2012. június 27., szerda

Karacsiból Mumbaiba - MV Humber 31. rész

Csütörtök, augusztus 29. Karacsi. Délelőtt befejeztük a kirakást. Minden árut kiraktunk, nem volt hiányunk. A kirakás végeztével potyautasokat kerestünk. Nem találtunk. És remélem nem is jön elő egy se. Hű, de pofára esnének, hogy Indiába megyünk. Indulni csak este lehetett az apály miatt. Illetve várakozni kell a dagályra.
Sajnos Karacsiban nem tudtam videózni, mert nem lehet. A kikötőben tilos, a városba meg nem lehet kivinni, ugyanis ahhoz a kikötőn kell keresztülmenni, és oda ugye tilos kivinni.
Este hatkor elindultunk. Ahhoz képest, hogy három napot mondtak, a dupláját teljesítettük. Indulás előtt panaszkodott az ügynök: az olasz charterer átvágta őket. Úgy kötötte meg a szerződést, hogy három napot adott a kirakásra, és felsorolta, milyen nagyszerű daruk állnak a rendelkezésükre a műveletre. Ezek meg szépen belesétáltak a felkínált csőbe. Szerintem Mr. Bott is egy digó erdőben bolyong valahol a Garda tó környékén, és nem tudja, hol áll a feje. Bevihették a nápolyiak őt is, mert ő egy kretén.
Ezt onnan gondoljuk, hogy kirakáskor a hajótulajdonos magasról nem érdeklődik a kirakás menetéről, ugyanis semmi köze hozzá. Ez a marha meg küldte a táviratokat ész nélkül. És pontosan le lehet ezeken mérni a lelkiállapotát: ha top top urgent - nagyon nagyon sürgős - jelzéssel küldi, akkor már a plafonon van. Ha nincs semmi aláírás, mint legutóbb a mi esetünkben is, akkor már kezd a hitéből kitérni... Ez mind-mind vidám dolog, és mi jókat nevetünk rajta, csak az a kellemetlen, hogy a végén addig csűri csavarja a lüke skót (Mr. Bott az!), hogy rajtunk csattan az ostor.
Mert Mr. Bott olyan üzletember, hogy az orra előtt meg kell lobogtatni egy ötdollárost, és rohan utána, kapkod érte mint egy eszelős, s nem veszi észre, hogy közben tíz és százezrek hullanak ki a zsebéből (jó esetben, mert rossz esetén a görögök lopják ki, és ez a gyakoribb és rendszeres).
Hogy vinnyog majd, ha cserélni kell az összes darukötelet! Ugyanis a nehézdarvakat igen megviselte a kirakás. Egy kivételével az összes kötelet le kell cserélni (4 x 250 m.) és a Thomson köteleinek több mint a kétharmadát (2x300 és 2x280 m). Egy mérföld és háromszáz yard kötelet rendeltem... (2160 méter). Biztosan megpróbálják a görögök lespórolni a felét.

Péntek, augusztus 30. Arab-tenger. Enyhén rollázunk. Milyen szerencse, hogy a monszun után értünk ide!

A szakács megér egy fejezetet


A hagymás rostélyost (én bepácolom, és hirtelen sütöm) ő megfőzi előbb, majd egy nagy tepsiben egyszerre kokszolja. Illetve csak barna szenet készít, mert kokszolni a majoránnás marhaszeletet tette be a sütőbe...
Ő olyan szakács, aki mindennek könnyebb végét kutatja, és mindenhez tészta köretet akar adni, mert azzal nincs gond (vagy rizst, de állandóan). Pedig finom krumplipürét tud készíteni. A német hajón sokkal jobban főzött, bár Jens azért utálta ki, mert egy tisztességes sültet nem készített, de hetente kétszer volt főtt marha. Érdekes, a következő szakács azonnal beefsteaket varázsolt azon a platnin, ami szerinte erre alkalmatlan volt.
És a nyelvtudásával fantasztikus sikert aratott! Keresi kétségbeesve a kambúzert, röviddel a beszállása után.
- Kérem szépen, találtam két fajta húst amit sajnos nem ismerek. Tessék nekem megmondani, melyik milyen állat, hogy úgy készíthessem el!
- Nocsak! - csodálkozott Béla, mert semmilyen különlegesség nincs a hűtőben. Még a legáltalánosabbaknak is szűkiben voltunk.
- Több karton Frozen van, és egy karton Leg - volt a meghökkentő válasz.
- A frozen hattyú, a leg béka - mondta a főnöke! Ezen aztán egy darabig törhette a fejét...
Azért az elgondolkoztató, hogy valaki több mint tíz évet lehúz hajón mint szakács, és nem tudja, hogy a frozen nem állat, hanem fagyasztottat jelent, és a leg az comb, s nem egy zoológiai csodalény...

Szombat, augusztus 31. Arab-tenger. Isten éltessen Nimród nagyfiam neved napján. Végre ez az első, amikor nem az iskola kezdését jelenti számodra ez a nap!

A vörös cica


egyre többet jár fel a hídra. Most is itt téblábol a lábam körül. Szépen nő. Most egy kissé gyanús, mert úgy gömbölyödik a hasa, mintha vemhes lenne. Persze ez nem valószínű, s ennek ezer oka van. Az első az, hogy fiú. Valószínűnek tartom, hogy kissé túltáplált őkelme. De a kendermagos kislányt állandóan hajkurássza... Na, még nem úgy, hanem csak kamaszosan. Megpofozza, játszik vele. Rettentő sokat "cicáznak", kedvenc harcterük a szalonszinten a fedélzet. Órákig ugrándoznak, és mi órákig szívesen nézzük őket.
A vörös az aktívabb. A cirmos a védekező. Olyankor leül a fenekére, a farkát hátranyújtja, felemelkedik, mint a kenguru, és a vörös csak néz, hogy mi baja van. De mindig ő kezdeményezi a fogócskát, a pofozkodósdit, és ebből egyenesen következik, hogy fiúhoz méltóan állandóan ordenáré mocskos... A főfedélzeten kb. negyed másodperc alatt jobban összekoszolja magát, mint Nimród, pedig a fiam se kutya! Belehemperedik a hegesztési törmelékbe, és márisfekete mint az ördög. Nem Nimród, hanem a macska. Nimród a festékkel és a zsírral keni össze magát reggel nyolc óra egy percre. Ugyanis nyolckor kezdődik a munkaideje. Nem a macskának, hanem Nimródnak.
És akkor jön a fürdés. Valaki, akit meg kell lesni hogy ki az (először Pali volt a tettes), időnként megfürdeti a kis vöröset. Olyankor mindenki simogatja, cirógatja amíg lehet - és ő élvezi is nagyon - , mert pillanatokon belül újra mocskos lesz...
Egyébként jól jártunk vele:
- Biztosítva van a cicautánpótlás (biztos jó ez nekünk...?)
- Fogja az egeret. Két vagy három hete látták, amint hozott egyet a szájában. Letette - megfogta, letette - megfogta, tisztára mint a macska... (ez biztos jó nekünk!)
Délután érkeztünk. Senki nem vett rólunk tudomást, hívtam egész nyolcig a Port Controllt, süketek, mintha nem is huszonnégy órás szolgálatot tartanának (legalább is papíron...)

SZEPTEMBER


Vasárnap, szeptember 1. Mumbai, horgonyon. Hajnali háromkor indultunk, és hatra dobtunk horgonyt a belső horgonyzóhelyen. Itt van mellettünk az India szerte híres Tadzs Mahal Hotel, és India kapuja. Igyekszem minél előbb videót készíteni róluk, mielőtt olyan helyre vonulnánk, ahonnan nem látni ilyen jól.
A szokásos bolondokháza, csak egy kicsit megfejelve, hogy azt se tudom, hol áll a fejem. Ilyet még nem láttam, de a barba se! Ha nem vitt el az ügynök 150 oldalnyi papírt, akkor egyet se! Nem tudom, hol tanulhatták a bürokráciát, de hogy ilyennel nem találkoztam, az biztos!
Őrült nagy bajban vagyok: elromlott a beépített nyomtatóm, nem tudom a szokásos formában küldeni a naplót, a levelet! A másik, hogy megint rágyújtottam, amilyen marha vagyok.
Délután jött egy szabó, s rendeltem nála egy keki színű hosszúnadrágot, egy shortot, egy tiszti fazonú inget, és ingből egy fehéret is.

Kötélidegek kellenek


ehhez a hajóhoz, de legalább is jó drótkötelek. Beindult a rakodás. Talán mondanom se kell, hogy újabb daru szakadt le. Az egyes Thompson fordítókötele elszakadt. Én már kijelöltem cserére, benne van a már említett 2100 méternyi új kötélben ez is. Szerencsére nem történt sérülés! Távirat ment Mr. Bottnak, hogy azonnal kell a kötél, mert nem tudunk rakodni, minden tartalékot felhasználtunk, ha holnap befűzzük az újat, semmi nem marad, és nem látom biztosítva, hogy tudunk rakodni. Remélem kiugrik a bőréből!
Éjjel nem rakodnak, délelőtt fél tízkor kezdenek, és este hétig dolgoznak. Gondolom öt-hat nap alatt végezhetünk is.

2012. június 24., vasárnap

Pakisztán szépsége - MV Humber 30. rész

Vasárnap, augusztus 25. Karacsi.
Tegnap megsértettem egy embert, akaratomon kívül. Most már késő, szégyellem is magam érte, megkövetem itt a naplómban, bár ezt sose tudja meg.
Na mindegy, szóval az történt, hogy az első üzletben a bőröket néztük. Feltűnt egy vadkék bőrdzseki, és azt akartam mondani, hogy "az otthoni roma vállalkozók szabadidő-egyenruha színe", ehelyett, azt mondtam, hogy gipsy, és ezt bizony értik, és sérelmesnek találják magukra nézve. Zsolt látta is, hogy megrándul a pasas szája, de én már kimentem az üzletből, ezért én nem vettem észre semmit... Még egyszer elnézést kérek tőle!
Este egy másik, a 21-es rakparthoz manővereztünk. A 23-asra jön egy hajó, amit a Miniszter meglátogat. Azt nem tudni, hogy milyen miniszter. A rakpartot söprik, sátrat állítottak, szóval készülnek...

Hétfő, augusztus 26. Karacsi.

A Cafe Teria

Szóval ma is kimentünk a városba, de most már Ninóval. Először a Pakisztáni Nemzeti Múzeumba mentünk. Szegényes. Egy magyar falumúzeum monumentálisabb gyűjteményt mondhat magának. Volt egy-két érdekes sátor- és szobaberendezés az etnikai részben, egy halom szakóca az ősember szakértelmét dicsérve, és amit a jelenkor fel tud mutatni az a forradalmár-államalapító esernyője, sétabotja, zsebkendője (tiszta!) és drótkeretes szemüvege. Tisztára mint Kun Béla és Szamuely urak. És a fénykép... Miért van az, hogy a huszadik századi forradalmár-államalapítók annyira hasonlítnak egymáshoz? Lehet, hogy a századeleji divat teszi. Kíváncsi lennék, kik támogatták az angolok ellen 1947-ben, és előtte? Na mindegy, a múzeum nem egy nagy durranás... 
Utána én licsit ittam, a többiek mind mást: alma, narancs, citromos üdítőt a múzeumi "Cafe teria"-ban. Ezt úgy kitalálták, mintha egy otthoni újvállalkozó "schopp üzletének" a felirata lenne...

A fiam drága uszodája


Utána egy újabb gift shop, azaz ajándékbolt következett. Csuda jól el lehet nézelődni, gyönyörű bútorok, faragott ládákat láttunk itt is, és bőr és ónix tárgyak tömkelege. Végül vettem egy repülős táskát. Szabványméretű, ekkora a maximum engedélyezett kézi csomag méret a repülőn. Klassz. Vettem egyet a barbának is. 95$-ról alkudtam le 70-re. Ninó itt mondta, hogy:
- De jó lenne egy 70$-os bőrdzseki!
- Miért nem veszel? - kérdeztem.
- Inkább cipő kéne.
Megnyugodtam, megjött az esze.
- Tudsz adni egy százast? - kérdezte.
- Okostojás, ezt nem tudtad a hajón kérdezni? Miért nem hoztál magaddal?
- Hát az a helyzet, hogy amikor Jebel Aliban kimentünk P. Zolival a városba - ez első alkalomkor volt, amikor nem engedtek ki a kapun - elmentünk a tengerészklubba úszni egyet - magyarázta a fiam. - Letettem a rövidnadrágomat, és amikor felvettem, a zsebéből hiányzott a száz dollárom! Jó drága volt az a nap, a fene essen bele - sajnálta magát még most is Nimród. Szerencsére tudtam neki adni pénzt, mert valami hetedik ösztön azt súgta, hogy vigyek magammal jóval többet, mint amire szükségem lesz. Holott akkor nem is tudtam, hogy kijön Ninó is, mert csak az indulásnál láttam, hogy ő is ott van Zsoltékkal. Szóval az ajándékboltból mentünk a cipőjét megvenni.

Ezt is megúsztuk...


Húsz óra tízkor a egyes nehézdaru gémjének a végén levő blokk elkezdett szikrázni, az ember azt hihette volna, hogy tűzijáték. De nem, elszakadt a teheremelő kötél, és a horog belezuhant a raktárba. Rettenetes szerencsénk volt, mert személyi sérülés nem történt, a hajóban se esett kár.
Két tizenhárom tonnás, acéllemez hengert nem tudott megemelni a daru. Amikor a kötél megfeszült, elszakadt, tehát a teher nem volt levegőben. Hallatlan szerencsénk volt (a barbának és nekem...).Holnap reggel kötélcsere.
Éjszakára egy úszódarut hoztak, hogy felgyorsítsák a kirakást. Nem tudom, hogy képzelték a dolgot, de előre látható volt, hogy nem lehet a víz felőli daruval benyúlni a part felőli raktárba, és a partra tenni az árut. (A 2-es és 3-as raktáraink hosszirányban osztottak, a jobb és bal oldalinak külön nyílása van. Az átlagosnál szélesebb a hajó, 25,2 m.).
Még éjfél előtt elkotródott az úszódaru.

Kedd, augusztus 27. Karacsi.

Hajnali kettő negyvenkor keltem....

..mert gond volt a kirakással. Pali ébresztett, hogy az egyes raktárban két szélső guriga olyan magasan van, hogy nem éri el a villástargonca, a daru meg nem tudja közvetlenül kivenni a raktárból, mert a fedélzet alatti részen van. A rakodásvezető (foreman) ki akarta húzatni a daruval.
Nem engedtem. Vitatkoztam. Mi lesz, ha elszakad a daru kötele, vagy lezuhan a gémje, amikor a leeső tizenhárom tonnás guriga megrántja a tizenöt tonna teherbírású darukötelet. A dinamikus igénybevétel jóval nagyobb terheléssel jár...
Végül csak meg kellett csinálni, mert különben leáll a kirakás, és abból a hajónak van gondja gondot. Ha a daru elromlik, abból is...
Megúsztuk...
Nem szabad a sorsot még egyszer kísérteni...
Ma valamilyen ünnep volt. Csak egy csapat rakodott, éjjel is így dolgoznak, holnap hajnalban nem kell felkelnem, legalább kialhatom magam.
Holnap fél egykor jön az ügynökség Fruzsiért, így a napló megy haza mint levél...

Szerda, augusztus 28. Karacsi. Nagyon belelendültek a fiúk... Négy csapattal akarnak rakni, de eddig csak kettő téblábol a raktárakban, munkát mímelve. Meglátjuk.

The Beauty of Pakistan (Pakisztán szépsége)

Minden bizonnyal van, és nem is kevés. Amit a dicső elődök építettek. És amit a bőkezű és szertelen természet alkotott. Mert ami nekünk, rohanó tengerészeknek jutott ebből a szépségből, az bizony nem sok. Nyilvánvalóan arról beszélek amit láttam:
Karacsiról, s ez a város egyáltalán nem Pakisztán. Csak egy város. S ráadásul egy "csinált" város, csak nem napjainkban, a hatvanas években, ahogy ez akkor dívott - Brazília, Iszlamabad - hanem mintegy száz éve indult fejlődésnek. Akkor egy ócska kis halászfalu volt, a britek kezdték fejleszteni, s ma már 6 milliós nagyváros, a modern metropolisz minden bajával, s történelmi múlt és nevezetesség nélkül.
Itt csak taxival közlekedtem. Osztott pályás autóúton csacsikordéval versenyeztünk, miközben majdnem elsodortuk a buszról fürtökben csüngő utasokat. Az út felett a magasban felüljárórendszert építettek. Impozáns látvány, ahogy özönvíz előtti módszerrel fel van állványozva a sok betonláb, és a nyílás is köztük... Építkeznek is. "Házakat" húznak fel. Nekik biztosan tetszik, mert az ilyen "építkezés" megdobogtatja a primitív lelket... A négy-ötéves gyermek még otthon is lelkesedik érte.
Lásd a fiam hogy szerette pici korában a lakótelepeket, mert nem olyan csúnyák, mint a belvárosi öreg házak. De a vakolat hiányzik róluk. Ha nincs az ablak beüvegezve, mit számít? Senki nem fázik meg... A sitt ott marad az utcán. Ha lerobbant a betonkeverő akkor gyerekek játszanak vele, nem, dehogy viszik megjavítani, minden Allah kezében van, s ha elromlott az az ő akarata volt...
Szép mecseteket építenek. Valóban. Nem is keveset. Modernek, megőrizve az iszlám építészeti hagyományokat. Látszik, a kormánynak ez igazán fontos, erre van pénz bőven. Persze a környékére már semmi gondot nem fordítnak. De minek? Az nem a lélek épülését szolgálja. Attól nem lesz az egyszerű pakisztáni iszlámabb. Az csak olyan angolos hívság, flanc, nem kell az igazhívőknek. Csak agazdagok kiváltsága a szépség, a tisztaság, az esztétikum...
Mert a paloták ilyenek. A régiek is, az újak is. Meg a jómódúak villái. Egy-két udvarba beláttam a nyitott kapun, mert a kerítésen nem lehet, téglából van, nehogy bepillantson az egyszerű, de annál szegényebb polgár. Még megkívánná, s aztán mi lesz...?
Koldus sokkal kevesebb van, mint amire számítottam! (De ez nem azt jelenti, hogy kevés...!) Pedig ha valahol vannak, akkor az európaiak által lakott negyedben nyüzsögniük kéne! Az Agha's szupermarket környékén egy koldusasszony zavart csak minket, de az minden kimenetelkor ott volt, s kéregetett. A taxihoz minden piros lámpánál és rendőrnél - mert sok helyen a kereszteződés közepén, egy álmatag rendőr unatkozik vasketrecben, s azt mímeli, hogy a forgalmat irányítja, pedig rá se ránt! - odajön egy-két impozánsan utálatos kinézetű emberi roncs, és vakarják az ablakot néhány rúpia reményében.
Én úgy láttam, az európai közönyös a nyomorral szemben, nem ad a koldusnak. Én sem. (Az otthoni koldusmaffia megkeményített.) A havi keresetem se lenne elég: ha egynek is adnék száz jönne a hírre... Ha viszont azt nézem, hogy az iszlám előírja az alamizsnát, akkor a nem európai negyedben kell a sok koldusnak lennie, mert ott az igazhívő adakozik (ha igazi igazhívő).
A közlekedésről: nem a híres-hírhedt keleti nyüzsgés, a tülkölés, a hajmeresztő forgalom volt számomra fantasztikus. Ezek is, természetesen. A taxisunk hajmeresztő mutatványokat végzett, amikor a körforgalomban szabálytalanul szembe jövő buszt kikerülte, a mellette jövő motorosba se rohant bele, és a gyalogosokat se taposta el.
Ami elképesztő, az a teherautók és autóbuszok hihetetlenül gazdag díszítése! Egy-egy kamion kifestése, dekorálása valószínűleg a jármű árának harmadával is felér(ne Európában ahol igen drága a kézimunka). Minden szabad felületet gazdagon, és lehetőleg minél több színnel kifestenek, mértani alakzatokat rajzolnak fel, vagy arab írás a díszítő elem. A hűtőrácsok, a kilincsek, a felnik mind-mind gazdagon festettek. A krómozott felületeket pedig domború vagy vésett mintával díszítik. Azt hiszem, ezeket készen lehet kapni, csak le kell cserélni az ablakkeretet, a díszléceket... Egyszerűen fantasztikus.
Nimród szerint giccses. Már miért lenne az? Egyszerűen itt ezt szeretik, és más ízlésvilágban vagyunk, nem otthon. Szerintem nagyon sok autó dekorálása már-már művészi igényű... És ezekben a műalkotásokban ördögi ügyességű sofőrök ülnek! Nem kell más számukra, mint a kormány, a gázpedál, és a duda, ezzel minden gond le van tudva: fékezzen a másik...! Hajmeresztő ahogy vezetnek! Tulajdonképpen nem is az, ahogyan, hanem az, hogy ezt biztonsággal teszik! A taxisunk mellett egy pillanatig se éreztem, hogy gond lenne a biztonsággal. Pedig ötvennel kanyarodott be két kamion közé, amelyek négy méterre voltak egymástól. A teljes sebességgel közeledő busz elé a legnagyobb lelki nyugalommal behajtott, és tenyerével csitítgatta a magából kikelve üvöltöző buszsofőrt. Azt hiszem ezt senki nem veszi komolyan. Aki üvöltözik, az se, akivel kiabál az se...
Szegények.
Szegény a város is, az emberek is. Magyarországon azt mondanánk, hogy nyomor a köbön. De ők nem így akarják látni, s ezért az útikönyv bevezetőjében klassz propaganda szöveget nyomnak:
- Pakisztán dinamikusan fejlődő ország, a harmadik világban legjobbak a gazdasági mutatói - tessék mondani Korea, Malájzia, és a többi hol marad?
- Hallatlanul gazdag, és szép - ez valószínűleg igaz.
- Áldják Allahot, hogy az országból száműzte a nyomort, és szegény ember sincs az országban. (Apropó, láttam egy nyilván gazdag és jómódú pasast, amint egy teherautón, a szeméthegy tetején utazott. A többi pedig a szemétben turkált. Hiába no! A gazdagok mindenhol különcök...)
- Mindenütt hatalmas építkezések, a legmodernebb technológiával. - Mert a technika csúcsa jelenleg a szamárvontatta kordé...
- A szociális vívmányok tekintetében nincs versenytársuk. - Ugyanis ezen a versenyen a többiek már zuhanyoznak...
- Az emberek jólöltözöttek - mondja a bédekker. - Hááát... - mondom én. De ehhez hozzátartozik, hogy a férfi többség hagyományos iszlám ruhát hord. Hosszú ujjú, térdig érő inget, és buggyos, bokában megkötött szárú nadrágot. (Úgy tudom, hogy a hithű mohamedán férfi azért hordja ezt a nadrágot, mert a hitük szerint férfi szüli meg a megváltót, s hogy az újszülött ne essen a porba, ezért van elkötve bokánál. A feneke is azért olyan buggyos, hogy elférjen az a kölök... Legalább is a tengerész legenda ezt tartja, érdekelne, hogy igaz-e?) A nők egy része a városban is viseli a burkát - arabul csador - , a fekete leplet, mely csak a szemet engedi megvillanni látszani, az arcot elrejti a kíváncsi férfitekintetek elől. Európai viseletet is látni, főleg üzletemberek hordják, s aki ebbe öltözik, az valóban jólöltözött. Biztos, hogy kellemesebb látvány a pakisztáni ember, mint bármelyik arab... Sötét bőrűek, koromszín hajukat sokan vörösre festik hennával. Ez is furcsa, ennél csak az a szokatlanabb, amikor a hatalmas kerek szakállukat kenik be a pirosítóval... Festői látvány!
- Magas az életszínvonal. (Én úgy tudom, hogy a magasság az igen relatív fogalom. Mert ehhez a magas életszínvonalhoz képest a béka is magasan ül...)
Mindezt el lehet olvasni Graham Hancock könyvében: The Beauty of Pakistan (© Cameraphix Publishers International, P.O. Box 45048, Nairobi, Kenya, 1988) című angol nyelvű útikönyvben.
- Műveltek. Szépek. Okosak. Csúcsország ez is. Olyannyira, hogy Kasmír is hozzájuk akar tartozni. (S ezért a jövő hónapban háborút is indítanak India ellen - ezt a taxisunk mondta. Nem tudom mi az igazság belőle, mindenestre röhejesen hangzik:
- Hölgyeim és uraim! A harmadik Pakisztán - India háborút ünnepélyesen megnyitjuk! - mondja a két hadügyminiszter, s fanfárok hangja mellett átvágják egymás torkát. Én legalább is így képzelem el. De annyi tény, hogy Kasmír muzulmán többségű - Soluzinho mondta - s Indiában nem leányálom moszlimnak lenni.)
De:
A kiadvány valóban szép fotókat mutat be az országról, s nagyon kár, hogy a bevezetője ilyen hülye propaganda. A természet gyönyörű környezettel áldotta meg őket. Arról senki sem tehet, még az iszlám se, hogy a Himalája fantasztikusan szép és fenséges. Az Indus völgyét sem ők teremtették, hanem Allah, ha már ők így hívják az illetékes felelőst. Az ég kék, függetlenül az uralmon lévő párttól, és a fű haragoszöld, nincs beleszólása Benazirnak a miniszterelnöknek.
Iszlamabad ki tudja milyen város, hiszen mint már mondtam, csinált főváros, 1960-ban kezdték építeni. De azt túlzásnak érzem, hogy a világ egyik legmodernebb városa... De ettől még szép is lehetne, és el is mondanám, ha láthatnám, de a tengerész ugye...). És a világon mindenütt lehet szép palotát, utcarészletet találni, amit fényképezni érdemes. Az, hogy a gyerekek ragyognak a boldogságtól a könyvben, még nem mond semmit a valóságról. Gondolom ez a mosoly a szemétben turkáló kölykök gondolatait hivatott ellensúlyozni.
A népművészet mindenütt szép. Itt is. A nép képzelete és a szép iránti vágya mindenütt a világon gazdag mintázatot csal a kendőkre, szőttesekre, a réztányérokra, a cserépköcsögökre. Csodás mesevilágot varázsolnak a tárgyaikra, a szépségben gazdagok, ez megmaradt nekik, ha már a földi jólétből nem részesülhettek. És most ez is csak árucikk - hisz eladó az egész világ -, ebből próbálnak eltengődni. Megvásárolják a szuvenírbolt tulajdonosok, akik majd meggazdagodnak belőlük. Ezek a fotók nem bizonyítnak semmit. Csak azt, mire számíthat a turista borsos áron a "gift shop"-ban.
Az iskolás gyerekek, mindenütt a világon, összesereglenek egy fotó kedvéért, aztán meddig tart a mosoly a tanító úr körül, ki tudja? Főleg olyan isten háta mögötti helyen, mint a Himalája lábánál. De útikönyvbe való kép, és mutatós. Mint a tizenéves halászgyerekek aki családfenntartó munkát végez...
Mindent összevetve, ez propaganda, és más a valóságnak az a része, amit láttam. Mindaz amit én tudok erről az országról csak a kikötő hétköznapjaira vonatkozik, és Karacsi taxiból látható délutánjai. A több milliós városra, a környezetre ahol élnek, a pusztulni hagyott brit kolónia épületeire, a randa, olyan-amilyen új házaikra, a koszra, mocsokra a helyiek által lakott kerületekben, a fehér ember számára elviselhetetlen higiénés állapotokra. A hetekig nem mosott bűzlő ruhára a melósokon, és mindennap tisztára a munkavezetőkön. Ez a munkavédelmet nem ismerő dokkmunkás, és a munkavédelmi előírásokat a hajón szigorúan bevasaló korrupt tisztviselők országa is. Az európait nem szerető színes bőrű ország, de akiknek a lovaspóló (400 éve!) és a krikett a nemzeti sportjuk, a világranglista élén állnak. Ahol büszkék és hivalkodnak moszlim méltóságukkal, és ami nem akadályozza meg őket abban, hogy a hajón szeszt kolduljanak, feledve minden vallási előírást, emberi tartást, ősi büszkeséget... Akár éjjel tizenegykor is - mint tegnap nálam.
Tudom, egészen más lenne a helyzet, ha turistaként jöttem volna. Akkor valószínűleg egy meseországról regélnék, de sajnos az országnak abba a részébe soha nem jut el tengerész. Nem mehetünk el Peshawarba, Lahorba, nem nézhetjük meg Moenjodaroban a romokat. A Swat Valley-beli monumentális, hegyoldalba faragott Buddha megpillantása is csak álom marad. Tán ha a bazárba eljutottam volna, he nem lenne oly veszélyes környék... Ott kígyóbűvölőre is rácsodálkozhattam volna. A Sind föld második legnagyobb városába Hyderabadba is jó lenne egyszer eljutni. Mielőtt Karacsi lett Sind fővárosa Hyderabad volt. Híresek a cserepeik... Szóval ami szép ebben az országban, arról nekem fogalmam sincs.
Amit láttam: a mohamedán pakisztániak, s ez a városuk számomra ilyen. Nem vágyom vissza (hajóval), de örülök, hogy egyszer eljutottam. Elfogadom őket ilyennek, de csakis ilyennek, amilyennek én látom őket, s nem annak, aminek látszani akarnak. (Miért majmolni a nyugati civilizációt, miért vágynak az elismerésére, ha egyszer nem szeretik őket? Ez az ami ellenszenvessé teszi a propagandájukat.) S ha csinálunk még egy ilyen utat, azt se bánom. Viszonylag jól lehet velük dolgozni, sokkal jobban mint az arabokkal.
Remélem, legkésőbb holnap reggel elindulunk. Neki kell állnom a hóvégének, és ez nagyon nemszeretem munka.
Majdnem lekéstem a levelekkel, mert Fruzsiért délben jött az ügynök (várták ők, de aztán egy pöttyet késett jó keleti szokás szerint.).
Elment a színésznő... Érdekes ahogy összetegeződtünk. Ő kezdett el tegezni, mintegy véletlenül, el-eltévesztve a megszólítást. Mindenesetre kedves, közvetlen teremtés.
Rettenetesen raknak. Úgy látszik, ma le akarnak tudni minket, megvolt mind a négy brigád, de most már csak három van, mert az egyes raktár kész. Még úszódarut is hoztak, az is dolgozik, de nem a partra, hanem uszályba. Kíváncsi vagyok, ki fizeti?

Felolvasok

Este felhívtam Ninót, hogy elolvassam amit Pakisztánról írtam.
- Ne csak ezt olvasd - mondta - , hanem onnan, ahol legutóbb abbahagytad!
Ezek szerint szereti hallgatni, és érdekli is a naplóm. Jó érzés. Jó látni, ahogy veszi a lapot, élvezi a közös élményeket, élvezi a látottakat az én szemüvegemen keresztül... Főleg akkor mosolygott, amikor az első fizetésének felvételét meséltem el. Hatkor kezdtük, háromnegyed nyolc után öt perccel elrohant, mert a szolgálat ugye... Jól bírta szuflával.
Lehet, hogy valóban érdekes amit, ahogy írok? Vajon kívülállók számára is? Jó lenne, ha így lenne...

2012. június 19., kedd

Karacsi a (rém)álmok városa - MV Humber 29. rész

A kép csak illusztráció
Csütörtök, augusztus 22. Karacsi, horgonyon. Semmit se tudunk. Megjöttünk, ledobtuk a horgonyt, és azóta várunk. A legtöbb amit mondtak:
Nothing for you today...
Azaz: 
- Ma nincs semmi maguknak. Mármint információ, kikötési utasítás, semmi az ég világon, meg különben is minek nyüzsögnek, majd szólunk úgyis, ha lesz valami!
És mi ehhez tartjuk magunkat. Nem nyüzsgünk. Nyugi van. Hatalmas nagy nyugi van a hajón. És ezt nagyon szeretem. Amióta Ny. Ali beszállt, mélységes nyugalom tölti el a hajót. A különbség R. után szembetűnő, aki most volt először ilyen nagy hajón, ő "ideget kapott" egy manővertől, illetve túlzott óvatossággal csinált mindent.
Érkezik a hajó valahova. Mondjuk Jebel Aliba és Karacsiba:
Jebel Aliba való érkezés előtt két órával R. fel a hídra.
Érkezünk Karacsiba, előtte tíz perccel lemegyek a szalonba, mondom Alinak:
- Öt mérföld a horgonyzóhely. 
- Igen? Akkor mindjárt megyek fel a hídra.
A horgonyzóhely előtt húsz mérfölddel lassít R.. Így még három órával megnyúlik a manőver. Horgonyt dobni egy órával előbb el kellett menni. De Ákosnál is minimum fél órát elől voltunk, mire ledobtuk.
A horgonyzóhely előtt három mérfölddel Ali még nincs a hídon. Azért elég hamar feljön, és azt mondja:
- Kéne egy kormányos majd...
Hívok egyet.
- Le kéne dobni a horgonyt...
- Jó, akkor előre megyek - mondom, és mire megérkezem a horgonygéphez, már mondja is: - Dobd le!
Amióta itt van a hajón, menetben még nem igen láttam a hídon. (Egyébként minek legyen fent, nincs semmi dolga itt!) Amióta itt van a hajón nem vagyok ideges. (R. kezdett inni, és néhányszor már dühös voltam - főleg azokra akik itatták, ittak vele) Azt hiszem, amíg Ali itt lesz, nyugisan hajózunk. 
Délután négykor telex jött, hogy 17:00-kor kikötünk, és 19:00-kor kezdjük a kirakást. Ennyiben maradtunk, a pilot semmit nem tudott erről.

Péntek, augusztus 23. Karacsi. Hat hónapja vagyok a hajón! Rettentő gyorsan elszaladt, persze ebben az is közrejátszott, hogy Encsiék itt voltak majd egy hónapot. Milyen jó lenne, ha most is itt lennének!
Reggel ötre ígérte a pilot magát, fél nyolcra kikötöttünk.
Ez egyszerűen borzasztó...! Ezek kocsmának nézik a hajót, boldog-boldogtalan feljön, és azt hiszik, hogy a nyakukba borulunk, és azt várjuk, hogy félholtra itathassuk őket... Nincs egy perc nyugtom! 

Solu nem mehet ki!

Azért, mert indiai! Tudvalevőleg a pakisztániak és az indiaiak "gyűlölik" egymást. Az idézőjel azért van, mert ezzel mindig óvatosan kell bánni, ki kit gyűlöl, és ki az akit uszítanak... De a tény az tény marad: Soluzinho Rodriguez indiai állampolgár nem mehet ki a városba. Ez egyébként nonszensz! De amit a Kikötőkapitányság embere mondott már vicc:
Ha már hárman lennének a hajón, akkor hivatalból rendőri védelmet kapnának. Ha többen, akkor pedig a helyiek nem jöhetnének fel "baráti beszélgetésre", hanem csak a legszigorúbb hivatalos ügyben léphetnének a hajóra (bár ez senkinek nem lenne ellenére!).
Pedig India feldarabolása előtt egy ország volt Pakisztán, Banglades és India. Ugyanazok(?) a népek lakják. Mindenesetre hinduk és muzulmánok mindkét országban vannak. Persze ki tudja mi az igazság? Biztos, hogy a gyökerek mélyre nyúlnak, és mi, az átlagemberek, akik átlagismeretekkel - azaz semmivel - rendelkezünk, nem érthetjük meg. Többek között ezért is volt nagyon érdekes Kenize Mourad könyvét olvasni a Szultánát, mert egy kicsit bepillanthattam India 30-as évek végi történelmébe.
A szultána, Zelma, az utolsó szultán egyenes leszármazottja, unokája volt. Átélte az Első Világháborút, zokogott a rájuk nézve szégyenletes békekötésnél (hány nemzetnek van Trianonja...?). Musztafa Kemál pártütését értetlenül szemlélte gyerekfejjel. (Megérne egy misét arról elmélkedni, hogy mitől lesz valaki nemzeti hős, és mitől áruló? Minden bizonnyal aki elbukik az áruló volt, akinek sikerült a zendülés, az nemzeti hős, mint a szultán tábornoka, ahogy a palotában hívták: Aranyrózsa, vagyis Musztafa Kemál, a későbbi véres kezű diktátor, aki millió számra irtotta a törököket, mint titkos szövetségese, Sztálin a saját népét - persze a dolog azért jóval összetettebb ennél.)
Zelma férjhez ment egy indiai rádzsához, két évet élt az indiaiak között. Természetesen muzulmánok lakta államban... Megismerjük a Muzulmán Ligát, amit az Indiai Kongresszus Párt ellensúlyozására hoztak létre a muzulmán indiaiak, mert Gandhi és Nehru pártja nem ismerte el még a moszlimok létezését se, és azt se, hogy lehetnek más érdekeik, mint a hinduknak. Semmi jogot nem akartak nekik adni. Mintha ez a politika ismerős lenne, de mi otthon erről nem igen tudunk semmit. A muzulmán Liga harcának eredménye a mai Pakisztán és Banglades létezése. Persze azért az ellentétek megmaradtak Indiában is, Pakisztánban is a hindukkal. Egy sztori a könyvből:
A rádzsa egyik falujában reggelre a mecsetben öt leszúrt disznót találtak, a hindu templomban pedig egy megfojtott tehenet. Erre a férfiak egymásnak estek, és hatalmas irtást rendeztek a két vallás hívei egymás között. Bizonyíték volt rá, hogy a Kongresszus Párt emberi voltak a tettesek.
Solu mesélte, hogy 94-ben Bombayban egyetlen délelőtt több százezer moszlimot gyilkoltak le hindu körzetekben, és viszont: hindut muzulmán környéken...
Délután hívtam az asszonyt, sikerült is beszélnem vele. Már három óra az időkülönbség, így otthon épp hogy elmúlt dél. Jók ezek a beszélgetések... Feltöltődik az ember. Holnap újra hívom, aztán csak Mumbaiból, feltéve ha sikerül kimennem, ugyanis valószínűleg horgonyon rakodunk.

Szombat, augusztus 24. Karacsi. Az éjszakát végigaludtam, az én rakodási időmre esett a váltás, és 3.30-7.30 között nem dolgoznak. Így amíg itt vagyunk, végigaludhatom az éjszakát!
Délután a városban voltam. Megbeszéltem Ninóval és Zsolttal, hogy kimegyünk, Ninó nem jött, mert kabint festett. Úgy volt, hogy taxis jön be értünk, de nem jött. Nem várakoztunk, megfogadtunk egy öreget, aki fejenként öt dollárért kivitt, mindenfelé járkáltunk vele, és visszahozott.

Karacsi, a (rém)álmok városa

A város nem európai. Tipikusan koldusszegény keleti: koszos, mocskos, ócska. Nyüzsgés, zsivaj, lárma, matuzsálemi korú járművek. Hajmeresztő forgalom, csicsás buszok, apró csacsifogatok. Motoros riksák járják az utakat, még tevevontatású szekeret is láttunk. Szegényes boltok a népnek, elegáns üzletek a fehéreknek, de a környezet ugyanolyan... Lerobbant épületek, bűz, és jellegzetes keleti szag, nyilván valamilyen általunk ismeretlen, széles körben használatos fűszer illata, mindenütt érezni. Nekem nem kellemetlen. Sehol nem látni egy szórakozóhelyet, egy bárt, egy kávéházat, egy éttermet, semmit.
A bazárba nem vitt el a sofőrünk.
- Nem szeretik a fehéreket, nekik errefelé nem biztonságos! - magyarázta, s közben szélesen vigyorgott, büszkélkedett azzal a néhány ócska foggal, ami még megmaradt. Aztán egy újságot vett elő az özönvíz előtti Fiat kesztyűtartójából, és mutatta a tizenkét férfi képét, akik ma délelőtt egy bombarobbantás áldozatai voltak a bazárban...
Az ügynök panaszkodott: a jelenlegi kormány elvakultan muzulmán, bezáratott minden szórakozóhelyet - kivétel néhány mozi - , nem lehet egy sört kapni az országban, nem lehet egy tisztességeset enni... Nem csoda, ha a hajóra járnak inni, és nyakló nélkül viszik az italokat. A High Society részére megvannak az előkelő, zárt klubok, téglafallal elkerítve, hogy Allah, meg a plebs ne láthasson be. A tömeg le van... - kábítva.
Átrobogtunk a város "túloldalára", ahogy a taxisunk mondta. Ott vannak a fehérek. És a nekik való üzletek. Elvitt két elegáns üzletbe. Az első nem különösebben érdekes, bőr, bőr, és bőr. A másik jobban tetszett. Keleti szőnyegek minden mennyiségben. Valódi perzsa, afgán, pakisztáni kézi csomózású szőnyegek. Egy 60 x 40 centis kézi gyapjúszőnyeggel kacérkodtam, de a hatvan dollárt sokalltam érte. Ugyanaz, csak selyem-gyapjú kivitelben már 120-at ért. Csudaszép, kézi faragású bútorokat láttam, kétszáz dollárért kínáltak egy dúsan faragott utazóládát - legalábbis ilyennek képzeltem el gyermekkorom Verne hőseinek hajókofferét - , és karosszéket, zenélő dobozt is árultak.
Gyönyörű ónix dolgokat láttunk, de hát azok súlyosak. Sakk-készletet, asztali lámpatesteket, italkészleteket, tálakat, és még sok mindent, amit fel se lehet sorolni... Ezüstékszereket teregettek ki egy pulton, aranyat árultak vele szemben. Finoman cizellált szelencét nézeget egy tipikusan angol kinézetu harminc körüli házaspár. A férfi kólát szopogat, és úgy néz körül, mintha itt minden még az övék lenne. Majdnem köszönök neki:
- Tiszteletem Kormányzó úr! - de nem lehet az, mert drágáll egy tizenöt dolláros dobozkát a felesége számára, és a pulton is hagyják... A terem másik végében finom bőrárút helyeztek el ízlésesen a polcokra, a körbejárható állványokra.
Van minden, ami nyugati üzletember eleganciához szükség van. Diplomata táska, iratmappa, névjegytartó, divatos tok a hitelkártyák számára, pénztárca, benne kalkulátor, szemüvegtok, kistáska, nagytáska, közepestáska, kisközepestáska, nagyközepes és középközepes táska. Namármost ugyanez előfordult nagykis-táska, nagyközepestáska, stb. stb... Ja, és ugyanezek lila, piros, barna, kék, fekete, zöld, hupililasárgacsíkoskockás is volt annak, akinek ez volt abogara.
És külön polc a kígyóbőr tárca, táska, pénztárca, öv, cipő, retikülök számára.
Jót sétáltunk a légkondicionált üzletben...
Ezután eltaxiztunk egy sorral beljebb, s vásároltunk. Jellegtelen, mindenütt látható üzletek nemzetközi választékkal, ez az Agha's szupermarket. Én bolond: vettem két 90 perces video kazettát darabját 5$-ért a barbának, magamnak nem! Holnap mehetek ki újra érte (vagy vetetek Ninóval)! Elszörnyedve láttam, milyen mennyiségű édességet vett Zsolt és menyasszonya Éva (Jebel Aliban eljegyezték egymást). Én csak egy kis tábla csokit és egy doboz csokiparányhoz hasonló valamit vettem. Na meg három félliteres szörpöt: egy narancs, egy mangó egy gránátalma. Ez utóbbi igen jó vásárnak bizonyult, mert kellemesen savanykás, valóban üdítő! Vásárfiát is hoztam Ninónak, egy kis mentolos cukorka képében.
Taxizás közben a városban egy konflis ment előttünk. Egy lábat láttam csak, mondom Zsoltnak:
- Nem Luis a hajóról?
De ő volt, és Hielmar meg Pablo ültek a fiakkerben! Lábról megismerem a matrózaimat!
Konstancán vettem egy fekete szandált: egy pánt a lábfejen, egy másik a boka körül, semmi különös, de kényelmes, és egy köszvényes lábnak mindenképpen jó viselet. Abban mentem ki a városba. Annyira szeretem, hogy venni akartam még egyet mindenképpen. Mondanom se kell, nem találtam, pedig minden cipőt áruló üzletben megnéztem!
Illetve: séta közben elszakadt az elülső pánt, azt hittem, összedől a világ, mert akkor költöttem el a pénzem utolját, és nem maradt egy bőrcipőre való rúpiám. Dollárt nem akartam már váltani. S mit ad Isten? (Vagy Allah?) Egy olyan férfidivat üzlet előtt szakadt el, ahol több ilyen szandálszeruség volt a kirakatban! Egy szürkét meg is vettem 450 rúpiáért (39.05 rúpia = 1$). Sajnos nem a legjobb. Ha nem akkor esik le a lábamról, akkor nem biztos, hogy megvásárolom, mert egy picit kicsi. Sajnos csak 44-es. Így a sérültet meg kell reparálnom, és akkor a hajón hordható...
A rakodás nem úgy megy, ahogy szeretnénk. Elhúzódik. A kettes Jumbó haldoklik... (A nehézdaru). Ha bedöglik, akkora skandalum lesz, hogy na! 420 darab 13 tonnás gurigát kellene kirakni vele, ha ehhez parti darut kell fogadni a hajóbérlőnek, akkor Mr. Bott ráfizetheti a csíkos, selyem fehérnemujét is...! Ez azt jelenti: valószínűleg Fruzsina nem látja meg Indiát, pedig nagyon fente rá a fogát. De szeptember 1-én kezdődik a munka a nyíregyházi színházban, és ott a helye. 
Ma este 11-kor érkezik P. Zoli, a negyedik gépész felesége útra. Ő lesz Fruzsi váltója.

2012. június 16., szombat

Mondd, hogy ötvenöt!

Minden további értesítés helyett:

A fenti címmel jelent meg a mai (2012.június 16-i) Magyar Nemzet Magazinban egy egész oldalas cikk a Szavak a Hullámok hátán című kötetemről.


2012. június 14., csütörtök

Egy borzalmas nap... - MV Humber 28. rész


Csütörtök, augusztus 15. Jebel Ali. Valami bajom van. Gyenge vagyok mint hajnali harmat.

Péntek, augusztus 16. Jebel Ali.

Az a borzalmas tegnapi nap...

Tegnap nem is tudtam folytatni a naplót. Izzadtam, háromszor hánytam, remegett a lábam, fájt a popóm az erőlködéstől, hatszor vagy hétszer voltam "trónbeszédet olvasni" - mert ott lehet csak igazán művelődni - , de a végén már víz se igen jött belőlem. Széntablettán éltem, de reggelre rendbe jöttem. Tegnap reggel 106.1 kiló, ma reggel 102.7 voltam. Ennyi víz ment el tőlem! Ma szomjas vagyok, és rengeteget iszom. citromos teát, kamilla teát, de enni nem ettem még - de ez csak a reggeli hiányát jelenti.

Hírek otthonról

Tegnap reggel Ninóval együtt felhívtuk Encsit. Semmi különösebb újság nincs. Viszonylag korán megjöttek a váltók, Ü. Laci átadta a leveleket. Tizenegy után kimentem a klubba. Kivittem a 20 képeslapomat, leültem, ittam egy ananászlevet, megírtam a lapokat, majd elolvastam az összes levelet. Apa naplórészleteit is.
Megdicsértettem. A Jaminaország nagyon jó, írja apa. Érdekes, nagyon sokáig tépelődtem, elküldjem-e egyáltalán, érdekesek-e, hiszen ezek nem különösebb írások, csak a gyerekkoromról szólnak... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy magamnak írtam őket. A fiaimnak. Tudom, minden gyerek örömmel hallgatja a szülei gyermekkorából származó történeteket. Ezek most már bármikor elővehetők, s talán a családban majd öröklődnek. Talán egy picike családi halhatatlanság van bennük... 
Szabolcsot is dicsérte apa. Nem érdemtelenül! És a naplója végén ott voltak Szabolcs versei. Újra elolvastam őket, s közben a sírás fojtogatta a torkomat, hogy ezeket a verseket az én fiam írta!
Örültem minden hírnek.
Miután mindent végigolvastam, feladtam a lapokat, vettem egy Magnum jégkrémet, és bejöttem a hajóra. Négy óra körül elsötétült a világ, lefeküdtem, de aludni nem tudtam, és ötkor rohannom kellett, minden kijött belőlem. Aztán hasmenés, újra hányás, teljesen legyengültem. Este nyolc körül mentek el a hazautazók, volt egy kis botrány is. Nem nagy, de Marco, a hegesztő kicsit több pénzt akart kicsikarni, mint ami a szerződése szerint járt volna. Persze nem kapta meg, nem akart elmenni, de aztán csak elhagyta a hajót.
Este kilenc körül egy kicsit jobban voltam már, de a hajnali őrségemet a két tiszt között elosztottam. Még szerencse, hogy mindent nyugodt lélekkel rájuk merek bízni, mert mindketten jók, megbízhatók, jó velük dolgozni.
Mondom ezt annak ellenére, hogy Zsolt tegnap este letolta Ninót, mert késett a szolgálatból. Jogosan persze. És az is hozzátartozik a dolgokhoz, hogy senki nem mondta - de ez olyan természetes, ha tudom, mikor kell munkába állnom, akkor nem késhetek, ez logikus.

Dubaiba mehetnék...

Ha elkísértem volna a fiamat. Ma kiment a "városba", azaz P. Zolival betaxiztak a fővárosba. Mintha magamat látnám 23 évvel ezelőtt. Deck-boyként, a Hévízen értetlenkedtem az öreg tengerészeken: 
- Itt egy város, miért nem mennek ki? Hiszen nem látták még! Új helyre jutottak el, és bent rostokolnak a hajón? Meleg van? Kit érdekel! Senki se akarja felfedezni az új kikötőt?
Nem értettem a viselkedésüket, és most magam is úgy teszek, mint a meg nem értett öregek. De ez természetes. És az jó, hogy a fiam 39-42 fokos melegben veszi a fáradtságot magának, és kimegy megnézni Dubait. Ez is természetes, nemcsak az, hogy én nem megyek. Mert mit is láthatnék?
Egy borzasztó gazdag várost. Néhány toronyházat, parkokat, szökőkutakat, pompás üzleteket, éttermeket, bárokat, amerikai csodaautók versenyét a japán autócsodákkal. Csoda-e ha ez nem érdekel? Mi ebben az érdekes? Műemlékekről nem tudok - nincs bédekkerem - , és a helyiek se tudnak. Bár ezek a helyeik vendégmunkások, nem tudom elképzelni, hogy különösebben érdekelné őket. Ha van látnivaló, nem tudunk róla, és két óra alatt mit lehet látni, ha véletlenszerűen bóklászik a kíváncsi tengerész? Akkor meg mit nézzen az ember? Várost sokat láttam. Gazdag várost is párat. Az, hogy ezek a sivatagi pásztorból lett multimilliomosok mennyire hivalkodnak az olajból talált pénzükkel egyáltalán nem érdekel...!
Akkor inkább megint a tengerészklub. De most fürdőnadrágot is hoztam (tegnap is, csak nem fürödtem!), és amint megérkeztünk, azonnal a medencéhez siettünk, nehogy úgy járjak, mint tegnap, hogy olyan jól esett a légkondi, hogy már nem is volt kedvem kijönni úszni. Tehát ma hatalmas elánnal vetettem magam a vízbe, hát, mit mondjak? Majdnem forró volt a hidegszínű víz. Ugyanis ilyen kék vizű medencéhez az ember huszonnégy-huszonöt fokos vizet képzel, nem harminchatot! Utána kellemes volt kijönni, hűvösnek éreztem a levegőt!
Később megjelent Nimród is. Láttam csomag volt nála, gondoltam, végre vett cipőt, rövidnadrágot, mert nagyon ráfért már! Vett is. Az Elengedhetetlenül Szükséges És Nagyon Fontos Dolgok Áruházában: egy expandert, és egy marokerősítő izét, valamint egy CD-t és egy kazettát. Ja, meg egy kést! Nyeltem egyet, nem fejtettem ki bővebben a véleményemet.

Szombat, augusztus 17.

Írok, és közben csöpögök...

Végre menetben vagyunk, és ami jó, hogy délben indultunk, s ez azt is jelenti egyben, hogy holnap reggel és nem hajnali háromkor érkezünk az olajat vételezni egy kimondhatatlan nevű UAE (United Arab Emirates) városba. De ez nem hozta meg az enyhülést a menet, ugyanolyan dög forróság van, és meleg.
Pedig nem úgy indult a nap, hogy flottul megy minden. Hajnalban bedöglött a kettes Thomson daru, félő volt, hogy nem tudjuk kirakni a rakományt, de aztán megoldottuk a helyzetet a hátsó nehézdaruval, éppen hogy elérte a hármas raktár végében levő rakományt. Ennek az az ára, hogy a Bombaynak szólót egy kicsit megtépáztuk...
Éjjel 00:30-tól fent voltam, csak délután egykor feküdhettem le, fél négyig aludtam egy kicsit. Nem baj, csak ez a rettenetes forróság enyhülne már. Ráadásul olyan szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy az útvonal úgy alakul, valahányszor fordul a hajó, mindig az én kabinomat süti a nap! Borzasztó. Most este fél kilenckor 36 fok van a kabinban, pedig működik a légkondi! Írok, és közben csöpögök...
Élvezem az új órámat. Vettem egy hagyományos Seiko-5 automata, és nem kvarc karórát...

Vasárnap, augusztus 18. Hormuzi szoros. Reggel tízkor érkeztünk Fujayrahba (az Emirátus Arab-tenger felőli partján fekvő város) bunkerolni, s délután fél ötkor indultunk el.

Hétfő, augusztus 19. Arab-tenger. Végre tudtam aludni, sőt! Arra ébredtem, hogy fázom! Éjjel már csak 29 fok volt a kabinban. Most meg egyenesen hideg: 25.
Reggel és délelőtt "A világ közepe" címmel elkezdtem Nagyszékelyről, az akkori élményeimről írni. Remélem, Szabolcs és Encsike is élvezettel hallgatja majd. Érdemes nekik felolvasni.

Kedd, augusztus 20. Arab-tenger, Karacsi. Este nyolckor érkeztünk, horgonyra álltunk. Ninó felköszöntött a névnapomon.

Szerda, augusztus 21. Karacsi, horgonyon.

Segítség...!

Furcsa dolgok történtek velem: leülök az asztalhoz a szalonban, jön a pincér, és azt kérdi:
- Pista bácsi, mit hozhatok? - és ezt nem szemtelenül, hanem a legnagyobb tisztelettel a hangjában. És ez a fiatalember már a huszonötödik évében van! 
Már a felnőtteknek is bácsi vagyok? Ez valahogy nincs rendjén... Valaki mondja meg, hogy lehet ezen segíteni?! 
Talán elment egypár év azóta, hogy beszálltam a Herendre, a Ceglédre, s az ötven körüli Viski Sanyi bácsival, vagy Balog Béla bácsival hajóztam? Mennyi is voltam akkor? A Herenden huszonhat. A Cegléden huszonnyolc és házas! De az én voltam, én hívtam Béla bácsinak, Sanyi bácsinak őket tiszteletből, de engem szemtelenség bácsizni ilyen fiatalon!
Úgy látszik, korán érő bácsi vagyok...

Valami bűzlik...

Valami nagy-nagy disznóság van készülőben! Mr. Bott-tól jött egy telex, miszerint Bombayban videóznom kell a hajó mellé hozott uszályokat, hogy legyen bizonyíték, miért utasítjuk vissza a nem megfelelőket! Ezek szerint mégsem volt rémhír, hogy horgonyon rakunk ki Indiában! Az pedig nem lesz valami nagyon jó... 
Persze odáig előbb el kell jutnunk. Pillanatnyilag még Karacsiba se mentünk be, és semmi hírünk nincs se arról, hogy mikor megyünk be, se arról, mennyit számolhatunk a kirakásra. Nem csodálkoznék, ha egy hónapot is elhúzódna az itteni kirakás...
A decken dolgozó srácok mintha fegyverropogást hallanának a partról...?
Viccnek is jó
Figyelek a hídon. Érkezik egy hajó, onnan tudom, hogy bejelentkezik a karacsii hatóságoknak:
- Manora Pilot Control, this is x.y. (nem értettem a nevét)! 20 mérföldre vagyunk, van-e valamilyen információja a számomra?
- Nincs, dobjon horgonyt, utána jelentkezzen újra.
Eltelik vagy másfél óra, hallom a rádióból:
- Karacsi, hét mérföldre vagyunk, most sincs semmi információ a kikötésről?
- Nincs.
Negyedóra múlván:
- Karacsi, három mérföldre vagyok, most se tud semmi újat?
- Nem.
Tíz perc múlva:
- Karacsi, most érkeztem a horgonyzóhelyre, most se tud semmit mondani?
- De tudok!
- Mit?
- Let go port anchor! (Dobja le a bal horgonyt!)
F. Gábor az olajozó megy haza. Illetve szeretne. Vagyis kénytelen.
Ugyanolyan panaszai vannak mint B. Pistának voltak. A szívtájékot fájlalja. Rosszul van... Arra is panaszkodik, hogy nem bírja a tengert (azt hiszem ez a fő ok), Jebel Aliban teljesen kikészült az elképesztő hőségtől, ott, illetve a Vörös-tengeren kezdődtek a panaszok, aztán az Emirátusban jelentkeztek újra. Nem akarok rosszmájú lenni, de legalább lesz valaki aki hazaviszi a leveleket. És a váltó hozhat! 

2012. június 11., hétfő

Megérkeztünk Jebel Aliba - 27. rész

A kabin és az iroda egyben...

Csütörtök, augusztus 8. Ádeni-öböl. Féltem, ha kiérünk akkor a délnyugati monszun hatására dülöngélni fogunk. Teljesen sima a víz...
Elmúlt a hőség, ma már csak harminckét fok van árnyékban, és egy kevéske menetszél is van. Már egészen kellemesen hajózunk.

Hogyan tovább, kapitány úr...?

Nagyon sokat gondolkodtam az első osztályú kapitányi vizsgán. Neki is kezdtem a szakdolgozatomnak, az emlékezetes kukorica rakományról írtam volna, de azt hiszem nem ez az igazi, a helyes út. Minek csináljam meg itthon a vizsgát, amikor a Magyar Közlekedési Főfelügyelet csak öt évre szóló papírt ad?
Sokkal egyszerűbb utat választok: megcsinálom Lengyelországban. A lengyel diplomának respektje van, nem forgatják, nem csodálkoznak rá világszerte mint a magyarra. Ismerik és elfogadják mindenütt. Ráadásul nincs lejárati ideje. Egyszer megszerzem, és le van a gond róla. És azonnal megkapom a parancsnoki oklevelet, nem kell egy évet még első tisztként hajóznom - kényszerből. Mert lehet, hogy nem kapok parancsnoki beosztást utána se, de nem azért, mert nincs meg az oklevelem. Ha itthon szerzem meg, akkor csak elsőtiszti papírt kaphatok, és egy év, azaz 12 hónap első tiszti hajózás után adják meg a First Class Master Certificate-et. És ezt úgy, hogy abszolút semmi segítséget nem kapok a hivataltól. Nincs semmi tanfolyam, semmi oktatás, csak a kiadott tematika szerint levizsgáztatnak. 
Míg Lengyelországban egy két hónapos tanfolyam keretében elég sok mindent megtanulhatunk, és remélem tanulunk is. És mindenképpen ki kell mennem, mert az ARPA (speciális radar) tanfolyamot, ami a parancsnoki beosztáshoz kell, azt csak Lengyelországban tudom elvégezni. Tehát csak ez lehet a helyes út. Még akkor is, ha a magyar valamivel olcsóbb. De az is lehet, hogy nem valamivel, hanem jóval kevesebb, de akkor is megéri kimenni!

Valami nagyon gyanús!

A váltások körül érzek gubancot, nem tudom miért. Talán azért mert Mr. Bott olyan, amilyen: magasról nem érdekli semmi ami a személyzet körül történik, és captain R. nem úgy küldte el a táviratot ahogy én ajánlottam!
Tehát: én azt mondtam, hogy hangsúlyozza ki, a hegesztők hazamennek, csak Eduardónak kell váltó. Ha Mr. Bott most is olyan figyelmes mint máskor, akkor könnyen előfordulhat az a helyzet, hogy küld két hegesztőt no meg egy pincért, és akkor mi lesz...? A fedélzetmester fia és negyedik géptiszt felesége - miután a mentőcsónak befogadóképessége határozza meg a hajón tartózkodók számát -, utazhatnak haza Jebel Aliból. Ebből világra szóló botrány lehet!

Péntek, augusztus 9. Ádeni-öböl. Ma nem írok naplót, mert irtózatosan rollázunk (dülöngélünk), délkeleti holthullámzásban hajózunk. Ezt teszi a vasrakomány... A lányok vízszintesen élvezik az újdonságot. Ebédre aranygaluska volt, megettem két tányérral, utána két órán keresztül csukott szemmel figyeltem, hogyan fogyok... 104.8-ról 106.2-re sikerült is... Holnap este viszont pupaparti, ökörsütés, barbecue lesz, az elnevezés kinek-kinek ízlése szerint.

Szombat, augusztus 10. Arab-tenger. Megjött a monszun, félhátulról kapjuk, már nem himbi-limbizünk annyira, hogy kiessünk a cipőnkből... De annyira igen, hogy a pupapartit elhalasszuk. Nem szeretnénk olyan vallási fanatikusok lenni, akik izzó parazson grasszálnak jó dolgukban. Holnapra megígérte a barba, hogy megtartjuk. 

Vasárnap, augusztus 11. Arab-tenger. Napok óta nem mértem magam. A mérleg nem hajlandó működni, ha a hajó egy picit is mozog! Kellett nekem elektronikus mérőeszcájg...
Reggel nyolckor kiderült, hogy a pörgettyűs tájoló (gyrocompass) leállt. Nem romlott el, de amíg újra felpörög, és beáll az északi irányba, kézzel kell kormányozni. Így a fiam is kipróbálhatta frissen szerzett tudományát. Kellett neki buzgólkodni!


A második pupabuli

Délután nem dolgoztattam a fedélzeti csapatot, hanem a Catering szolgálat (élelmezés, ellátás) rendelkezésére bocsátottam őket... Előkészültek az esti pupapartira! Ami elég jól sikerült. Persze, mint mindig a chief nélkül kezdődött. Én a hídról videóztam... Aztán lementem, és behoztam a két óra hátrányomat. Megsütöttem, és bekebeleztem két halat, három szép szelet tarját, és két szelet bélszínt akartam, de kiderült, hogy két-két szelet összetapadt, így aztán mind a négyet megettem... Három vagy négy doboz sört is letoltam, most aztán nem merek a mérlegre állni, amíg valami jó kis kifogást, vagy magyarázatot nem találok. 
Mindenki élvezte, Ninó is - ő csak nyolc szelet húst evett meg, de nem volt közte hal, így kalóriáját tekintve közel azonos volt a termelésünk... Fél tíz felé lehozták a gitárt, és Béla játszott nekünk. Milyen érdekes: a magnón sokkal jobb minőségű a zene, jobb torkú az énekes, és mégis őt hallgattuk, neki volt nagyobb sikere!
Én nem hallgathattam sokáig, eltűntem, mert hajnalban szolgálat, és az nem szívesség!

 Hétfő, augusztus 12. Arab-tenger. Húsz éves házasok vagyunk! Ezt - a jubileumit - se tudjuk egymással tölteni. Ez a mi sorsunk... Még ha magunk is választottuk, nem jó. Mindig akad, akadt valami, ami miatt nem lehettünk együtt. Pedig tavaly nyáron nagyon reméltem, hittem, hogy együtt leszünk! (Mindig ezt emlegetem: tavaly nyáron, a tavalyi nyár, de csoda-e, hisz olyan nagyszerű volt!) Még kilencvennégyben is: augusztus 13-án mehettem haza a Wittsandról. 
Asszonykámnak is van tehetsége a verseléshez! Nem is tagadom, Szabolcs tőle kapta meg a lökést a versírásra. A tehetséget nagy valószínűséggel nagyapjától örökölte (s ki máson keresztül mint rajtam!), de sokkal később bukott volna ki belőle a versfaragó hajlam, ha nincs Encsike, aki annyit szavalt a fiaimnak, annyi verset mondott... Akkor hiába a tehetség, ha nincs aki megszerettesse a verset az emberpalántával. És Weöres Sándor versmuzsikáit dalolta...
A tegnap esti pupabűli feltűnően jól sikerült, este tizenegyre már vége lett, nem verte meg senki Edut, senki se ugrott össze, és különösebb berúgás se ütötte fel a fejét...

Keresztelő...

Nem olyan rettentő komoly, de keresztelő volt. Semmi jelmez, meg hetes előkészület. Nem volt Neptun, nem volt csillagász, és nem voltak szerecsenyek se. Nem volt rohasztott spenót és tojás, amit szét lehet kenni a delikvens orcáján... Nem volt kaloda, ahova a bűnösöket bezárják, nem volt ponyvából készült cső, amin végig kell kúszni, miközben elölről és hátulról tűzoltóvízzel spriccelik a keresztelendő áldozatot... Három pogány lett megkeresztelve: Szomszédok Fruzsina, Éva és Székely Nimród. Jellemző, Nimródnak nem volt fogalma egyedül arról, hogy mi készül.
Mentőcsónak riadót tartottunk, és a végén a két hölgy és a fiam két tűz közé lett szorítva, és tűzoltó vízzel jó bőven megöntözve. Fruzsinak biztosan elmondta Zoli, minek néz elejbe, mert "hősiesen" végigcsinálta. Persze nem nagyon kellett, mert csak a ginnek álcázott tengervíz megivásához kellett némi lélekjelenlét... Ninó arcán láttam, hogy egy cseppet meghökkent, de aztán lehúzta ő is. Később a Metaxát is, de azt már egy hajtásra! Az igazsághoz tartozik, hogy Éva tengervizét Fruzsina itta meg, mert Éva úgymond: gyógyszert szed, és nem ihat gint... Ez egy kicsit gubancos, mert ha szeszt nem ihat, attól tengervizet igen, tehát nem igazán értem, miért kellett az övét eloroznia Fruzsinak.
Most Zsolt csinálja az okleveleket, Ninó is kap egy szépet! Lám, nekem nincs otthon, mert nekem nem csináltak a Hévízen! De valószínűleg hamisítok majd egyet magamnak...
Sajnos a video, amit arról csináltam, hogy koccintanak a barbánál, nem sikerült. Nem tudom miért, de valamilyen jel mindig ott volt a képernyőn, és este Ninóval vissza akartuk nézni: semmit nem vettem fel!

Lesz váltás!

Estére megjött a barba által olyan nagyon várt hír: érkezik az új parancsnok. Kiházasította a fiát, arra is volt ideje, hogy nászútra menjen velük, most már semmi akadálya, hogy a Humberre beszálljon! 1974-ben - majdnem azt írtam hajóztam vele - voltunk együtt a Hévízen. Velencei javításkor szállt be, én indulás előtt kihajóztam. Jön két magyar pincér, az egyik a bosun nevelt fia lesz! A szakács mellett egy kormányos matróz is behajózik. A fedélzetmester hajózott vele az M/V Malin Sea-n. Sajnálom P. Lacit, mert valóban jól dolgozik, csak az a rohadt ital... A latin matrózok is mondták, ne menjen haza, mert szeretnek vele dolgozni, és ne küldjenek egy másikat, aki nem iszik, de lusta.

Kedd, augusztus 13. Hormuzi szoros. Dög meleg volt egész nap, érdekes, tegnap huszonhárom fok volt délben, ma harminchat! Ki hinné, hogy itt, ahol a madár se jár, ilyen szélsőségek lennének egyik napról a másikra... Persze mi tettünk meg közben mintegy ötszázötven kilométert!

Szerda, augusztus 14. Hormuzi szoros, Jebel Ali. Hajnali fél egyre kikötöttünk. Hatalmasnak tűnő kikötő, kevés hajóval, nagy rend, ami nem arab vonás, angol pilot, a vontatón sárgák szolgálnak, a mooringmanek feketék. Ebből látszik, hogy gazdag, pénzes ország mint Szaud Arábia. Valószínűleg itt is csak pénz van... Majd meglátjuk...
Borzasztó a meleg. Mindenki csurom vizes, nincs kedvem lefeküdni, mert csak izzadok. De muszáj! Ráadásul mindenféle apró bajaim vannak: belerúgtam a fémküszöbbe, a nagylábujjam körme hosszában felszakadt a bal lábamon, a kezemen a körmök alatt berepedt a hús, nem tudom felnyitni a sörösdobozt!
Reggel korán megjöttek a draft surveyorok, aztán a melósok, saját daruval rakunk ki, és nem mindegyik működik, kicsit botrányszagú a dolog, de minek idegeskedni, attól semmi sem lesz jobb...
Negyed kilenckor felhívtam Encsit. A telefonközpontos panaszkodott, hogy otthon esik, az asszony is mondta, hidegfront jött, én meg ott izzadtam a 36 fokban a telefonfülkében! (A kabinomban 32 fok van, de megy a légkondi...) A hírek: 
- Beindult a gázszerelés.
- Holnap megpróbálom apát is felhívni, bár most vannak Sopronban nyaralni, remélem mire a kirakással végzünk, egyszer tudok velük beszélni! 
Azt mondta az ügynök, ki lehet menni Dubaiba, 50 kilométer taxival, a baj csak az, hogy 8 km-t kell gyalogolni a kikötőkapuig! Bár mindenre van megoldás, biztosan lehet szerezni valamilyen járművet a kikötőn belül is. Most nem megyek ki, Zsolttal hozatok 20 darab képeslapot, és megvárom a beszámolójukat, hogy érdemes-e egyáltalán törni magamat a kimenetellel. Ők jegygyűrűt akarnak venni... Számunkra itt van két tengerészklub is, oda kell menni! 11-kor nyit, 24.00-kor zár, van úszómedence, bár, étterem, bolt. A másikban kínai konyha van - ez van messzebb.
Jó hely Jebel Ali. Ugyanis indiai, pakisztáni vendégmunkások vannak kapcsolatban a hajóval, egy helybéli se dugja ide az orrát. Milyenjó...!

2012. június 8., péntek

Ajándékot kaptam, mert szorgalmas vagyok

Dolgozom a kertben. A kapu nyitva egy kocsi lassít a ház előtt, megáll. Vajon ki lehet? Kimentem. Egy teli szájjal vigyorgó pasas szállt ki, nyújtja a kezét.
- X.Y. vagyok, Pestről jöttünk, a cégünk ma tíz éves, és ezért járjuk az országot, és ha egy dolgos embert látunk, aki a kertben dolgozik, azt megajándékozzuk, de csak ma, és mindössze tízet! - hadarja egy szuszra. Kedves, talán túlzottan is. Sajnos a nevét nem értettem, pedig megérdemelné, hogy leírjam, hadd ismerje meg mindenki, aki olvassa a blogomat!
Én is bemutatkoztam.
A pasi megy a kocsihoz, kiszáll egy szőkeség is, mindeniknél vannak valami dobozok, amit most nekem adnak majd ajándékba! Hát nem kedvesek?
- Ide tegyék a kerti asztalra! - mutattam. Közben kijön az asszony is. És a nagy dumás máris kezdi az ajándékok magasztalását. Elsőként egy szupernek látszó serpenyő, amin termosztát van, meg betét (szárnyas-e nem tudom), meg egy csepp olajjal megfőz mindent, energiatakarékos és koleszterinemet is csökkenti, meg a vérnyomásomat is. Kár, hogy nem hiszek a csodaedényben!
- Hány éves házasok? - kérdezi hasbjukatbeszélőkém..
- Harminchat...
- Hát akkor kedves István, ajándékozza meg a feleségét ezzel! - és a kezembe nyom egy férfi és női karórát, ránézésre legalább 500 forint összértékben.
Kaptunk még egy kozmodiszket is, ez igen hasznos, bár már van.
Kaptunk egy V alakú szeletelőt, bár az is van (kettő is).
Kaptunk még egy színes serpenyőt, de nem bontják ki, mert ki tudja, mi a franc van a dobozban?
Ennyi mindent kaptunk ám!
Hiszed-e?
Én nem akartam hinni a szememnek! És miért? Mert dolgos vagyok, és szép vagyok (ezt csak én teszem hozzá, de tény!).
Mindent lepakolnak az asztalra, már búcsúznának, amikor, ugye meg kell értenünk, még van egy nüanc:
- Tudják, nekünk vissza kell igazolnunk a cég felé, hogy nem magunknak tesszük  el a holmikat...
Ez tiszta sor, majd írunk egy köszönő levelet!
- ...ezért aztán ezt a serpenyőt, aminek az értéke 60.000 forint jelképesen meg kellene venni, elhanyagolható az ár, ha az ajándékokat figyelembe vesszük, csak 39.990 forint, ezt ugye megértik?
Megértettük.
Főleg azt, amit már úgyis tudtunk, hogy semmit nem adnak ingyen.
Ők meg nem értik, hogyha megértjük, akkor miért mehettek Isten hírével a sok szép ajándék ellenére...
Mert ugye, semmi cégnevet nem lehetett kiszedni belőlük...
Csak annyit, hogy Laci bácsi konyháját ők látják el termékkel, meg a Stahl konyhát is... De ez nem mond semmit, mert ezeket én nem nézem.
Szóval  csak ezt akartam elmondani... és ha hozzád is elérnek, akkor rúgd ki őket két lábbal!

2012. június 5., kedd

Aqaba, 1975... (tengerész sztorik...)


Az alábbi rövid történet a Bonzsúr Indonézia című könyvemből való. A nevek költöttek, de a sztori szóról szóra így esett meg a Székesfehérvár motoroson. Ezen a hazajárón 1975-76 között hajóztam, tehát valamikor akkor.

– Dög meleg van – állapította meg Francia Róbert.
– Az… – mondta Csáki. – Nem is megyek napra, jobb lesz bent a konyhában. Nem akarok úgy járni, mint Aqabában, vagy húsz évvel ezelőtt…
– Na, mesélj, hadd halljuk…!
Klára megérkezett, csinos fehér sort feszült rajta, és szellős fehér, ujjatlan blúzt vett hozzá. Fehér volt a papucsa is. Férje mellé ült, ránevetett, és elkérte a sörösüveget. Aprót kortyolt, majd visszaadta.
– Hát, mint mondtam, Aqabában jártunk a hazajáróval – kezdte Csáki a beígért sztorit. – Tudja, Klárika abban a jordániai kikötőben, dög meleg tud lenni… Megszorul a levegő a hegyek között, a sziklák csak úgy izzanak, tűz a nap, szenved az ember, ha nincs légkondicionálás a hajón.
– Melyik hazajárón volt eredetileg légkondi…? – kérdezett közbe Csóka. – Egyiken se, csak jóval később szereltek be a szalonokba. A kabinok borzalmasak voltak – adta meg saját magának a választ.
– Szóval végzek az ebéddel, ki is osztottam a csirkét, merthogy vasárnap volt –, magyarázta a szakács. – A vacsorával nem kellett vacakolnom, a hidegtál nem nagy dolog, tehát gondoltam, felmegyek egy cseppet napozni. Nézzetek rám: szeplős vagyok, fehér bőrű, vigyáznom kellett volna. De én olyan jól éreztem magam, hogy elaludtam. Csak késő délután ébredtem fel. Vagy három órát feküdtem a krumplisláda tetején. Hát ahogy megriadok, és felülök, érzem ám, hogy húzódik a bőröm. Végignézek magamon, Uramisten! Vörös vagyok, mint a főtt rák. Borzalmasan néztem ki, elképzelhetitek! Akkor még nem voltak ilyen kenceficék, mint mostanában, napozás utáni krém, meg felégés elleni, meg mit tudom én, hogy mifélékkel védekeznek manapság. Mert napozni azóta se járok. Lementem a kabinba, hűsöltem, de hamarosan mindenem fájt. A hasam, a combom, a karom, egyszóval minden, amit a nap ért. Éjszaka borzalmasan éreztem magam. Aludni nem tudtam, szenvedtem… És mindezek mellé jött a napi munka. A tűzhely mellé állni! Azt tudjátok, hogy ilyenkor, a felégett test nagyon fáj, ha meleg éri. Rettegve gondoltam a másnapra. De előbb fel kellett volna valahogy öltöznöm. A reggelit még kiadtam, sortot vettem, olyan lazán hagytam, hogy éppen nem esett le. De nem sokáig bírtam. Az alsónadrág hozzáért a felégett combomhoz, szenvedtem. A sort dörzsölte a lábam, borzasztó volt. Amikor az ebédre palacsintát sütöttem, megdühödtem, és levettem mindent. Ott álltam anyaszült meztelenül és úgy főztem. Ha egy KÖJÁL-os öreglány meglát, szívszélhűdést kapott volna, az biztos! És a barbától is rettegtem. Harapós volt az öreg. Mániákusan ellenőrizte a konyhát. Így aztán kénytelen voltam az ügyeletes matrózt a folyósóra állítani, aki azt figyelte, hogy nem jön-e? Ha meglátta, akkor én uzsgyi, ki a hátsó ajtón. Csak attól féltem, hogy nehogy forró zsír csöppenjen az „öcsi” fejére –, nézett a nadrágjára Csáki. – Na, hát ezért nem járok a napra.
– Miért öreg? Legfeljebb vörös fejű fiad született volna… – röhögött Tatai.
Csak annyit az öreg tengerészeknek, hogy lássák, nem a levegőbe beszéltem, amikor „harapós” barbáról írtam, az öreg Madarász volt, az isten nyugosztalja.

2012. június 2., szombat

Pelyhecske - Béla kaftán sztorizik (2)


Igaz tengerész történet 2.

Pelyhecske.

Ezek a kisebb történetek velem estek meg, még az első hajómon. Jobban mondva a történetek Pelyhecskéről szólnak. Emlékszem rájuk a mai napig, ahogy emlékszem Pelyhecskére is.
Pelyhecske kormányos matróz volt. Nevét csekély termetéről kapta. Túl volt a 100 kilón és a 2 méteren, hatalmas kezekkel, félelmetes erővel. Ehhez mérhetetlen türelem és jóindulat párosult. Tőle tanultam meg dobót dobni, piombálni, a matrózmunka fogásait. A tisztek is respektálták, tartottak tőle, pedig nem volt rá okuk. Igaz, elég volt a hangját felemelnie, már az is mérhetetlen respektet szerzett neki. soha, senki nem szólította a nevén, mindenki, még a parancsnok is Pelyhecskének hívta.
Erejéről csak annyit, hogy valami orosz rakodómunkás nem akarta csinálni, amire kérve lett. Pelyhecske fogta a húzócsavarok megfeszítésére használt, betonvasat, és minden erőlködés nélkül meghajlította. Nem szimplán, hanem egy hurkot hajlítva a vasba. Lett tekintélye, a rakodás körül meg mindjárt rend.
Az első kis sztori a nevével kapcsolatos. valamelyik tiszt felesége a hajón utazott. Éppen a Boszporuszon hajóztunk keresztül, a személyzet nagy része a kanizsela (Pista Bácsi! Így kell írni? :D Nem két l-el: kanizsella :D) alatt álldogált, köztük a hölgy is, Pelyhecske is. Pelyhecske nekem mutogatta Isztambul nevezetességeit, amikor a minket hallgató hölgy hozzá fordult és megszólította:
- Mondja csak, Lepke Úr, honnan ismeri ilyen jól ezt a várost?
A második tiszt, aki Pelyhecske ballján álldogált, szó szerint sikkantott és ugrott egyet, majd bemenekült a hajóirodába röhögni. A személyzet többi tagja nem volt ennyire udvarias, harsány, percekig röhögtünk. Onnantól kezdve, időnként mi is Lepke Úrnak szólítottuk.

*

A második történet Bombayben (Mumbai) esett meg. Egy hónapig rakodtunk India nem éppen gyöngyszemnek nevezhető városában. Ez az én véleményem, nem tetszett India. Rengeteget jártam ki a városba, nézelődni, mivel a tisztjelölti fizetésem másra nem igazán volt elég. Azért szerettem volna valami emléket hazavinni, ki is néztem magamnak egy boltban faragott állatfigurákat. Nem egyet, hanem egy egész készletet, ami elefántokat ábrázolt, apró kis szobrocskák voltak. A bolt arab tulajdonosa – a jó ég tudja, miként került Indiába – darabonként akarta eladni a szobrokat, én viszont az egészért nem voltam hajlandó többet fizetni, mint 15 dollár. Rutinom nagyon nem volt az alkudozásban, az arab meg látta, hogy nagyon szeretném a szobrokat, nem akart annyit engedni az árból, hogy nekem megérje. Pedig többször is visszamentem a boltba, alkudozni, és tudtam, hogy kollégáim hasonló szobrokért mennyit fizettek, az általam kínált ár igen tisztességes volt. Pelyhecske látta logó orromat, megkérdezte, mi a bajom, majd kijelentette, holnap együtt megyünk vásárolni, és meglesznek a szobrok.
Másnap munka után együtt léptünk be az arabboltjába. Pelyhecske már előre elkérte tőlem a vásárlásra szánt pénzt, s a lelkemre kötötte, meg se szólaljak. A boltban csak rámutattam a faragásokra, Pelyhecske meggusztálta őket, majd kijelentette, ezekért 10 dezső is elég lesz, és odafordult a vigyorgó arabhoz:
– Szervusz, Ali! How much?– mutatott a szobrokra.
­ 30 dollars, mister – válaszolta az arab.
Pelyhecske csettintet egyet a nyelvével, összefogta és a kezembe adta a szobrokat.
– Too much, Ali.
– Oké, mister, 25 dollars – vigyorgott továbbra is az arab és kinyújtotta a kezét a pénzért, látván, ebből bolt lesz.
Pelyhecske ingatta a fejét, a zsebébe nyúlt a pénzért, kivett egy 10 dolláros bankót, és az arab kezébe csapta.
– Ennyi, Ali. Na, minden jót – ezzel megfordult és kituszkolt a boltból.
Alapvető szabály, ha az áru a vevőnél, a pénz az eladónál van, az üzlet megköttetett. Persze nem teljesen ilyen formában, de Pelyhecske rövidre zárta a tárgyalást. Hozzáteszem, a kollégák sokkal szebb és nagyobb faragásokat vásároltak, közel hasonló áron, tehát az eladó nem lett átverve. Az arab másodpercekig állt, döbbenten, mire utánunk rohant, ordítozva, a pénzt lobogtatva, mi már jóval odébb, az utcán jártunk. Én megrémültem, mi van, ha ránk uszítja az utca népét? Esetleg megvádol minket, hogy loptunk? Felesleges volt aggódnom, az arabot ugyan megbámulták, de senki nem foglalkozott velünk, még a többi bolt tulajdonosai sem. Persze Ali utolért minket, és belekapaszkodott Pelyhecskébe, aki jóindulatúan lenézett rá, mert a fickó úgy nagyjából a mellkasáig ért. Lefejtette magáról az arab kezét, majd a gallérjánál fogva megemelte, és békésen így szólt.
– Te, Ali. Megkaptad a pénzed. Amíg meg itt rikoltozol, addig kipakolják a boltodat.
Mindezt magyarul, ahogy a két angol mondaton kívül minden szó magyarul hangzott el. Kétlem, hogy arab barátunk beszélt volna magyarul, de valahogy megértette a dolgot, mert a fejéhez kapva, kiabálva szaladt vissza a boltjába. Én pedig boldogan tértem vissza a hajóra a vásárfiával.
Még annyi tartozik a történethez, hogy pár nap múlva visszamentem a boltba, mivel némi extra pénzhez jutottunk, és úgy gondoltam, hogy még veszek valamit. Az arab mosolyogva fogadott, és jó 20 percnyi alkudozás után megvettem a kinézett ládikót, és annyit fizettem érte, amennyit rászántam. Pelyhecske szerint ugyan kissé drágán vettem, de tény, semmi gondom nem volt Alival, mosolyogva fogadott és alkudozott velem.
Nem tudom, hogy mi van Pelyhecskével, merre vetette az élet. De ezekre a történetekre, és még jó párra emlékezni fogok. 

Címkék

8-as (1) adriai_járat (1) advent (1) ajándék (1) Aka (7) alert (1) anekdota (1) Aqaba (1) áramkimaradás (1) Aranykapu (1) Ászár (2) asszonyverés (1) átverés (1) babgulyás (1) Balázs Géza (1) Bálint Gazda (1) bálnavadász nóta (1) Baltic Ice (1) Bejrut (1) Béla kaftán (9) Berkeley Castle (1) bikaviadal (1) Bilbao (1) biznyák (1) bizonyítványok (2) black gang (1) blogregény (1) Boldog Karácsonyt! (1) Bonzsúr Indonézia (1) botlek (1) Brunsbüttel (1) BUÉK (1) Buga Jakab (1) Bukarest (2) bulvár (1) bunkerolás (1) cégvezető (1) cékla (1) cickafark (1) citromillatú muskátli (1) Clancy Brothers (1) Clavigo (7) Cobh (1) Corvus J (1) Costa Concordia (12) Costa Crociere (1) cukkini (2) Czakó Gábor (1) csatornaágyás (1) cserépkályha (1) csicsóka (1) Csopak (2) Dagenham (1) Dávidházy András (1) de Ruyter (1) december (1) delfin (1) dinnye (1) distress (1) dongás (1) DSC (1) Dubliners (1) Duisbuirg (1) Dumbrody (1) duna tengerjáró (1) Duna tévé (1) Edmond (1) EPIRB (5) Erdély (1) értékmentés (1) esküvő (2) Ete (1) EU (1) évforduló (1) Fabiola (1) Farbi (1) Farfaraway (1) farsang (1) fatalp (1) favágás (1) fekvőrendőr (1) félmilliomodik (2) fészbuk (1) Fluvius Kft (1) fogászat (1) fokhagyma (1) forecastle song (1) forróság (1) fotó (1) Fölszállott a páva (1) francia (1) fröcsözés (1) futball (1) fűszernövény (1) Garay Béla (4) gémél (1) Genova (1) German Sky (1) GMDSS (3) görögdinnye (1) gyümölcs (1) gyümölcsnap (1) hajókatasztrófa (1) hajós (1) hajósbál (1) hajózás (1) Három királyok (1) havazás (1) házaló (1) Hévíz (1) hibajavítás (1) (1) hobbiparaszt (5) hobbyparaszt (5) hófúvás (2) hőség (1) Humber folyó (1) humor (4) húsvét (1) Inmarsat-C (1) internet (1) Írország (1) Isartal (3) Izland (2) JFK Dunbrody (1) (1) Johnny Cas (1) kacsa (1) Kalóztámadás (2) karácsony (5) katalógusfeleség (1) Kécza Sanyi (8) kemence (2) keresés (1) kert (2) kínaikel (1) Kisbér (5) kivándorlóhajó (1) KK_döntő (1) komposzt (1) kórus (2) Kossuth (1) könyvkiadás (2) Közelről (2) Krétai vagyok (1) krumpli (1) kukorica (1) kütyü (1) kvargli (1) Labuan (1) Lackics (1) Láng Gépgyár (1) Legendás hajósok (1) lelked rajta (1) lettem (1) Levi (1) Lyubov Orlova (1) M/S Bodrog (1) madár (1) madáretető (1) Magyar Nemzet Magazin (1) Magyarország szeretlek (1) mahart (8) Maláj (3) Marina di Carrara (2) Marseille (7) másodvetés (1) Mayday (1) mentés (1) mentőtutaj (1) Minarik László (1) Mini-Magyarország (4) Mini-Skanzen (2) MN Magazin (1) MOB (1) Moerdijk (1) Moha (1) mókus (1) Mostaganem (2) mr1 (2) ms radnóti (1) mustármag (1) műanyag palack (1) MV Clipper Caraibes (12) MV Humber (65) MV Kambo (14) MV Petra (40) MV President (13) MV Priwall (17) naan (1) Napló (213) nato (1) Navtex (3) New Ross (2) Niklas (8) Norbi (1) Norvégia (2) nosztalgia (1) novella (2) nyero (1) nyugdíjas_klub (1) óceánevezés (1) óceáni evezés (7) off hire (1) okostelefon (1) Oran (1) oregano (1) országok (1) Oslo (1) öntözés (1) összeütközés (1) padlizsán (1) Padua (23) palánta (2) Pancon 3 (23) paradicsom (1) patisszon (2) Pelyhecske (1) Pierre (1) pikírozás (1) Pireusz (3) pityóka (1) Plomin (4) pókháló (1) potyautas (3) president (2) president szarkeverés (1) pumping shanty (1) Rakonczay (8) rally (1) Rapid (1) Réde (1) rejtvény (1) Reményik László (1) Remlac (2) rendőrségi zsebkönyv (1) rendőrzsebkönyv (1) réni (1) Rijeka (1) Rotterdam (3) rubel (1) Santander (3) sárgabarack (1) sárgadinnye (1) SART (1) Sauda (1) Sex Bomb (1) shanty (8) Sharpness (5) shelter (1) Shogun (1) spanyolország (1) sport (1) statisztika (1) Strzemionego! (1) Sunndalsöra (1) Svelgen (3) Swarzanegger (1) Szavak a hullámok hátán (6) Székesfehérvár (2) szemüveg (1) szépségkirálynő (1) Szeremley Huba (1) szilva (2) szilvalekvár (1) szilveszter (2) Szingapúr (1) szótár (2) sztori (19) Szuezi-csatorna (2) T-Com (1) találkozó (2) tavasz (1) tél (2) tengeralatti kábel (1) Tengerészeti Világnap (1) Tengerészéveim (6) tengerésznóta (8) tengerésztörténet (1) tengeri körzet (1) térkép (1) Tisztás (1) TME (1) Tom Jones (1) tök (1) tört üveg (1) Tricolor (1) Trieszt (1) Tutajos (1) tűzdelés (1) újságcikk (1) Union Moon (1) univerzum (1) Valencia (1) Van Damme (1) városok (1) Vasas (1) Velence (1) Venezuela (2) Veperdi András (6) vészhelyzet (14) vetőmag (1) vicc (1) video (8) videó (3) vihar (1) virágok (1) Vitéz (1) Vitold (1) víznap (1) voltam (1) X faktor (1) zátony (1) zöldség (1)