Keresztelő az Indiai-óceánon

 Kécza Sándor:

Egy keresztelő

Az Indiai-óceán kegyes volt hozzánk, szerencsére a monszun utóját kaptuk csak el, nem nagyon mozgott a hajó, legfeljebb ha öt, hat méteresek lehettek a hullámok. Naponta jött az özönvíz, a trópusi zápor; de mindez nem akadályozott meg abban, hogy ne készülődjünk a keresztelőre. Nem az igazi, egyenlítői volt, a parancsnok úgy döntött - javítandó a közhangulatot, - hogy az új embereket, akik még nem jártak az óceánon, vessék alá eme tortúrának. Új forgatókönyvre nem volt szükség, megtette az előző. Mindössze verseket kellett fogalmazni, személyre szabottakat, felújítani a jelmezeket, újakat kreálni, s megbeszélni a szereposztást. Összeállt a stáb, mit lehetne még kitalálni, módosítani? Előkelő szerepet kaptam, Sellőként, - aki nem más, mint Neptun felesége, - borzasztottam a nagyérdeműt. Jelmezem már készen volt, sminkem készítéséhez hasznos tanácsokat adtam a hajón lévő egyetlen feleségnek, aki vállalta orcám elcsúfítását. Szemhéj kékre, orcám pirospozsgásra festve, szépségtapasz, pofikámon, hatalmas műszempillák - ez utóbbiakat tőle kértük kölcsön, Szingapúrban visszavásároltuk, - valamint ajkaim kirúzsozva. A cél az elborzasztás volt és ez tökéletesen sikerült. Förtelmesen nőies voltam. Halfarkam az uszonyokkal készen állt, egy kis damil segítségével ügyesen tudtam csapkodni vele. Némi kályhaezüsttel újítottam fel a színét. Műkeblem is kiállta a próbát, nem kellett újratömni. Mellemen trikó feszült, rajta két hatalmas mancs árnyképe, éppen a domborulataimon és egy vérző piros szív. (Mivel kevés hely maradt, inkább a hasam táján dobogott ez a szervem.) Hajam copfba fonták, két piros masnival ékítették.

A fotó illusztráció, készült az MS Székesfehérváron 1976-ban a Vörös-tengeren (Székely István felvétele)

A lényeg a „kézcsókpép” volt, amit az előttem térdelő pogányok képébe nyomtam, amikor csókkal illették kacsómat. Saját találmány, szabadalmaztatni kellene, bízvást alkalmazható, ha valakit ki akarunk kergetni a világból. Íme, a recept: végy körülbelül két liter paradicsomlevet, tégy belé fél kiló felolvasztott ipari faggyút, ízesítsd egy kis üveg mustárral, fokhagyma és cseresznyepaprika krémmel - egy-egy tubus elegendő mindkettőből -, üssél bele három – négy, napon érlelt tojást, egy egész avas vajat, s végül koronázd az egészet három doboz pálpusztai sajttal. Keverd jól össze, majd a vödröt érleld pár napig a 60-70 fokos kéményben. Ha túl híg lenne, bolondítsd meg egy kis liszt és cukor szórattal. (Mondanom sem kell, én lettem először rosszul, mikor belenyúltam a vödörbe, megbolygatva tartalmát.)

Mivel a hölgy, aki sminkelt, szintén a keresztelendőek közé tartozott, kedvezményként csak a csuklómra lehelt egy puszit, szegény asszony így is belesápadt az illatözönbe, ami markomból áradt. A többiek már rosszabbul jártak, kézfejemet nyújtottam, majd hírtelen mozdulattal a tenyerem fordítottam szájuk elé, elkerülhetetlenné vált ajkaik találkozás az imént leírt masszával. A hatást jobb nem részletezni.

(Szomorú csalódást jelentett Bangokban, mikor a rakodóknak főzött ételeket megszagoltam, - hozták magukkal a szakácsnőiket - és bizony a receptemmel alulmaradtam mind ízben, mind illatban.)

Felsorakozott a szereplőgárda a hajófarban lévő hatos raktáron kifeszített ponyva alatt. Íme, a stáb: Neptun, a trónján, hatalmas szigonnyal kezében, kopasz fején korona billegett, testét különféle tengeri szörnyekkel ékített fehér tóga fedte. Szakállat nem kellett ragasztania, sajátja is bőven elegendő volt szerepének interpretálásához. Túl sok szövege nem volt, pár mondattal felszólította a parancsnokot, adja át néki a hajót, majd a „Csillagász” vette át a szót. Ő volt a társulat frontembere, egy igazi showman, a szónak mestere, aki minden előre nem látható szituációban feltalálta magát. Talpig fehér lepedőbe öltözött, ráfestettük az egész csillagos eget - negatívban. Fehér alapon fekete csillagok. Csúcsos papírsüvegét csillagjegyek ábrái díszítették. Mellkasán hatalmas távcső lógott, két borosüveget illesztettek össze ügyesen, tartalmából időnként kortyolgatott. Kezében feltekercselve az egész forgatókönyv, szövegek, a versek, szónoklatok sorakoztak a pergamenen. Szólította a pogányokat, felolvasta a nekik íródott verseket, akik térdre roskadtak Neptun előtt, elrebegték felajánlásukat, hogy megváltsák porhüvelyüket a várható kínzásoktól. Nem tudtak annyi italt ígérni, hogy megússzák. (A parancsnok jó előre kikötötte a két karton sörös penzumot, akármennyit is vertünk ki a jelöltekből.)

Neptun keze ügyében tartott néhány üveg szeszesitalt a hangulat fokozása, illetve szomjának oltása céljából. Ezekből én is részesültem, aki ott hevertem egy nyugágyon, párom mellett. Szerepem mindössze a kézcsókra korlátozódott, de ebbe mindent belesűrítettem, amit elmém kitalált. A tengeri isten utasítására szerecsenjeink kísérték a pogányokat az első megmérettetés színhelyére, ahol az „Orvos” várta, hogy kikúrálja őket mindenféle szárazföldi nyavalyájukból. Ez lebilincselő élmény volt, és ezt szó szerint kell érteni, mivel a műtőasztalra fektetett pogányokat láncokkal akadályozták meg a szökésben. Az itt használt eszközök mellett egy középkori kínzókamra szánalmas kis szerszámos sufninak tűnt. Az orvos fején díszelgett egy gégetükör, közepébe vezetve egy vékony cső, amelynek másik vége a hóna alatt rejtező tengervízzel töltött szódásszifonra volt erősítve. Kellemetlen meglepetés érte azt, aki - engedelmeskedve a felszólításnak - kinyitotta a száját, hogy megvizsgálják a fogait, torkát. Kapott is rögtön egy jókora fröccsöt. Gyógyító emberünknek rendelkezésére állt továbbá egy vécépumpa, sztetoszkóp gyanánt, továbbá egy gumikalapács a reflexvizsgálathoz. Többféle kenőcs, gyógyír várta a gyógyulókat, spenót, paradicsompüré, valamint különféle porfestékek formájában. A jelölt itt kapta meg az alapszínt. El ne feledjem, „Orvosunk” ruházata egy hatalmas fehér klepetus volt, - fogyott a lepedő rendesen, - teli ráfröcskölt piros festékkel. Fodrászunk a torzonborz üstököket próbálta formázni némi méz, illetve záptojás segítségével. Hatalmas lemezvágó olló himbálózott oldalán, fésűje, borotvája furnérlemezből készült. (Természetesen ezek az eszközök nem kerültek bevetésre.) Mint jó borbély, tyúkszemirtásra is vállalkozott, újabb és újabb kenőcsöket kenve a megkeresztelendők talpára. Pogányainkat az egyik színhelyről a másikra a négerek kísérték, a „Kalóz” vezényletével. A tengeri haramia ruházata is megér néhány sort: fekete szemfedő, - fél szemmel nézett a világba -, hatalmas, papírból hajtogatott, fekete festékkel impregnált halálfejjel díszített kalózkalap, fakéz (papírhenger+húskampó), csíkos pizsamanadrág, térdig feltűrve, gumicsizma. Fegyvere a hatalmas, fából készült pallos volt, erre támaszkodhatott, ha már igencsak imbolygott; valamint az oldalán fityegett a kötélből font korbács. Meg kell emlékeznünk hűséges szerecsenjeinkről, akiknek ruházatára nem sokat kellett költenünk, spárgából font fűszoknya, alatta egy diszkrét fürdőnadrág, csontok a konyháról, füzérformában a nyakban, egy-egy fadárda, amivel a delikvenseket noszogatták, egyik színhelyről a másikra - ennyi volt a „kosztümük”. Színükért, a szép sötétbarnáért megszenvedtek, a kézbalzsamra kent kakaó- kávépor alaposan megizzasztotta őket. Viszont jól „fogtak”. (Félreértés ne essék, semmiféle szintetikus anyagot, festéket, hígítót, gázolajat, gépzsírt nem használtunk. Elegek voltak a természetes alapanyagok, így is néha napokig tartott a nyomok eltűntetése.)            

Végezetül egy tűzoltó várta a kellőképpen összekent jelölteket, stílszerű sisakban, biztonsági övvel ékítve és egy jókora sugárcsővel, ezzel tisztította meg a procedúrán átmenteket, hogy színünk elé tisztán járuljanak. Következett az italok felajánlása. Voltak persze konok lelkek, akiket nem tört meg a kínpad minden borzalma, s keveset ajánlottak fel. Őket Neptun fájó szívvel, mély sóhajjal újabb kör megtételére utasította. Ez mindig sikeresnek bizonyult. A kézcsók elcsattanta után az éppen magához tért pogányt Neptun némi tengervízzel megkeresztelte. Az új tengerészek az egyenruhában feszítő parancsnoktól vehették át keresztlevelüket, és üríthettek tiszteletére egy kupica tengervizet. (A pincér sajnos mindig „összekeverte” a sósvizes flakont a gint tartalmazóval.) Számára véget értek a megpróbáltatások. A sorukra várók egy négyszemélyes kalodában üldögéltek, amelyet hajóácsunk az örökkévalóságnak készített, jó öt centi vastag hajópadlóból, súlya miatt csak szimbolikus használatára került sor.

A hölgyek, feleségek és vendégek mindig előre kerültek, amikor a stáb még viszonylag józan volt. Az alkohol fogytával néha elfajultak a dolgok, voltak, akik személyes sérelmeiket próbálták törleszteni, ilyenkor lépett közbe a Csillagász. Neki illett józannak maradnia. (Saját keresztelőm, mikor én feküdtem a kínpadra, elég keserű emlékeket ébreszt bennem, mivel utolsó voltam, minden maradékot én kaptam, s a fiúk is igencsak ittasak voltak. Mai napig ott díszeleg az előszobában a szépen bekeretezett, olajjal patinásított, szélein megégetett iniciáléval díszített, gótbetűkkel írott, a hajó pecsétjével hitelesített oklevél.)

A szertartás végén Neptun elbúcsúzott a parancsnoktól, visszaadta a hajót jogos irányítójának, a Csillagász felkérte a tengeri istent, tartsa szemmel a hajót, óvja, védje. Következett a szertartás kellemetlenebb része, a rámolás, elpakolás, a fedélzet lemosása, valamint a tengerész hagyományoknak megfelelő berúgás…

A hobbiparaszt kísérleti, takarékos öntözése...

Jó régen jelentkeztem!
Bokros teendők elvontak Akáról, a kert elhanyagoltatott (muszájból, mert a szívem vérzett, hogy nem dolgozhatok benne). De végre itt a nyugalom, újra belátom a napjaimat, tudom tervezni.
Az első a kert, a virágokat most hanyagolom. A palántáim igazán jól sikerültek, és a "hülye tavasz" már kikényszeríti a palántázást.
Két dolgot akarok közhírré tenni: lugasparadicsomot ültetek, és ehhez (kísérleti) támaszt készítettem. Még merevíteni kell, és néhány oszloppal, karóval alulról megtámogatni, de látható, hogy milyen lesz:

Kaptam egy jó pár fóliasátor merevítőt, ami csak elvolt a kert egyik zugában, most kipattant az ötlet, hogy felhasználjam támrendszerként. Egy vascső a földbe, ráhúztam a műanyag sátormerevítőt, ahol találkoznak, ott dróttal összekötöttem. Jön még hozzá jobbról és balról is merevítés. Ide jön majd a kígyóuborka is, hadd menjen a magasba, a csövek tövéhez meg teszek még karós babot is.
Amit magam találtam ki, az a jövőbeni öntözésre vonatkozik: a palánták mellé földbe süllyesztek egy ásványvizes palackot (az alja kifúrva két helyen, kisebb lyukkal). Ettől azt várom, hogy jóval kevesebb vízzel meg tudom oldani a locsolást!

A szomszédtól kaptam egy lyukfúrót, ezzel viszonylagosan könnyű volt a palackok helyét kifúrni.

De nemcsak a lugasparadicsomhoz, hanem a többihez is ezt az öntözési formát fogom alkalmazni! A palackok újra hasznosulnak, és csak ősszel fogom őket kidobni.

Az öntözés gyerekjáték, a tömlőfej pont belefér a palackba, (csak kissé nyitom meg a csapot), és szépen meg lehet tölteni.

Itt azt mutatom meg, hogy az öntözés után milyen terület lesz nedves, tehát a paradicsom ellátása biztosítottnak látszik, a gyomnak meg fityisz...

Beindult a kemence projekt

Valószínűleg, az idén lesz egy kemencénk az udvaron. Tegnap megtettem az első lépést. A kemencebence.hu oldal fórumán sok-sok képet, a galériában sok-sok albumot láttam, de senki nem kezdte el itt a fotózást (ha igen, akkor elnézést!)

 
Azon még mindig töröm a fejem, hogy vajon az öntöttvas fürdőkádból legyen-e a tűztér, vagy inkább egy dongás téglaboltozatú kemencét építsek. Eddig abban a hitben éltem, hogy a kád mérete az egy kisebb kemencének felel meg, de nemrégiben volt nála vitorlázás ügyben beszélgetni egy falumbéli, aki mint kiderült kályhás (és épített már kemencéket is), és szerinte a kád nagy égésteret ad.

No, majd kérdezek a fórumban. Viszont most, hogy a linkért ellátogattam a kemencés honlapra, olyan információ birtokába jutottam, ami eldöntötte a kérdést: dongás kemencét fogok építeni. Ennek igen egyszerű az oka: ez a Bakony vidékére jellemző kemencefajta. Akkor már nehogy mást építsek itt, a Bakonyalján!

És hogy elképzelésed legyen arról, hogy miféle kemencém lesz, beszúrok egy fotót az egyik kemencés galériából:  persze csak a típus, a hogyanról még nem döntöttem.  A dongás tűztér jól látható, lesz majd neki teteje is, első kéményes lesz, és már az is megvan, hogy a kemenceajtót hogyan fogom megszerezni (mert az sokáig gond volt). Annyival biztosan más lesz, hogy a kémény alatt nagyobb lesz a hamuzótér, és az is íves lesz! No, majd ha a tervrajz meglesz, akkor jelentkezem.

Csatornaágyás

A Konyhakert természetesen blogban láttam, és megcsináltam. Minden volt hozzá: maradék esőcsatorna darab, föld, amivel megtöltsem, régi szúnyogháló, amivel lezárjam a végét, és drót, amivel felfüggesszem... Ami nagyon szimpatikussá tette: derékkímélő művelésre ad lehetőséget!

Talán választhattam volna "jobb" helyet is neki, de itt, a terasz oldalán mindig szem előtt lesz, bár jobb lett volna, ha a teljes hosszában végigmegy. No, nem baj. Amit először használtam, az amivel megtöltöttem: "saját termelésű" komposzt!

Ezen a képen láthatod, hogy úgy állítottam be, hogy legyen egy kis esése, a víz ne pangjon benne, mivel az alja nincs kilyukasztva. Ezért is zártam le a végét szúnyoghálóval, hogy a vizet kiereszthesse...

Úgy tervezem, hogy ide fejes salátát, hónapos retket teszek majd, és a végébe pedig snidlinget. Persze ez csak terv, majd meglátjuk...

Ha már megbontottam a komposztot, akkor nekiveselkedtem, és át is forgattam a régit (ez két éves, tavalyelőtt készítettem. Most a teteje került alulra, kapott levegőt, majd ha időm és a derekam engedi, akkor a tavaly ősszel kezdett komposzthalmot átforgatom a kidobált helyére.

.
Nagyon élvezem a kerti munkát, csak egy baj van, és az egyre nagyobb: a derekam... amíg ezt a kis munkát elvégeztem, kétszer kellett bejönnöm és leülnöm... ez bizony sajnos.

Nem tudom, mi lesz az idén a kerttel. A tavaszt nem tudom teljes egészében rászánni, sok dolgom lesz most Pesten...

Mégis kertészkedtem

Hiába olyan olyan az idő, hogy Bálint gazda azt írta a hírlevelében, hogy: "a növények becsapva érzik magukat...", mégis kerti munkával töltöttem a délutánt.
Eddig a palántáimat az ablakpárkányon neveltem, de ez nem sokáig tartható állapot. Ha ablakot akarunk nyitni, akkor az igen komplikált feladat, no meg a palánták állandó forgatása is szükséges. Aztán ha az ember elhatározza, hogy az idén nem vesz palántát... akkor bizony sok-sok ablak kellene hozzá.
Úgy esett, hogy az egyik kedves ismerősünk a faluban felajánlotta, hogy az ablakból települjek át a melegházába. Ő nagyban foglalkozik virággal meg efféle. Nem kellett nagyon noszogatni, Gyorsan elültettem a szükségesnek ítélt magokat, és átvittem.

Ez azért is nagyszerű megoldás, mert állandó gondom volt, ha Pesten tanítok, akkor abban a hat napban mi történik a konyhakertbe szánt növénykéimmel. Az mégse elég nekik, ha Pestről agykontroll útján megüzenem nekik, hogy szeretem őket, a víznek valahogyan jobban tudnak örülni.
Ezek a gondok már átmentek múlt időbe!
Szóval azt mondja az irka, hogy a sűrűn vetett magokat kikelés és némi erősödés után pikírozni kell, hogy ilyen rettentő szakszerű legyek, ami tűzdelést illeti. A befőzni való paradicsomom - egy cserépben - már szép nagy volt, ezért azt már át kellett ültetnem.
Közben Csilla, a kertész, tanított: nem baj, ha a paradicsom gyökere visszahajlik, jó mélyen kell az átültetést megcsinálni, egészen az alsó sziklevélig be kell tenni a földbe, mert a paradicsom a földbe került szárán is nevel gyökérzetet, így a palántáé erős lesz, amikor ki fogom ültetni.

A munka öröm.
Azt látni, hogy ahogyan a kis palánták sorakoznak a kis műanyag cserepekben. Látom a kertem, hogy piroslanak majd rajta a hatalmas paradicsomok... Csak a paprikáim... nem tudom, miért nem kelt ki szinte egy sem! Se a cseresznyepaprikám, se a fűszerpaprika, se a tölteni való F11-es, se a chilim. Csak a macskapöcse, de abból legalább annyi van, hogy erős paprikából nem lesz hiány jövőre sem.
Most más dolog van. De vasárnap, új magokat ültetek rájuk, és lesz késői palántám.
Nem sietek. Már megtanultam, hiába árulnak a piacon gyönyörű, hatalmas palántákat április elején, csak májusban teszem ki, a fagyok után, és az pontosan akkor fog teremni, mint a 200 forintos, drágán vásárolt paradicsompalánta.
Azt a földet, amiben eddig nevelkedtek a növények összegyűjtöm, és megy majd a kertbe, vagy a muskátlik átültetésére használjuk, de a palántafölddel nem kevertem össze, mert fennáll a fertőzés veszélye.

Nem kéne felmondani a meteorológusoknak, és olyant szerezni, aki jó időt tud mondani?

A tavaszi munkák (helyett)...

Azt hittem, hogy mostanra már arról számolhatok be, hogy mi mindent ültettem el a kertben, de csak olyan képeket tudok mutatni, hogy:

Egy hete is még majdnem derékig ért a hó az udvaron, nem tudtunk átmenni a kertbe.

Aztán négy napja jött egy kis ónos eső, az örökzöldek leveleire rátelepedett, és majd a földig húzta szegényeket.

Ez viszont nem csak káros a növényekre, de a szemnek szép is tud lenni.

Húsvét vasárnap reggelre az autóm nemhogy bejöhetett volna az udvarra, hanem kapott még egy "kezet"... Aztán Húsvét hétfőre a helyzet megváltozott, akkor így esett a hó:

De én nem vesztem el az optimizmusomat, és bízom benne, hogy hamarost olyan lesz az idő, mint volt március első napjaiban, amikor ez a kis mókus előjött:

Megúsztam a hófúvást...

Hát, elmondhatom, hogy szerencsém van. Március 14-én (tegnap) délben indultunk Pestről. A szokásos út másfél óra.
Bicskénél jártunk, amikor elkezdett esni, majd Felcsút környékén átváltott télire, és havazott már. Mire Csákvárra értünk, hófúvás, jeges út, a tél legkegyetlenebb időjárása fogadott.
Menni kellett, nincs mese. Szerencsére előttünk egy furgon ment, legalább negyvennel repesztett, rátapadtam a két vörös lámpára, és azt követtem. Nem jártam úgy, mint a viccben:

Felhőszakadásban megy az autós, rátapad az előtte haladó hátsó lámpáira. Egyszer csak az megáll. A vezető ideges lesz, kiszáll, és megkérdi: - Miért nem megy tovább?

- Hát mert én már a garázsban vagyok... 

Igaz, egyszer megcsúszott a furgon egy kanyarban, nekem fékeznem kellett, de a szembejövő autó is tudott lassítani, megúsztuk.
A szél fütyölt békésen...
 Azt hittük a 81-es úton Mór felé jobb lesz. Annyival volt jobb, hogy nagy forgalom volt mindkét irányban, de 40 km/h-s sebességgel haladt a konvoj.
Bakonysárkány előtt két kilométerrel megállt a kilométernél hosszabb sor, és álltunk. Vártunk.
A szél fütyölt békésen...
Aztán megindultunk, majd megálltunk 42 méter araszolás után.
A szél fütyölt békésen...

Aztán megindultunk, majd megálltunk 93 méter araszolás után.
A szél fütyölt békésen...

Aztán megindultunk, majd megálltunk 115 méter araszolás után.
A szél fütyölt békésen...
Aztán jött a nagy megönnyebbülés: kikerülhettük a pótkocsis kamiont, amelyik nem tudott az alig kaptatón felmenni a jeges úton. Végre Bakonysárkány. Befordultunk, otthagytuk a 81-est, innen már haza megyünk!
Egészen addig, amíg a dombtetőre nem értünk. Ott úgy fújt a hó a süvöltő szélben, hogy nem lehetett semmit se látni! Csak az út két oldalán levő fákat sejtettem, előttem vagy 50 méterre. Aztán amikor a levegő kitisztult már benne voltam a hótorlaszban!
Hogy a jó rossebb egye meg!!! Most mi lesz? Lelki szemeim előtt láttam magam két nap múlva is ott ücsörögni a kocsiban... De a Jóisten nem így gondolta.
Jöttek a jó emberek, akik segítettek. Előbb a házaspár, akiktől a tejet hozzuk. Hiába volt a jó akarat, kézzel nem lehet havat lapátolni. Legalább az asszonykámat hazavitték.
- Pista bácsi visszajövünk lapáttal! - biztattak.

De nem kellett, mert szinte azonnal ott volt egy ismerős falubeli a kis teherautójával. Neki volt lapátja. neki álltam kilapátolni a havat a kocsi elején. Akkor jöttem rá, hogy miért veszélyes nekimenni a hóbuckának: a kocsi ráfut a hóra, lendületből felcsúszik rá, összetömöríti a havat maga alatt, az első kerekek szinte a levegőben vannak, de annyi biztos, hogy nem tudnak dolgozni.

Persze a lapátolás jó volt, de még nem az igazi. Aztán hamarosan jött a munkásbusz Mórról, és jöttek az erős férfiak, akik nekiveselkedtek, és kitoltak a nagy hóból, innen már haza tudtam menni. 

A kocsibejáróba nem tudtam beállni, de később ellapátoltam a havat, annyira, hogy beállva ne lógjak ki az utcára. Ekkor már öt óra volt. Most így néz ki a kocsim:

Na, meg a sufni belül:

Hogy a házról hátul ne is beszéljünk, a konyha ablaka éppen kilátszik!

A udvaron van egy deréknyi magas hóhegygerinc (a fa törzsén látható), utána majdnem tiszta a terep, és a szomszéd háza befúva...

Hogyan (nem) láttam Los Angelest? - Kécza Sanyi sztorija

1993 kora őszén jutottam el Los Angelesbe … bár ez a megállapítás így pontatlan, hogy miért, hamarosan kiderül. Mert ott voltunk ugyan, rakodtunk is, de … na, erről szól majd ez a rövid történet.
Akkoriban Bodroggal jártuk a Karib-tengert, s tévedtünk át néhány alkalommal a nagy vízre, a Csendes-óceánra. Mentünk oda, hova a hajóbérlő kénye-kedve irányított minket. Igazi „tramp” hajózás volt az, csellengtünk ide-oda, és sírtuk vissza megszokottat, a Mahart vonaljáratait. Igaz, érdekes új tájakat ismertünk meg, de a levelek rendre elkerültek minket, akadtak gondok a váltásokkal, arról nem is beszélve, hogy a kért gépalkatrészek is végig keringték a fél kontinenst, mire ránk találtak. Kóstoló volt ez a ránk köszöntő, szép új világból.
Zsákolt hallisztet fuvaroztunk Chiléből Mexikóba – talán nevezzük meg a két kikötőt, érdekesek a nevek, - Iquiquéből Manzanillóba. Két hetes volt az út, a Galapagos szigetek között megtartottuk az egyenlítői keresztelőt, kicsit színesítendő a hosszú út monotonságát. A kirakó kikötő adott volt tehát, de hogy utána hova megyünk … talán még a bérlőnk se tudta nagyon. Folyt a találgatás, sokat szavaztak az Antillákra, néhányan az USA nyugati partjára tippeltek – nekik lett igazuk.
Táviratban jött a rossz hír: ömlesztett ként rakodunk, perui rendeltetéssel. Mi volt ebben a rossz? A függelék: meszeljük ki a raktárakat! Micsoda? Meszelni? Igen, az, nem festeni, mosni, sikálni, nem, meszelni! Kezdett megkérdőjeleződni bérlőnk elmeállapota, de parancs az parancs, meg már ott volt a furgon néhány zsák mésszel, akkor hát meszelünk! Biztosan valami jenki furcsaság, és amúgy is mindig tanul valami érdekeset az ember, - győzködtük magunkat. Különben is van róla írás, - így készültünk raktáraink tisztába tételére. (Állítólag így lehetett megakadályozni, hogy a kén ki ne kezdje hajónk acélját.) Akkor hát irány Los Angeles, California!
Négy nap állt rendelkezésünkre – ennyi volt az út – hogy a kívánalmaknak megfelelően fehérre varázsoljuk raktárainkat. A porított meszet kevertük vízzel, s ezt a zagyot fújtuk fel a raktárak falaira. Meg ahova sikerült. Fújtuk egyszer, éppen hogy világosodott a raktár sötétszürkéje. Akkor fújtuk még egyszer, majd még egyszer és még egyszer – akkorra már szépen világított a raktárfalak fehérsége a száradás után, a jól végzett munka örömével nézegettük művünket. Éppen hogy megszáradt az utolsó réteg, már fel is tűntek Los Angeles felhőkarcolói, már amennyi kilátszott belőlük barnás, vöröses füstködből. Horgonyt dobtunk, várakoztunk a vizsgálatra, a pilotra. Az utóbbit szívesebben vettük volna előbbre, mert akkor várható lett volna a gyors kikötés, de nem, jöttek elsőnek az immigration hivatalnokai, a coast guard egyenruhásai, az egészségünket firtató egyedek, az ügynökség aktatáskásai – bocsánat, laptoposai – és az elmaradhatatlan vámhivatal emberei.  Jött egy ellenőr is, aki majdan ellenőrzi raktáraink milyenségét, alkalmas – e a kén szállítására, de ő nagyon hátulra került a rangsorban.
A bevándorlási hivatal embere rögtön leszögezte, hogy partra nem léphetünk, mert nincs vízumunk. (Nem tapodhatja poszt – kommunista lábunk a szabadság megszentelt földjét. Igaz, ezt nem mondta, csak mi gondoltuk.) Miért nem kértünk vízumot két héttel az érkezés előtt? Láttam, hogy parancsnokunk orcáját pír lepi el, és az a pír nem a szégyené, hanem a felháborodásé … tehát mielőtt elküldte volna anyjába a pattanásos arcú, egyenruhás kamaszt, nyelt egy nagyot, s közölte, hogy pár napja kaptuk meg az új desztinációt, idő nem volt a vízumkérésre. Ezen még csámcsogtak egy darabig, de maradt a verdikt, partra nem léphetünk, kivéve a barbát. Akkor ő szolidarít, ő se látogat ki a városba! Jól esett a gesztus, csak éppen értelme nem volt sok. Kezdett nem tetszeni ez a „Loszi”! Megtartották a szokásos pofavizitet, útlevelünkkel a kezünkben álldogáltunk a laptopos szerv előtt, hogy bebizonyíthassuk, mi vagyunk mi. Bebizonyítottuk, de ez csekély mértékben sem vitte előre a dolgok menetét. Jól elszórakoztunk, ők velünk, mi meg gondolatban a jó édesanyjukkal. (Két országban volt részem a pofavizitben: a Szovjetunióban, és az Egyesült Államokban. Véletlen?) És jöttek a vámosok … nézték, Mexikó … oh! - hangzott fel a szájukból. Régebbi bejegyzésre tévedt szemük: Kolumbia! Még nagyobb oh, és már öltöztek át az overállba, nekiláttak módszeresen szétszedni a hajót. De az istennek sem akart előkerülni a vélt kábítószer zsákmány! Csalódottan hagytak fel a kutatással, és – becsületükre legyen mondva – pakolták vissza az előszedett holmit. Volt, aki a kambúzánkat forgatta föl, sok dolga nem akadt, hetek óta fogyókúráztunk, igaz, nem teljesen jószántunkból, alig volt ennivaló a hajón. Sárga könyveink is rendben voltunk, már csak a surveyor véleményére voltunk kíváncsiak. Indiából jöhetett a jóember, fizimiskáját tekintve, - s hamarosan oda is küldtük volna vissza, mert a raktárak megtekintése után fejcsóválva mászott ki a búvónyílásból: „Rozsdás”! – ez volt, a rövid, de annál lesújtóbb véleménye. „Kaparják le, meszeljék le újra!” Hogy az a … és itt következne néhány olyan fonéma, amit nem szívesen idéznék vissza. Tény, hogy helyenként tenyérnyi rozsdafoltokat takart a mész, de ha ez nem volt akadálya, hogy zsákolt cukrot szállítsunk … na, mindegy, raskétát fogtunk, és irány a raktár. Ja, feledtem az ügynököt, aki közölte, mindössze pár órás lesz a rakodás, annyi idő alatt kell elintézni a sztórt, a vízvételezést.
Így telt két napunk, vakarásztuk a rozsdát, meszeltük a foltokat, még a felénél sem jártunk a munkának, mikor szóltak, húzzuk a horgonyt, kikötünk. Éjszaka volt, mire bejutottunk, és láss csodát, egy kénszagú, jól lerakott hajó húzott el mellettünk, a nyílt óceán felé. Adta magát a magyarázat: nem volt hely, másik hajót rakodtak. A pilot meg is erősítette, elcseszték a rakodást, át kellett rakni a kén tekintélyes hányadát. Lehet, hogy rávették az ellenőrt, ne fogadja el rakodásra alkalmasnak a hajónkat, így megúszhatják kötbér fizetése nélkül! Akkor már mindegy volt, part mellé álltunk, s reggelre kelve kezdődhetett a rakodás.
Kaptunk még egy listát, mit tehetünk rakodás alatt, és mit nem. (Ez utóbbiból volt a több.) Nem használhatjuk saját daruinkat. Nagyszerű! Félkamionnyi árut cipelhettünk be, a járón lépcsőzve, festéket, gépalkatrészt, élelmiszert. Aki élt és mozgott, hordta mindenki. Nem nyúlhattunk a rakományhoz, amíg rakodott a hajó. Erre rögtön lett is egy példa, mennyire nem életszerű volt a rendelet: zárt futószalagon érkezett az áru a hajóba, és amikor fordították a csövet az egyik raktárból a másikba, pár tonnányi a fedélzetre zúdult. Ők nem nyúltak hozzá, mert a lapát használatát nem engedélyezte a szakszervezet, mi nem nyúlhattunk hozzá, mert nem … Ott púposkodott a kén a fedélzeten, rosszindulatúan sárgállva – még a kész raktárt sem csukhattuk be miatta. Pár tonna víz is került a hajóba – kéretlenül – a kénport kötötték meg vele, permetezve a sárga masszát, gyanúsan mélyre merültünk, mikor készen lett a hajó. Vizsgálat, órányi talán, és ivóvíz vételezés – alig négy tonna került a tankokba a két hetes útra, előrevetítve a vízkorlátozás rémét. Kevés volt az a víz, nagyon is az! Persze, hogy a tengervíz sótalanítóhoz rendelt alkatrész sem érkezett meg  - csak arra vízre számíthattunk, ami ott lötyögött a tankokban.
Gyors vizsgálat, megszámoltak, annyian megyünk, ahányan jöttünk, és isten veled. Los Angeles! Na, ne kapkodjuk el a búcsúzást, ott éktelenkedett a jókora kupac a fedélzeten, így, amikor eloldották köteleinket, lapátra kaptunk, s gőzerővel hánytuk be a ként a raktárba. Szerencsére, az óceán a nevéhez illően nyugodt volt, így hamarosan a helyére került a rakomány, becsukhattuk a raktárakat, a daruk is ott pihentek a bölcsőjükben … úton voltunk.
Kérem, hadd ne szeressem ennek az országnak a lakóit.

Egy teljes szótár itt van, vagy ehhez a bejegyzéshez
Szószedet:
raskéta = rozsdakaparó
barba = parancsnok
surveyor = ellenőr
coast guard = parti őrség
kambúza = élelmiszer raktár
immigration = bevándorlási hivatal
sztór = ellátmány
sárga könyv = egészségügy könyvecske az oltásokról és egyebekről.

Barbaságom története 17. - Béla kaftán levele

 Eltelt egy újabb hónap és jelentem a helyzet romlik. Alant a parancsnok éneke a hanyag karbantartásról és arról, hogy figyelhettem volna oroszórán az iskolában.

Kezd a dolog unalmassá válni. Van itt nekünk egy szép, TMK szoftverünk, ami alapján a karbantartásokat végezzük. A neve BlueFleet, de mi csak fonetikusan „blúshit”- nek hívjuk. Angolul kevésbé tudok számára:kékkaka. Azért a becenév, mert annyira felhasználóbarát, mint a beceneve elmondja. Ez még nem lenne nagy baj, elbirkózunk vele, Rejtő Jenő híres Pepita Oféliájának stílusában. A Chief rögzít egy elvégzett karbantartást a rendszerben, csatolja a fájlt, majd felhangzik egy gyors, pattogó orosz káromkodás, mivel a program virgonc ököllengetéssel nem menti a dolgot, lehet nekifutni még egyszer. Felteszem, ennek következménye, hogy az elmúlt két hónap alatt napi szinten potyognak a csontvázak a kápó nyakába a gépházban. Illetve ez csak egy része az okoknak. A nagyobb ok, hogy az a birodalmi kápó, aki nemsokára visszatér ide és a hajóleltárban szerepel már négy éve, csak a blúsitben végezte el az előírt karbantartásokat.  Másképp miként lehetne az, hogy az elvileg a főgép hűtőjében papíron (blúsiten) 10 hónapja cserélt tömítésekről még én is megmondom, hogy azokhoz évek óta nem nyúlt senki? Ezt onnan tudom, hogy segítettem a tömítéscserében. A gumi már annyira kikeményedett, hogy tört. És 130 lamella között kell a tömítéseket kicserélni, nem kis munka. Ilyen és ehhez hasonló dolgok színezik napjainkat, főleg a gépészekét, de hát ugye ha bánya nem termel, fent a fejnél is fáj a dolog.

Nekem külön van két keresztem, akiket második és harmadik tisztnek hívnak. A harmadik tisztről talán már írtam, fiatal srác, ez a második teherhajója, előtte „operett hajós” volt, görög kompokon dolgozott. Vissza is sírja, hogy ott nem volt koszos a keze, az overallja. Egy hónap után belerázódott az alapvető dolgokba, bár dadogós angolja nem könnyíti meg a dolgát. És hát még mindig lassú, vagy az én elvárásaim nagyok. Nem vagyok még annyira öreg, hogy ne emlékeznék, mennyi időbe tellett bizonyos dolgok elvégzése a hajón. Neki sajnos háromszor annyiba kerül, de felírom a rutintalanság rovására. Sajnos a kezét is fogni kell, mert önállóan nem dönt semmiben, még a nyomtató tintapatronjának a cseréjéhez is engedélyt kér. Erről lassan leszokik, mert a Chief emelt hangon emlékezett meg az óvodáról, meg arról, hogy ez itt nem üdülőtelep, és az igen tisztelt tiszt úrnak fel kellene kapcsolnia az agyát. Mivel Dima erre pislogott, én tolmácsoltam: a Chief ezzel engedélyt adott, hogy akkor cseréljen patron a nyomtatókban, amikor akar. De legalább a navigációval nincs gond, nem mintha a világ legforgalmasabb környékén járnánk. Azért egy meglepit okozott, a szokásos esti körülnézésem során valahol Norfolktól délre azt kellett látnom, hogy hat hajó is halad velünk egy irányban. Kissé körülnézve rá kellett jönnöm, hogy valamelyik amerikai hordozó és kísérete poroszkál 12 csomóval északnak, Dimu pedig az alakzat kellős közepén előzi őket 16 csomóval. Kérdezem: és ez így jó a verekedős fiúknak? A válasz meglepett: megbeszélte velük, hogy ő itt és így jön, azt mondták, oké. Hm, ezt mind az ő angolosságával? De nem volt baj, senkihez nem kerültünk közel és tüzet sem nyitottak ránk, pedig a „névivel„ vigyázni kell.

Lett új második tisztem is, sajnos ettől égnek áll a hajam. Az új fiú már 47-ik évét tapossa, és bár rendelkezik Chief papírral, a képességekkel nem. Nem is meglepő, 17 év orosz haditengerészet kiölheti a gondolkodást az emberből. Illetve a gyakorlatiasságot. Sajnos Andrejt 47 évesen tanítjuk a második tiszt dolgaira. Kezdve a térképjavítástól az útvonal megtervezéséig. Amitől sikító frászt kaptam. Lett egy kisseb betétfuvarunk Costa Ricába, és hát neki kellett húzni a rottát. A térképeken szépen berajzoltam a fő fordulópontokat, amik alapján tervezhet. Ezek egy részét ő lazán figyelmen kívül hagyta és meghúzta az útvonalat tökön- paszulyon keresztül, néhol alig fél mérföldre a parttól. Enyhén szólva nem tapsoltam meg. A nemzetközi helyzetet bonyolítja, hogy Andrej még kevesebbet beszél angolul, mint a harmadik tiszt. Nagyon idegesítő, hogy érkezéskor, többnyire az ő őrségében érkezünk, amint feljövök a hídra, semmit nem csinál, sem egy helyzetpontot, sem egy útirány változtatást, pedig én még épp csak ott tartok, hogy hol a kávé, eszembe sincs átvenni tőle az őrséget. De Andrej az összes haditengerészeti rutinjával utasításra vár. Ha meg a radar előtt ülve, a kávét szürcsölgetve megkérdezem, hogy a pilottal beszélt- e már, akkor átnéz a vállam fölött és megpróbálja elmondani, hogy mi a helyzet a radaron látható céltárgyakkal. Ilyenkor nem tudom sírjak, vagy röhögjek. Komolyan, olyan szinten Tarzan angolját használom, hogy hülyének érzem magam tőle, de még így sem megy. A manővereknél inkább nem válaszol a rádión, mert nem érti, amit kérek, pedig nem Shakespeare összest olvasok fel neki. A single up, meg a forward station és aft station kifejezésekről dunsztja sem volt, okozott némi galibát manőver közben, hogy a hátsó brigádnak kiadott utasítást elől nagy lelkesen végrehajtotta. Vagy a bócmannal beszélek, vagy a Chief fordít nekem oroszra. De mi lesz itt akkor, amikor a Chief hazamegy majd?

Az új Chief egy alig 28 éves román srác lesz. Nem mondom, lehet éppen gyakorlata, de nagy tétben nem fogadnék rá. Az eddigi kényelmes életemnek vége, az utolsó bő hónapban mindenkin rajta kell tartanom a szememet.

De vissza Andrejhoz. Abban kellemes helyzetben vagyunk, hogy van elektronikus térképünk. Nem teljes verzió ugyan, és emiatt elsődlegesen papír térképen navigálunk, de van, nagyon jó dolog manőver, horgonyzás közben. Ha működik. Előfordul ugyanis, hogy aki kezeli, az nem ért hozzá, és olyankor tud ám olyan dolgokat produkálni, hogy ihaj. Mint minden számítógépes rendszernek, ennek is megvannak a gyenge pontjai. Ha a GPS-ről érkező jel gyenge, akkor az bezavar a térkép működésébe. A radaréba is, de aki elvégezte a megfelelő tréninget, az tudja, hogy a radarkép nem szokott lefagyni, mert az térkép rosszul működik. Sajnos Andrej nem végezte el ezt a tréninget, papírja ugyan van róla, de a Chiftől tudom, ő is csak fizetett, de semmilyen tanfolyamot nem kellett végigülniük. Ráadásul a típus specifikus tréningjük sem arra a brejzlire (elektromos készülék tengerészül – a szerk.) szól, ami nekünk van, hanem teljesen másra. Ezért Andrej, a rossz GPS jel miatt lefagyó radarképet az elektromos térkép hibájának értelmezte, holott 4 centis vörös betűkkel villog a radaron, hogy a GPS jel minősége rossz. Azt tényleg nem tudom, honnan vette, hogy az elektromos térképnek van befolyása a radarra. Fordítva igen, de ettől még nem lesz „lefagyott” a kép. Sajnos laza csuklóval lekapcsolta a ECDIS-t (az elektromos térkép, bár ha nem teljes verzió akkor nem így hívják angolul – a szerk.) és nem hívott fel a hídra, mivel hajnali kettő volt az idő. Az, hogy állandó utasításba van kiadva, hogy bármelyik navigációs berendezés meghibásodása esetén hívnia kell, azt nem tudta. Pedig aláírta, hogy elolvasta és megértette a Master’s Standing Orders nevezetű, általam jegyzett 3 oldalas novellát (két oldal 1-es sorközzel, 8- as betűmérettel). Hát nem. Eltartott pár óráig, amíg a rendszert valahogy összekalapáltam ismét. Komolyan, nemsokára akár az IT osztályra is áthelyezhetnek, mert amit itt a számítógépekkel gépészkednem kellett az elmúlt két hónapban, az nem semmi. Sokkal többet tudok a Windowsról, a hálózatokról, meg egyebekről, mint mielőtt beszálltam volna.

Szóval Andrej ad okot az állandó aggodalomra. Szerencsére már csak 48 nap van hátra ebből a szerződésből. Remélem a váltóm időben érkezik, nem lesz semmi zavar. Mert most van, a kápónak és a Chifnek ma kellett volna hazamennie, de mivel nem vagyunk az USA-ban és csak két hét múlva leszünk ott ismét, hát csúszik a váltásuk. És miért nem vagyunk ott? Mert kérem, a rakodómunkások sztrájkolnak.  Igen. Az USA-ban. Hogyhogy miért? Hát több pénzért. Főleg a new yorki és baltimorei szekció. A többiek igazból dolgoznának, de ez a két szekció enyhén szólva a fehér galléros bűnözők befolyása alatt van. És el fogják érni, amit akarnak, holott a konténeres üzletág ezer sebből vérzik. A pénzt közvetlenül a hajózási társaságok fizetik, mint a Maersk, Hapag Lloyd, de ez a bérleti díjakban alaposan visszaüt a tulajdonosokra.

Hogy azért vidám dolgokról is szó legyen: kaptam e-mailt a bérszámfejtésbonyolító ügyosztálytól, ami logikusan Manilában van. Kezdődik a levél így:

„Dear Captain Minarik,

Nice to work with you again…”

Namost ugye aki rendszeresen olvassa firkálmányaimat, az tudja, hogy a Captain Minarik, becsületes nevén Malay Tigris (bocs Malay :D), barátainak csak Malay, a cég zászlóshajójának állandó parancsnoka, az összes fejes kebelbeli barátja, mentorom, és a  többi, és a többi.

Én már meg sem lepődök rajta, ha a matrózaim között van olyan, aki már hajózott vele, ha valahol ismerik, most is van egy martalócom, na az is azzal jött némi tudatmódosító szer bevitele után, hogy ismerem–e a Captain Minarikot, mert ő is magyar?  Kérdem én: van még olyan szeglet ezen a bolygón, ahová hajó beteszi a lábát és még nem ismerik? Van egy sanda gyanúm, hogy a Puerto Cortesben a legöregebb pilot is emlékszik rá, mert amikor elárultam, hogy magyar vagyok, akkor nem lepődött meg nagyon, és mondta, pár éve találkozott már magyar parancsnokkal….

Na de ez a levél akkor is kissé félre ment, bár a kis filippínó hölgyike azt írja, hogy akkor mostantól ő bérszámfejt a maffiának, no de Malay egyrészt jól megérdemelt szabadságát élvezi, másrészt ez itt nem a Fabiola. Vissza is írtam, hogy kiskezi’csókolm, sajnos ez nem a Fabiola, meg nem a Malay, csak én. Postafordultával landolt a villanyvarnyú,  az meg hogy lehet? Neki azt mondták, magyar parancsnok van, akkor az meg a Minarik- Malay Captain. Elmagyaráztam, hogy vagyunk még páran magyarok, de bevallom, jó negyedórát röhögtem, hogy szegény Malay, már szürke középszer sem lehet. Ha magyar, akkor Malay. Most is fülig érő szájjal vigyorgok, amikor ezt gépelem.

Puerto Cortesra visszakanyarodva, mit tesz a véletlen, Malay is járt ott (az öreg révész nem téved), nem is egyszer, így ajánlott helyi nevezetességeket. Két hónapja vagyok itt, és végre, nem az éjszaka kellős közepén kötöttünk ki. Ki is mentünk a kápóval és felkerestük az El Delfino nevezetű helyet. Nem emlékszem, hogy Malay név szerint ajánlotta volna az éttermet, de megkerestük, megtaláltuk és bizony normális ember módjára, vacsoráztunk, kávéztunk, beszélgettünk. Nagyon nem is akaródzott visszajönni a hajóra, két hónap után jó volt parton lenni. Kár, hogy az esti indulás miatt a helyi jellegű söröket nem lehetett kipróbálni. Ettől függetlenül 3-4 órára kissé ellazultunk.

Hogy a személyzet többi tagja vajon mit csinált nem tudom, de a kassza eléggé üres, és páran itt vakaródznak, hogy kellene még készpénz, mert a következő kikötő is víg hely. Azt hiszem, a kikötő kapujától nem messze lévő bárok nem panaszkodhattak a bevételre.

Én sem az orosz másodtisztre. Gondoskodik a folyamatos kalandtúráról. A ballasztolástól írásban tiltottam el. Amíg nem tudja melyik a jobb és a bal oldal, addig kis színes pántlikákat kell viselnie a kezén. Ugyanis bőszen töltötte a bal oldali tankokat, hogy korrigálja a balra dőlést, és nem értette, miért nem akar az a dőlés csökkeni. Kész szerencse, hogy időben érkeztem, különben nem biztos, hogy ezt a kis firkálmányt legépelhettem volna.

Folytatása következik.

Veperdi András visszaemlékezései - 4/2 rész

Bevonulás Csehszlovákiába

(m/s Tata, 1968.)

- Manővernek vége! Zéfeszt! - harsogta az orrfedélzet mellvédje alatt elhelyezett hangszóró.
- Hallottad Öreg! - kiáltott oda a Chief a horgonycsörlő fékkarjába kapaszkodó Bócmannak, és a baloldali vaslépcsőn lement a főfedélzetre.

A Bócman csak intett, hogy vette az utasítást, majd felénk bökött göcsörtös mutatóujjával. - Csinálják! - nyögte, és még jobban megszorította a horgony szalagfékjének tekerőjét.

Mi hárman, az orrfedélzeten manőverező matrózok, nekiláttunk zéfesztelni, ami azt jelentette, hogy mindent el kellett rámolni, rögzíteni, biztosítani, nehogy később a hullámok lesodorjanak valamit a fedélzetről, egyszóval „tengerállóvá” tettük a hajót.

Miközben az egyik vastag kikötőkötelet tuszkoltuk a tartó ketrecébe, visszanéztem Palma de Mallorcára. A lefelé tartó Nappal szemben a csak egy sötét árnynak látszó révkalauz csónak már éppen bekanyarodott a hullámtörő gát végénél. Az idő este nyolc után járt, mi pedig eléggé fáradtan tettük a dolgunkat, hiszen ma, augusztus 21-én kora reggel érkeztünk, utána egész nap rakodás, majd raktárcsukás, zéfesztelés, végül indulás. Arra gondoltam, milyen jó, hogy az előző úton sikerült itt töltenünk egy vasárnapot is, hiszen a spanyolok nem túlzottan szerettek vasárnap dolgozni, így néhányan kivehettünk egy szabadnapot és bejártuk a híres üdülőhelyet, illetve a környékét. Jó lett volna most is körülnézni egy kicsit, de hát erre nem akadt lehetőségünk. Eléggé bús képet vághattam, mert Kánya (egy matrózként hajózó bukott tisztiiskolás) vigasztalni kezdett.

- Ne lógasd már az orrod! A Kambuzer[3] nemsokára kinyitja a vámkabint és kivehetjük a söreinket.

A spanyolországi Castellonból érkeztünk ide, így nem nyithattuk ki a vámkabint, mert Palma de Mallorcán a vámtisztek ellenőrizték a pecséteket, hiszen ez is spanyol terület, és nem juthattunk hozzá a Castellonban bagóért vásárolt (egy karton /24 üveg/ sör alig került egy napi valutánkba) italunkhoz. Többen, Kányát is beleértve, alig várták már, hogy elhagyjuk Spanyolország felségvizeit.

Előző nap délben persze kaptunk egy-egy üveggel az augusztus 20-i ünnepi ebédhez, de azok nem tartottak tovább egy fél percnél.

Alig fél óra alatt mindennel végeztünk és hátrakocogtunk a legénységi szalonba, ahol már ott ücsörögtek a gépészek meg azok, akik hátul manővereztek. Kambuzernek, sörnek semmi nyomát sem észleltük.

- Na mi ez a késlekedés! - hördült fel Kánya.

- Valami gubanc van - szólt közbe Rozoga az I. pincér. - Az indulás előtti vizsgálat során az ügynök valami híreket közölt a Barbával, amit persze nem értettem. Csak annyit hallottam, hogy a Barba szólt a III. tisztnek (aki egyben rádiós és gazdasági tiszt is volt), menjen fel a rádióba és próbáljon megtudni valamit.

- Mi a fene történhetett? - dünnyögte Pista a hajóács maga elé bámulva, és beletúrt dús aranyszínű sörényébe.

Látván, hogy ebből nem lesz egyhamar sör, és az egész napos izzadtság meg por már igen irritált bennünket, Kányát kivéve, levonultunk zuhanyozni.

Nem kapkodtam, és jó fél óra is beletelt, mire felfrissülve és átöltözve, újból felmentem a szalonunkba. Tomit, a kabintársamat már ott találtam. Az asztalokon néhány nyitott sörös karton, mellette izgatottan, szinte egyszerre beszélő emberek. Tomi meglátott.

- Képzeld! Megtámadtuk Csehszlovákiát! - mondta.

- Na ne hülyéskedj! Miért? - reagáltam hitetlenkedve.

- Sanyi a watchman mesélte, aki a hídon hallotta a Barbától meg a tisztektől. Aztán a Kambuzer is mondta, amikor kiadta a söröket. A tiédet is kivettem - mutatott egy érintetlen kartonra a lába mellett.

- De, hát hogyan? Miért? Mit mondtak még? - törtek fel egymás után belőlem a kérdések.

- Még nem tudjuk, de azt mondta, hogy a Barba majd lejön, mihelyst többet tudnak. Most valami angol adót hallgat.

Ebben az időben a Földközi-tenger nyugati medencéjében a magyar rádióadásokat nem lehetett fogni a gyengeségük és a hullámhosszuk miatt. Így hiába volt egy vagy két táskarádiónk, azokon csak a pár naponként, a rövidhullámon sugárzott „Szülőföld” adó műsorait foghattuk, az meg nem a hírszolgálatáról volt nevezetes. Időnként bejött a „Szabad Európa” rádió, de aki ezt hallgatta, az nem nagyon merte bevallani.

Nemsokára a szolgálatban lévők, valamint a Barba, a Chief és a Kápó kivételével mind a pupára gyűltünk. A hangulat igen izgatott volt, hiszen mindenki az otthoniakra gondolt, vajon mi lehet velük.

- Minek támadtuk meg a szövetségesünket? - hangzott el többször is a kérdés.

- Talán megint visszafoglaljuk a Felvidéket? - kockáztatta meg valaki.

- Marhaság! - böffentette oda a Bócman.

Ekkor megjelent a Barba, és hirtelen mindenki elcsendesedett.

- Figyeljenek ide! - kezdte a mondókáját. - Sikerült megtudni néhány dolgot. A Központ rádiója holnap reggelre részletes tájékoztatót ígér a helyzetről. Megpróbáltuk befogni a Kossuth adót, de csak részlegesen jött be. Annyi azonban biztos, hogy 20-án éjjel a Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába, hogy úrrá legyenek az ott kialakult ellenforradalmi helyzeten. Ennél többet a Kossuth sem mondott. Próbálkoztunk más külföldi adókkal, de azok sem közöltek sokkal többet. Nyugodjanak meg, otthon nincs semmi vész. Holnap már többet tudunk, és mihelyst valami a tudomásunkra jut, azonnal közzé tesszük.

- Na és a „Szabadbattyán” mit mond? - érdeklődött Pali néni a szakács.

- Nem tudom, mert nem hallgattam - jött a kissé hihetetlen válasz. - Mindenesetre nyugodjanak meg és menjenek aludni! Jóéjszakát! - fejezte be a parancsnokunk és visszament a hídra.

Mi még jó darabig fent maradtunk. Az egyik aszi felhozta a rádióját. Nagy igyekezettel csavargatta, de nem jött semmiféle magyarnyelvű adás. Éjfél körül aztán elmentünk aludni.

Másnap reggel még mindig nagy bizonytalanságban voltunk, majd délelőtt a hirdetőtáblára kirajzszegezték a rádiós által vett tájékoztatót. A Központ küldte az összes hajó számára, és röviden összefoglalva arról szólt, hogy a Varsói Szerződés tagállamai, Románia kivételével, internacionalista kötelességüket teljesítve, bevonultak Csehszlovákiába, hogy megvédjék a szocializmus vívmányait az egyre erősebbé váló ellenforradalmai szervezkedéssel szemben. A Magyar Néphadsereg csapatai ellenállás, és veszteségek nélkül elfoglalták a kijelölt körleteiket.

Amint az jóval később kiderült, az aznapi Népszabadság (a Párt központi lapja) vezércikkét adták le nekünk.

A hangulat kissé nyugodtabbá vált, hiszen arról nem kaptunk híreket, hogy odahaza bármi baj lenne, de azzal még a legmegátalkodottabb pártag is, mert ilyen is akadt a fedélzeten, tisztában volt, hogy mennyire lehet hinni az ilyen tudósításoknak.

Ömlesztett szentjánoskenyér rakományunk Ravennába szólt, ahová hat nap múlva, 27-én érkeztünk meg. Az eléggé lassú út alatt, hiszen a Tata a maga 10,5 csomó sebességével nem tartozott a gyors hajók közé, lassacskán egyre többet tudtunk meg az eseményekről. Ebben azért benne voltak a „Szabadbattyántól” vett hírek is, melyek hangvétele közelített ahhoz, amit 1956-ban megismertünk. Beszámoltak persze a tényekről is, de amiket kommentárként hozzáfűztek, abból szinte már háborúra lehetett következtetni. A hajó rádióján időnként fogható Kossuth adásaiból mintegy ellenpontként, szinte elbagatellizálták a dolgot, mintha csak valami közös hadgyakorlatról lett volna szó. Legalábbis azokból az adásokból, amit fogni tudtunk, ez derült ki. Az ősrégi igazság szerint úgy tartottuk, hogy a valóság valahol a kettő között lehet, de hogy hol, arról fogalmunk sem volt. A MAHART Központ „tájékoztatói” sem adtak több támpontot.

Így érkeztünk meg Ravennába, ahol a Pilot azonnal bevitt minket a csatorna végébe. Ott szokás szerint a ledobott horgony körül megfordultunk, és visszafelé, pár száz méterrel a „Szépasszony” kocsmájától kikötöttünk.

A manőver alatt már láttuk, hogy valami nincs rendben, ugyanis a „mooringmen”-ek, akik a parton átveszik és a bakokra rakják a hajó köteleit, tessék-lássék módon elvettek elől-hátul egy-egy kötelet, rögzítették, majd eltűntek.

- Kánya! Ugorjon ki és vegye el a többi kötelet! - utasította a Chief az egyik ütközőballont kötögető matrózt. Az rögtön ki is ugrott a főfedélzettel egy szintben lévő rakpartra, elvette ez egyik orrkötél gasszáját (csatját), és elvitte előre az egyik kikötőbakra.

Éppen visszafelé indult, amikor egy személyautó ért a helyszínre, és a benne ülő három olasz férfi üvöltözni kezdett. Nem értettük őket, de amint többször elhangzott az agresszió, meg a „kommuniszt terrorizm” kifejezés, már tudtuk, hogy a csehszlovákiai események miatt dühöngnek, és most ránk zúdítják a mérgüket. A Bócman is átlátta a helyzetet és teljesen begorombult.

- Takarodjatok a tetves anyátokba, büdös digók! - üvöltötte és az orrfedélzet korlátjához szaladva az öklét rázta feléjük.

- Maradj Öreg! - szólt rá a Chief. - Ne csináld! Csak rontasz a dolgon!

Az autóban ülők észrevették a szinte habzó szájjal ordítozó Bócmanunkat, és ha nem is tudtak magyarul, a lényeget megértették. A sofőr beindította a kocsit és a part szélén a hajó felé igyekvő Kánya mögé kormányozta, mintha el akarná ütni, vagy legalábbis arra kényszeríteni, hogy essen be a vízbe. Szinte megdermedtünk a látványtól. Kánya érezte a veszélyt, de a nyakát behúzva nagy bátorságról és önuralomról tett tanúbizonyságot, mert ugyanabban az ütemben folytatta az útját. A kocsi alig egy méterre a háta mögött lefékezett és megállt. Kánya közben odaért a hajóhoz és a mellvéden át beugrott a deckre. A Bócman ettől csak még jobban beindult, és vöröslő fejjel lerohant a fedélzetre, hogy kiugorva nekimenjen a kocsiból kiszállt három, nem kevésbé ideges olasznak. Ekkorra már mi is felkaptunk minden a kezünk ügyébe eső dolgot, én példának okáért a kötelek rögzítésénél használt ún. „bocaláncot” és Pista bácsi segítségére rohantunk. A Chief elkapta az öreg grabancát, és nem engedte kiugrani a partra, a három őrjöngő olasz pedig nem mert, vagy nem akart beugrani a deckre.

- Én fasiszta vagyok! - bömbölte az egyik olaszul, de ezt megértettük. - … mia pistola … bumm, bumm, tutti communisti! - kiabálta hadonászva, de nem láttunk nála pisztolyt, amivel minden kommunistát le akart lőni.

- Fogd be a pofád te mocskos fasiszta! - ordította a Bócman a Chief minden igyekezete ellenére. - Szétverem a tetves digó pofád! Csak gyere be te szarházi!

Erre a fasiszta felkapott egy öklömnyi követ és mintegy három méterről felénk lendítette. Azonnal lebuktunk a habvéd lemez mögé, és a kő óriási erővel csapódott az acéllemezhez. Hirtelenjében semmivel sem tudtuk viszonozni, de ekkorra megérkezett a hivatalos vizsgálat, és a határőrség embere odajőve, rájuk rivallt.

A három ordibáló még ágált egy kis ideig, majd beszálltak a kocsijukba és eltávoztak.

- Na Kánya! - szólt oda vigyorogva a Chief. - Majdnem megfürdették ezek a disznók!

- Meg is öltem volna őket! - csattant fel a még mindig céklafejű Bócman.

- Jól van Öreg. Ne háborogj! Látod te győztél, hiszen eltakarodtak.

A Bócman ennek ellenére még jó ideig dühöngött, mi pedig a dolog jobbik oldalát kezdtük nézni, miszerint legalább nem velünk veszekszik.

Később a Barba felhívta mindenki figyelmét, hogy ha valaki kimegy a városba, azt ne egyedül tegye, és a viselkedésével senki se hívja fel magára a figyelmet, mert abból csak rossz származhat.

Pár nap múlva Rijekán voltunk. Itt már nem ért bennünket semmiféle atrocitás, bár a rakodómunkások a szokásosnál többet „jebentiztek” amikor feljöttek a fedélzetre dolgozni.

Egyik este vagy öten moziba mentünk. Valami spagetti westernfilmet játszottak. A film előtti híradó másról sem szólt, mint a bevonulásról. Két kép váltogatta egymást. Az egyiken Tito vagy valami más pártvezér szónokolt igen lelkesen hadonászva egy hasonlóan izgatott tömeg előtt, a másikon pedig a Jugoszláv Néphadsereg alakulatait mutatták. Ez így ment vagy tizenöt percen át. A szövegből nem sokat értettünk, de annyit kivettünk belőle, hogy nagyon nem tetszik nekik a csehszlovákiai bevonulás. Este lévén a mozi zsúfolásig megtelt, és a közönség hamar tűzbe jött. Időnkét felugrálva hadonásztak és kiabáltak.

- Gyerekek! Csináljuk mi is, mert különben rájönnek, hogy kik vagyunk, és talán jól meg is vernek - súgta kissé megrettenve Tomi.

Nos, mivel nem szándékoztunk „hősi halottá” válni, néha mi is hadonásztunk, de csak úgy ülve. A film után valahogyan nem volt kedvünk betérni sehová egy sörre, hanem szépen hazaballagtunk a Tatára.