghosszabbítottunk, elcsatangoltunk megnézni az öböl másik oldalánál álló, és az Országos Gumiipari Vállalat koromraktáraként használt öreg, még a háború előtt épült folyam-tengerjáró hajókat, a Szegedet, Tiszát és a Budapestet.
Nagyon szomorú látványt nyújtottak, pedig az idősebb kollégáinkkal ellentétben, mi nem is ismertük őket fénykorukban.
Valamelyik délután a stég mellett álló, és a javítása végéhez közeledő Hazámon, amelyen át kellett járnunk, tragikus baleset történt. Az egyik főgépét próbálgatták, persze igen-igen kis fordulatszámon. Egy gépápoló félig bebújt a motorteknőbe, hogy megigazítson valami csavart vagy ilyesmit, és ekkor a vezérlőnél álló géptiszt, aki mit sem tudott a dologról, elindította a gépet. A forgattyús tengely azonnal szétverte a szerencsétlen aszinak (gépápolónak) a fejét. Hatalmas kavarodás támadt. Annak ellenére, hogy a holttestet nem sokkal később elszállították, a szomorú esemény napokig éreztette a hajókon a hatását.
Pár nappal ezután hívattak a Forgalmi Osztályra, és közölték, hogy negyedmagammal Rijekára kell utaznom, ahol a Tata éves javítása a végéhez közeledik. Elkezdődött a behajózást megelőző adminisztrációs ügyek intézése, végül a Belgrád-rakpart 1. szám alatti orvosi rendelőben megkaptam az ilyenkor szükséges oltásokat. A legalább hetvenöt éves, reszkető kezű orvost minden tengerész jól ismerte. Aranyos öregúr volt, de már nem sokat törődött az alapvető higiéniás szabályokkal. Teleszívott egy jókora fecskendőt oltóanyaggal, majd ráhelyezte a tűt, és ugyanazzal a tűvel mind a négyünket beoltotta.
Ezután a másik karunkon valami pengével keresztvágásokat tett és a sebbe dörzsölte be az előírt dózist, közben vidáman fütyörészett, legalábbis ő azt gondolta, hogy fütyül. Mi inkább sziszegésnek hallottuk. Amikor rám került a sor és megfogta a karomat, grimaszolni kezdtem. Észrevette és így szólt:
- Ne félj b…meg! Szszszsz, nem fog szszszsz fájni!
Ennek ellenére fájt.
Miután túlestünk mindenen, megkaptuk az útleveleinket és az összes papírjainkat a vonatjegyekkel együtt, megbeszéltük, hogy mikor találkozunk a Keleti-pályaudvaron és mindenki hazament összecsomagolni.
Folyt. köv.

Veperdi András emlékezései - 0. rész


Örülök, hogy egy újabb "grafomán" tengerész írásainak adhatok helyt. Bár eredetileg nem gondoltam arra, hogy mások is megszólaljanak a Seafalcon mesél blogban, de természetesen mindenkinek helye van, aki leírja, hogy mi is történt azokban a hajdani "szép időkben".
Bandival én nem hajóztam, de ismerjük egymást, a MATE (Magyar Tengerészek Egyesülete) honlapján több írása is szerepel. Most elindul egy sorozat vele is.
Íme: 
TENGERÉSZÉVEIM
Veperdi András tengerészkapitány, ex - első tiszt

ELŐSZÓ

Mit is tart kezében az olvasó? Egy volt tengerész személyes emlékeit, aki akkor kezdte a pályafutását, amikor a II. világháború után a magyar tengerhajózás csillaga felfelé ívelt, és aki akkor hagyta ott különféle okokból, amikor az elérte a tetőpontját, de apró jelekből már a hanyatlására lehetett következtetni. Akkoriban azért még senki sem gondolt arra, hogy a magyar tengeri hajózás a század végére megszűnik, és a tengerészek maradéka külföldön keres munkát.
Amíg hajóztam, vezettem bizonyos feljegyzéseket, no nem naplót, hanem csak a zsebnaptáramba írogattam, hogy mikor hol jártam, és milyen érdekesebb események történtek. Ez igen nagy segítségemre volt az emlékeim időrendbe szedésében, és a régi bejegyzések böngészése közben már-már feledésbe merült dolgok jutottak az eszembe.
Mindamellett az elkészült írás, bár törekedtem rá, hogy az időrendiség megmaradjon, nem egy olyan elbeszélés, mely a kezdetektől indulva, részletesen beszámol az egymást követő eseményekről, hiszen az ilyen stílusú memoárokból akár a fiumei Mária Terézia mólót is fel lehetne építeni. Ehelyett, néhány más munkához hasonlóan, inkább apró történeket vagy eseményeket vetettem papírra, melyek egy-két kivétellel, akár önállóan is megállnák a helyüket.
A célom nem az önreklámozás, hanem egy olyan szakma, mesterség vagy foglalkozás kis szeletének bemutatása, mely a generációm kihalása után teljesen el fog tűnni a magyar köztudatból, hiszen már a magyar tengerésztisztképzést is felszámolták. A médiában nagy ritkán „kis színesként” felbukkanó többnyire nagyon felszínes és banális riportokból, melyekre nem is nagyon figyelnek már oda, jóformán semmi nem derül ki abból, hogy milyen is volt valójában a magyar tengerészek élete, munkája. Ennek szeretnék valami kis emléket állítani a magam szerény irodalmi képességeivel. A „szerény” jelzőt nem a szerénységem mondatja velem, mert hát igaz, ami igaz, a kis lélegzetű dolgozataimból kiderül, hogy nem pályázhatok írói babérokra, de amint már említettem nem is ez, hanem a dokumentálás vágya vezetett. Korábban többször ösztönöztem arra a régi kollégákat, hogy írják le azt a sok történetet, amit mesélgetni szoktak, mert ha a kései utókorban akad valaki, aki ezt a területet szeretné kutatni, akkor micsoda kincsesbányára bukkanhatna. Eddig nem sok sikerrel jártam, bár tőlem függetlenül már megjelent egy-két, volt tengerész által írt visszaemlékezés. Nos, ezek sorát szeretném egy újabbal gyarapítani.
Kinek ajánlanám ezt a munkát? Nos, a volt tengerészeknek, a mai tengerészeknek, továbbá mindazoknak, akiket a téma érdekel. Talán nem lesz haszontalan az az idő, amit az olvasására fordítanak.

Veperdi András
Budapest, 2012.

2012. október 27., szombat

Béla kaftán mesél: Kalóztörténet


Azt ígértem, kalózos történettel jelentkezem legközelebb. Hát szavam megtartandó, tessék.
Még víg, ifjú 3. tiszt voltam (na, nem volt olyan rég), amikor az eset történt. Hajónkkal Port Klang és Sanghaj között ingáztunk Szingapúr, Hong Kong és más egyéb kikötőket érintve. Akkoriban a Malakka szoros volt még a leginkább kalózokkal „ellátott” terület, még a kikötő horgonyzóhelye sem volt biztonságos. Természetesen a cég szigorúan előírta, hogy a hajót fel kell készíteni, vízvonalat megvilágítani, járőröket a fedélzetre, és a többi. Csakhogy, barbánk nem kimondottan szerette a számára előírt dolgokat követni, és ez csak az egyik hibája volt. Előfordult, hogy egész úton válaszra sem méltatta az egyik ügynök, majd a charterer (hajóbérlő – a szerk.)  bizonyos konténerek hollétére vonatkozó kérdéseit. Kikötéskor egy tajtékzó ügynök ugrált a rakparton a konténerek hollétét ordítva firtatva, amire barbánk lazán leordított, hogy láthatja, van elég a decken belőlük, még több a raktárban, majd kikötés után megkeresheti a sajátját. A cég kalózelhárításra vonatkoz utasítását is hasonló módon aplikálta, ez egy marhaság megjegyzéssel.
A fotó nem illusztráció, ez volt az egyik kirakatbábú, Moha, a kápó fotózta le!
Vett Kínában négy kirakatbabát, hogy jók lesznek azok őrszemeknek, mivel ő már 15 éve járja a Malakka szorost, de még soha nem támadták meg, úgyhogy kalózokkal szerinte csak a zőldfülű deckboyokat szokták riogatni az öreg marinájók. Úgyhogy éjszaka a négy overállba öltöztetett kirakati baba figyelte a tengert gyanús csónakok után kutatva, kettő a hajó orrába állítva, kettő a pupán feltámasztva. Plusz az ügyeletes tiszt (én), meg a watchman. Annyit tehettem, hogy őrségem kezdetekor elküldtem a matrózt, zárjon be minden ajtót a felépítményen, de ez időnként heves kritikákat váltott ki, lévén a légkondi nem volt valami jó. Továbbá időnként kinéztem a hídszárnyakról, hogy lássam, ha esetleg a hajó oldala mellé állt egy csónak, amúgy magunkra zártam az ajtókat. Paráztam na, joggal.
Egyik ilyen kinézésem alkalmával mintha egy árnyat láttam volna a hajó mellett, valahol elől, de nem voltam biztos benne. Beléptem a hídra a távcsőért, hogy azzal hátha jobban látok. És ott volt, egy fekete gumicsónak, benne két árny? Csak kettő, ezek nem kettesével járnak! Akkor már a fedélzeten vannak. Ugrottam volna be a hídra, hogy megnyomjam a riasztócsengőt, de elkéstem. A€ kalózok már ott álltak, gépfegyverrel, maszkban, sötét ruhában. Nagyon egyformának tűntek, szervezetnek, azóta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy kalózaink napközben saját magukra vadásztak, mint a malajziai fegyveres erők tagjai, de hát ezek csak az én gondolataim. Szóval ott álltak, gépfegyverrel, amelyek közül az egyiknek a csövét mintegy az arcomba nyomták. Azóta tudom, hogy a sötétbarna alsónadrág alapfelszerelés (copyright Malay). Betereltek a hídra, és aki a fegyvert rám fogta, angolul közölte, hogy ha követem az utasításait, nem lesz baj, nem bántanak. Hevesen bólogattam, mert igen ragaszkodom nyavalyás életemhez, akkor is, ma is, nem hősnek születtem, meg amúgy is ezt tanácsolják a szakértők. Ezért a feltett kérdésre, hogy hol a barba, igen készségesen és lelkesen válaszoltam, majd annak az utasításnak is gyorsan eleget tettem, hogy hívjam a hídra, mintha szükségem lenne a tanácsára. Az barba morogva érkezett a hídra, ahol meglepetés várta, nem a kellemes fajtából. A kalózok szóvivője elmondta neki, hogy most szépen lemennek a kabinjába, és a kaftán kinyitja a széfet, amiből odaadja a pénzt. Ha nem okoskodik, akkor senkit nem bántanak. Én azért titokban reméltem, hogy a barba azért kap egy – két nevelő célzatú fülest, mert részemről rászolgált. Amíg a szóvivő és két társa a pénzt gyűjtötte be, ránk két másik vigyázott, nehogy rádiózzunk, vagy riasszuk a környéken lévő hajókat. Pár perc elteltével a másik három visszatért a hídra. Elvágták a VHF- ek zsinórját, magukkal vitték a vészhelyzeti rádiókat, eligazítottak, hogy 10 percig el ne merjem hagyni a hidat, és ha riasztani mernék bárkit, akkor megbánjuk, és távoztak. A hídról nem mentem ki, de megpróbáltam a chiefet felkelteni, aki a hírre, hogy kalózok voltak a fedélzeten, nemhogy a hídra jött volna, hanem még be is zárkózott, egyáltalán nem érdekelte a múltidő. Ekkor a kápót hívtam, aki nem nagyon értette, amit mondani akartam, mivel inni jobban szeretett, mint enni, és így éjfél után kissé lassú volt a felfogása. Végül az első géptiszt volt az, aki feljött a hídra, akinek elmondtam mi történt. Lement megnézni, mi van a barbával, akit megkötözve, betömött szájjal talált. Baja nem esett, de vitték a pénzt, meg minden értéket a kabinból.
A VHF-ek zsinórja elvágva, csak az Inmarsat – C volt működőképes. A barba közben a hídra csalogatott chieffel azon mókolt, miként jelentsék az esetet, nem kevés pénzt vittek el. Nem is azzal volt a gond, hogy miként jelentsenek, hanem azzal, hogy mit. Mivel a barba minden utasítást figyelmen kívül hagyott, nem fogják megdicsérni. Viszont ha azt jelenti, hogy az óvintézkedések ellenére történt, ami történt, akkor a teljes személyzetet kell rávennie a kollektív hazudozásra. Végül az utóbbi történt, illetve az, hogy mindenki ki lett okosítva, mit mondjon. Gyanítom azért, hogy a később Szingapúrban minket meghallgatók hamar rájöttek a mesére, mert a barba, a chief a következő kikötőből le lett váltva.
Megjegyzem, nem a mi barbánk volt az egyetlen, aki kirakati babák felállításával próbálta elriogatni a kalózokat.
Update: a következő bejegyzésben Moha fotója a kalózriogató báburól... 

2012. október 24., szerda

Az aprótalpú bócman.


Kécza Sanyi sztorija:

    Sztorim alapját megtörtént eset adja. Nagyhajón játszódott, úgy hetvenes évek közepe táján. Új volt az a hajó, alig két éve bocsájtották vízre, de süheder kora sem akadályozta meg az álnok rozsdát, hogy elcsúfítsa az amúgy tetszetős kellemet. S mivel védekezik a matróz a nem kívánatos, vöröslő foltok ellen? Persze, hogy rozsdátlanítással, majd az azt követő festéssel! Ne bonyolódjunk bele e műveletek milyenségébe, sokat tudnék mesélni róluk, hisz jómagam is tevékeny részese voltam e műveleteknek, nem a kívülálló „okosságával” magyarázkodok.
   Történt, hogy az egyik nap jókora felületet sikerült megszabadítani a rozsdától, majd lefesteni a fedélzeten, haragos zöldben pompázott a járófelület. Estére madzagokkal határoltuk el a friss festést, megakadályozandó, hogy összejárják a még nedves zománcot. De haj, fáradozásunk hiábavaló volt, mert bizony reggelre kelve, csak ott éktelenkedtek a lábnyomok a fedélzeten, valaki az éj sötétjében orvul belerondított. Ott sorjáztak foltok, - még a bakancs talpának mintázata is kirajzolódott - és vezettek előre a hajóorrba. „Ki tette, ki tehette?” - zúdult fel a matróz társadalom. A vizsgálat megállapította, hogy azok a nyomok nem felnőtt emberhez méltók, kicsik, tehát kezdett megfogalmazódni a sötét gyanú … kis termetű volt az elkövető! És vajon ki volt az átlagosnál alacsonyabb? Nem mondom tovább, nem csigázom jobban az amúgy is kíváncsi olvasó idegeit Igen ő volt az! Hajónk anyja, fedélzetünk mestere, a matrózok életének megkeserítője … tehát a bócman! Ráleltek a perdöntő bizonyítékra: a folyosó padlatán is zöldelltek lábnyomok! És vajon hova vezették az embert azok a nyomok? Egy kabinajtóhoz. És mi állt annak a kabinnak az ajtaján, kis táblára felírva? Boatswain, s rögtön alatta azok számára, kik nem bírták az angol nyelvet, magyarul is: fedélzetmester. Mi történhetett az éjszaka sötétjében, ami ilyen méltatlan cselekedetre sarkallta? Apránként derült ki az igazság, Jusztícia nem könnyen emelte magasba mérlegét. Pista bátyánk – hogy nevén nevezzem a vétkest, és aki egészen addig a pillanatig nem hallgatott az aprótalpú névre, - nos, ő nem volt a szeszek ellensége. Vagy mit is beszélek, dehogy nem volt! Pusztította, ahol érte! Sok nagy csatát vívott már az alkoholok különböző fajtáival, hol győztesen hagyta el a porondot, hol vesztesen, de józanul soha. Azon az estén is a jól végzett munka örömével hanyatlott el kabinjában, - mely kabint a mellette lakók nemes egyszerűséggel csak borzlyuknak hívtak, mert a sörrel ellentétben emberünk a vizet nem kedvelte, mosdásra is csak jelképszerűen használta – tehát lepihent, gondosan a keze ügyébe igazítva a karton sört, hogy ne kelljen sokat fáradni, ha megszomjazik. És megszomjazott! És többször is megszomjazott! Pukkantak a sörös dobozok nyitói, egyik a másik után, kezdett kedvre derülni Pista bátyánk, a világ valahogy rózsaszínű ködbe burkolózott körülötte. De jaj, mi történt az idő múltával! Nyúlt a kartonba, de csak az üres dobozok csörgése hallatszott. Kutatott tovább, hiába tette, elfogyott az innivaló. Felkelt, feltúrta kabinját, de csak hasonlómód kiürült dogozok gurultak elő innen s onnan. Vészhelyzet állt elő: elfogyott az éltető nedű! De nem azért hajózott bócmanunk már több évtizede, hogy ne tudja a megoldást: ott az „M” készlet, a titkos tartalék, amit gondosan elrejtett, számítva a sanyarú időkre, vészhelyzet esetére. Ez most bekövetkezett! „Nem fogsz ki rajtam, barátocskám!” – dünnyöghette a kiürült sörös kartonnak, bakancsot húzott, indult az ősforrás felé. A depó a hajó orrában leledzett, a festékraktár egyik sötét zuga rejtette a nemes italt, így indult útnak az éjszaka sötétjében a hajóorr felé. Feledte már, milyen munkát adott embereinek, törölte agyából az elfogyasztott szesz, így szépen előre óvakodott. Még megállásra késztette a kihúzott madzag, átlépni magas lett volna, így alatta átbújva, a festékben ott hagyva támaszkodó tenyerei nyomát, haladt tovább. A részeg emberek biztonságával jutott előre a célhoz, nyitotta a páncél ajtót, lépte át a magas küszöböt, kapcsolta a villanyt. A fénysugár éles késként hasított a sötét éjbe, s keltette föl a hídon őrködők figyelmét. Volt tanú tehát, rögtön kettő is, az ügyeletes tiszt és az őrséges matróz. Bócmanunk a söröket meglelte, egyet gyorsan el is fogyasztott, kevesebbet kelljen cipelni hazafelé, majd útnak indult, újabb lábnyomokkal gazdagítva a fedélzetet. Vette a spárga akadályt, majd visszatért, vissza kabinjába a meglelt kinccsel. Így maradt az a néhány árulkodó lábnyom a folyósón, de ez is elkerülte figyelmét, mint oly sok más azon az estén.
   Reggelre kellve azután szembesült a szörnyű valóval: mit is tett ő? Mert bizony matrózai komor tekintettel méregették, mikor előkeveredett a reggelinél, de a lebaltázás ezúttal az első tiszt feladata volt, aki magához szólította a parancsnoki híd fenséges magasságába. Pista bátyánk szótlanul meredt a szépen zöldellő bakancsa orrára, mentséget nem talált, nem is találhatott, hisz hagyott maga után elég bizonyítékot. Visszatérve szótlanul kevergette teáját az étkezdében, pár mondattal eligazította a rá várakozó matrózokat, majd nagyot sóhajtva fogott raskétát, kaparta fel a felgyűrődött festéket, kente föl a foltos fedélzetre a matériát. Szótlan volt egész nap, törődött ember lett belőle, bár rossznyelvek szerint inkább a másnap volt az, mi hangulatát komorrá tette.
   De múltak a napok, szépült a fedélzet, emberünk rálelt régi énjére, felemelte a hangját, ha matrózait kellett rendre utasítani, s közben nem sejtette, hogy már új névvel gyarapították fiai az atyja által adományozottat: lett ő Pista bácsi, az aprótalpú bócman.

Némi magyarázat, nem tengerészeknek.
Boatswain, bócman – fedélzetmester
Raskéta – rozsdakaparó vas

2012. október 22., hétfő

De Ruyter admirális és a magyar gályarab lelkészek

Egy naplórészlet, nem a szokott sorozatból, hanem az utolsó bekezdés érdekessége miatt:

Bejelentkezés

A hajózás biztonsága érdekében az Angol csatornában a hajóknak be kell jelentkezniük. A két végében: Ushant traffic a délnyugati bejáratnál, és Dover Coast Guard a keleti, ha délre, és Griz Nez traffic ha északra tart a hajó. Középen van Jobourg traffic, ott kell keresni, valahol Cherbourg környékén. Ezek figyelemmel kísérik a hajókat a radarjukon, s ha kell segítséget is adnak.
Hallgatom a hajókat. Néha érdekes dolgokat mondanak. De újabban egyre többet dühöngök.
- Dzsoooobul tlaaa pppi - hallom a VHF rádióban, és tudom, hogy egy szerencsétlen kis kínai birkózik a számára borzasztóan nyelvtörő angollal, próbálja kimondani a pokolian nehéz "Zsobur trafik" szavakat. És kínlódik a szerencsétlen, ő nyilván tudása legjavát adja, de ez egyszerüen a nullánál is kevesebb. Tessék mondani, ha ez a hajó bajba kerül, hogyan kommunikál a mentőegységekkel? Mert akkor nincs lehetőség szótározni, és kiejtési gyakorlatot, illetve kísérletet tartani. A hajózás nyelve az angol az olcsó lobogó alatt, és megengedett, hogy úgynevezett "munkanyelvet" használjanak, ha mindenki érti a hajón. Ezek a kínait nyilván munkanyelvnek használhatják, de a hivatalos nyelvhasználatnak nem felelnek meg. (Nemzeti lobogó alatt nyilván a nemzeti nyelv a hivatalos.)
Nyilvánvaló, hogy ezeket a hajókat le kellene állítani a személyzet alkalmatlansága miatt. De nem teszik, mert van egy hallatlan nagy előnyük az európai legénységgel szemben: elképzelhetetlenül olcsók, és ez fontosabb szempont, mint a biztonság, és most itt nem az ő biztonságukról, hanem a többi hajóéról van szó.
- De ezek a hajók hogyan tudnak végigmenni a csatornán, átkelni a Doveri szoroson ilyen körülmények között? - kérdezhetné bárki.
- Sehogy! - ez a válaszom. Ezek (általában nagy, többtízezer tonnás hajók) a csatorna közepe előtt, valahol Jobourg környékén úgynevezett mélytengeri révkalauzt vesznek fel helikopterről, s az viszi a hajót Rotterdamba, Antwerpenbe, Hamburgba.
Azt hiszem, az, hogy a hajózást nem árasztotta még el a kínai legénység annak az oka az angol nyelvtudásuk. De ha egyszer megtanulnak... Remélem, addigra nyugdíjas leszek. Azt mondják, a Marlow ugrásra kész, hogy megnyissa az irodáját Kínában, s akkor érzékeny búcsút vehet minden európai tengerész tőlük.
Vége, mára már visszavonhatatlanul megszünt a klasszikus hajózás.
Ez ipar, ez rohanás, ez ámokfutás, csak papírmunka, és spórolás, meg a személyzet kiszipolyozása, egyre lejjebb adják a színvonalat, amellett, hogy egyre magasabb követelményeket támasztanak. Lassan-lassan gombnyomogató tisztek lesznek, nem is kell majd olyan tengerész, aki navigálni tud a klasszikus módszerekkel. Azt hiszem, ha ma egy harmincéves tisztnek szextánst nyomnánk a kezébe, szívszélhüdést kapna, ha egy helyzetpontot kellene számolnia. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára szextáns a kezemben. De hiába is venném, nincsenek meg a hozzá szükséges táblázatok a hajón, akkor meg minek a szextáns? (Hogy be lehessen mutatni a Port State Controlnak! Másra ugyanis nem lehet használni...)
Ha egy hajó véletlenül egy vasárnapot nem a tengeren tölt, akkor a tulajdonos vagy hajóbérlő kiütéseket kap a méregtől, mert egy napot vesztett. Ritka, mint a sátoros ünnep, ha egy-egy napot kifogunk valamelyik kikötőben. Persze ez csak ott számít, ahol ki tudok menni, Vlissingenre ez egyáltalán nem vonatkozik. Ugyanis ott a város olyan messze van, hogy reménytelen, még az álmodozás is a kimenetelről. Néha Montrose és Pasajes vagy Bilbao. Kész. Ennyi a partra lépési lehetőség. Hogy egy napra elmenj valahova? Nevetséges! Nekem ez utoljára a Priwallon, 2001 nyarán adatott meg, amikor Sharpnessből elmentem Berkely-be Gáti Lucó jóvoltából.
Ezek a nyavalygások a coasterrel történő hajózásra értendők. A konténeres hajók még nagyobb rohanásban vannak, legyenek bármekkorák. Talán egy ömlesztett-áruszállító hajó még kivétel, de ők meg a térkép szélén állják le a pár napjukat a kikötőben. Arról nem beszéltem, hogy az új, modern kikötőket a városok kiparentálják jó messze a központtól.
Hol van a hetvenes évek kényelmes, kellemes hajózása? Amikor három-négy nap minden kikötőben kijárt, nem volt az embernek 250 túlórája egy hónapban, a rakodás normális mederben, reggel nyolc és este öt-hat-nyolc óra között volt, s leginkább a szovjetek dolgoztak 24 órán át megállás nélkül. Ha akkor egy tisztnek azt mondták volna, hogy kétszer hat óra az őrség, egy hétig egyfolytában félrebeszélt volna! Persze ehhez hozzátartozott a Vörös-tenger légkondicionáló nélkül, és általában sokkal "mostohább" élelmezési körülmények között voltunk.
Örülök, hogy a részese lehettem még az igazi, klasszikus hajózásnak.
Ötven év múltán vajon min fog keseregni egy akkori tengerész?
Lesz-e neki mire nosztalgiával emlékeznie?
Én persze nem látom azt, amire a mostani kezdő tengerész majdan jólesően emlékezhetne.

Tulajdonképpen most jön az a részlet, ami miatt ezt a naplót most közkinccsé teszem:

Pilotmesék

Fél kettőkor vettem fel a révkalauzt. Ismeretlen, idős úr jött. Érdekes, más-már ismerem a pilótokat, legalább is látásból. Hamar beszédbe elegyedtünk.
És egész úton beszélgettünk, volt is miről, volt közös téma bőven, hiszen a fia barátnője magyar, immár hároméves a kapcsolat, s házasság nem lehetetlen. Mindketten személyhajón szolgáltak, onnan az ismeretség.
Volt egy érdekes kérdése:

- Chief, tudja-e mi Vlissingen magyar vonatkozása? 
Hát persze, hogy nem tudtam.
- Nos, a mólón áll egy tengerészkapitány, bizonyos Michiel de Ruyter szobra. Csatában megverte a spanyol hajóhadat, s kiszabadította...
- ...a gályarabságban szenvedő magyar protestáns papokat! - fejeztem be, mert biztos voltam benne, hogy csak erről lehet szó.
Igazam volt. Ők azok, akiknek Debrecenben emlékművet emeltek. Vajon rajta van-e a hollandus "kollégám" neve?
Érdekesség, nekünk magyaroknak: a hollandok azt mondják: hollandul beszélünk. Ugye mi azt tartjuk, flamand a nyelv, amit beszélnek, aki hollandot mond otthon, hát... Szerintük a belgák beszélik a flamandot.
A Holland egy terület a Németalföldön. Csak a Rotterdam környékiek hívják magukat hollandnak, a többiek németalföldiek (nederlandse). A pilot szerint.
Ha szeretnél többet megtudni de Ruyter Mihályról, akkor ballagj el Somlóvári László hajóskapitány honlapjára és olvasd el amit összegyűjtött róla.

2012. október 21., vasárnap

Potyautasok kicsit másképp 18+

Miután Maláj barátom azt mondta, hogy mindent vihetek a blogjából, most az alábbi sztorit sikerült (lopnom) lőnöm...

Mint azt már említettem a kilencvenes évek második felében, részese lehettem a nagy román exodusnak. Akkoriban az Izrael, Dél Európa, Kanada, USA keleti, nyugati partjai valamint a Távol Kelet között ingáztunk. Mondanom sem kell a potyautasaink célállomása Kanada és az USA volt.
Történeteik között akad horrorba illő, de volt mosolyogni való is.
Akkoriban 16 hajóval jártuk a fent említett kört. A kezdetek kezdetén a hatóságok elég megértőnek illetve befogadónak bizonyultak, ám később, amikor már ipari méreteket kezdett ölteni a dolog, egyszerűen csak visszafordították kalandos lelkű ifjainkat. Így nemegyszer előfordult, hogy a velünk szembejövő hajó „rakományát” mi vettük fel, így biztosítván a megfelelő személyzet versus potyautas arányt az egész út során.

Visszakanyarodnék azonban egy pár szó erejéig a már említett, nyugat afrikai járatra. Második utunkon lefelé, Dakar magasságban, összefutottunk a testvérhajónkkal, kik egy ghánai hölgyet láttak „vendégül” és nem önszántukból. Kínálkozott a lehetőség, hogy átadják nekünk nemkívánatos csomagjuk, lévén a mi első kikötőnk Afrikában, Ghána főkikötője Téma volt. Nem taglalnám a nyílt tengeren történt átadás, átvétel részleteit, de azt meg kell, hogy jegyezzem, hogy még ilyen érzelmes búcsút életemben nem láttam, hajószemélyzet és potyautasa közt lejátszódni. Ölelkezés, puszilkodás egy-egy elmorzsolt könnycsepp. Mint kiderült a „hölgy” nem csak, hogy mosott, vasalt azokra, akik igényt tartottak effajta szolgáltatásokra, de testüket, lelküket is „ápolta” a rászorulóknak. Mindezt természetesen nem ingyen, de az érzelmes búcsú azt bizonyította, hogy az érintett felek nagy megelégedésére.
És akkor még mindig nem potyautasokról szóló történet következzék, hanem egy „jump ship”.  Mi is az a „jump ship”? Mondhatnánk, hogy potyautazás ellentétes előjellel. Ez akkor történik, ha a hajó személyzetének egyik tagja, megvilágosul (vagy végérvényesen elsötétül). Kitalálja, hogy ez így nem mehet tovább, kis pénzét, útlevelét magához véve,”elfelejt” visszajönni az aktuális városlátogatásról.  Nekem eddig másfél ilyenben volt részem, lévén az egyik sikeresen megvalósult, a másik pedig nem is igazán minősül annak.
Az első esetben már csak két kikötőnk maradt hátra az USA körből (Savannah, Houston), aztán hazafelé vettük volna az irányt a vén Európa felé. Mirceával  a román gépmesterrel elég jól elvoltam. Egykorúak lévén, hasonló volt a gondolkodásunk, családi, történelmi hátterünk, így nemegyszer jól elbeszélgettünk. Mindketten már a hatodik hónapunkat töltöttük akkoriban a hajón, a közeli, európai váltás ígéretével.
Szokás szerint kértem az ügyeletes tisztet, hogy kb. három órával a rakodás befejezte előtt hívjon. Még a kávém feléig sem jutottam, amikor a második tiszt mondja, hogy a Mircea kiment. Nem gyanakodtam különösebben, hisz mobil telefon nem lévén, velem is előfordult akkoriban, hogy éjszaka, vagy kora hajnalban mentem ki telefonálni a családnak.
Egy órával a rakodás befejezése előtt, amúgy is hívnom kellett a barbát, hát megemlítettem neki a hiányzó gépmestert is. „Boga mes pula mea” jött az ékes román káromkodás….. Ő már valószínűleg tudta, amit én akkor még csak sejtettem.
Nem volt mit tenni, értesítette az ügynököt, meg a többi hatóságokat. Azok mikor meghallották, csak vigyorogtak. Mondták a barbának, hogy ne aggódjon, egy-két órán belül meglesz a srác. „Miért, maguk tudják, hogy hol lehet?”….kérdezte a Barba. „Azt nem” válaszolták a rendőrök,…..”de mivel Savannah lakosságának 95 százaléka fekete (afro-amerikai), nem lesz nagy ügy megtalálni”. Hát nem lett meg. Mint később kiderült, a bátyja várta autóval…
Azóta is többször eszembe jutott a srác. Hát tényleg nem volt valami nagy lumen… Lehetősége lett volna lelépni New Yorkban, vagy akár Halifax multikulturális forgatagában, de nem… neki a „fekete” Savannah kellett.

A másik „jump ship”, mint azt említettem följebb, nem is volt igazán az. Azon olvasók részére, kik nem tartoznak a tengerésznek nevezett állatfajhoz, illetve ismeretségi köreikben sincs ilyen, egy új fogalmat vezetek be. Ez pedig nem más, mint a „pussy pilot”. Maga a kifejezés igazából egy foglalkozást takar. Fordíthatnám, ha akarnám, de nem akarom. Na, jó legyen, nem kéretem magam… a szó jelentése: pina kalauz.
Ne tessék vigyorogni, nem egyszerű szakma ám ez.
Annak, aki erre az egyáltalán nem csúnya foglalkozásra adja a fejét jelentős ismeretekkel kell, hogy rendelkezzen az adott hely éjszakai életét illetően és a pszichológiában való jártasság sem hátrány. Bár ez utóbbi, tengerészek esetében nem a széles körben ismert pszichológiát takarja, hanem csak annak egyik ágát. (szexuálpszichológia)  A mikró gazdaság folyamatainak ismerete további előnyöket hozhat. (Értsd alatta potya sörök, esetleg egy potya numera.)
No, de legyen is ennyi elég bevezetőnek. Barátom, aki megint csak román az istenadta, egy ilyennel akadt össze Közép-Amerika egyik dzsungel kikötőjében. Kiváló spanyolsággal bírt a srác, így rögtön a lényegre is tértek.
És akkor még egy kis kitérő… A világ számos pontján a prostitúciónak egészen más a megítélése, mint nálunk otthon. Magam e tekintetben nem foglalnék állást, legyen elég annyi, hogy a jó úttörő ott segít, ahol tud. Különösen Dél-Amerikában jellemző, hogy alkalmanként a helybéli hölgyek, a konyhapénzt kiegészítendő, nemzetközi kapcsolatok kiépítésével, elmélyítésével jutnak hozzá az előbb említett anyagi javakhoz.
Ez történt esetünkben is. Barátom, nem profi szakember segítségét kérte, pillanatnyi problémája megoldására, hanem egy lelkes amatőrét.
Jól megérthették egymást, mert csak reggel nyolcra jött vissza, majd munkaidő végeztével ismét elnyelte az éjszaka. Ment ez két napig, mikor  is az ügynök telefonált, hogy 300 konténert töröltek, két óra múlva indulás. Az én barátom nem kezdő lévén, hátrahagyta, mind a saját, mind friss szerelmének telefonszámát. Fölkaptam a külön erre a célra rendszeresített vállalati telefont, hívom, ám válasz… semmi. Hívom a másik számot… az eredmény ismét semmi. No, ekkorra már az én tesztoszteron szintem is a veszélyes piros mezőbe ért. Hívom a gépházat. Kérdem a másodikat:
- Dani eltudod indítani a gépet?
- Persze, de nincs itt a kápó.
- Szerinted miért hívlak? - kérdeztem - Mennünk kell, hát megyünk.
- És a kápó? - kérdezte.
- Majd utánuk úszik - válaszoltam. Igazából a terv az volt, hogy szépen kicsordogálunk a kikötőből, majd a parttól pár kábelnyire horgonyt dobunk és megvárjuk, míg a mi hősszerelmesünk visszatalál. Azért utoljára még tettem egy próbát, mire egy álmos női hang szólt a telefonba. Mondom neki, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit akarok, de ő egy „no comprende” után szimplán kinyomott. Gyanús lehetett az én barátomnak a kora hajnali sok telefoncsörgés, így félálomban megkérdezte szíve hölgyét, hogy ki volt az. „Nem tudom”… válaszolt a hölgy… ”valami hülye zaklat immáron harmadszorra, de nem lehet fontos, mert nem beszél spanyolul…”. „Angolul beszélt”? kérdezte a kápó. „Si, si… inglesa”… ragyogta a hölgy. Rutinos öreg róka lévén, erre ugrott ki a kápó az ágyból.
Életemben immáron másodszorra láttam kápót alsóneműben, többi szerelvényével a hóna alatt rohanni a rakparton a járó felé. A révkalauz is jót röhögött, az általam fizetett öt karton cigit (késedelmi díj, azért, hogy nem jelentette a hatóságoknak), pedig leittuk Jamaicában a kápó kontójára.

2012. október 16., kedd

Szuezi átkelés (Maláj sztorija)

Kedves blogger kollégámtól, Malájtól "loptam" a bejegyzést:
A tegnapi szuezi átkelés kapcsán jutott eszembe… Bár viccesnek tűnhet, én hajlamos vagyok azt hinni, hogy igaz…., talán mert valami hasonló velem is történt az Ady motoroson….:-)
Akkor a(z) (igaz tengerész) történet:
Az Úr 19xx akárhányadik évének Szilveszter estéjén egy amerikai hajó készült átkelni a csatornán.
A Lykes lines társaságról csak annyit, hogy az egykoron  nagy nevű cég  végóráiban 20-30+ éves hajókkal operált, ehhez kiválóan passzoló legénységgel. A szóbeszéd szerint a legfiatalabb deckboy is közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez.
No, de kanyarodjunk vissza a történethez. Szilveszter ide, Szilveszter oda, üggyel, bajjal, de eljutottak a révkalauz állomásig, ahol a pilot minden gond nélkül be is szállt.
A szokásos udvariassági procedúra után nekivágtak és megkezdték a tranzitot.
A szuezi átkelés nem igényel különlegesebb kormányosi rátermettséget, hisz néhány kisebb, enyhe ívű kanyartól eltekintve, majdnem nyílegyenes.

Itt azonban már a kezdetek kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a quater master (kormányos) nem áll a helyzet magaslatán. Egy, majd egy újabb mandinerszerű manőver után a pilot ezt szóvá is tette.
A Barba azonban szótlanul járt le, s föl, mintha mi sem történt volna.
Amikor már sokadszorra fenyegette őket a partnak futás veszélye a révkalauz így szólt a barbához:
- Captain, vagy leváltatja a kormányosát, vagy ledobjuk a horgonyt a Keserű tavaknál és én kiszállok…
Erre a fenyegetésre már a barbának is reagálni kellett:
- Pilot, megértem az aggodalmát, de sajnos a jelenlegi problémánkra nincs megoldás - mondta. - Szilveszter lévén… a legénységem tök részeg… ez az úriember pedig az egyetlen, aki kormányozni képes jelenleg a hajón…. Ő... az első tisztem….
A tranzit végül is baj nélkül ért véget. Arra csak tippelni tudok, hogy hány karton cigijébe került ez a „mulatság” a barbának…. tapasztalataim alapján, gondolom nem kevésbe…
Az Adyn történteket nem taglalnám, hisz rombolná az imidzsemet... Még van vagy 15 évem amíg nyugdíjba vonulok... majd talán egyszer az emlékirataimban... addig  várjatok türelemmel...

2012. október 9., kedd

Kalóztámadás a magyar tengerészkapitány hajója ellen!


Tegnap kaptam ezt az ímélt, közreadom, tudom, sokak érdeklődésére számot tarthat:

Szervusz Pista bácsi!


A fotó csak illusztráció, egy panamax hajó
Most épp van egy kis időm, egy óra talán. Kínában rakunk vaskólikat, (steel coils – acéltekercsek) majd innen tizenkét óra lesz a következő kikötő. Úgy érzem magam, mint a kisparti hajózásnál, amikor huszonnégy kikötő volt egy hónap alatt. Azért ez, ezzel a nagy hajóval (panamax) egy kicsit zűrös.
Azt sem tudom melyik kikötőben fekszem le, és melyikben ébredek…

Ja, a kalóz sztori, amit ígértem!
A Bab el-Mandeb szoros
Hát ez 2010 április 8-án történt, amikor a barom nagy hajóval a Vörös-tengeren a déli partoknál haladtunk, közel a Bab el Mandeb szoroshoz, nagyjából harmincöt tengeri mérföldre. Naplemente előtt, öt kis gyors hajó közelített. Kettő jobbról, egy balról elölről, és kettő pontosan a naplemente előtt, illetve alatta.
Az érdekesség az, hogy bár teljes  kalózőrségben voltunk, nyolcan a hídon, jobboldalon két kormányos-matróz (AB), a bal oldalon másik kettő, a hídon az első tiszt, harmadik tiszt, no meg az épp váltó második és én.
Amikor az elölről jövő kis hajókat észleltük, irányt változtattam, tizenöt fokot jobbra, persze ettől a hajó sebessége le is csökkent – ellentétben a sok okos kapitánnyal, aki azt írja, hogy növelték a sebességet. Bullshit. Hazudnak. Egy száztízezer tonna vízkiszorítású hajónál te soha nem fogod megnövelni a sebességet!
Na a lényeg, hogy miután lecsökkent a sebességünk úgy 9 csomóra, a két gyors csónak jobbról-hátulról rohant felénk, nagyjából huszonöt csomóval. Miután elég sokat gyakorlatoztunk, az egész hajó legénysége tudta a hídon, mi a teendője. Az egyik AB átvette a kormányt, az elsőtiszt bekapcsolta a szivattyút a már előkészített vízsugártömlőkhöz, így szép kis vízsugár fogadta a látogatókat.
Mikor úgy 50 méterre jöttek közelebb láttuk, hogy hatan ülnek a csónakban és szép kis Kalasnyikovot tartanak a kezükben. Miután a kiképzés alatt, elrendeltem, hogy a híd mindkét oldalán helyezzenek el lejárt  rakétákat, szerencsére volt vagy 42 darab a hajón, elrendeltem a második és harmadik tisztnek, hogy kezdjenek lőni a levegőbe, majd a hajó körül. Közben felvettem a kapcsolatot a UKMTO bázissal, majd a hajótulajdonossal és a VHF 16-on a koalíciós hadihajóval. Egy amerikai hadihajó válaszolt is a segélyhívásunkra és ígérte, harmincöt percen belül küldi a rakétahordozó repülőgépet. Így tudtuk, nagyjából harmincöt percünk van kitartani, hogy a kalózok ne tudjanak közelebb jönni. Kormánymozdulatokkal tudtunk egy kis hullámot kelteni, a vízsugár és a sok vészjelző rakéta megtette a hatását, és bár szorosan mellettünk maradt a két kis csónak, nem tudtak közelebb jönni. Közben megérkezett az amerikai rakétahordózó és sűrű lövésekkel megbombázták a csónak környékét. Egyetlen egy sem ment a csónakba, csak a közelébe! Ezzel is mutatták, nem akarnak megölni senkit csak figyelmeztették a kalózokat, akik végül feladtak a harcot és eltávolodtak a hajónktól.
Még egy érdekesség, amikor a repülő közeledett a kalózok letették e fegyverüket és felkaptak egy-egy esernyőt, így a repülőről, csak tizenkét esernyőt láthattak ..
Hát ennyit erről. Persze később nekem volt kemény háromnapi papírmunkám és ezernyi ímélt kellett küldenem, amikor jelentettem az esetet az összes  érintett félnek.
Később, úgy jó egy hónap múlva a tulaj megjutalmazott minket xx ezer dollárral, miután megúsztuk a kalóztámadást.

Na most megyek vissza a raktárba, megnézni a kötözést

Szia: Zsolt

2012. október 6., szombat

Miért kell vigyázni a maláj lányokkal - Kécza Sanyi mesél...

Tengerkék mesék 1.


Labuánban történt, Malájziában, ha már ragaszkodunk a helyszín megjelöléséhez. Mert helyére kell tenni a dolgokat, mind időben, mind helyileg. Kis szigetecske Borneó partjai előtt – ennyi talán elegendő azoknak, akik most atlasz ragadnak, netán a Google keresőbe billentyűzik be a nevet.
Nagyhajóval jártam arrafelé, a hajó neve nem lényeges, nem könnyítem meg azok sorsát, akik szeretnék beazonosítani a szereplőket. Fülledt trópusi nappalok és éjszakák, - ezzel le is tudtam az időjárási körülmények taglalását. Bődületes meleg volt, a páráról nem is szólva, egy-egy levegővétellel több gőz került az ember tüdejébe, mint oxigén. Ilyen éghajlaton a fehér ember csak bágyadozik, a nappal csak kínszenvedés a még oly sokat kibíró tengerészeknek is. Az élet így tolódott át a napnyugta utáni időszakra, mikor tűntek elő a rejtett energiák egy-egy hűs fürdő után, hogy azután vágyat ébresszenek a már nem annyira csüggedt marinájókba. Vágyat az ismerkedésre, vágyat a helyi kocsmák kínálatára, s vágyat a helybéli szépnem képviselői iránt. Szerencsés esetben e két dolog nem is járt olyan messze egymástól, az italok ősforrása helyet adott a helybéli hölgykoszorú tengerészekre specializálódó egyedeinek is. Kicsik, ferde szeműek és barnák, görbelábúak és karcsúk, szerelem- és pénzéhesek – ők várták fiainkat a fentebb említett üzemegységekben. És nem hiába várták őket, mert estére kelve – tudom, tudom, reggelre szoktak kelni az emberek, de én mondtam, ezek a fiú a hajóról szándékoztak a partra lépni, nem hasonlíthatók a normális, szárazföldiekhez, így engedtessék meg nekem ez a képzavar.
Így indultak hát fiaink a szűk utcácskáknak a sötétben, ősforrást keresve szomjuk csillapítására. A sötét fontos momentum, nem szabad elsiklani felette, jelentős szereppel fog bírni a későbbiekben. Nem kellett messzire menni, a móló végén már ott sorakoztak a különböző becsületsüllyesztők, a kis piszkostól kezdve a kivilágított, diszkó hangulatú puccos bárokig. Az idősebbje lehorgonyzott a családiasabb hangulatú szesz kimérésekben, a műanyag asztalok mellé telepedve rendelték a söröket, hogy kellőképpen megvitassák a világ és a hajó eseményeit, akár egymás szavába vágva is, ahogy szaporodtak az asztallapján az üres üvegek. A fiatalabbja másfelé nézett, lányos helyeket kerestek, hol a konnektor orrú szépségek bájaiban gyönyörködhettek, reményében annak, hogy hamarosan készséges hölgyek is akadnak gerjedelmük csillapítására. Volt ilyen hely bőséggel, keresni nem kellett sokat, s hamarosan maláj tündérek társaságában múlatták az időt.
Jómagam az őrségezők keserű kenyerét ettem, a hajójáróhoz szólított a kötelesség, meg a szolgálati beosztás. Folyt a rakodás, sokat nem kellett tétlenkedni, akadt teendő bőséggel a hajó raktárai körül, a rakodó daruknál. Jócskán múlt már éjfél – nem említettem, hogy a kutyaőrséget mérte rám első tisztünk kénye-kedve –, lassan kezdtek előtünedezni a csatákba belefáradt kilátogatók.  Tántorogók és egyenes léptűek sorjáztak fel egymás után a járón, és lám, voltak, aki többedmagukkal jöttek, a helybéli hölgykoszorú tagjaival tértek haza. Bizony, megvalósulni látszott az éjszaka kellemessé tétele a kabinokban! Jöttek a lányok, rám villantották mind a negyven fogukat, kedvesen mosolyogtak, és már tűntek el boyfriendjük karján a folyóson. Pincérünk – aki utolsónak tért vissza az expedícióból – egy formás, szoknyás leányzót tuszkolt fel a lépcsőn. Szemrevaló volt teremtés, bájos műmosollyal orcáján, már amennyit a sötét engedett láttatni belőle. Még bátorítottam is étkeink felszolgálóját, mondván, ez a legjobb csaj, aki lábát tette a hajóra. „Tudom, öreg! Ez nem akármilyen buksza!” – hangzott az öntudatos válasz, s máris eltűntek az ajtó mögött.
    De jaj, mégis csak ez a hölgyike lett sok baj okozója! Mert negyedórányi szünet után – ami időtartam elegendőnek tűnt a barátkozás első lépéseinek megtételéhez – hangoskodás szűrődött ki a felépítményből. „Vajh mi történhetett?” – tettem föl magamnak a kérdést, és jó watchmanként benyitottam a felépítménybe. A zajok az alsó szintről jöttek, de miután a kiabálás, erősödött, nyilvánvalóvá vált, hogy a hangoskodók hamarosan feltűnnek a lépcsőn. Így is történt. Elől rohant fölfelé az imént megdicsért hölgyike, tűsarkú cipellőit kezében szorongatva, s miközben lépcsőzött fölfelé, kétségbe esetten hajtogatta, „why, why (Miért? Miért?)?”Mögötte haladt, kettesével véve a fokokat a dühtől eltorzult az arcú pincérünk, káromkodva, sűrűn használva magyar nyelv nyomdafestéket nem tűrő szavait. Még próbálkozott egy-két rúgással is, hogy gyorsabb haladásra késztesse az elől haladót, de ez kísérlet hamvába holt, betudva barátunk alkoholos befolyásoltságának, illetve a hölgy fürgeségének. Tehát a lányka kecsesen elsiklott mellettem, kiugrott a nyitott ajtón, és már csattogott is le a járón. Barátunk követni szándékozott, de visszafogtam. A „nőszemély” megállt a rakparton egy pillanatra, felvette topánkáit, megigazította zilált hajzatát, és malájul intézett hozzánk pár keresetlen szót, amit bizonyára jobb volt, hogy nem értettünk. Ott szuszogott mellettem a felszolgálás mestere, és kérdés nélkül ömlött belőle a szó: „A kurva anyját!” – indított, és még ez a fonéma a finomabbak közé tartozott. „A rohadt dög! Hogy döglött volna meg az anyjában!” – tette még hozzá,  s fordult önmarcangolóan maga felé: „Hogy’ lehettem ilyen marha!” S köpött hegyeseket, miközben a száját törölgette. Csillapítottam a feldúlt tengerészt, és végre, kérdésemre, kielégítő válasz kaptam: „Lent voltunk a kabinban, nagyokat smároltunk, tapiztam, alányúltam, és egy akkora farokba akadt a kezem, amikor belenyúltam a bugyijába, hogy egy csődörnek is becsületére vált volna!” „Aha – világosodtam meg – barátunk egy tökös csajt szedett fel az éjszaka sötétjében!” „És még fogdosott is, harapdálta számat, mogyorózott! Na, erre lekevertem egy pofont neki!” – s törölgette közben a száját újfent. Megelőzte a kérdésem, mikor a bárhelység félhomályára hivatkozott, ami látásában korlátozta. „Rám szállt, egész este ment a nyálcsere, fogdosott, és közben csak itta a sörömet!” – foglalta röviden össze az est történéseit. „Még táncoltam is vele!” – csillapodott kissé haragja. „Még jó, hogy a pénzt nem adtam oda előre!” – derített némi fényt a sötét történetre. Egy röpke kurva anyjával távozott, s hagyott magamra. Jókat derülve a történteken tértem vissza felállítási helyemre. De ezzel nem szakadt meg a cselekmény, mert kisvártatva ismét nyílt az ajtó, és a főzőemberünk lépett ki, hogy megossza velem titkát. Csöndes, nyugodt ember volt szakácsunk, a béketűrőbb fajtából, most mégis idegesnek tűnt. Ő is egy kurva anyjával indított, ami meglehetően szokatlannak tűnt szájából. És ő is ajkát törölgette, amit felül egy jókora bajusz ékített. „Mondd, mi történt? – szegeztem neki a kérdést, kíváncsian várva az újabb fejleményt. „Én is lent voltam a kabinjában – és itt megnevezte a pincérünket, akinek nevét én most nem tárnám a nyilvánosság elé – tetszett is a csaj, és amikor – következett ismét a pincérünk neve … kiment hugyozni, megállapodtam a bukszával, hogy majd átjön hozzám is. És persze smároltunk is”.  Egy újabb kurva anyjával zárta le a története. Még hozzátette, hogy ne szóljak senkinek, amit tekintve, hogy ételeink főzőjéről volt szó, meg is ígértem. Pincérünk esetében ez már felesleges lett volna, mert már fennhangon mesélte a bent a felriadóknak, mily csúfság esett meg vele az imént.
Így történt.
Szolgált ez az eset tanulságul a többieknek, akik a későbbiekben az ismerkedést egy alaposabb lábközi vizsgálattal kezdték, ha éppen hölgy társaságra vágytak ott, a messzi Malájziában.

Címkék

8-as (1) 9/11 (1) adriai_járat (1) advent (1) ajándék (1) Aka (7) alert (1) anekdota (1) Aqaba (1) áramkimaradás (1) Aranykapu (1) Ászár (2) asszonyverés (1) átverés (1) babgulyás (1) Balázs Géza (1) Bálint Gazda (1) bálnavadász nóta (1) Baltic Ice (1) Bejrut (1) Béla kaftán (9) Berkeley Castle (1) bikaviadal (1) Bilbao (1) biznyák (1) bizonyítványok (1) black gang (1) Black Irish Band (1) blogregény (1) Boldog Karácsonyt! (1) Bonzsúr Indonézia (1) Bosun's Alphabet (1) Brunsbüttel (1) BUÉK (1) Buga Jakab (1) Bukarest (2) bulvár (1) bunkerolás (1) capstain shanty (1) cégvezető (1) cékla (1) cickafark (1) Ciprus (1) citromillatú muskátli (1) Clancy Brothers (1) Clavigo (7) Cobh (1) Corvus J (1) Costa Concordia (12) Costa Crociere (1) cukkini (2) Czakó Gábor (1) csatornaágyás (1) cserépkályha (1) csicsóka (1) Csopak (2) D.D.E.. (1) Dagenham (1) dalszöveg (1) David Coffin (1) Dávidházy András (1) ddr. Juba Ferenc (1) de Ruyter (1) december (1) delfin (1) dinnye (1) distress (1) dongás (1) DSC (1) Dubliners (1) Duisbuirg (1) Dumbrody (1) duna tengerjáró (1) Duna tévé (1) Edmond (1) EPIRB (5) Erdély (1) értékmentés (1) esküvő (2) Ete (1) EU (1) évforduló (1) Fabiola (1) Fairport Convention (1) Farbi (1) Farfaraway (1) farsang (1) fatalp (1) favágás (1) fekvőrendőr (1) félmilliomodik (2) fészbuk (1) Fiddeler's Green (1) Fluvius Kft (1) fogászat (1) fokhagyma (1) forecastle song (1) forróság (1) fotó (1) Fölszállott a páva (1) francia (1) fröcsözés (1) futball (1) fűszernövény (1) Garay Béla (4) gémél (1) Genova (1) Ger Loughlin (1) German Sky (1) GMDSS (3) görögdinnye (1) Greenore (1) gyümölcs (1) gyümölcsnap (1) hajókatasztrófa (1) hajós (1) hajósbál (1) hajózás (1) Hans Albers (1) Három királyok (1) havazás (1) házaló (1) hazautazás (1) Hévíz (1) hibajavítás (1) (1) hobbiparaszt (5) hobbyparaszt (5) hófúvás (2) Hóki (1) hőség (1) Humber folyó (1) humor (4) Husnes (1) húsvét (1) internet (1) ír népdal (1) Írország (1) Isartal (4) Izland (2) Jachtnavigátor (1) JFK Dunbrody (1) (1) Johnny Cas (1) kacsa (1) Kalóztámadás (2) karácsony (5) Karmöy (2) katalógusfeleség (1) Kécza Sanyi (8) kemence (2) keresés (1) kert (2) kínaikel (1) Kisbér (5) kivándorlóhajó (1) Kıbrıs (1) KK_döntő (1) komposzt (1) Kopervik (1) kórus (2) Kossuth (1) könyvkiadás (2) Közelről (2) Krétai vagyok (1) krumpli (1) kukorica (1) kütyü (1) kvargli (1) Labuan (1) Lackics (1) Láng Gépgyár (1) Le Havre (1) Legendás hajósok (1) lelked rajta (1) lettem (1) Levi (1) lirycs (1) Lys Carrier (1) Lyubov Orlova (1) M/S Bodrog (1) madár (1) madáretető (1) Magyar Nemzet Magazin (1) Magyarország szeretlek (1) mahart (8) Maláj (3) Marseille (7) másodvetés (1) Mayday (1) Mechanicy Shanty (1) mentés (1) mentőtutaj (1) Minarik László (1) Mini-Magyarország (4) Mini-Skanzen (2) MN Magazin (1) MOB (1) Moerdijk (1) Moha (1) mókus (1) Mostaganem (2) mr1 (2) ms radnóti (1) mustármag (1) műanyag palack (1) MV Clipper Caraibes (12) MV Humber (1) MV Isartal (48) MV Kambo (14) MV Lys Carrier (27) MV Lys Chris (46) MV Lys Chris2 (1) MV Petra (40) MV President (13) MV Priwall (21) MV Priwall-2 (13) MV RMS Andromeda (57) naan (1) Napl (1) Napló (323) Napló. MV Isartal (1) Naplü (2) nato (1) Navtex (3) New Ross (2) Niklas (8) Norbi (1) norvég (1) Norvégia (2) nosztalgia (1) novella (2) nyero (1) nyugdíjas_klub (1) óceánevezés (1) óceáni evezés (7) off hire (1) okostelefon (1) Oran (1) oregano (1) országok (1) Oslo (1) öntözés (1) összeütközés (1) padlizsán (1) Padua (23) palánta (2) paradicsom (1) patisszon (2) Pelyhecske (1) Pierre (1) pikírozás (1) pityóka (1) Plomin (4) pókháló (1) potyautas (3) president (2) president szarkeverés (1) Priwall-2 (1) pumping shanty (1) rabszolgaság (1) Rakonczay (8) rally (1) Rapid (1) Réde (1) rejtvény (1) Reményik László (1) Remlac (2) rendőrségi zsebkönyv (1) rendőrzsebkönyv (1) réni (1) Rijeka (1) Rolling Home (1) rubel (1) Santander (3) sárgabarack (1) sárgadinnye (1) SART (1) Sauda (1) Sex Bomb (1) shanty (29) Sharpness (5) shelter (1) Shenandoah (1) Shogun (1) Skinny Listers (1) spanyolország (1) sport (1) statisztika (1) Strzemionego! (1) Sunndalsöra (1) Svelgen (3) Swarzanegger (1) Szavak a hullámok hátán (6) Székesfehérvár (2) szemüveg (1) szépségkirálynő (1) Szeremley Huba (1) szilva (2) szilvalekvár (1) szilveszter (1) szótár (2) sztori (19) Szuezi-csatorna (1) T-Com (1) találkozó (2) tavasz (1) tél (2) tengeralatti kábel (1) Tengerészeti Világnap (1) Tengerészéveim (6) tengerésznóta (29) tengerésztörténet (1) tengeri körzet (1) térkép (1) The Dubliners (2) The Midshipmen Glee Club (1) The Pouges (2) The Seekers (1) Tisztás (1) TME (1) Tolkien (1) Tom Jones (1) tök (1) tört üveg (1) Tricolor (1) Trieszt (1) Tutajos (1) tűzdelés (1) újságcikk (1) Union Moon (1) univerzum (1) US shanty (1) Valencia (1) Van Damme (1) városok (1) Vasas (1) Velence (1) Veperdi András (6) vészhelyzet (14) vetőmag (1) vicc (1) video (8) videó (3) vihar (1) virágok (1) Vitéz (1) Vitold (1) víznap (1) voltam (1) Woody Guthrie (1) X faktor (1) zátony (1) zöldség (1)