2003. első napjai
Január 14. kedd, úton, Flushing. A hajnali őrséget túléltem. Kicsit hisztiztem, de nem számít, mert egyedül voltam. Ugye a Doveri szoros nem egy egyirányú utca. A hajókkal tulajdonképpen nincs is baj, de a Jóisten rogyassza az eget az összes elmeháborodott halászra. Úgy grasszálnak a legnagyobb forgalom közepette, mintha az égen-földön se lenne senki kívülük. Ha pedig valamelyik hajó zavarja őket, akkor felkapcsolja a szemét állatja a két piros lámpát, ami ugye azt jelenti, hogy kormányképtelenek (magyarul: not under command), ergó minden hajó kötelezve van a kitérésre. Persze ettől még vígan viselik a zöld lámpát, miszerint vonóhálóval halászik, akkor meg hogyan lehet a két pirosat viselni?
Úgy, hogy megteszik.És persze franciák.
Szóval hiába voltam kitérésre kötelezett egy tankernek, és a másik oldalamon a nem kormányzó halász, azért a lassítás mindig segít.
Mostantól bojkottálni fogom a francia halkonzerveket. Ugyanúgy megjárják velem, mint a Danone. Az ő terméküket se veszem, amióta be akarták zárni a Győri Keksz és Ostyagyárat.
Tizenegykor érkeztünk, nagy ügyesen ki tudtunk kötni.
A rakodást délbe kezdték.
Egykor megjött capt. Teichgräber, a számomra új barba és hozott egy elektrikust, aki megjavítja a pozíciós lámpáinkat, mert felzabálták az összes égőt, és a pirosat meg a zöldet csak úgy tudtuk mutatni éjszaka, hogy stecklámpát raktunk be a színes üveg mögé.
Azt mondja Edmond, hogy ennél a barbánál nem lesz ám hatkor nyomás aludni, ha éjfélig raknak, akkor éjfélig vagyok, s utána őrség. Nem érdekes, hogy reggel érkezünk, kelni kell, és éjfélig nyomni az ipart.
Meglátjuk, milyen forrón eszik a "teichbekását".
Felhívtam az asszonyt, kissé el volt tévedve, mert azt hitte, hogy három napja Flushingban vagyunk, és nem értette, miért nem tud hívni. Huszonegy percet beszélgettünk. Csupa jó hírt mondott, megérkezett a levelem, a fiúk vizsgáznak (eddig sikerrel), csak a dollár van a béka popsija alatt.
Vacsora után a parancsnok (az új) elküldött aludni. Hoppá!
Oltmanns elbúcsúzott azzal, hogy valószínüleg még találkozunk (májusban esedékes). Nem valami vidáman megy haza, mert 23-án be kell hajóznia a Lys Chrisre. Jó neki, mert két hónap, egy hónap rendszerben hajózik. Bár sokszor az egy hónap kevés (mint most is, amikor két hét se jön össze).
Január 15. úton. Háromnegyed éjfélkor felkelek, hát valami nem kerek. Szokatlan zajok vannak a kikötőben. Kinézek az ablakon, való igaz, hogy a kikötőben vagyunk, de a parttól vagy száz méterre! A nemjóját! Ez a barba el tud nélkülem indulni? Ugyanúgy, mint Gáti Lucó? Nahát, hogy mik vannak?!
Nem unatkoztam az őrség alatt. Toronyiránt mentünk Steenbanktól. Át a Noordhinder kereszteződésen! A tengerészek tudják, hogy ezen az úton a Rotterdami ki- és bejövő szeparációs zónát kereszteztem, ráadásul a Noordhinder a rotterdami és az észak-európai kikötőkből jövő hajóutak kereszteződése. Szóval itt srégen, toronyiránt északnyugatnak. Volt kinek kitérnem, sokan engem kerülgettek, mire nyugodtan hátradőltem a széken fél hat volt.
Na, akkor jobbról és balról megjelent a radaron egy hajó, ráadásként szemből is. Mindegyik 18 csomó körüli sebességgel.
Komphajók voltak.
Behúztam fülem-farkam, kiplottoltam őket, mindegyik elmegy mellettem, ha semmit se teszek, hát, uzsgyi.
Az új barba dohányzik. Annyit, mintha mind a hatan szívnánk.
Január 16. csütörtök, úton, Montrose. Mindegyre riogattak a rádiók időjárás-jelentései, hogy vihar jön, csak nem akart bedurranni az idő. Háromnegyed négykor jelentem a kikötőnek, hogy egy óra múlva érkezünk, öt perc múlva olyan szél kerekedett, hogy az csuda! Vissza is fogott, késtünk is fél órát egy órányi úton.
Azért kikötöttünk.
A barba név szerint köszöntötte a pilotot, mert megismerte a hangját.
- Hello Derek, itt az Isartal.
- Captain Jürgen? - kérdezte a révkalauz.
Kikötés után a targoncavezető nagy hangon köszöntötte. Az ügynök is harsányan hellózott, amint meglátta, de a melósok is szorongatták a kezét. Úgy látom, szeretik. Úgy látom, mindenki ismeri.
Egyébként vidám fickó. Az a típus, aki szeret nevetni. Csendes. Még nem emelte meg a hangját (bár Oltmanns is csak két hét után kezdett hisztizni), de Mihail, az orosz chief is azt mondta, hogy abszolút nyugodt, csendes, semmi gond vele, ha megy a munka, ahogyan kell. A hajnali őrségem után vagy fél órát beszélgettünk, a téma a kiribati matrózok voltak.
Hétkor elkezdtek a kirakást.
Fél nyolctól kilencig a szalonban beszélgettünk a barbával. Oltmanssal összesen nem dumáltam ennyit. Pedig normális pasas ő is, de az a típus, akivel nem tudok "kapcsolatot" teremteni. Ez nyilván az én hibám.
Szolgálati közlemények:
Aki támogató lenne, azt várom a virtuális hajóra (MS Seafalcon, HSZ9I), ahol mindenki a támogatása mértékének megfelelő beosztást, ellátást kaphat...
Ha érdekel a Hajós legendák, legendás hajósok című könyv megjelenése, lépj be a Fészbuk csoportomba, és ott minden információt megtalálsz róla, előjegyezheted. A kötetben hajósok és tengerészek sztoriznak. Nem hajósoknak is érdekes olvasmány. Bolti forgalomban nem lesz kapható!
A minap hallottam Bessenyő Pista bácsit, amint bemutatkozik: - Én vagyok Bessenyő ASMBAFMJ István, azaz Bessenyő A Seafalcon Mesél Blogot A Fészbukon Megosztani Javasló István...
Ez mindenkinek szól! Aki nem osztja meg, az úgy jár majd, mint az unokám!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése