Utazás, ismerkedés, a szokásos behajózás - MV Priwall 1. rész

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA PRIWALL 2001. Május 25 - 2001. Szeptember 10. Május 25. péntek.  Délelőtt megint vásárlás, kínait főzök búcsúvacsorára, vettem hozzá csirkét, sertést, májat, szívet, zöldséget, sört, és finomat készítek. Azt hiszem, ezt a napot, majd a hajón fejezem be. És úgy is lőn! Már a Priwallon vagyok. Holnap érkeztem :-))) Olyan hallatlanul finom lett a kaja, hogy még én is néztem! Íme a recept, nehogy elfelejtsem: Olíva olajra dobtam a magokat: szezámot, kesudiót, mogyorót, mandulát és mazsolát, majd következett az előzőleg borban megpárolt zúza, csirkeszív, végül az alábbi sorrendben adtam hozzá a többi, apróra vágott finomságot: sárgarépa, zellergumó, zellerzöld, zöldpaprika, egy kevés erős paprika, csirkemell, hosszában felszeletelt zöldhagyma, kockára vágott sampinyon gomba, beáztatott illatos gomba, paradicsom. Fűszerként: só, bors, gyömbér, szójaszósz, fokhagymakrém, piros arany. Hozzá rizst készítettem, mi mást? Mindenféle maradék itallal koccintottunk és a kajához sört ittunk. Szabolccsal pálcikáztunk, bár én a végére feladtam. Este az interneten kijelentkeztem a levelezőlistákról. Május 26. szombat.  Hajnalban keltem, ötre jött a reptéri minibusz, fél hétkor csekkoltam be. Még visszanéztem háromszor az asszonyra, mint az jól nevelt, és kellőképpen babonás tengerészhez illik, s elindultam, bele az ismeretlenbe. Kicsit feszült voltam, mert sokat hagytam ki, s ilyenkor mindig az vagyok. A repülőút hál' Istennek, eseménytelen volt. Párizsból küldtem egy SMS-t valakinek, hogy itt vagyok, ugyanis eltévesztettem Nimród mobilszámát, de utána neki is elküldtem. Encsike felhívott, megnyugodott (egyelőre). Biarritzban pedig én, mert a taxisofőr, aki egy táblával várt, mondta - ékes franciasággal -, hogy bagázs boku problem, de nem az enyémmel! Pedig bennem volt a frász, hogy törik zúzzák majd, tekintettel a sok afrofranciára. Bayonne-ban viszont kellemes meglepetés ért: a taxit nem engedték a hajóhoz, a kikötőkapuban letett, és eltűzött. Elképzelhető, hogyha belépnek az EU-ba, akkor a hajóig vihetik az utast? A Priwall ugyanolyan, mint a Padua, így alapvetően nem lesz gondom se a hajóval, se a berendezésekkel. Bár nincs szatellit antenna és a hídon is hiányzik a tévé, így nem tudom, hogyan nézhetem a románok elleni meccset? Ebből következik, hogy az otthoni hírek csak módjával érkeznek. Itt még csak a Kisgazdák ceglédi nagygyűlésénél tartanak! Fogalmuk se volt Pallag úrék frappáns húzásáról, hogy beperelték magukat a bíróságon, és ezt a frakcióra érvényesnek akarják elismertetni. (2016-ban: hogy mi a fene nem történt akkoriban? Ki az a Pallag, meg minden...) A parancsnok ma még S. Brackhagen, ha őt nem számolom, akkor a személyzet felét ismerem. Szíj Feri a gépész, Horinka Horácz a szakács és Polgár Józsi az egyik matróz, velük még nem hajóztam. Gáti Laci veszi át a parancsnokságot, vele 1974-ben voltam a Hévízen, akkor második tiszt volt, én pedig éppen az első behajózásom vége felé jártam. Azóta itt-ott találkoztunk, de nem hajóztunk. Golyán Gyuszival kétszer is voltam, először valamelyik hazajárón, talán a Cegléden 1980-ban, amikor főiskolás nyári gyakorlaton voltam, aztán a Dinán 1989-ben. Novotny Zolival pedig a Csokonain amikor harmadik tiszt voltam. Szóval mindegyikükkel jó régen találkoztam. Négykor értem a hajóra, fél hatkor már menetben voltunk... Santanderbe megyünk, cementet veszünk fel egy angliai kikötőnek. Május 27. vasárnap, úton, Santander.  Fél éjfélkor keltem, hat előtt ledőltem, mert nyolckor érkeztünk. A kikötés csak kicsit volt kalandos, mert tejsűrű ködben érkeztünk, és ötven méterre se láttam. Így aztán hiába mondta Gáti Laci, hogy: - Oda megyünk, arra a kis rakpartra, ahol a sárga rakodó-berendezés van. Ugyanis ő láthatta a radaron, volt már itt, tudja, hogy sárga, de én csak ötven méterre láttam, így semmit se tudtam kivenni a cseppfolyós, nyúlós ködben. De baj nélkül kikötöttünk és utána nyugi volt. Aludtam egy sort. Fél egykor ébredtem. Búcsúzik Capt. Brackhagen Mindenki a barbakabinban volt. Smirnoff vodkát narancslével, konyakot kólával kínált. Leültetett, beszélgettünk erről-arról. Szó szót követett, s elmondta, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy most át kell szállnia a cég másik hajójára. Kellene egy parancsnok, mert ez "nem állapot". Szokásommal ellentétben megjegyeztem, hogy az előző két hajómon captain voltam. - Nagyszerű, chief -, örvendezett. - Maga lesz a mi emberünk. Készítsen fénymásolatot a parancsnoki bizonyítványáról, viszem Herr Meyernek, a tulajdonosnak. Igen korrekt ember, ha beleegyezik, akkor biztosra veheti, hogy beszállhat a hajóra legközelebb. Hát ez szebb, mint a legmerészebb álmom volt, amikor elvállaltam ezt a hajót! Gáti Laci szerint szinte biztosra vehetem. Ha megígéri, akkor be is tartja, amit mond. Ne igyunk előre a medve bőrére, de azért ez feldobott! Még a fejfájásom is elviselhetőbb lett! Mert ez a fránya időváltozás most nagyon megvisel, a légnyomás a egekben van, majd szétrobban a fejem. Este kimentek a reptérre, és elment Sevillába (Barcelonán keresztül, ami nem a legrövidebb módja odamenni Santanderből). A szalonban egész délután beszélgettem Novotny Zolival, felidéztük a Csokonain töltött napokat, elmeséltem a Pancon-3 rémregényét, amiből a Bonzsúr Indonéziát írtam. Este kilenckor elvonultam a kabinba, most jól kialszom magam, s holnap hajrá.

Az utolsó kapcsolja le a Kambót... - utolsó rész

2000. augusztus 19. szombat. A fedélzeten és a gépben dolgoznak, egyébként semmi.

Este tűzijáték volt, biztosan, mert holnap lesz a nevem napja…

Augusztus 20. vasárnap. Encsike felhívott a nevem napján, és megköszöntött. Szegényke elsírta magát, nagyon egyedül van…

Augusztus 21. hétfő. Dolgozunk. Lehet, hogy nem lesz olyan egyszerű a faxprogram elintézése, de nem tűnik reménytelennek.

Augusztus 22. kedd. Mr. Broskowski behozott egy programot, beüzemelte, és most van faxom…

Két óra múlva valami gond adódott, és nem volt faxom.

Egyébként a napok unalmasan telnek. Itt kell rostokolnom, és telefonügyeletet tartok. Ugyanis most a mobiltelefon a fax, a másik beépített, tehát nem nagyon tudok mozogni, mert a tulaj napjában 3491-szer felhív.

A gépet kiszedték, és elszállították Meppenbe, ahol a cég „főműhelye” van.

Augusztus 23. szerda. Isten éltesse a Román Szocialista Köztársaságot és Emőke húgomat.

Reggel korán keltem, háromnegyed hétkor már a szalonban voltam, és legnagyobb meglepetésemre Sörensen a szalonban ücsörgött. Éjjel ideette a fene…

Kíváncsi a gépre, és el akar menni Goscickivel.

Napközben mindenféle rémhírek terjengtek, hogy hazaküldi a fedélzeti személyzetet, aztán, hogy nem küldi, stb… Ahogyan az már ilyenkor lenni szokott.

Este elmentek Andrzejjel…

Augusztus 24. csütörtök. Ma itt volt a faxszakértő és úgy beállította, hogy azóta minden rendben a faxommal…

Az értőknek: a komputerben nincs modem, viszont vagy egy program, ami szimulálja a modemet, ezt használja egy vacak maroktelefon, így aztán nem csoda, hogy sok volt a baj (és még lesz is, mert Sörensen nem akar beleinvesztálni nagyobb pénzt, hogy vegyen megfelelő készülékeket…)

Andrzej felhívott Meppenből, hogy van főgép.

Kettő is… Jövő héten repül Indiába, és beszerzi.

Mindenki hazamegy, kivéve a gépészeket.

Ez is a spórolás egyik módja: nincs karbantartás a fedélzeten, nem kell fizetni a matrózokat… Majd isszuk a levét később…

Augusztus 25. péntek. Minden rendben, dolgoznak a fedélzeten, és a gépben…

Este felhívtam Achimot, Isten tudja hányadszor. Végre otthon voltak. De csak Achim és Maik. Simone szanatóriumban van. Meghalt Simone nagymamája Berlinben, hétfőn lesz a temetése, és kedden Achim meglátogat a hajón.

Augusztus 26. szombat. Laza nap, minden csendes.

Augusztus 27. vasárnap. Még lazább nap…

Augusztus 28. hétfő. Minden csendes. Legalább is eleinte úgy tűnt. Délután felhívott Goscicki, és nem tudom, hogy mennyire jó hírrel szolgált.

A tulaj azon gondolkodik, hogy mindenkit hazaküld hó végén, csak Waldek, a gépész marad, felügyelni a hajót.

Este felhívtam apát, elmondtam, mi újság van. Örült a hívásnak.

Augusztus 29. kedd. Délelőtt megjött hivatalosan: mindenki hazamegy négy hétre, egy kis szabadságra, s utána mindenki visszajöhet. Attól tartok, hogy ez újabb négy hónapos szerződést jelent, és az Északi-tengeren nem egy leányálom télen hajózni…

Sörensen holnap jön, és hoz pénzt a személyzetnek.

Achim tizenegykor érkezett. Nagyjából elmesélte mi van velük, hogy vannak, semmi különös. Meghívott jövő nyárra Rostockba. Remélem, el tudunk menni.

Augusztus 30. szerda. Egész nap a hóvégét készítettem. Reggel telefont kaptam az ügynökségtől, hogy a tulaj azt szeretné, hogy vonattal menjek, mert (gondolom úgy olcsóbb) szerinte a repülőút hosszú, és majdnem egy nap, amíg hazaérek. Valószínűleg elfogadom, mert vonattal még nem jártam ezen a környéken, és egyszer miért ne? Hálókocsiból végignézni az utat kellemes lesz.

Sörensen megjött a pénzzel, de csak este hét után. Persze nem hozott eleget, volt bajom elég, amíg elosztottam a legénység között. Waldek itta a levét, mert nem tud hazaküldeni a feleségének. semmit.

Este megtartottuk Piotr születésnapját.

Beszéltem Maciejjel is, most hajót keres és új ügynökséget. Kíváncsi vagyok, mikor talál, és milyent.

Augusztus 31. Duisburg. csütörtök. Reggel felhívtam a vasúti információt. Este hat negyvenkor indulok, és nincs hálókocsi. Ezt jól megkajoltam…

Délelőtt beszéltem Goscickivel, és megmondtam, ez az utolsó, hogy vonattal utazom.

Egyelőre ennyi, holnap otthon folytatom…

2000. szeptember 1. péntek. Budapest. Életem legrohadtabb vonatos utazása volt. A Berlin - Nürnberg között közlekedő Intercity talán a világ legkényelmetlenebb vonata. Jó, van légkondi, slussz… Az ülések borzalmasan kemények, a két üléssor között kevesebb a távolság, mint a repülőn, az ülés borzasztóan keskeny, kényelmetlen, nem lehet mozogni, és csak másodosztályú kocsikkal közlekedik, holott nekem megvolt az első osztályra… Még az a jó, hogy Nürnbergben éjszaka rákérdeztem, és kiderült, hogy a pestin sincs első osztály, tehát kaptam egy kupont, amire visszafizetik a különbözetet.

Senki se várt az állomáson, dolgoznak (Enikő, iskolába járnak Szabolcs és külföldön vannak Ninó).

Jó volt hazaérkezni.

Ramóna faxa - MV Kambo 13. rész

2000. augusztus 15. kedd, Rajna - Duisburg, hajógyár. Reggel kilenckor telefon a tulajtól: Duisburgban van, csónakot keres, amivel a hajóra jöhet. Öt perc múlva újabb telefon, ő a biztosító szakértője, Duisburgban van, csónakot keres, amivel a hajóra jöhet.

Megadtam Sörensen telefonszámát, keressenek csónakot ketten, akkor hátha gyorsabban találnak…

Tízkor a hajón voltak a hajógyár emberével.

Első útjuk a gépházba vezetett.

Jön fel a tulaj: – Captain, sajnos hajógyárba kell mennünk…

Utána a biztosító embere jött: – Master, hajógyárba kell menniük…

Amikor a hajógyár embere jött, megelőztem: – Csak nem hajógyárba kell mennünk?

Ő csak bólintott. Kicsit szomorúnak láttam, hogy nem tudott újat mondani.

Sörensen egyébként mindennek kinéz, csak „komoly” hajótulajdonosnak nem. Olyan „Jó fej” tanár fazon, a narancssárga pólójában és a térd fölött levágott, és kirojtozott farmerjében. Egyébként szimpatikus fazon. Tipikus skandináv, magas szőke, és minden itteni (angol, német) nyelvet jól beszél. Még dánul is, bár ez nem túlzott csoda.

Kettőkor már megjött két vontató, az egyik oldalt kötötte meg a hajót, a másik kötélre vett minket, és két óra alatt bevittek a hajógyárba. Gyorsabban mentünk vissza, mint lefelé…

Hja, kérem, most egyszer 3500 és egyszer 1500 KW-os gép hajtott…

Sörensen szerint 3-4 hét alatt kijavítják a gépet.

Goscicki szerint 4-5 hét kell a javításra.

A hajógyár szerint, jó, ha hat hét múlva elmehetünk, ha a tulaj vesz egy új gépet, s nem kell a javítással bíbelődni.

Szerintem tök mindegy, dög unalmas lesz az elkövetkező másfél hónap.

Viszont lesz időm az adminisztrációra.

A tulaj délelőtt felhívta az ügynökséget, hogy kell két gépszerelő (fitter) és egy elektrikus. Délután jött a telefon, hogy holnap hajnalban már a hajón is lesznek.

2000. augusztus 16. szerda, hajógyár. (Ezt a továbbiakban nem írom, mert irtó unalmas lenne.) Megjöttek a gépészek és az elektrikus. A marha taxis elhozta őket a hajógyárig, aztán nem találta a hajót, visszavitte az állomásra őket, és eltűzött haza.

Tegnap Sörensen még azon morfondírozott, hogy a deck személyzetet hazaküldi, de Piotr kisírta, hogy maradhassanak.

Na, most itt van a három plusz ember, de hova tegyem őket? Egy kabinunk van csak, abban Andrzej lakik, így marad az egy szem ágy a térképszobában, amit a pilotok használnak, ha itt éjszakáznak. Oda mehet az elektrikus.

Nem volt más választásom, a két szerelőt a hídon kell elhelyezni valami fekvőalkalmatosságon… A helyzet kísértetiesen hasonlít a Petrához, amikor 6 katona jött volna pluszban, kísérni a rakományt.

Délután kimentem, vettem szerszámokat az elektrikusnak, mert az előző hajója elsüllyedt Japán és a Fülöp-szigetek között, minden szerszáma odaveszett, a hajón meg nincs semmi…

Vettem két kempingágyat, hozzá két kispárnát és két felfújható matracot.

Kicsit ódzkodtam, mert attól féltem, hogy nem fogadják el, kényelmetlennek tartják majd (az egyik fazon 125 kilónyi színlengyel…

De tévedtem. Nagyon meg voltak elégedve, hogy ni csak, vadonatúj holmit kaptak, még piros és kék törülközőt is. (Na, nem a Vasas szívem miatt, hanem mert más nem volt.)

Annak ellenére, hogy az egész éjszakát úton töltötték, becsülettel dolgoztak este nyolcig…

Az elsőtiszt mondta, hogy nem lesz gond. Örülnek, hogy van munka, mert sok otthon a hegesztő, sorban állnak hajóért, és minden alkalmat megragadnak. hogy szerződéshez jussanak. És a pénz se rossz, öt dolláros órabért kapnak a fitterek, napi 80-at az elektrikus.

Augusztus 17. csütörtök. Estére szétszedték a főgépet, a hajógyár kivágta a raktárt és a gépházat elválasztó falat, holnap ki lehet(ne) emelni a főgépet, ha lenne daru.

De nincs, és ez nem a hajó hibája.

Ez egy olyan hajógyár, hogy na…

Nincsen parti áram, nincsen daru a parton, csak egy nagy köves síkság…

Van egy lófarok frizurás fazon, aki reggel megjelenik, lébecol egy kicsit, szidja a németeket és az országot, aztán elmegy, de amúgy segítőkész. Azt tudja magyarul, hogy „edzs, kezit csókolom, jo estét”. A nagymamája magyar volt, bizonyos Kertész. Az apja újvidéki német.

Délelőtt beszéltem Sörensennel. A hajón van két mobiltelefon. Az egyik fixen beépítve, ehhez van egy speciális fax kártya, a másik egy teljesen hétköznapi maroktelefon.

A fax valami miatt nem üzemel. Amikor a tulaj itt volt, megpróbálta megbűvölni a faxot, de nem tudta.

Ma azt mondta, hogy én intézzem el a szervizt. Aranyos. Ezt általában a menedzsment teszi.

2000. augusztus 18. péntek. Reggel úgy döntöttem, hogy akkor itt az ideje, hogy elintézzem a faxot. Gond egy szál se lehet, hiszen itt vagyunk az európai civilizáció kellős közepén, és mindenki arra vár, hogy nekem európai szintű szolgáltatást nyújtson.

Ramóna faxa

Tehát reggel beszéltem Ramónával. (A lófarkast hívjuk Ramónának, mert állandóan a Club Ramonával oltja a népet, hogy menjenek, mert sok új ukránka érkezett…)

Egyébként tengerész volt, jól beszél angolul, és segítőkész. Egy kis furgonnal jár, tegnapelőtt is ő segített a bevásárlásnál, ő hozta be a sok cuccot.

Amíg megyünk a városba, általában szidja a németeket, lefasisztázza őket. Az a baja, hogy nem fogadják be a szüleit, mert bácskai németek. Ugyanis csak az a német, aki itt született (persze nem hivatalosan). A többiek idegenek, betolakodók, élősködők.

Szóval Ramóna (egyébként Robert) elintézte, és bejött egy pasas, bizonyos Herr H. Hess, aki másodállásban a Siemensnek dolgozik, de a Nokiához is ért, mert a cége azt is forgalmazza.

Megszakértett mindent, és kijelentette, kell egy kábel, meg egy fax program, de neki nincs, és vette az európai kalapját és elment. Beszerezni túl kacifántos, mondta, és neki erre nincs ideje. De kifizetem, próbáltam ellenkezni. Akkor se volt ideje…

Viszont adott egy címet, a duisburgi hivatalos Nokia forgalmazóét.

Ramóna el is vitt a megadott címre. Elegantos, frinces-francos üzlet, tele mindenféle elvihető reklámtárgyakkal, de ezt csak elhinni lehet, mert nem hoztam se D2 telfontársaság kitűzőt, se Siemens papírmobiltelefonmásolatutanzatot, se összecsukható Nokia igyenkatalógust. Az üzletben csak néztek, amikor azt kértem, hogy jöjjenek ki, és szakértsék meg a helyzetet.

– Mit csináljak? – kérdeztem.

– Vegye meg ezt a kábelt, és állítsa össze a készüléket.

– Ez az a kábel, amit H.H.Hess ajánlott?

– Nem, ez laptophoz való…

– És ha nem jó, visszaveszik a kábelt?

– Nem… – Ezt nem teljesen értettem, és elég hülyén nézhettem az eladóra, aki egyébként igen elegáns volt, ahogyan az egy igen komoly Nokia dealerhez illik, aki mindent megtesz a vevőért… Hogy tudjam, merre hány óra, kisegített. – Ha nem jó a kábel, adja el, vagy dobja ki.

Jött a mentő ötlet. Elő a mobilt, felhívtam Sörensent, ás adtam az eladót, hátha zöld ágra tud vele vergődni. Amikor letárgyalták a dolgot, a tulaj azt mondja:

– Captain, ez nem jó cég, menjenek egy Nokia szervizbe…

Kérdem Ramónát, hol van szervíz. Csak legyint.

– Ők azok… –, mondja, és árad megint belőle a panasz a németekre, hogy már nem a régi az ország, senki nem akar „dolgozni”, csak a fehérgalléros munkahelyeket keresik, ahol napszámra meresztik a feneküket, legfeljebb telefonálniuk kell.

Nyilván eltúlozza a dolgokat, de biztosan jó adag igazság is van a panaszaiban.

Na, most a fenét csináljak?

– Menjünk a főnökhöz… – mondja Ramóna.

– Miért, ő ért hozzá?

– Nem, de kiterjedt kapcsolatai vannak…

Igaza volt a lófarkasnak. A főnök telefonált ide, telefonált oda, de persze péntek lévén legtöbbször csak üzenetrögzítővel beszélt. Amikor eljöttünk, Ramóna kacsintott.

– Elintézi a főnök, meglátja parancsnok.

Kétkedve fogadtam a szavait.

Délután négykor megjelent egy fiatalember.

A főnök veje, egyetemista.

Megszakértette a dolgot, elmagyarázta, hogy a kis mobillal tudunk faxot küldeni, ha akarunk, de venni nem tudunk, kell egy kábel, és egy program. Hazamegy, szétnéz az Interneten, hol vehet ilyen kábelt, behozza a szoftvert, és összeállítja, beüzemeli, és fizetni csak akkor kell, ha elégedett vagyok. Használjam egészséggel, és indulás előtt elintézzük az anyagiakat…

Úgy látszik, neki csak a pénz kell, még nem „német üzletember…”.

Estére a gépészek levették a főgépről a tengelykapcsolót, hétfőn, vagy kedden a gyár kiveheti a régi gépet.

Eltörött - no, nem a hegedűm, hanem - a hajóm! - MV Kambo 12.rész

A főgépnél fura dolgok történtek, később pedig hiába informáltam mindenkit, senki nem tudott felhőtlenül boldog lenni. Az Off hire 15:50-kor kezdődött!
2000. augusztus 14. hétfő. Duisburg - Rajna. Ma délelőtt még egyszer átnéztek mindent, a biztonság kedvéért.
A kirakás lassan haladt, csak egyre végeztek.
Ebéd után ment el Andrzej és a régi gépész. Kimentek a közeli benzinkúthoz, hogy várják a taxit Lengyelországból.
Fél kettőkor indultunk.

Fura dolgok történnek indulás után

A főgép hangja nem nagyon tetszett, lementem, megkérdezni Waldekot, mi a helyzet? A 7-es henger üzemanyag szivattyújával van gond, de emiatt le tudunk menni Rotterdamba, nyugtatott meg. Amíg olajat vételezünk, megcsinálom…
Oké!
Antwerpenben rakunk be 1800 tonna homokot, és Orkangerbe megyünk, ez Mo i Rana alatt van közvetlenül, jó öt napos utunk lesz.
Fél háromkor leesett az olajnyomás. Szaladok le a gépházba, a gépész nyakig olajos, és kiabálja, hogy álljunk meg. Rohantam fel, mondom a pilotnak, de a helyzet olyan volt, hogy pár száz métert még menni kellett.
Már keresztben álltunk a Rajnán, amikor a főgép leállt.
Mi pedig egyenesen egy uszály közepének tartottunk. Rohanás ki, üvöltök Piotrnak: „dobd le a jobb horgonyt’”. Ilyenkor persze nem megy símán, beragadt a fék, ketten alig tudták kiszabadítani, de végül sikerült, s az uszály mellett nyolc méterre megálltunk, s beálltunk a folyás irányába.
Tíz perc múlva jön a főgépész.
– Captain, a főgép olajvezetéke szét volt szerelve. Nem, nem eltörve, szétszerelve –, bizonygatta, amikor hitetlenkedve néztem rá. De indulhatunk… A főgép jár…
Megrökönyödve nézek a fordulatszám mérőre: mindössze 300 a fordulat, az ötszáz helyett. Ráadom a fordulatot, semmi. Teljesen előre tolom a kart, semmi…
– Gyere, Waldek, nézd meg mi a baj…
A gépész csodálkozik, aztán lemegy a gépházba. Öt perc múlva magából kikelve jött fel.
– A telegráf összekötő rudazatból a csapszeg hiányzik… – mondta mérgesen. – Ez nem olyan dolog, ami magától kiesik –, dühöngött.
– Mehetünk? – kérdeztem.
Bólint. Ráteszem teljes fordulatra, pörög a gép rendesen. Felhúzzuk a horgonyt, a gép hangja nem az igazi, de azért megyünk.

A főgépnek annyi…

Négy előtt tíz perccel látom, hogy újra leesett az olajnyomás. Rohanok le a gépházba. Waldek valamit dolgozik, hatalmas a füst, nem értem a hangját, de a mozdulatokból kiveszem, hogy meg kell állni, le kell dobni a horgonyt megint.
Fel a hídra, három másodperc az egész. Mondom a pilotnak.
Az élénken tiltakozik:
– Parancsnok, szembe is jön két bárka, mögöttünk három követ, lehetetlen amit kér.
Na, ilyenkor mit lehet tenni?
A főgép segített ki a dilemmából: hatalmas durrogások, és utána süket csönd.
Leállt…
A rajnai kormányos pánikban, a hajót keresztbe fordítjuk, és üvöltök az első tisztnek: „Dobd le a bal horgonyt’”.
Horgony le…
Az orrunk előtt kevesebb mint öt méterre elment az első bárka. Gyorsan fordultunk az áramlattal, és ez volt a szerencse, mert a hajózó út szűk volt, az utánunk jövő, épp, hogy nem súrolta a farunkat. A kormányosa meg csak vigyorgott, miközben engem a frász tört ki…
Amikor beálltunk a folyásirányba, rohanok le a gépházba.
Waldekkal a lépcsőnél „futottam össze”.
– Mi történt?
– Master, nincs főgép… eltört a főtengely, a főgépből kirepült egy törött alkatrész, a motorblokkból kitörött egy nagy darab, és egyenest a lábfejemre…
Veti le a cipőjét, a zokniját, a lábközép csontja csupa lila és alaposan megdagadt.
– Eltört… –, mondtam lakonikusan.
– Attól tartok, igen… –, válaszolta, és közben sziszegett, s vicsorított fájdalmában.
Mozgalmas délután
Elő a mobilt: első hívás Andrzejnek.
– Hol vagy? – kérdeztem.
Amikor megtudtam, hogy még várják a taxit, elmondtam, mi történt. Lelki szememmel láttam, ahogyan sápad, és kiveri a víz.
– Kaptájn (ilyen furcsán ejti az captain-t), intézd el, hogy visszamehessek a hajóra, nincs nálam pénz…
Hát ez aranyos, itt a folyón, mit tehetek?
A kormányosunk kézbe vette a dolgot. Felhívta a vízirendőrséget, mert mondtam, hogy a gépészt sürgősen kórházba kell vinni. Fél óra múlva megjelent két szimpatikus rendőr. Elvitték Kaminskit.
Megígérték, hogy Mr. Goscickit is behozzák a hajóra, lévén szükséghelyzet, egyébként ők nem vízi taxivállalat…
A következő telefon a tulajnak. Bíztam benne, hogy Andrzej már felhívta, ahogyan ígérte.
Pár szóban elmondtam, mi történt.
Hát nem volt valami harsány hangulatban… Azonnal indulok a hajóra, mondta.
Fél kilenckor meghozták Andrzejt és Waldekot.
Az intendáns első útja a gépházba vezetett.
– István, nem lehet megjavítani. Hajógyárba kell mennünk…
Na, ezt már Waldek is mondotta volt, tehát nem lepett meg különösen.
Mivel már hivatalosan tudtam, amit amúgy is, felhívtam Heirin kisasszonyt a hajóbérlőtől – ő helyettesíti Mr. Lekvent, amíg szabin van –, hogy a Kambo betlizett, nincs fuvar, keressenek másik hajót…
Az „off hire” (bérleten kívüli idő) ma, 15:50-kor kezdődik.
Ő se volt kimondott boldog.
Ilyen nap volt a mai: senkinek se tudtam örömet szerezni… Hát érdemes ezeknek dolgozni?