Akkor most van Ciprus, vagy nincs Ciprus? - MV Lys Carrier, 7. rész

Este téli olimpia

Jobb híján a lengyeleknek drukkoltam. Wojciech és én ültünk a szalonban, amikor bejön Leszek, rettentő gyászos képpel, és mondott valamit a szakácsnak, az elsápadt, és hitetlenül nézett a gépészre.
Malysz, a legnagyobb lengyel favorit ezen a téli olimpián, síugrásban csak harmadik lett! A szakács majdnem elsírta magát. Még az se vidította fel, hogy Siudekék a párosban a kötelező után a 8. helyen álltak (mert őket is jobb helyre - éremre) várták. Siudek tanyázott egy hatalmasat, nem csoda, ha lepontozták őket.

Február 12. kedd, Kumport. Rakodás, holnap befejezhetik a kirakást.

Wojciech, a hazudós

Tegnap délután a szakács megkérdezte, nem hívhatná-e fel Mrs. Vasoullát, a ciprusi ügynökségtől a telefonomon. Mivel Westel Dominócsomagom van - ez nem a reklám helye, de ez van - mindig meg tudom nézni, mennyi pénz van a kártyán, ezért egyszerűnek tűnt az akció. A beszéd előtt és után leolvassuk a számla állását, és a szakács kifizeti a beszélgetést euróban, nem verem át, neki pedig nagyon sürgős volt, hogy beszéljen a váltásával kapcsolatban.
Felhívtam a számot, beszélt vagy két percet, kifizette, passz. Ezzel a dolog elintézve, de volt utójáték:
Ma Leszek szintén beszélni akart Vasoullával, és hiába hívta a számot, nem válaszolt. Illetve nem kapcsolt. Ehhez tudni kell, hogy tegnap az ügynökségről a parancsnok faxot akart küldeni Ciprusra, azt se tudta leadni, nem volt vonal.
Ugyanis ez a telefonvonal-kérdés a nagypolitika területére tartozik.
Ciprus törökök lakta részét megszállta Törökország, valamikor a 70-es évek végén, és kikiáltották a Ciprusi Török Köztársaságot, amit egy állam se ismer el, kivéve Ankarát. Így aztán, gondolom válaszul, a török kormány nem ismeri el Ciprus létezését, ebből logikusan adódik, hogy Törökországban hiába tárcsázom a 357-es országkódot, ha egyszer Ciprus nem létezik, akkor oda nem is lehet telefonálni. Azért ez még a politikusok esetében is túlzott (politikai) sötétség.
Nos, ezek után Leszek majdhogynem összeveszett a szakáccsal, hogy hazug disznó, mesélje másnak, hogy beszélt Vasoullával, de ne neki. Hatvanötmillió ember nem hívhatja Törökországból Ciprust, kivéve Wojciech urat! A gépész teljesen begurult, a szakács szintén, csak úgy visszhangzott a felépítmény. Végül a szakács értem jött a raktárhoz, hogy igazoljam Leszek előtt. A pasas remegett, a bajusza billegett, sápadt volt, teljes "ideget" kapott...
Így nem volt mit tenni, megmutattam Leszeknek, hogyha én egy számot tárcsázok, akkor a kapcsolat mindig Magyarországon jön létre, mert a Dominó csomag először ellenőrzi, hogy van-e a számlámon elég pénz a hívásra, így a törökök nem szólhatnak bele a ciprusi hívásba, de ennek az az ára, hogy a török-magyar és a magyar-ciprusi tarifát is ki kell fizetni. Így a végén Leszek és a szakács kibékültek, de a gépész azóta mindig megjegyzi a haverjának, hogy ő egy kivételezett a 65 millió ember között (utalás Törökország lakóinak számára).

Február 13. szerda, Kumport. A kirakást fél háromkor befejezték. Az ügynök azt ígérte, hogy ezután fél órával hozza a papírokat, és indulhatunk.
Csak nincs hova.
Igaz, hogy jött egy telefon a Lys Line-tól, a hajóbérlőtől, hogy valószínűleg Eregli-Antwerpen lesz az út, de máig nem erősítették meg. Ezután az volt az utasítás, hogy álljunk horgonyra.
Este fél nyolckor Viktor elküldött aludni, mert horgonyon tiszti őrség van. Ugyanis addig még nem telt le a török fél óra a kirakás befejezése után.

Február 14. csütörtök, Kumport. Tegnap felhívtam a fiamat, hogy kérdezze meg a barátait a szerviznél, ahol a laptopot vettem, hogy mi lehet a hiba oka, miért nincs kép a komputeremen? Azt mondták, hogy érintkezési hibának kell lenni, így kapott a masinka két pofont, azóta (tegnap este) tudom használni, miként a naplóm is mutatja.
Most pótolom a "képtelen" napok kimaradását. Miután tegnap este fél nyolckor lefeküdtem, és tíz perc múlva már húztam a lóbőrt, nem csoda, hogy ma hajnalban négykor frissen és kipihenten ébredtem. Ötkor jött Viktor, hogy beindítsa a keringetőszivattyút (indulás előtt három órával), hát majd hanyatt esett, hogy a hídon talált.
Szerintem túlzott az optimizmusa, hogy nyolckor indulhatunk...
Nem is indultunk, de délután kijöttünk horgonyra. A Lys Line elintézte, megadta az érkezési kikötőt, mert helyi rendelkezés szerint, addig a hajó el nem hagyhatja a kikötőt, amíg nincs meg, hova megy.
Bár még semmi se dőlt el, csak az, hogy Gemlik - Antwerpen törölve...

Egy kis GL survey - Lys Carrier 6. rész

Február 7. csütörtök, úton.

Ma a szakács kapott egy "kezet". Beosztás szerint OSSC, ami azt jelenti, hogy matróz-szakács. A mai távirat szerint, ha nincs fedélzeti képesítése (matróz), akkor leváltják, amilyen hamar csak lehet. Nos, nincs meg a papírja, így ő is megy haza!

Remélem, tőlem nem kérnek szakács képesítést, ahhoz, hogy maradhassak...

Az idő szép, megyünk, mint az olajozott mennykő, Gibraltár óta a sebességünk napi átlaga 11,9 csomó.

Február 8. péntek, úton.

 Valójában eseménytelen nap, és menetben ezek a jók. Nem véletlen a mondás, a jó hír, ha nincs hír.

Azt azért el kell mondanom, hogy készülünk a GL-re.

Ez nem egy varázslat, hanem a Germanischer Lloyd helyi képviselőjének a vizitje, aki azért jön, hogy megújítsa a hajó lejárt papírjait. Ezért most az a program, hogy csiszolunk, suvickolunk, rendezünk, hogy mindent rendben találjon. Délután jön Viktor:

- István gondolkozz, hova lehetne valami rendelkezést még kitenni?

Törtem az agyam, de nem tudtam rájönni, hogy mit, miért, és minek? Ezt valószínűleg láthatta rajtam, mert megmagyarázta:

- Az a jó, ha nyilvános helyeken minél több rendelkezés, order, felhívás, ukáz van kifüggesztve, hogy eligazítsa az embereket...

Mint a régi szép szovjet időkben... 

Gondoltam, azt azért mégse mondom, hogy írjuk ki a híd ajtajára: Éljen a párt.

Február 9. szombat, úton, Kumport

Hajnalban már nem feküdtem le, mert egy órára nem érdemes. Érkezéskor bevittek, mire a manőverről hátramentem, Viktor négy pasassal tárgyalt az irodában. Egyik az ügynök volt, a másik három a Germanischer Lloyd képviselője.

- Ne aggódjon, parancsnok - mondta az egyik, három óra alatt végzünk az inspekcióval.

Én a rádió surveyorral mentem a hídra. Nem is volt semmi gond, kivéve azt, hogy a rádióállomást 24 V árammal ellátó akkumulátorok túl magas feszültséget adtak le. Ahogy mondta, 32 V a felső határ, ezért kénytelen elfogadni, de valami hiba van, szervizt kell kérnünk. A másik gondja az volt, hogy az ITU kiadványok nem a legújabbak a hajón. Jelzem ebben van valami, mert mindegyik 92-es kiadás, tehát amikor a hajó épült (1994-ben), akkor se lehettek a legfrissebbek.

Részemről ezzel a GL elintézettnek tekinthető, de természetesen "bele kell folyni" a többi inspektor munkájába is.

Aki a Load Line és a Ships Safety Construction bizonyítványokat újította meg, elrendelte, hogy tegyük le a rescue boatot (erre nincs megfelelő magyar szó, mert ez a gumicsónak nem mentőcsónak, de az egyszerűség kedvéért hívjuk annak, rescue=kereső).

A gubanc természetesen mindig akkor történik, amikor a legrosszabb. A csónak egy ponton van felfüggesztve a daru önkioldó teheremelő kampójára.

Elkezdtük a vízrebocsátást, és amikor a csónak még csak fél méter magasan volt a fedélzettől, az önkioldó, mint aki tudja a dolgát, szépen önkioldott. A csónak visszaesett a tartóbakokra. Nem is lett volna nagy baj, ha ezután a kötelet le tudjuk húzni. De a fék megfogta, és az Istennek se tudtuk egy centit se lerángatni, hogy újra beakasszuk. Rácsimpaszkodtunk a horogra hárman, ketten megpróbálták a kötéldobot forgatni, de nem mozdult a dob egy fikarcnyit se. Végül azt találtam ki, hogy láncos emelővel, magyarul: flaschenzuggal, lehúztunk annyit, amennyi kell, de ez vagy másfél órai munkába telt.

Amikor a vízen volt, kiderült, hogy a csónak hátuljában levő két vízelvezető lyukba nem tette be Pascal a dugót, így szépen kezdett megtelni vízzel. Húzd fel, dugd be. Na, ja, de az egyik dugó hiányzott! Bedugtuk rongyokkal, letettük a csónakot. A két matróz beszállt, és Manu még a víz felett kioldotta az önkioldót. Mikor rászóltam, hogy hogyan akarja majd beakasztani, amikor fel kell húzni, már késő volt. Mentek egy kört, és természetesen, amikor visszajöttek, akkor vagy másfél órába tellett, amíg be tudták akasztani a teheremelő kötél horgát.

Hát ez nem volt valami fényes...

Végül este hat volt, amikor a GL emberei elmentek az említett három óra múlva helyett. Négy bizonyítványt meghosszabbítottak, egyre pedig egy hónapi meghosszabbítást adtak, így majd északon kell újabb inspektort hívni. Amit a jelentésükre írtak, nem vészes, mert a 14 pontos listából csak kettőhöz kell szerviz, a rádió akkumulátoraihoz, és raktár füstjelző rendszerhez, a többi mind olyan hiba, amit a személyzet kijavít (különböző feliratok készítése, vészvilágítás piros színének újrafestése, és hasonlók...).

Miután éjfél elég régen volt, ezért, lefeküdtem fél nyolckor, és reggel negyed nyolckor keltem.

Február 10. vasárnap, Kumport.

 Leszek megjavította a mentőcsónak fékrendszerét, egyébként nem rakodtak, így volt egy nyugis napunk.

Este téli olimpiát néztünk a tévében.
Otthonról semmi hírem, már ami a politikát illeti.
Erről a családot se kérdezem, minek pénzt vesztegetni rá?


Február 11. hétfő, Kumport.

 A kirakást csak délután kezdték. A török kikötők 24 órás munkarendben dolgoznak, de velünk rendesek voltak, mert 23-kor elmentek (hajóidő 22.00).

Dolgozunk a rendelések összeállításán, ha felmegyünk északra, megkapjuk a negyedéves ellátmányt.

Este dolgoztam a hídon, amikor a komputernek (laptopomnak) elsötétült a képernyője. Újraindítottam, két perc múlva nincs kép. Megint, semmi...

Majd szívszélhűdést kaptam! Most mi lesz? Minden a komputerben van, ami napi munkámhoz kell, és nem tudom a naplót se írni, se mást...

Viktor se volt boldog, mert már nagyon belejött, hogy minden nyomtatványt el tudok készíteni a laptopon, és úgy, ahogy ő kívánja, mindenféle díszítősorral, frinc-franccal, a kedve szerint.

A Helén, a Babó és a sütőrádió - MV Lys Carrier - 5. rész

Február 3. vasárnap, úton. Nem is említettem tegnap, de mivel a mai napról nincs sok mondanivalóm, hát ide teszem: nagy míting volt délután. Meghallottam, amint a M/V Helen elsőtisztje valakivel angolul beszél, és mivel tudom, hogy magyarok vannak rajta, alig vártam, hogy befejezzék a beszélgetést, és közbeszólhassak:
- Helen, itt a Lys Carrier! - Azonnal jött a válasz:
- Itt Egry László a Helénről.
Lacival a Csokonain hajóztunk együtt, még a múlt évezredben, 1992-ben, és akárhogyan is számolom, annak bizony már tíz éve! Jól eldumáltunk, mindenkit ismerek, aki a hajón van. Később megjött a M/V Niklas is. A Helen Törökországból megy Leerbe, Németországba, a Niklas északról Spanyolországba. A Niklason is voltak ismerősök.
Laci sokat panaszkodott, én is neki, mindkettőnknek a korunkkal van bajunk. Kezdünk (ő sokkal inkább, mint én) kiöregedni a szakmából, egyre nehezebb hajót kapni.
Máról azért annyit csak elmondok, hogy gyönyörű, tavaszi napunk volt, húsz fokos hőmérséklet, és sima tengert kaptunk ajándékba vasárnapra.

Február 4. hétfő, úton. Újabb ajándék napnak értünk a végére. Ebben az évszakban minden csendesen eltöltött napot meg kell becsülnünk, és meg is tesszük. Az azért bíztató, hogy az időjárás az egész mediterrán medencére hasonló időt mond.

Február 5. kedd, úton. Még egy kellemes nap, huszonegy fok, napsütés, meg minden, ami kell.
Hiába, no, Viktor a hajózást a szocializmusban tanulta, és benne van az, amit mi, magyar tengerészek állandóan emlegettünk, ha szóba kerültek a birodalmi tengerészek.
Ehhez egy kis magyarázat:
A hajózást veszélyeztető egyik nép a volt szovjetek voltak. Úgy érezhették, a világ az övék, nekik mindent szabad, tehát bele mindenbe...
Ma délután a tunéziai szeparációs zónához én érkeztem. (A szeparációban kötelező haladási irányt írnak elő.) Azt mondja Viktor:
- István, itt fordulj be, rövidítsük le az utat - és mutatja, hogy vagy négy mérfölddel a kijelölt vízi úttól délre haladjak.
Pedig tudja, hogy a tuniszi parti őrség figyeli a hajókat, de ez nem érdekes neki.
Én azért bementem a szeparációba.
Egyébként jó tengerész. De az időjárással gondjai vannak.
Mint írtam, ragyogó időben hajózunk, de ennek ellenére, viharos időt írunk a naplóba. Nem tudom, miért teszi? Hiszen ha gond van, és "magyarázkodni" kell, akkor, aki a naplót olvassa, az volt tengerész, szakember, nem tudom, hogyan akarja megmagyarázni egy ilyennek, hogy viharos ellenszélben, és hullámokban 12,5 csomós sebességet tudtunk elérni? Ezt egy kezdő harmadik tiszt is kiszúrja, nemhogy egy biztosító, vagy a P&I szakembere. Nos, ebben nem vitatkozom vele, mert ő tartja a hátát ezért.

A babó

Elolvastam Tolkien könyvét A babót. Angolul The Hobbit a címe.
Hallatlanul érdekes volt.
Persze mondhatnám, a történet maga elég bugyutácska, hiszen egy egyszerű, de kalandos utazás története: Smaug a sárkány elrabolja a törpék kincsét, és Gandalf a varázsló megszervezi, hogy Mr. Baggins Bilbo (ő a babó, vagy hobbit) vezetésével visszaszerezhessék. Sok kalandon keresztül eljutnak a célhoz, Smaug elpusztul, és a törpék visszakapják a kincset.
Tulajdonképpen egy mese.
S mint a mesékben itt is a jó győzedelmeskedik.
Ám az egészet az teszi naggyá, ahogyan leírja Tolkien. Ahogy a történet végén kiderül, hogy a pénz és a vagyon rontást és pusztulást hoz maga után, de segíthet is a rászorulókon, attól függően, hogy kinek a kezébe kerül. Természetesen anélkül, hogy szájba rágná a mondanivalót. Csak éppen sikerül az ifjú olvasó számára vonzóvá tenni Bilbo alakját, aki többre értékel egy jó reggelit, a teáskanna duruzsolását és a szépen megterített asztalt a temérdek kincsnél.
Most már érdeklődéssel várom a Gyűrűk ura című könyvet is.

Február 6. szerda, úton. Hideg van. Más egyéb nem történt, hacsak azt nem nézem, hogy megtettünk 268 mérföldet, ami ezzel a hajóval hallatlanul jó teljesítmény.
Viktor beszélt Vasoullával, és ebből egyértelműen kiderült, hogy azért küldött hat hónapos szerződéssel, mert tudta, hogy itt váltóparancsnok kell (elsőtisztként a némettel, parancsnokként, amikor otthon van szabin), s azt akarta, hogy én legyek, tehát benne megvolt a maximális jóindulat velem szemben. Na, majd meglátjuk, mi lesz?
Leszek, a gépész megy haza február huszadikán (vagy utána), és ez nagyon kellemetlenül érinti. Ugyanis valami francos új rendelkezés szerint az ő képesítése nem elég erre a hajóra. Már említettem, hogy negyedik gépész. Már kijelölték a fiatal második gépészt, aki leutazik.
Ez a tendencia a hajózásban, és meg lehet érteni a hatóságot (IMO). Ezek modern, elektronikusan vezérelt gépek, nem elég, ha a gépész ért a szivattyúkhoz (most csak mondtam egy rossz példát, bár nekem mindig Zbigniew van a szemem előtt), nem elég a hosszú szakmai gyakorlat, hanem megfelelő képesítés is kell. A magyarokat ez nem nagyon érinti, mert akik külföldön dolgoznak, azoknak mind megvan (azt hiszem) a megfelelő papírja.
Talán említettem, hogy a zöldfokiak is mennek haza február végén. Azért a bűvös dátum, mert akkor lép életbe több nemzetközi rendelkezés. Nos náluk az a bibi, hogy a zöldfoki kormány nem fizet az IMO-nak (vagy valami hasonló, mert ez ugye nem hivatalos információ, csak a "sütőrádió" szintjén van), és ezért nem alkalmazhatóak az állampolgáraik. (A sütőrádió kifejezés még a MAHART-os időkből való. A szakácsok jólértesültségére utal, akik a híreket begyűjtötték, és sokszor a maguk sajátos módján adták tovább.)
Nos erre, hogy Leszek is hazamegy, meg Manuék is, a szakács bepánikolt, és attól retteg, hogy őt is leváltják. Hiába mondtam, hogy nyugi, nyugi, láttam, hogy nem hatott rá. Ő tudja.

Egy kicsit a cégről, egy kicsit a srácokról - Lys Carrier 4. rész

Február 1. péntek, úton. Ez az a nap, amikor kész a hó vége, már csak nyomtatni kell. Nos, a hajó komputere egy igen helyre szerkezet, 286-os processzora van, hozzá egy Noé idejéből való mátrixnyomtató. Leszek (ejtsd: Lesek), a gépész használja, nagy buzgalommal, de én ránézni is utálok.

Amikor elkezdtem a hóvégét, Viktor nagy örömmel nézte a nyomtatványokat, és előhozakodott a kéréssel, hogy "nem-e lehetne-e" az ő munkáját is rávinni. Természetesen beleegyeztem, mert miért ne?

Csak akkor még nem tudtam, hogy mit zúdítok a fejemre!

Mert Viktor, ha megjelent azzal a szöveggel, hogy: "István, possible...", akkor már tudtam, hogy elő a nyomtatót, mert valahol felfedezett egy vesszőhibát, egy rosszul írt szót, és most az egészet lehet újra nyomtatni, mert a lelke nem viseli el, ha csak úgy, barbár módon belejavítunk, vagy esetleg, ne adj Isten, úgy hagyjuk. Ebből aztán egyenesen következik, hogy az árjegyzéket, amit alkotott a kantin számára, meghagytam "Prise List"-nek, és nem javítottam ki "price"-re.

Egyébként jól elvagyunk egymással. Miután a laptopot a hídon tartom, előszeretettel használja, csak azt kifogásolja, hogy magyar nyelvű. Ez bizony alapos slendriánság a részemről, meg a magyarok részéről általában, de mit lehet tenni, ez van. Ráadásul nincs olyan pasziánszom, amit ismer, és szeret, de ez azért nincs rossz hatással a kapcsolatunkra.

Február 2. szombat, úton. Hajnalban, amikor Lisszabon előtt haladtunk, fél hat táján felhívtam a családot. Az asszony nagyon örült, én is a családi híreknek, mindkét srác túl van a vizsgaidőszakon, és sikeresen.

Kész a hóvége, leadtam minden papírt.

Most újabb feladatok jönnek, elkészítem az útjelentés komputeres változatát, remélem, elnyeri a barba tetszését.

Nem igazán szeretem ezt a céget. Azt hiszem, túlzottan pitiáner. Azok, akik a legénységen spórolnak, nem komoly hajózási társaság. De lehet, hogy rossz helyre küldöm a rosszallásomat, mert az is lehet, hogy a cég nem is tudja, milyen állapotok uralkodnak a hajón. Lehet, hogy kiadnak mindent, ami a normális üzemeléshez kell, akkor meg a német parancsnok az, aki elspórol mindent.

Az manapság nem elfogadható, hogy a hajó eljön Észak Európából, s a harmadik nap már nincs tej, a szakács megvonja a vállát:

- Sajnos a szalvéta elfogyott, a fogpiszkáló már egy hónapja.

A német meg állandóan siránkozott, hogy milyen drága minden.

Nem adnak a legénységnek munkaruhát, pedig északra járnak, ott pedig kell a meleg ruha. (Az igaz, a Marlow sehol nem ad a fehér legénységnek, csak a filippínóknak.) Még munkakesztyűt se, pedig ezt még a legágrólszakadtabb vállalat is megadja.

Persze nem illő dolog szidnom Capt. Bambaszt, mert nem ismerem.

Azt viszont tudom róla, hogy mindenki szidja, mint a bokrot.

Valószínű, hogy ez sokat nyom majd a latban, amikor el kell döntenem, mit csinálok, ha a lengyel elsőtiszt jönne vissza a tanfolyam végeztével.

Batory

Arról nem is beszélve, hogy Wojciechnek, a szakácsnak egyik kedvenc témája a német. Csepüli állandóan, szidja, mint a bokrot.

A másik, amiről szívesen beszél, az Sztefan Batory.

Nem a nagy lengyel király, hanem a róla elnevezett személyhajó. Hét évig dolgozott rajta, és állandóan "nosztalog". Szívesen hallgatom, mert a személyhajók világa ismeretlen előttem, és érdekes dolgokat mesél, még akkor is, ha osztom kettővel a sztorijait.

Azt nem is tudtam, hogy amelyiket a hatvanas évek végén láttam, az már a második személyhajó volt ezen a néven. Az elsőt leállították, és szállodaként üzemelt Gdyniában, majd vettek a polyákok egy holland kimustrált II. Világháborús csapatszállítót, átalakították, és ez lett a második hajó, amelyik a magyar-lengyel király nevét viselte.

Wojciech nagyon jól beszél angolul. Nem a legjobb angolsággal (amennyire az enyémmel meg tudom állapítani), de a szókincse meglepően jó. Egy kicsit hasonlít Achimra, a német barátomra, mert egy picit dadog, amikor angolul beszél.

A másik lengyel, Leszek, szintén jól beszéli a közös nyelvet. Ugyanolyan cipőben jár, mint Zbigniew, a Kambo gépésze. Sokáig volt gépápoló, aztán megszerezte a negyedik gépészi képesítést, de ég és föld a két pasas. Ez ismeri a szakmáját, ért mindenhez, a tulajdonos meg van vele elégedve. Ha Zbigniew is ilyen lett volna, talán még most is a Kambón hajóznánk együtt (lásd a 2000. nyarán írott naplómat).

Pontgondok, de megoldottuk, pont! - Lys Carrier 3. rész

Január 31. csütörtök, úton. Megkezdtem áldásos tevékenységem a hóvége kapcsán. Számolok, szorzok, osztok, és persze rájöttem, hogy továbbra is utálok kézzel írni, tehát elő a komputert, és elkészítettem a megfelelő táblázatokat.

Nem is lenne baj, ha nem húsz évvel ezelőtti módszerekkel dolgozna hajó. Ez nyilván Capt. Bambasz találmánya (természetesen nem így hívják, de mivel jobb, ha nem írom ki a nevét, nevezzük ezen a becenéven, amit a legénysége akasztott rá). Úgy sikerült összekomplikálnia a rádiónyilvántartást, és az elszámolást, hogy az csuhaj! Még jó, hogy mindez nem teljesen ismeretlen előttem, mert részleteiben itt-ott már csináltam. A forgalomelszámolást a Paduán, a szétválogatást címzett szerint a Petrán, csak összeállt a kép, ha nem is túl gyorsan.

Ami rossz, hogy január van, és minden nyilvántartás már szépen irattárban van, így nem tudom megnézni, mit hol tárolnak, hol tartanak, hova mit kell lefűznöm, és órák mennek el azzal, hogy kitotózom, kitalálom, megálmodom.

Ráadásul ehhez jön még Viktor.

Viktor, a parancsnok

Nem rossz ember, sőt, kifejezetten kellemes vele a hajón, mint általában az orosz emberekkel. Barátságos, jó dumapartner, de él benne az oroszok túlzott bürokratizmusa.

Természetesen mindent komputerre viszek, az összes kimutatást, az összes jelentést. Mutatom neki, a mai alkotásaim egyikét.

- Nagyon jó, István... -, mondja lelkesen, és közben összeráncolja szemöldökét, mint aki valami félelmetes hanyagságot fedezett fel a részemről. - Ott egy pont van -, mutat a képernyőre.

- Igen - felelem teljesen ártatlanul.

- De nézd meg a táblázatot, ott nincs pont.

Megnéztem, valóban, nincs pont.

- The document is document... - jelenti ki határozottan, és éreztem, most belemásztam a lelke legmélyebb zugaiba, ahol a felelősség, a kötelességtudás, a pontosság, és a hazaszeretet fészkel.

Mostan, hogy mindenki lássa, milyen hanyag is vagyok, elmagyarázom, ennek a pontnak a jelentőségét.

A táblázat első oszlopa az, hogy "No.", azaz sorszám. És a kézzel írott "dokumentumban" a sorszám után nincsen pont! Én meg odamerészkedtem egyet! Na, ki hallott még ilyet? Ugyanis, ha pontot teszek a szám után, akkor, aki ismeri az Excelt, az tudja, hogy egy húzással kitöltöm az összes sort, és megkapom növekvő sorrendben a sorszámokat.

Nos, Viktor nem egy csökönyös, bikkfafejű főnök. Egy éjszaki töprengés után közölte:

- Maradhat a pont, István, kinyomtathatod a táblázatot...

Most mit mondjak, hallatlanul megkönnyebbültem. 

Ilyen nehéz döntést meghozni nem könnyű, így amikor lementem a hídról, észben tartva, amit még a halmstadi indulás után mondott, elrendeztem a térképasztalt. A naplót úgy helyeztem el a térképasztalon, hogy a szélével pí fél szöget zárjon be (szavahihető, komoly emberek szerint ez 90 fok, s ezért azt gondolom, sokkal alkalmasabb kifejezés a helyzet drámaiságát megvilágítandó). Az iratlyukasztót pontosan az asztali lámpa mellé tettem, úgy hogy kissé betoltam a polc alá, mintegy fél centit. Azt nem tudom valójában, hogy miért kell ennyire bedugni, de így kell, tehát azt gondolom, ha egy villám belecsap a térképasztalba, éppen a polc széle mellett, akkor az iratlyukasztó nyomókarja nem görbül el, s mi, a diadalmas emberiség adtunk egy kezet a természet erőinek. A vonalzótartó vájatába belehelyeztem mindkettőt, egymás mellé, hogyjól szoruljon, nehogy slendrián módon billeghessen rossz idő esetén.

Csak ezután kívántam jó éjszakát és jó őrséget.

Mi van a hűtőben levő kenyeres kosárban? - MV Lys Carrier 2. rész

Január 25. péntek.

Én nem tudom, mit zabálnak a svédek ezen a zord északon? Utálatos egy időjárás van. Reggel kijövök, hogy elvégezzem a házmesteri teendőket: – kinyitni a fedélzeti ajtót, a fedélzeti raktárt, beírni a naplót a hídon –, hát alig lehetett a decken közlekedni, olyan jeges volt minden. Mínusz három, és süvöltő szél fogadott.

Délelőtt esett egy kis eső is, de a melósok nem álltak le a berakással, sőt, egy óra múlva se, amikor jó húsz perces hóvihar kerekedett, vízszintesen hordta a szél a havat.

Délre befejeztük a rakodást, és egykor indultunk Kumportba. Ez török kikötő a Márvány tengeren, de lehet, hogy bemegyünk Antwerpenbe felvenni vagy 1100 tonna acélárut.

Ha így lesz, akkor vagy 4 órát is eltölthetünk a belga kikötőben

Amikor elbúcsúztam a vikk.net levelezőlistájától, akkor kértem, hogy imádkozzanak egy kicsit értem, hogy menjünk le a Földközi-tengerre. Nos jól kérték az égi hatóságokat.

Ez a hajó évek óta ezt járja: török és görög kikötőkbe visz papírt, és vissza acéllal jön. Északon svéd és norvég (főleg Oslo) kikötőkben veszi a rakományt. Nem rossz vonal. Szeretem a hosszú meneteket, és a kikötőkben is állunk két-három napot.

Január 26. szombat, úton

Egész éjszaka tépelődtem, mit tegyek, ha jönne vissza a lengyel elsőtiszt? Ha a német parancsnok hozzá ragaszkodik, és én erőszakkal itt maradok, még azt is elérheti, hogy saját költségen menjek haza, csak rosszindulat kérdése. Nem tudom, mi lenne a jó magatartás, de már nagyon kellene egy rendes behajózásra járó pénz.

Az idő jól bedurrant, mindenütt délnyugati 7–8-ast mondanak, az Angol csatornára pedig tízes időt. Ezt jól kifogtuk. Felfelé jövet, a szakács elmondása szerint, jó idő volt végig. Ha már szóba került, akkor eldicsekszem, hogy olyat ettem vacsorára, mint még soha: sült kolbászt paradicsommártással és rizzsel. Hozzá savanyú uborkát kaptunk. Felséges lehet annak, aki szereti. A mártást és a rizst meghagytam, pedig a matrózoknak épp most panaszkodtam, hogy az a legnagyobb bajom, hogy mindent szeretek. 

Tegnap például olyan volt vacsorára, amit még nem ettem. Hajában főtt krumpli és ecetes, füstölt hering. Valami isteni volt!

Január 27. vasárnap, úton

Az idő teljesen begorombult, 8–9-es időben mentünk éjszaka. Délutánra lecsendesedett, de a naplóba mi továbbra is 9-est írunk. Úgy látszik, Viktor csak ezt a számot ismeri, ha fúj a szél. Nem baj, ő a főnök, ha úgy akarja, írok én 28-as szelet is.

Elmarad Antwerpen, egyenesen a tütyőkhöz megyünk. Jobb is, nem kell olyan sűrűn manőverezni.

Január 28. hétfő, úton

Mára már emeltük a számokat, és 10-es időt írunk. Nem is lenne semmi baj, ha nem a valóság lenne. Benne vagyunk a totális viharban, csak az vigasztal, hogy ahonnan jöttünk, a dán vizeken most 11-es orkán tombol. Jókor szálltam én is hajóra. Már alig várom, hogy a Földközi–tengeren legyünk, bár életem legnagyobb viharát ott éltem meg.

Wojciech

Ő a szakács. Hasonló típusú lengyellel már hajóztam, ő az, aki ismeri a magyarokat már legalább is azokat, akik hírünket viszik a világban. Tehát: a focistákat, nagyjából Albertig bezárólag. Utána is rémlik neki valami Nyilasi, meg talán Törőcsik, de ezzel kész a magyar labdarúgás.

Jönnek a zenészek: Omega, LGT, Skorpió...

Énekesek: Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Katona Klári...

Ők híresek voltak a polyákoknál a szocializmus alatt, sokszor látta is őket, mivel gdyniai, és ezek a hírességek sokszor felléptek a lengyel tengerparton.

Nem főz különösebben jól, se rosszul. Azt hiszem, ha a tulaj engedné, akkor jobb lenne a kaja, de fő a gazdaságosság, így nincs herdálás. Tegnap este, azaz éjfél előtt – ekkor kezdődik a szolgálatom – a hűtőben volt két, megfelelően behűtött üres kenyereskosár, más semmi.

Hát ettől senki se fog elhízni...

Január 29. kedd, úton

Este megtanultam, hogyan kell kitölteni az antiguai rádiós jelentést. Nem tudom, hogyan van ez, de valahol hallottam a "kis ország, kis csőcselék" rosszindulatú kifejezést, ennek analógiájára megkockáztatom a "kis ország, nagy marhaság" megállapítást.

Amióta bekeményítettek – november 1. –, azóta mindenféle plusz adminisztrációval látnak el. Helyre kis kimutatást kell készíteni minden adatforgalomról, nem is egy formában, csak tudnám, hogy minek?

Január 30. szerda, úton

Tombol a szél, háborog a tenger, és tele a hócipellőm. Ennyi elég is mára.

Első napok az új hajón - MV Lys Carrier, 1. rész

Nincs fotóm a hajóról, de a nevére kattintva megnézheted, milyen volt. Ez már a 2009-es átnevezése után, Margerita néven, de az előzmények között ott van, hogy MV Lys Carrier volt...  

LYS CARRIER

2002. JANUÁR 23.- MÁJUS 14. Január 23. szerda. 

Hajnali kelés, majd nyomás a reptérre. Először fordul elő, hogy egyedül kell kimennem, szegény fejemnek, családi kíséret nélkül. Nos, elárulom mindenkinek, fel tudtam szállni a gépre.

 

Istenem, hol vannak a régi szép idők, amikor élveztem a repülést. Mára csak a kényelmetlenség, a "székhezkötöttség" érzése maradt, meg azon szitkozódni, hogy az utóbbi években miért lettek olyan szűkek az ülések, a fene a sok profithajhász légitársaságba.

 

Amszterdamban dög meleg volt a tranzitban, majdnem rosszul lettem, Stockholmban meg jó mínuszok vártak, meg egy vámos, aki jól szétkapta a csomagjaimat, de rendes volt, mert közben jól eldumáltunk, és semmi más nem érdekelte, mit a gyógyszereim, amit pár éve már hordani kell a hajóra, sajnos nem úri passzióból, hanem szükségből. Még azt is elmagyarázta (vagy jobb szó az elangolozta?) hogy hova kell mennem, ha a Halmstadba induló gépre akarok felszállni. Szerintem Stockholm körbe van építve az Arlanda repülőtérrel, annyit kellett gyalogolnom. Direkt elfáradtam, így a 3-as terminál egy nyugodalmas sarkában letelepedtem, miután kifigyeltem, honnan indul a gépem 15.50-kor. Még két óra se volt, összetoltam két fotelt, lerúgtam a cipőmet, kényelmesen elhelyezkedtem, és nekiálltam olvasni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy felébredtem. 15.35 volt. Pont időben tértem magamhoz.

 

Csak a gépen kezdett a frász kiveregtni, mert amikor a beszállópulthoz értem, akkor láttam kiírva, hogy: utolsó hívás, leadtam a csomagjaimat, és amint beszálltam, a busz elindult géphez. Három perc híján lekéstem...

 

Az ügynök várt, hipp-hopp a hajón voltam. Egy hazautazónak hoztam egy jegyet a HMS-től,

a német parancsnok volt, a régi elsőtiszt (XY. Viktor, még nem jegyeztem meg a nevét) lett az új barba.

Vacsora után beszélgettünk, és párszor jól elküldte a fenébe

germánját, aki elég utálatos volt vele...

 

Jó, hogy Viktorral leszek elsőtiszt.

 

Ami nagyon nem tetszett, hogy ugyanaz a helyzet, mint a Priwallon, a tanfolyamon levő elsőtiszt helyébe kellett jönnöm, és az április elején akar behajózni. Mondom, hogy jönne, mert én nem engedek a szerződésből. Hat hónapot írtam alá, akkor annyit is leszek!

 

Papírt rakodunk, 650 kg-os tekercseket, esőben nincs rakodás, és ma esős nap volt.

Január 24. csütörtök, Halmstad. 

Elég alaposan átnéztem a hajót, csak apró különbségek vannak a Priwallhoz képest. Ezt szeretem a hajózásban, lehet, hogy azonos típus két hajó, de nincs két egyforma! Nem véletlen, hogy az angolban nőnemű a "ship", a hajó főnév.

 

Rakodás közben szóba elegyedtem a munkásokkal. Megkérdeztem, hogy mit tudnak arról, hogy húsz éve volt itt egy hajógyár?

 

Már nem működik, mondták.

 

- A feleségem unokatestvére volt a tulajdonosa, ő alapította - mondtam.

 

- A Béla? - kérdezte az egyik. - A bátyám nála dolgozott. Jó ember, mi van vele?

 

Hát nem felejtették el, pedig már több, mint húsz éve elment ebből a svéd kisvárosból.

 

Pascal kapitány...

Pascal az egyik matróz. Szép darab legény, azt nem lehet rá mondani, hogy a sok napozástól sült le. Zöldfoki szigetekről való, akárcsak a másik, Manu, azaz Emanuel. Ami meglepett, hogy milyen jól beszélnek angolul.

 

- Chief, ha dolgozni akarok, meg kellett tanulnom. Otthon nincs sok munka... - mondta.

 

Este shiftelni kellett a hajót. Hatvan métert hátrahúzni, saját kötéllel. Nem egy nagy "was ist das", csak meg kell fogni a dolog vége helyett a köteleket.

 

Nos, én elől manőverezek Pascallal. A srác elemében volt. Mondtam, hogy mondja el, hogyan kezelik a köteleket, mert mindig jobb, ha az új alkalmazkodik a megszokott eljárásokhoz, mintha többeknek kellene hozzám, az én módszereimhez idomulni.

 

Ezt valószínűleg úgy értelmezte, hogy át van adva a parancsnokság neki, mert ettől kezdve pattogott, mint kecskedrazsé a deszkán, intézkedett, utasított:

 

- Chief, ezt ide, azt a kötelet oda, húzzuk, toljuk, szakítsuk... fussunk, szaladjunk, igyekezzünk...

 

Ez engem különösebben nem zavart - sőt, direkt élveztem! -, de el tudom képzelni, hogy más elsőtiszt ezt rossz néven vette volna, "önérzetében megsértve" kikérik maguknak, én meg jókat vigyorogtam magamban a buzgólkodásán. Jó dolgos marinaio (matróz - olasz) mind a két matróz.

Hazautazás az emlékezetes 9.11-én! - MV Priwall, utolsó rész

Szeptember 8. szombat, Avonmouth. 

Takarítgatok, csomagolgatok, unatkozgatok, mennék már haza.  Ilyenkor már nem lehet írni... 

Hogy mondják?

Minden jó, ha a vége jó!

Nos nekem valóban jól sikerült. Ebéd után a szakáccsal bementünk Bristolba. Ő az Argosban akart vásárolni a kisfiának egy távirányítású markolót és bulldózert, és nekem is szükségem volt egy válltáskára. 

Bevonatoztunk.
Nem tudom, miért élt úgy az emlékeimben, hogy Bristol egy randa iparváros? Kellemesen csalódtam. Gyönyörű az Avon parti város. Nemccsak, hogy átszeli a várost a folyó, de három éles kanyart véve kígyózik az ódon épületek között. Meglátogattuk A St. Mary Ratcliffe templomot, ahol több mint 800 éve miséznek. Megnéztük a Beiley várkastély romjait, és az ősrégi "mota" maradványait (valamiféle kora középkori erődítmény lehetett), másfél méter vastag és 20 méter magas falakkal körülvéve.
Amíg megtaláltuk az Argost bebarangoltuk a belváros vásárló és sétálóutcáit. Voltunk egy fedett bolhapiacon, nincs róla információm, de egy csoportot vezetett egy idegenvezető, tehát nyilván történelmi jelentőségű a fedett csarnok.

Az Argos is megér egy mondatot. Katalógus-áruház. A hajón természetesen minden kiadása megvan az ingyenes, több száz oldalas vaskos árjegyzéknek. Az "eladótérben" körös körül egyszerű cél-számítógépek, ahol beütöm a kiválasztott áru kódját.

Azonnal kiadta, hogy válltáskát akarok, van belőle 6 daraba raktáron, és akcióban most harmad áron adják, mindössze 6,99 fontért. Kitöltöttem az igénylőlapot, odamentem a pénztárhoz, majd leültem az árukiadó elé, és öt perc múlva megjelent a kódszámom, a 751-es az A jelű pulthoz kellett mennem, ahol átvettem. Sokan voltak, de három percnél sehol se kellett többet várnom, kivéve az árukiadást. Kíváncsi vagyok, mikor jelenik meg otthon az első az üzletláncból? 

Ami miatt egy kicsit otthon éreztem magam, hogy a Severn Beachre induló vonat negyed órás késéssel állt be a peronra. Viszont volt időm, hogy kényelmesen megegyem a dupla sült krumplim a chilis és kék sajtos mártással.

Csak az állomásról ne kellett volna vagy másfél kilométert gyalogolni! Akkor már bennem volt a fél kettőtől fél ötig tartó állandó mászkálás kilométerei, és az utolsóak mindig a legnehezebbek. 

De legalább holnap nem dolgozik a kikötő, és nyugodtan pihenhetek, takaríthatok és csomagolhatok!

Szeptember 9. vasárnap, Avonmouth. 

Ahogyan tegnap írtam: takarítottam. Kiglancoltam a hidat, aztán a kabint mostam ki, és csomagoltam. Még arra is volt időm, hogy írjak. 

Szeptember 10. hétfő, Avonmouth, Bristol. 

Na, most miért menjen simán bármi is, ha egyszer meg lehet keverni. 

Reggel fél hétkor hívta a hajót Toró Pestről, hogy a számítógépes rendszer lefagyott, és valószínűleg nem érik el a hajót.
Ez a valószínűség hétkor lett biztos. Mert akkor is Pesten voltak, tehát a bristoli gép elmegy nélkülük. Most aggódunk sorban.
A Laci azért, mert mi lesz a hajóval? Meg mi lesz a bármivel, mindegy, csak aggódni lehessen... Pedig ő az, akinek megjön a váltója, és biztosan megy haza.
Én azért, mert nem tudom... Ilyenkor aggódni illik. Szerintem, majd meglátom, hogy milyenek lesznek a körülmények. Az abszolút logikus eljárás az, hogy felülök én is a gépre, és amikor megjönnek valamikor, beszállnak, és a hajó elmegy.
Hét ötvenkor rájöttem, hogy miért aggódjak: ha telefonon elérik a németek Torót még mindig Pesten, akkor lefújhatják az utazást. Mondjuk ebben az esetben ki kellene próbálnom, hogy milyen az, amikor az ember fogja magát, és kiszáll a hajóról. Kiteszem a bőröndömet, és azt mondom:
- Ágyő... a szerződésem két hete lejárt, a repülőjegyem ott van a reptéren én megyek. Itt volt a szombat, a vasárnap, meg lehetett volna oldani a váltást, már augusztus 25.-én tudtuk, hogy ide jövünk, és sokszor itt vált a cég. Miért nem intézkedtek időben?
Na, ja... a baj csak az, hogy nem teszem meg, mert minden nap komoly pénzt jelent, és arra most nagyobb szükségem van, mint arra, hogy balhézzak, meg botrányt csapjak. Más lenne a helyzet, ha hat hónap lenne mögöttem.
Tizenegykor már más volt a helyzet. Toróék felszálltak valamelyik gépre, és valahova mennek, tehát egyszer megérkeznek. Az asszonyt felhívtam a suliban, és nem tudtam semmit mondani...
Tizenegy húsz: Herr Genrich, a cégtől határozottan kijelentette, hogy a hajónak el kell menni ma délután, legkésőbb kettőig. Ha nem jönnek meg a váltók addig, akkor a pilotcsónakkal lesz a váltás, na, ilyet még úgyse csináltam, érdeklődve várom mi sül ki belőle?
Egy kicsit élvezem a helyzetet, Laci meg kicsit rossz néven veszi, hogy jó kedvem van...
Tizenhárom harminc: itt van Hóki, és azonnal elintézte, hogy a hajó csak este, 21.30-kor induljon. Toróék telefonáltak Amszterdamból, hogy 15.30-kor érkeznek, és az ügynöktől 18.00-ra kértünk taxit. A reptéri hotelbe megyünk, s holnap reggel 6-kor indulunk a Schipholra, onnan 15.30-kor érkezünk Ferihegyre. Ez a program, már 99,99%-ban biztos (feltéve, ha nem jön közbe semmi...)
Hóki elhozta a ciprusi kormány új rendelkezését, amely szerint november 1-től kötelező a ciprusi bizonyítvány és a tengerészkönyv. Ezt majd a Marlow-val kell elintéznem.
Este a szállodában folytatom.
A Days Inn láncnak a reptérhez közeli moteljében kaptunk szobákat. Kényelmes. Elmentünk vacsorázni, illetve Laci vett annyi kaját, mintha a napszámosait kellene jól tartani az építkezésen. Horácz Burger Kingben kajált, és olyat mondott, hogy csak néztem: ő mekis, és ez azt jelenti, hogy "csak oda jár", és mivel itt nincs, ezért fanyalodott a Burger Kingre. Egy "vérbeli" mekis nem megy burgerbe, és viszont. Mindig tanul az ember... pedig szerintem egykutya. Bármilyen hamburgert vesz az ember, azt csak amerikásan, azaz gusztustalanul lehet enni, a szutyákok lecsöpögnek, a szájából kilógnak a hagymacsíkok, na, nem ragozom.
Holnap reggel fél ötre van az ébresztő, még jó, hogy a közép-európai időt tartjuk, így nekem ez csak fél hatot jelent.

Szeptember 11. Bristol, Budapest. 

Hajnali kelés, normális utazás lett volna, ha a gép nem lenne derékban szűk. Ez már nem változik, mert egyre több az olcsó, fapados, és borzalmasan kényelmetlen repülő, ami az üzletembereknek lehet, hogy megfelel, de azért más idegileg és fizikailag fáradtan felülni, és nyomorogni. Mindegy. 

Amszterdamban vártunk egyig.
Simán megérkeztünk. Encsike várt, a gyerekek egyetemen, főiskolán voltak.
Itthon a taxiban hallottam, hogy a new yorki World Trade center épülete ellen terrortámadás volt. Mindkét toronyba belerepült egy-egy repülőgép, ráadásként a Pentagonra is rázuhant egy.
Sajnos, a hajón túl sok katasztrófafilmet és egyéb állatságot láttam. Talán ennek köszönhető, hogy fásultan fogadtam a hírt.

Rohanunk, mint a mérgezett egér, de én tudom, hogy hova! - MV Priwall, 20 rész

Augusztus 29. szerda, Santander, horgonyon. Otthon hívott Kovács Panni, hogy szervezik Kary Évával a találkozót, ahogyan megbeszéltük szeptember vége, október elejére.
Most megint elkapott a "Dombóvár" láz, és állandóan ezen jár az agyam.

Augusztus 30. csütörtök, Santander, horgonyon. Csendesen telt el a nap, csak Lucó aggódott, nehogy bedurranjon az idő, fel kelljen húzni a horgonyt.
Fél ötkor manővereztünk, s közben Toró felhívta Lacit. Indulásra kész, már idegeskedik, és ez feltétlenül jó jel.
Már mennék haza.
Várom, hogy találkozzam a családdal, kikérdezzem a nyári élményekről őket, na és a felvételikről.
Lesz dolgom elég, ami az interneten vár, arra jobb nem is gondolni.
Santanderben helyi ünnep van, nincs nyitva semmi, a srácok kissé le vannak lombozódva, én nem terveztem, hogy kimennék.

Augusztus. 31 péntek, Santander. Valami baj van a laptoppal, azt hiszem, a képernyője kezdi elhagyni magát, megjelent az alján egy sötétkék csík, azt jelenti, hogy ott nincs kép...
Valami baj van, a rakodógéppel. Későn kezdtek, volt már tizenegy óra is, és közben is ácsorogtak.
Délután Lucó beszélt a "központtal", a következő rakomány, illetve út ügyében. Swansea-ból New Rossba megyünk és onnan Avonmouth. Ez, ha minden igaz, akkor Bristol elővárosa. Ez egy nagyon jó hely arra, hogy a Bristol - Antwerpen - Budapest útvonalon hazamehessek.

Szeptember 1. szombat, Santander, úton. Jó korán indultunk, hogy elérjük a hétfő reggeli magas vizet Swansea-ben.
Írom a fantasy-mat. Most azt találtam ki, hogy írásos "dokumentumokat" is készítek.

Szeptember 2. vasárnap, úton. Hideg van. 16-17 fok, és északi szél. Az éjszakai őrség alatt fűteni kellett.

Szeptember 3. szerda, hétfő, úton, Swansea, úton. Még nincs hír a kihajózásról. Meyer "nem találja Hókit", de ezt nem hiszem.
Ja, a napokban mondta el Lucó, miért hívják a srácok Hókinak capt. Brackhagent: még a kezdetekben történt, ugyanis a Priwallon a hajógyári átadást követően magyar személyzet van, hogy eleinte Hókuszpók volt a neve, mert olyan gonoszkodó volt. Ebből maradt a Hóki.
Telefonos hírek:
Grúzia - Magyarország 3 - 1. Az eredmény ránk nézve hízelgő. Kilencet is kaphattunk volna.
Bicskeit leváltották. Ettől megtanulnak focizni a "fiúk"? Marhaság! Ha van focistánk van eredmény, ha nincs, kikapunk. Jelenleg nincs senki, aki nemzetközi mércével elfogadható lenne (talán Király, a kapusunk, de ő állandó csapattag is a Herthánál, rajta kívül nem játszik magyar komoly európai csapatban).
Reggel tízkor kötöttünk ki, és este tízkor indultunk. Ennyit a walesi városról...

Szeptember 4. kedd, úton, New Ross. Szerencsés napom volt. Mindazt lefényképezhettem, amiért régebben egy kicsit fájt a szívem, hogy nem volt rá alkalmam.
Délben horgonyt dobtunk a Barrow torkolatánál, az idő ráadásul verőfényes volt, jó szögből kapta a napfényt a Hook Head. Két fotót készítettem a világ egyik legrégebben működő világítótornyáról, immáron több, mint nyolcszáz éve szolgálja a tengerészeket (a mai napig).

Amint érkezünk a horgonyzóhelyre, jött egy helikopter, hogy mentési gyakorlatot szeretnének tartani, engedélyt kértek, hogy letegyenek egy embert a fedélzetre. Legalább öt képet készítettem, nagyon remélem, hogy jól sikerültek.

Beszélt Laci Hókival, intézi a behajózást, hamarosan hazamehetünk. 

Ha kis szerencsénk van, akkor saját csúcsot dönthetünk: augusztus 25-e és szeptember 8- között öt kikötőt érinthetünk: 25- Santander, 3-a Swansea, 4-e New Ross, 6-a Avonmouth és van két napunk a következőig, amit még nem tudunk.
Este tízre kötöttünk ki.

Szeptember 5. szerda, New Ross.  Reggel Lucó felhívta Herr Meyert a váltás ügyben. Nagy valószínűséggel a hét vége lesz az alkalmas időpont a hazamenetelre. Horácz is jön haza. Ez csak azért érdekes, mert amikor Ciprust értesítette Laci, hogy hárman mennénk, Mrs. Vasoulla azt mondta, hogy nem váltja le Horáczot, mert nem telt le még a szerződése. Erre ma Meyer intézkedik. Ezt teszi, hogy tíz éve van a hajón. Természetesen leváltja, mert karácsony előtt jön vissza a hajóra.
Közben kissé megváltoztak a körülmények. Este érkezett egy másik hajó, így átálltunk a folyó túlsó partjára. Holnap este megyünk vissza, addig még összekaparnak vagy 300 tonna rakományt, és elmegyünk Avonmouthba. Ott péntek este bevisznek, és hétfőn kiraknak. Nyugodtan le lehet váltani...
Telefonos hír: félidőben Magyarország - Románia 0-2. Ez azért nem rossz. Tényleg. Ezektől az izéktől...

Szeptember 6. csütörtök, New Ross. Mint említettem, a helyzet állandóan változik. Ma is: menjünk, mint az olajozott mennykő, érjünk péntek reggelre Avonmouthba (nem megy!), ha nem érkezünk meg, akkor este kikötünk, éjjelre túlórát rendelnek, és reggel elmegyünk Montrose-ba (Skócia, Aberdeentől 20 mérföldre délre), és legyünk ott hétfő reggel. Nem megy: az út 800 mérföld, ez három napi út, kedd reggel lehetünk ott.
Hogy én honnan megyek haza?!
Este indultunk.

Szeptember 7. péntek, úton, Avonmouth. Hajnalban írtam.
A déli váltáskor minden letisztult. Hóki hétfő reggel érkezik 9.45-kor a bristoli reptérre. Vasárnap, vagy hétfőn megyek haza, csak Horácz váltása bizonytalan, mert péntek délben nehéz otthon szakácsot találni.
És öt óra után megjött, hogy a váltók hétfőn délelőtt jönnek, mi ugyanaznap reggel kapjuk meg az utazási részletezést. Nagy valószínűség szerint hétfőn késő este érünk haza.
Hétkor szállt be a pilot, meglehetősen ramaty időben, van vagy hetes nyugati szél, milyen kellemes dolog, hogy az első igazán rossz idő már nekem jön. Egyébként amikor megyek haza, ők Bantry (délnyugat Írország irányába lityegnek).
Tízre kikötöttünk.

No. 1: Jaminaországtól az Óperenciáig

Milyen érdekes: B András mindhárom könyvem elolvasta, és azt mondta, hogy magasan a legjobb a Jaminaországtól az Óperenciáig. Horácz is végzett vele, szuperlatívuszokban áradozott róla. Azt mondanom se kell, hogy Lucó (aki igen lassan jutott túl rajta, napi egy-egy írással) is igen jókat mondott. Arról dunsztom nincs, hogy Zoli és Gyuszi elolvasták-e bármelyiket is, mert egy szót se szóltak róla. Azt elismerem, hogy a helyzet nem "mindennapi", együtt hajózni a könyvek írójával, elképzelhető, hogy nem tudták, hogy mit mondjanak, vagy pedig az, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem... Ebből is látszik, hogy az ember sose tudhatja, hogy mit kinek ír? Hiszen meg voltam győződve, hogy a legnagyobb sikert a Bonzsúr aratja, s lám a tengerészek körében a Jamina "tarolt", de hozzá kell tennem, hogy ezen a hajón. Azért elmondhatom, hogy ezek a beszélgetések bizonyítják, hogy érdemes írni, mert csak az olvasó véleménye számít. (És legfőképpen azoké, akiknek tetszik.)

Hogy mi lesz a sorsa annak, amit most írok, arra igazán kíváncsi vagyok! 

Santurzi, halétterem... - MV Priwall 19. rész

Augusztus. 25 szombat, úton. 

Mint tegnap. Írok. Megírtam hat fejezetet, mindegyik 17-19 oldal. Most, hogy nehogy elvesszen az egész, a fejezeteket külön egységként mentem el, majd ha kész, egybefűzöm. 

Augusztus 26 vasárnap. Úton, Bilbao. 

Laci nagyon aggódik, hogy van-e sérülés a bulbán. Pedig hiába minden, amíg ki nem rakják a hajót, és ki nem emelkedik, addig nem lehet megnézni. 

Délre már ki voltunk kötve, nem keltettek a manőverhez, így fél egyig húztam a lóbőrt.
Délután közvetítés a lengyelországi kajak-kenu világbajnokságról. Láttunk egy ezüstöt, a kenu négyesek 500 méteres számában a fiúk 17 ezred másodperccel maradtak le a románok mögött.
Szabolcs is nézte, azt mondta, hogy nyolc aranyat nyertünk.
Szép volt.
Ezek a sportolók érdemesek a támogatásra. Nem úgy, mint a focistáink. Szerdán a fiam szerint Magyarország-Románia, már egy győzelem se segít, a szomszédainknak meg létkérdés a győzelem, nem kétséges kié a három pont. Sajnos...

A mai nappal letelt a szerződésem. 

Toró (K. Cs., aki helyett jöttem) telefonált Lucónak, 28-án és 29-én van a kapitányi vizsgája, és azt ígérték, hogy a bizonyítványt hamar kiállítják. Ez azt jelentheti, hogy szeptember első hetében hazamehetek, nagy valószínűséggel Lucóval együtt. 

Este tévézünk a szalonban Zolival, és a gépház felőli folyosón megjelent egy néger. Nem mondom, hogy nem lepődtünk meg. Természetesen lopni jött, de ezt csak zárójelben mondom, mert valószínűleg ellenkezik az emberi jogokkal, ugyanis addig, amíg nem rabolja ki a hajót ártatlannak kell vélnünk. Ha már nincs meg a pénzünk, csak akkor lehet mondani.

Augusztus 27. hétfő, Bilbao. 

Kirakunk. Meg kell, hogy mondjam, nem gondoltam, hogy a nap úgy végződik, ahogy...

Santurtzi, halétterem...

Fél hét felé Lucó rábeszélt, hogy menjünk ki. Kicsit bizonytalankodtam, aztán ráálltam, mert miért ne? Ritka alkalom, hogy Bilbaóban úgy rakodjunk, hogy ki tudok menni... 

Horácz is jött, kimentünk a tengerparti városba, Santurtziba. Sétáltunk egy sort, vettünk ezt-azt. Én csak filmet, Lucó két Zorro kalapot az unokáinak, de sajnos disznó álarcot nem kapott, pedig az unokái a kukoricásban Zorro kalappal akarják hajkurászni, vállukon puskával, és Laci papa a vaddisznó...

Utána a tengerészklubba mentünk, Laci telefonált, majd a mólóra, ahol szabadtéri vendéglő van, a vízparton felállított faszenes rácsokon sütik a mindenféle halakat. Nincsenek elegáns asztalok, vagy hatot egymás mellé toltak, és székek, ez egy sor, és van vagy hat. Egyszerű műanyag tányérok. A menü: 

Gamberi, azaz vörösre főtt rákok.
Utána egy cseréptányérban fűszeres lében főtt kagyló.
Ezután saját levéből készített mártásban kalamári.
Végül sült friss szardíniák.
Két kancsó sör.
A gamberit, azt hiszem, nem egyszerű sós vízben főzték, mert nagyon zamatos volt.
A kagyló különlegessége a leve: bőven fokhagymázva, petrezselyemzöldtől volt zöld a színe, és erősen lehetett érezni a fehér bort, vagy a jerezt. Ez utóbbira szavaznék a különleges zamata miatt. A bajt ez a mártás okozta, ugyanis evőeszköznek csak villát kaptunk, és a levét ki kellett tunkolni. Ezt puha bélű fehér kenyérrel oldottuk meg.

A kalamári más volt, mint amit Lucó várt. Mindkettejükön láttam, hogy némi averzióval nézik a koromfekete mártást, amiben a fehér tintahaldarabok voltak. Nem lennék az, aki, ha nem elsőnek vettem volna belőle. 

- Olyan, mint a paradicsommártás... - mondtam, és erre Laci és Horácz is megkóstolta. Mindketten elmondták, hogy ha én nem veszek belőle, akkor hozzá se nyúltak volna. Ki lehet találni, hogy a zömét én ettem meg. Ja, a mártáshoz megint nem volt kanál.
A szardíniából Horácz már nem bírt enni, így Lacival addig ettük, amíg csak kettő maradt a tálon, az kifogott rajtunk. Amikor elmentünk, a mellettünk ülő asztaltársaság rácsapott a két pici halra. Lehet, hogy összevesztek rajta?

Az egésszel nem lett volna baj, ha Laci nem úgy találja ki a kimenetelt, hogy én már túl voltam a paprikás krumplin, ugyanis az volt vacsorára. Otthon töredelmes beismerő vallomást kell tennem az asszonynak... 

Augusztus 28. kedd, Bilbao, úton, Santander, horgonyon. 

A délelőtt aggódással telt. Amikor a bulba eléggé kiemelkedett, végre látni lehetett, hogy milyen kár érte a hajót Great Yarmouthban. Nos, vagy hetven centi hosszú, és 5-10 centi mély behorpadás keletkezett. Azt hiszem, semmi komoly. Naplókivonatot készítettem, parancsnoki jelentést írtunk, és közben Laci folyamatosan aggódott. Én nem. 

Ha én lettem volna a barba, biztos lett volna pár kellemetlen éjszakám... 

Átmentünk Santanderbe, de nem kötünk ki. Csak pénteken kezdik a berakást, és egy inoperatív rakpart napi költsége 1700 márka, ezt nem fizetik. Na, még jó! Nem a Mahart vagyunk, ahol ilyen esetekben két kézzel szórták ki a pénzt az ablakon, csakhogy a jó haver parancsnok uraknak a kedvében járjanak.