2010. december 27., hétfő

Javítás menetben - Pancon 3 ( 8. rész)

Hát akkor, szüret! Nem menetben töltöttük a szentesét, de még a karácsonyt se! Kell-e ennél több? Persze, hogy nem, ám a tengerész az tengerész, és máris arról kezd álmodozni, hogy a szilveszter is Pirében köszönt ránk, és ez minden kávénál fölütötte a fejét, valamiféle vicc, humoros megjegyzés formájában.
De azért elhihető, ha mondom, hogy szenteste nem volt egyszerű megszervezni a generátor elvitelét. Oly annyira, hogy éjfél volt, amikor elértünk valakit, aki elvállalta az illetékes elvtárs szerepét, és megígérte, hogy reggel a hajóra jönnek, és elviszik azt a fránya szerkezetet.
Karácsonykor – magyar hajón – nincs munka, kivéve a szükséges minimumot. Tehát a watchman – az őrséges matróz –, kint van a fedélzeten, de most sokkal többet elnéznek neki is (magyarán, ha többet van bent a felépítményben). Csak egy legény van ilyenkor, akinek több a dolga, és ez a szakács.
Fel kellett volna írnom az ünnepi menüt, de mivel nem tettem, ezért csak annyit: a szokásos ünnepi terített asztal volt. A karácsonyfa alatt volt mindenkinek valami apróság, ilyenkor tombolát tartunk, és a fődíj, a karton sör vagy palack márkás whisky az, ami leginkább csábít.
Az ünnep elmúlt. Elérkezett december 27-e, amikor is telefonált a Karelisz féle kóceráj, hogy elkészültek.
December 28.-án valóban meghozták a forgórészt, beszerelték, és megrendeltük a révkalauzt. És láss csodát: a segédgép beindult, a generátor adta az áramot, hamarosan hallottuk a sűrített levegő sziszegését, amint megforgatta a főgépet, és aztán beindult, hogy meg se álljon egészen… na, de ne szaladjunk előre! Örüljünk annak, hogy van minden, mi szem szájnak ingere! Generátor, főgép, révkalauz, Inmarsat C, és még jó idő is!
Manőver, indulás, viszlát Pire!
Kifutottunk, és befordultunk déli irányba.
– Ferikém, az indulási táviratok! – adta Ali a papírlapokat a rádiósnak.
– Igen, barba, azonnal leadom őket! Indulás előtt még lefuttattam a teszteket, működik…
Nos, vannak dolgok, amiket nem szabad elkiabálni. Mert egy dolog a teszt, és más dolog a valóság. Másfél óra küzdelem a technikával, és Feri búsan jelentkezik a parancsnoknál:
– Nem, nem működik, egyet se tudtam leadni.
Ali nem egy káromkodós fajta, de ilyenkor azért tudja ő is cifrázni. Hamarosan mentek a táviratok szóban, a Hellász Rádión keresztül.
A menet viszonylag unalmas, egyhangú. Viszont ha az ember belezökkent a szolgálat ritmusába a hosszú nappalosság után, akkor már szeretjük, én biztosan. Az első tiszt adja a 4-8-as őrséget hajnalban is és este is. A többi szabad.
December vége, január eleje nem arról híres, hogy ilyenkor tükörsima a tenger. Abban szerencsénk volt, hogy az óév búcsúztatásakor nem billegtünk, nem bukdácsoltunk, tűrhetős időnk volt.
Az útvonal a magyar tengerészek előtt ismerős. Matapánnál elhagyjuk az Égei-tengert és nyugatra fordul a hajó. Megcéloztuk Szicília délkeleti csücskét, majd a Tuniszi partok fölött beálltunk a 265 fokos útirányba, amit több napon keresztül tartott a robotkormány. A következő tájékozódási pont Gibraltár. Nem volt igazán szerencsénk. Vihar nem volt, de hatalmas köd igen! És a ködben gyakran kiderül, ki a hülye? Most egy görög hajó volt az. Algecirasból, ez a Gibraltári öbölben van egy vontatmány jött ki, aminek a végcélja Rotterdam volt. Ilyenkor ezt rádión közhírré teszik, felhívják a hajók figyelmét erre, ködben ezt gyakrabban is megteszik, mert első a biztonság.
Nos, a vontatmány kijött, a kretén görögje meg ész nélkül ment a vontatóhajó után azzal, hogy hátulról veszi. Sikerült is neki. A vontatókötelet átvágta, a vontatmány elveszett, illetve ott sodródott valahol. A szorosban erősek az áramlatok, hát gyorsan eltávolodott a felügyelet nélküli uszály s a rakománya. Nekünk sikerült mindenkit kikerülni, de napokig tárgyaltuk, hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen és antitengerész…
Gibraltár után megcélozzuk a portugál csücsköt, Cabo Sao Vincent-et. Itt északra fordulunk, és két napos dülöngélés vár a hajókra a nyugatról érkező döghullámok hátán. És ebben az évszakban ez gyakran megfejelődik egy kis friss viharral is. Mint most is. De azért túléltük.
Finisterre után északkeletre fordul a hajó, és megcélozza az Angol-csatorna bejáratát. (Valamiért itthon a francia elnevezést kultiválják, a La Manche-ot, de ezt egy tengerész ki nem ejtené a száján.) Ahol elérjük, és befordulunk ott van egy sziget, Ushant névre hallgat (ez is angol elnevezés, a franciák Ouessant-nak mondják), ahol egy forgalomellenőrző pont is van. Ez úgy működik, hogy a hajó felhívja, és megadja a jelentését, hova megy, mit visz, mi a sebessége, útiránya, mikor érkezik, van-e veszélyes rakománya… nagyjából ennyit (akkoriban, 1995-ben). Nos, mi is megadtuk, majd elértük a fordulópontot, és befordultunk a Csatornába. Az idő viszonylag tűrhető volt, úgy emlékszem, délnyugati szél fújt. Alig haladtunk egy órát, azaz nagyjából tíz mérföldre hagytuk el a fordulót, amikor töf-töf-töf és utána süket csend, és sötétség.
Leállt a főgép, megszűnt az áramszolgáltatás, magyarul black out volt.
Ha nincs meghajtás, akkor nem lehet a hajót a megfelelő irányban tartani. Lassan befordultunk szélirányra merőlegesen, és elkezdődött a vitustánc, a megrakott hajó elkezdett billegni. De veszettül ám!
A parancsnok a gépházba rohant, a gépüzemvezető nyilván már ott volt, valamint minden gépész, aki élt és mozgott.
A hídon az ügyeletes tiszt és matróz meg próbál a lábán megállni, mindent szépen elzéfesztelnek (biztonságba helyeznek), és kitámasztják magukat, s úgy várják az idő múlását, és azzal együtt a váltást, de legfőképpen a sűrített levegő sziszegését a gépházból, ami azt jelentené, hogy indítják a főgépet, s hamarosan megszűnik ez a borzalom. Az idő az persze múlik, mert az végzi a dolgát, s ebben semmi nem akadályozhatja. Tudjuk: odalent a gépészek is végzik a dolgukat, de annak eredménye még nem látható. Nem tudom pontosan, mi volt a hiba, de az rémlik, hogy egy hengerfejjel akadt gond. (Sajnos ekkor még nem vezettem naplót, most látszik, hogy milyen kár, nem előbb kezdtem hozzá! Ezt mindenki szívelje meg, aki nem ír még naplót, mert úgy jár majd, mint én most!) Tessék belegondolni: van egy baromi nagy kétütemű motor. Nyolc méter hosszú, két és fél méter magas, egy hengert úgy tisztítanak (kormolnak), hogy a gépész beleáll, és lekaparja a belső falát! Szóval ennek a masinának mekkora a  hengerfeje? Ne próbáld meg felemelni. Láncos emelő kell hozzá, nem is egy. És amikor kiemelik, mi történik? A kikötőben fellélegeznek, de most a hajó veszettül dülöngél! Tehát térdre, imához, nehogy agyonüssön valakit, amikor beleng az irdatlan teher! Nem történt baleset. Hidd el, ez nem szerencsének köszönhető, hanem a gépészek tudásának, munkájának… Ilyen körülmények között dolgozni… senki nem tudja elképzelni, aki itthon dolgozik! Nem fényezek senkit, amikor azt mondom, hogy le a kalappal előttük! És még egy nüanc: ha mondjuk egy autóbusz motort kell újjávarázsolni, akkor a szerelő itthon ledolgozza a nyolc órát, hazamegy, pihen, alszik, meg minden, aztán reggel nyolckor bemegy, ledolgozza a nyolcast megint, haza, pihi, anyuci popsija is ott van, reggel, bemegy, nyolcast lenyom, haza, alvás, bemegy, dolgoz, és két óra múlva azt mondja:
– Kész a motor. Gyerekek, három nap se volt elég a megjavításhoz!
Ezt a mi gépészeink egyben nyomták le! Huszonhat órát dolgoztak egyfolytában, miközben billegtünk, mint a keljfeljancsi, legfeljebb annyit tehettek, hogy egyik-másik le-leült egy órára, falni valamit, aztán vissza! Addig pihenés nincs, amíg a hajó nem megy!
És a hídon meg persze megy az aggódás:
– Nehogy megforduljon a szél, mert most baromi szerencsénk van, úgy sodródtunk, hogy a hajózó útban, és nem a partok irányába. Mert tőlünk délre zátonyos szigetek, sziklák voltak, ha oda vettük volna az irányt, hat órán belül mentést kellett volna kérnünk!
Megúsztuk.
A gépészek egy nap és még kétórai folyamatos munka után megjavították a főgépet, és mehettünk tovább Rotterdamba.


Folytatom

.

2010. december 22., szerda

Még mindig Pireusz - MV Pancon 3 (7. rész)

 Akkor folytassuk a Pancon 3 kalandjait, illetve a mi kalandjainkat a hajó jóvoltából.
Tehát Pireusz.
Athén elővárosa érdekes, nyüzsgő kikötő. De ebből mi mit se éreztünk, láttunk, bár korábbi tapasztalatainkból ezt természetesen tudtuk. Ott voltunk kikötve Peramában egy roncshoz, de úgy, hogy nem voltunk partközelben. Kimenni nem lehetett, a tulaj meg a legénység kedvéért nem rendelt csónakot.
De nekem, és pár társamnak sikerült. Valakit orvoshoz kellett vinni. Ilyenkor a csónakot és a taxit az orvosi költségbe teszik, tehát többen is kijöttek. Én azért kellettem, hogy tolmácsoljak az orvosnál, mert ugye a doki görög, tehát beszél angolul, a tengerész viszont magyar, tehát nem beszél angolul (legénység, tisztelet a kivételnek, ne feledjük, ez 1994, röviddel a rendszerváltás után voltunk). Kifelé menet egy nagy piac útba esett, befelé jövet ott megálltunk, és vásároltunk némi ezt-azt a hajónak. Ott láttam először napszemüveges, cigiző disznót, bár más szemüveges, cigiző disznót korábban is sokat, ez a mostani egy hentes pultján várta a vásárlót.
A „hajógyári” beállás az Inmarsat C szervizének is kapóra jött. Két teljes napot dolgoztak, és nem jutottak dűlőre. Kicserélték azok a PC-t, a klaviatúrát, a nyomtatót, a képernyőt, újra telepítették, nem működött. Lassan-lassan átmentek anyátlan, apátlan kisborjúba, kezes bárányként viselkedtek, már arra is kértek, hogy mondjunk róluk valami jót a főnöküknek, mert teljesen ki van akadva rájuk.
A végső megoldás az volt, hogy az indulás napjára hoztak egy vadi új konfigurációt. Minden készüléket a szemünk előtt bontottak ki, installálták a PC-t, meg minden.
Ez a nap december 18-a volt. Előző este jött a hír, kora reggel hozzák a generátort, délután indulhatunk.
Ennek igencsak itt volt már az ideje, mert időközben a hajótulajdonos is felébredt, és megkérdezte, hol a fenében vagyunk? Már az Indiai-óceánon kellene lennünk, sőt, már a szingapúri hajógyárban, hiszen meghirdette 1995. január elsejétől a konténeres járatot, amire a hajót vásárolták.
Nos, azt, hogy ebből nem lesz menetrendszerű járat januártól, már mindenki tudta, csak a tulaj nem.
Tehát december 18-a. Kora reggel megjött a generátor. Aki élt és mozgott a gépházban, az mind a szerkezet gépházba való juttatásán dolgozott. Kávéra lent volt. Délre elvitték a helyére, azért ez nem úgy megy ám, hogy fogjuk meg ezren, és hopp elévisszük, odalent kevés a hely, szűkek az átjárók, nem arra tervezték, hogy hatlovas kocsikkal közlekedjenek. Flasencúgok, láncos emelők és chain blokkok segítségével sikerült odavarázsolni.
– Barba, most mi beszereljük, ez egy óra, ebéd után akár jöhet is a pilot! – örvendeztette meg a kápó a Alit.
– Ferikém, rendeld meg a révkalauzt 14.00 órára. Inkább egy órával később, minthogy kapkodni kelljen az indulás közben!
Így is lett. A pilot megigérte, hogy pontos lesz, bár ez semmit nem jelent egy görög esetében, azért a kikötői szolgálat viszonylag pontos.
Délre zsenikéim is végeztek, és láss csodát, az Inmarsat C működik! Feri örömmámorban adta le az indulás előtti táviratokat, meg minden. Éppen fent tópláltam a hídon, amikor a barba már intézkedett az indulással kapcsolatban. Kisvártatva megjelenik a kápó.
– Barba, mondd le a pilotot. Nem tudunk indulni! Próbaüzem alatt leégett a megjavított generátor!
– Van Isten! – gondoltam magamban, mert rögtön a kikötőben töltött karácsony rémlett fel előttem.
A rádiós lemondta a révkalauzt, utána a főnök hívta a Karelisz nevű rablóbandát, hogy nem teljesen oké a javítás. Azok hüldeztek, meg minden, de megigérték, hogy azonnal jönnek és elviszik a generátort.
– Ferikém, add le ezeket a táviratokat – vitte Ali a rádióshoz az újabb késést bejelentő üzeneteket.
Kávéra a csónak megérkezett.
Kávé után jön a rádiós:
– Barba, izé, kérlek szépen, az Inmarsat nem működik… nem tudom leadni… ez egyszerűen skandalum!
– Rendben, akkor hívd ki a szerelőket.
Szerelők másnapra igérték magukat, de érezni lehetett a beszélgetés közben, hogy most már rettenetesen el kívánnak minket valahova.
Másnap jöttek a szerelők, de valami történhetett, mert érkezett egy nagy-nagy szerelőtáskás pasas is, aki felment az árbocra, és mért, meg minden, és diadalmasan jött, hogy az antennacsatlakozó odafönt laza volt, meghúzta, és láss csodát, az Inmarsat C működött! Ilyen offék ezek a görög népek a computerizációs technikában, meg minden.
Tehát a generátor elment, és mi reménykedtünk.
Abban, hogy a karácsonyt mégcsípjük.
De egy dolog a remény, más dolog a véres valóság. Mert a görögök felpörögtek, és 23-án éjjel felhívták a hajót, hogy 24-én tíz körül hozzák az újratekercselt forgórészt. Biztosak voltunk benne, hogy most aztán beleadtak minden apait, anyait, a görög nemzeti büszkeséget, meg mindent, és az istenek is nekik szurkoltak ott az Olimposz tetején, hát úgy rendelkezett a barba, hogy nincs semmi kapkodás, ha a főgép üzemel, csak akkor hív pilotot.
A szakács és a pincér már készülődtek a szentestére, a fedélzetmester, Sz. Pista beállította a karácsonyfát, aki tudott az segített neki a fát dísziteni. Ők zömmel fedélzetiek, mert ugye a gépészek odalent, a generátort szerelik, hogy jól elmenjünk, és a karácsonyi vacsorát odakint a nyílt vízen töltsük el, hánykolódva a 7-8-as délkeleti viharban. Mert ugyan milyen legyen az idő az Égei-tengeren decemberben? Akkor és ott ez a megszokott.
Tehát indulás.
A barba fel a hídra, hogy értesítse a kikötőt, küldhetik a pilotot.
Ám mielőtt fölért volna, jött a kápó, a mi Gyulánk, aki kezd eléggé egyhangú lenni, ugyanis azt mondta a főnöknek:
– Barba, nem tudunk indulni, próbaüzem alatt leégett az újra tekercselt generátor!

Kellemes karácsonyt minden kedves magyar tengerésznek Pireusz kikötőjében… én meg majd folytatom. De ha valaki azt hiszi, hogy egy fikarcnyi túlzás, vagy tódítás van a történetben, annak a tehene teje apadjon el, és hollók vájják ki a birkái szemét!

.

2010. december 19., vasárnap

Amikor a Jézuska gyertyagyújtás előtt érkezett

SZERETETTEL MINDENKINEK 2010 KARÁCSONYÁRA SEAFALCONTÓL

Amikor az embernek van egy nála tizenegy évvel kisebb testvére, sokszor „apának”, de legalább is valamiféle nevelőnek képzeli magát mellette. Így, aztán amikor az öcsém elkezdte az általános iskolát, én már arra gondoltam, hogy év végén meglesz az érettségim, azaz kész felnőtt leszek már. S azt hiszem, sokat segítettem is édesanyánknak a kisöcsém pátyolgatásában (mert a nevelés az ő dolga volt). Egyszer azonban én is szükségét éreztem annak, hogy beleszóljak a „fejlődésébe”.
December 24.-e volt. Otthon nagy volt a sütés-főzés, a felső tagozatos húgom besegített az ételek készítésébe, de mi „férfiak” leginkább csak láb alatt voltunk. Ha nem kellett vizet húzni a kerekes kúton, fát hozni a csikótűzhely alatti ládába, hogy ébren tartsuk a lángokat a lábasok, fazekak alatt akkor nehéz volt olyan helyet találni a konyhában, ahol nyugodtan lehettünk volna.
Én tudtam, hogy nem szabad bemenni az utcai szobába, és azt is, hogy miért nem, de az öcsém bizony kis buta volt, fogalma se volt róla. Ő csak egyszerűen szót fogadott.
– Nem szabad bemenni, mert ha megzavarod a Jézuskát, akkor lehet, hogy nem tudja betenni a karácsonyfát! – mondta édesanya. És az öcsém kerekre nyitott szemekkel ragyogott, az arcára kiült az egy évnyi várakozás, az ártatlanság izgalma, és szót fogadott. Nem ment még a szoba közelébe se. Ha valaki az ajtó felé merészkedett, még rá is szólt:
– Nehogy bemenj, mert megzavarod az angyalokat!
Persze hiába is ment volna kukucskálni, ha egyszer a kis üvegablakokra belülről pokrócot akasztottunk. A hátsó szobában volt még leginkább hely, de ott meg a sütemények voltak az urak, elfoglaltak minden helyet, asztalt, székeket, ágyat, akkoriban édesanya nyolc, de volt hogy tízfélét is sütött.
Így aztán megváltás volt, amikor beszólt a szobába:
– Menjetek el a boltba, felírtam, hogy mit kell hozni, de siessetek, mert kettőkor bezár.
Siettünk. Elmentünk, a boltba szokás szerint sokan voltak, de hamar sorra kerültünk, mindenki sietett, úgy látszik ilyenkor a késői vásárló csak egy-két dologért szaladt le, akárcsak mi, az igazi bevásárlásokat már korábban elintézték.
Hazafelé bandukoltunk, amikor nem tudom, mi tört rám, nyilván valamiféle „tizennyolc éves férfiúi felelősség”, amikor is úgy döntöttem, hogy ez nem helyes. Elvégre az öcsém nem holmi buta kölyök, értelmes srác, már iskolás, hát nem hiheti azt, hogy az ablakon keresztül a Jézuska beteszi a karácsonyfát, hanem itt az ideje, hogy megtudja az igazságot.
És én bizony elmeséltem. Leromboltam egy álomvilágot.
Mindent. Azt már elfelejtettem, hogy én is hasonlóan lelkesedtem, nem voltam más, mint a kisöcsém.
Hogy a Jézuska csak mese, a karácsonyfát is látta már a fáskamrában.
– Igen, de azt már elvitte a Jézuska, hogy feldíszítse az angyalokkal… – vetette közbe az öcsém, hogy lássam, nem buta, tudatlan gyerek. – Tudom, mert délelőtt kerestem a fáskamrában, és nincs ott.
– Nem, azt édesanya most díszíti, reggel én állítottam be a szobába, utána elfüggönyöztük az ajtót, hogy ne lásd, hogy bent van már. És az ajándékokat se az angyalok teszik alá. Mindenki megajándékozza a másikat. Édesanya minket, én is vettem neki, és a testvéreimnek is…
– Nekem is? – kérdezte az öcsém, de láttam rajta, nem igen hiszi az igazat.
– Hát persze, hogy neked is.
– Mit vettél? – kérdezett rá rögtön.
– Nem mondom meg, hadd legyen meglepetés. A karácsonyban az a szép, hogy mindenki várja, hogy mit kap a másiktól. Megvesszük hetekkel előbb az ajándékot, és mindenki dugdossa a sajátját, nehogy a másik rátaláljon. És a te ajándékodat édesanya majd a karácsonyfa alá teszi, és majd azt is megkapja mindenki.
– Azt sajnos nem tudja odatenni. Amikor kértem, adja vissza, mert ki akarok javítani valamit, azt mondta, hogy már nem lehet, az angyalok tegnap elvitték. Tudod, hogy kitettük az asztalra előző este. És mire reggel felkeltem, nem volt ott. Hát persze. Úgy van, ahogy édesanya mondta. Jött az angyal éjszaka, és elvitte, és majd a Jézuska a karácsonyfa alá teszi. Meglátod!
– Dehogy is! Azt nem az angyalok vitték el, hanem édesanya tette valahova el.
– De hogyan tehette volna el, ha egyszer már elvitte az angyal? És édesanya nem szokott hazudni.
Hát erre az érvre nem tudtam mit felelni. Mert egy édesanya valóban nem szokott hazudni, ezt tizennyolc éves fejjel épp oly jól tudtam, mint az éppen hét éves múlt öcsém.
Szótlanul lépkedtünk egymás mellett. Volt min gondolkodni. Ha jól emlékszem, mielőtt hazaértünk volna, valami olyasmit mondtam, hogy jó lenne, ha erről most nem beszélne senkinek, amit tud, az legyen kettőnk titka. Ebbe készségesen beleegyezett.
Hazaértünk.
– Édesanya! A bátyus azt mondta, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza, hanem te díszíted fel, és teszed alá az ajándékokat! – volt az első kérdése az öcsémnek.
Nem nagyon mertem édesanyára nézni, így aztán csak hallottam, amint valahonnan messziről, döbbenten kérdezi:
– Te elmondtad neki?
– Hát… igen… – válaszoltam, és már egyáltalán nem voltam biztos, hogy helyesen döntött a mindentudó, tizennyolc éves egóm.
Nem kaptam szidást, pedig reméltem.
Nem kaptam szemrehányást se, pedig éreztem, megérdemeltem.
Édesanya csendesen megtörölte a szemét, és folytatta a munkáját. Öcsém valamivel elfoglalta magát, a húgom is, én pedig nagyon készségesen ajánlkoztam:
– Megyek, feldíszítem a fát – mondtam, mert kilestem, hogy még úgy áll, ahogyan reggel betettem.
Választ nem kaptam, csak egy bólintást.
Besomfordáltam a szobába, kihasználva egy pillanatot, amikor az öcsém nem téblábolt a konyhában. Talán sokkal gondosabban díszítettem, mint előző évben. Akkurátusan kinéztem minden dísz helyét, a szaloncukrokat párosával, szépen szimmetrikusan akasztottam az ágakra. Biztosan eltöltöttem két órát a karácsonyfa elkészítésével, de megérte. Szép lett. A fa szokás szerint a plafonig ért, bár ennek beszerzése az alacsony mennyezetű falusi házat nézve nem jelentett különösebb gondot.
Előhalásztam a szekrény mélyéről az ajándékaimat, és a letettem a frissen meszelt döngöltvályog padlóra. Édesanya benyitott:
– Kész vagy már? Meg kéne gyújtani a gyertyákat is.
Ez azt jelentette, hogy jöhet a Jézuska.
De vajon jön-e? Hoz-e szeretet, mind eddig minden karácsonykor? Úgy emlékszem, szomorúan gyújtottam meg a gyertyákat, és ha lehetett volna, akkor mindent, de mindent visszaszívtam volna. De a kimondott szó elhangzott, a kisöcsém felvilágosíttatott. Itt már nincs mese, mindent tud. Vajon tud-e így is örülni a fának? Vajon ugyanolyan csillogó szemmel lesi-e az ajándékokat, mint tavaly ilyenkor? Hamarosan megtudom.
Kimentem.
A konyhában már rend volt. A húgom ünneplőben, az öcsém szintén. Göndör, szőke fürtjei valahogy megzabolázva, megnedvesítve fénylettek. Édesanya kezet mosott, már ő is átöltözött.
És ekkor megjött a Jézuska.
Éreztem, hogy itt van.
Megérintette a szívünket.
S a hétéves kisöcsém megszólalt: – Édesanya, ugye mégiscsak a Jézuska hozza a karácsonyfát? Ugye az angyalok segítenek neki betenni a szobába? Ugye? És ő adja az ajándékot is, ugye, édesanya? Ugye?
A kesernyés, szomorkás, de vidámságot mutató arc hirtelen egy csapásra megváltozott. Édesanya szeme felcsillant. Megsimogatta a szőke buksit.
– Te, mit gondolsz kisfiam? – kérdezte.
A válaszra nem maradt idő, mert megszólalt a karácsonyi csengettyű. Lehet, hogy édesanya háta mögött, lehet, hogy a húgom rejtette a matrózszoknyája mögé, de szerintem a Jézuska botlott meg a fában, a szobában.
Az öcsém hirtelen megmerevedett, de aztán, mint akit puskából lőttek ki rohant ajtót nyitni, majd elesett a nagy igyekezetében. A kilincs kattant, az ajtó kitárult. Odabentről békés karácsony illata áradt: a fenyő erdőszaga, a csillagszóró és a viaszgyertya füstje. S az imbolygó gyertyafény, az ágak végén bólogató csillagszóró szikrái megvilágították a göndör, szőke hajat, és a magasztos kis pofit.
– Megjött… – mondta nagy áhítattal. – Ugye, hogy megjött! – Nem mondta, hogy ki, de nem is volt rá szükség.
Édesanyám és én tudtuk, hogy nem akkor jött meg.
Ezen a karácsonyon kivételesen gyertyagyújtás előtt érkezett.

*

Hozzánk mindig a Jézuska hozta, hozza a karácsonyfát, az ajándékokat. Mind a mai napig így van. Hiba nőttek fel a fiaim, a karácsony szertartása és légköre nem változott. Tudunk, amit tudunk, a feleségem és én, meg a fiaim is, de amikor az immár huszonkilenc és huszonhárom éves férfiak feldíszítik a fát, aláteszik az ajándékaikat, kijönnek a szobából, és átadják nekünk a terepet. Mi fejezzük be a feleségemmel az ajándékok elhelyezést.
Ők kint türelmesen várakoznak.
– Hadd legyen meglepetés, hogy mit hoz a Jézuska! – mondják minden szenteste.

2010. december 17., péntek

Kiszolgáltatottság, sötétség

Reggel filozofikus hangulatban ébredtem! Belegondoltam: minél "civilizáltabb" környezetben élsz, annál kiszolgáltatottabb vagy a természetnek. Minél városibb vagy, annál inkább elesett vagy, ha egy katasztrófa következik be.
Ennek az volt az oka, hogy szokás szerint hajnal négykor ébredtem, és ránéztem az órára, de nem láttam. Csak a koromsötétet láttam, azaz láthattam, hogy nem látok semmit. Az óra szerepét éjjel a műholdas beltéri egység látja el, mert ilyenkor a pontos időt mutatja.
- Ejnye, az asszony kihúzta a konnektorból a tévével együtt? - dödögtem magamban, és felkeltem. De a DSL modem és a router se világított, hát nem az asszonykám a "bűnös", nincs áram. És amikor erre rájöttem, egy pillanatra beleborzongtam: mi lenne, ha nincs cserépkályha, ha csak cirkófűtés lenne, ha elektromos kerámia főzőlap lenne, ami oly csábító volt az üzletben, és az ára miatt lemondtunk róla, helyette "egyszerű", de gyufával begyújtható gáztűzhelyünk van.
Így aztán vettem a gyufát, gyertyát gyújtottam, begyújtottam a kávé alatt, megittam, és visszafeküdtem.
Fél kilenckor ébredtem, és már világított minden led, minden kijelző... visszatért a civilizáció.
De hátul elraktároztam az éjszaka történteket, és ma veszek egy csomag gyertyát, és egy ráadás csomag gyufát...

2010. december 14., kedd

Pireuszi kalandok - Pancon 3 (6. rész)

 Az érkezés mindig izgalmas! Pire ráadásul mindig érdekes. De most nem megyünk part mellé, amire szükségünk lesz, az mind beszerezhető horgonyon, hát nincs az a bolond tulajdonos, amelyik rakpartilletéket fizetne a nagy semmire! Persze most is üzemanyagot veszünk, az a legfontosabb, utána sorrendben a friss élelmiszer, no meg a shipi behozza a cigaretta, és italrendelést is. Ezen a hajón még bagós voltam, és a barba rákapatott a szivarra. Na, nem tértem rá teljesen, de naponta egyet-egyet elszívtam. Ő volt a jó szivarok ismerője, mindig azt vettem, amire ő rábólintott. És így tett a kápó is. Megkaptunk mindent.
És hogy legyen hab is a tortán, bejött a cég két embere, akik beszerelték az Inmarsat C készüléket, és az ifjú titán urak, nagyon szemrehányó hangon kezdték a kioktatásunkat, mert az ugye mégiscsak felháborító, hogy a XX. Század végén egy hajón ennyire analfabéták legyenek a számítástechnikához.
Rövid, de szakszerű előadást hallgattunk meg a járónál, és a lépcsőn felfelé jövet.
– Akkor megmutatok mindent, de kérem, jól jegyezzék meg. – mondja az egyikük. – Írják föl, ha már nem veszik a fáradságot, hogy a használati utasításban utána nézzenek.
És a titán varázsol.
Kapcsol, nyomogat, vigyorog, fensőbbséges. A másik meg minket néz, kicsit lesajnálva.
No, azért elsőre neki se sikerült. Humorral elveszi a baki élét.
Újra kapcsol, nyomogat, magyaráz, haloványan mosolyog… de ez már nem az igazi, nem jókedvében.
– Na, várjanak, itt valami tényleg van, maguk csak menjenek el nyugodtan, egy óra alatt minden rendben lesz.
Legközelebb ebéd után találkozunk.
A két ifjú varázsló nyakig a munkában, a PC szétkapva, a transceiver szétkapva…
– Hát, nem tudjuk – mondja a főnökebb titán. – Érthetetlen. Kellene még egy kis idő.
– Már megrendeltük a révkalauzt, egyre jön – mondja Ali nekik.
– Oké, majd a pilotcsónakkal megyünk el. Addigra remélhetőleg megoldjuk a gondot – mondják egészen halkan, szemlesütve, és valahogy a mosoly se az ő szájuk szegletében bujkál.
Visszamennek a rádiós szobába, és folytatják a munkát, de eléggé kapkodóak. Telefonoztak is, a távtanács se volt segítség…
Egyszer csak hangok a lépcső aljából:
– Captain, pilot a hajón! – és már halljauk is a révkalauz lépteit.
– Gyula, menj, csinálj gépet! – utasította a főnök a gépüzemvezetőt.
A kápó el. A révkalauz bejött.
– Pár perc pilot – mondja a parancsnok – mindjár kész a főgép és indulhatunk. – Te menj előre – szól hozzám, mert az én hivatalom a horgonyhúzást felügyelni.
Indulok, és még hallom, hogy a gépházban beindul a második segédgép, hogy megfelelő legyen az áram a bazi nagy masina indításához.
Aztán a zaj elül.
Hamarosan szembetalálkozom a kápóval.
– Ne menj előre… – szól hozzám.
– Miért? – kérdem.
Gyula nem válaszol, hanem csak mosolyog. Felkisértem a hídra.
– Ali, nem tudunk indulni. Indítás után leégett a kettes generátor!
A barba szájában megrándult a szivar. Pár szóban megbeszélték, hogy mi történt. A főnök ezután elmondta a révkalauznak, hogy mi történt.
– Akkor esély sincs arra, hogy elmenjenek.
– Egy segédgéppel mozgásképtelenek vagyunk. Ha vár egy kicsit, megbeszélem az ügynökséggel, hogy mi legyen. Miután javításra van szükség, ezért vontató is kell majd, hogy a hajógyárba vontassanak.
Gyorsan ment minden. Nem tellett egy órába, és már jött is a vontató, amelyik a Karelisz féle „hajógyárba” visz. Ez a Karelisz nem volt ismeretlen előttünk. Minden magyar hajó ott javított, amelyik Pireuszba jött.
Halottakról vagy jót, vagy semmit.
A MAHART halott… Kareliszről ha azt mondom, hogy rabló, akkor agyba-főbe dicsértem.
Szóval ez a rablóbanda fogja megjavítani a generátorunkat.
Bevontatta a szalamiszi öbölbe, ahol a leállított hajók állnak egymásra kötve, és arra várva, hogy jön egy jó bolond, amelyik használt hajót akar venni. Elmentünk egy sor ilyen ócska, vénséges csotrogány előtt, majd egy elsüllyedt hajó előtt, amelyik fel volt fordulva, és az aljára kikötőhorgok voltak hegesztve, manőverezni kezdtünk. megfordultunk, seggünket az elsüllyedt felé fordítottuk. ledobtuk az egyik horgonyt, majd a hajó orrát kifordították, ledobtuk a másikat, és ekkor hátulról köteleket adtunk ki, hogy a horgokba, gyűrűkre kössék meg. Két kötelet keresztbe, x alakban, és két kötelet hosszában kellett kiadni. Igen ám, de hátul mindössze három kikötőkötél v olt.
– Sztromó, hozzatok előlről egy kötelet hátra! – utasította a barba Sz. Pistát, a fedélzetmestert.
Ilyenkor nem kell elöl lenni senkinek, de el lehet képzelni, hogy miket mondanak a matrózok, és akik a munkában részt vesznek, hogy egy 100 méteres, karvastagságú kötélkígyót hátra kell vinni. De megoldották, és végük a kötelek a helyükön voltak.
Jöhet Kerelisz úr és bandája, hogy bemutassák a görög csúcstechnikát, és jártasságukat a hajójavításban, szerelésben. Erre nem is kellett sokat várni. Hamarosan ránk kötött egy csónak, amelyiken két overallos faszi érkezett, akik most megmentenek minket.
Majdhogynem azt mondták, hogy tehetjük be a generátort a csónakba…
De nem. Aki élt és mozgott a gépházban, mindenki nekiesett. A generátort leszerelték, majd flasenzúgokat (láncos emelőket) szereltek mindenfelé a gépház mennyezetére, és megpróbálták kimanőverezni a súlyos alkatrészt. Az összehangolt munka eredménye az lett, hogy éjfél körül már a fedélzeten volt a szerkezet, és valahogy a csünakba került.
– Kápó, holnap hozzuk is megtekercselve! – bíztattak, mert ugye ez egy villanyos recece, és a forgórész égett le, azt kellett kivinni.
Úgy legyen! A fedélzetiek nyugodtak voltak, a gépészek meg fáradtak, a watchmanon kívül mindenki elvonult aludni.

2010. december 12., vasárnap

Advent harmadik vasárnapján

megmutatom kedvenc - nem magyar - karácsonyi dalomat. Ezt a Johhny Cahs feldolgozást nagyon régen ismerem, valahol megvettem kazettán, és mindig meghallgatjuk karácsony este.

2010. december 8., szerda

Robbanás Brailában - Pancon 3 (5. rész)

Emlékszem egy kommentre, egy olvasó írta, hogy reméli, a további utunk már gondtalan lesz. Nos tessék, mi történt Brailában?
Szóval ott tartottam, hogy december elsején, nagyon nagy késéssel megérkeztünk Brailába. No, de semmi baj, hiszen ahogyan az ügynökség mondta még Görögben, két nap alatt beraknak, és semmi perc alatt eljövünk. Az érkezés 1-én, csütörtökön délután (megnéztem az öröknaptárban, milyen jó hogy a világhálón van minden!), tehát pénteken és szombaton berakunk, és vasárnap már úton is vagyunk!
Ám, egy dolog, hogy a görög ügynök mit mondott, és más dolog, hogy román barátaink mit is csinálnak? Nem akarom azt bemesélni, hogy azt mondták, hogy az isten tudja, mikor végzünk. Nem. Azt hozták a tudtunkra, hogy két nap, de szombaton és vasárnap nem dolgoznak.
Hát ez azért legénységi szempontból igazán jó, nem szeretem, amikor egy hajó eszeveszetten kapkod, rohan, gyerünk, hajrá…
Más dolog a parancsnok. Neki ugye elsősorban a hajótulajdonos, másodsorban a hajóbérlő érdekeit kell képviselnie, de egy ilyen pici békát még le lehet nyelni. Nem kettő, hanem négy nap. Nem nagy dolog. És ha már négy napig itt vagyunk, Cs. Gyula, a kápó kitalálta, hogy karbantart a gépházban. Embere volt elég, három géptiszt, gépmester, gépaszi, hát ideális alkalom a munkára.
Ilyenkor az ember szabadidejében fogja a kis pénzikéjét, kimegy, bevált, beül valahova sörözni, sétál, nézi a csinos lányokat (Romániában nincs hiány belőlük!). A brailai primbáré (sétálós utca – tengerészül) elég hosszú, van sok-sok kocsma, presszó, étterem, bár, itt is a rendszerváltás után vagyunk ám! A Dunarea egy hatalmas áruház, itt is bóklászunk, szóval elvagyunk, mint a befőtt. És ez megy hét végén is. Klassz.
Hétfőn már látszott, hogy az a két munkanap, nem teljesen pontosan fedi le a valóságot. De ami tény, azt el kell ismerni. Hétfő estére berakták azt az árut, ami a parton volt. Hogy ez még a fele se volt az elszállítandónak, az csak egy nüanc.
– Captain, várni kell, amíg a gyárból megérkezik a rakomány.
Hát ezzel mi nem tudunk mást kezdeni, mint azt, hogy beletörődtünk.
Hogy mikor történt azt napra pontosan nem tudom, de tény, hogy egy délelőtti kávénál volt, hogy Gyula örömmel jelentette Alinak, hogy az egyes segédgépről levették a generátort, átvizsgálták, megjavították, amit kellett, ezért a generátorért felelősséget vállal. Hamarosan beindítják, most éppen a harmadik géptiszt az utolsó munkafázisokat végzi, ha kész feljön ő is kávézni.
A géptiszt feljött, jelentette, hogy mindent megcsinált, feltette a segédgépre a dekliket, a burkolatot, meg minden fityfenét, amit kellett, kávé után indítható. Tízkor a gépész csapat el. Hamarosan hallottuk, ahogyan beindítják a segédgépet. Töf-töf töf-töf-töf és megy. Dödög szépen, ahogyan kell. Egészen addig… amíg…
Valami durranás, csattogás hallatszott a gépházból. Ilyen szokott lenni, hát ügyet se vetettünk rá.
Hanem aztán vagy jó húsz perc múlva jön a gépüzemvezető a hídra a barbához, jó sápadtan, és halál idegesen.
– Barba, csak két generátorunk van.
– Mi van a harmadikkal?
– Használhatatlan.
– Mi a jó fene történt?
– Az egyes segédgép indítás után két perccel szinte felrobbant! A motorblokk darabokra tört, minden vezeték, ami kívül megy szétroncsolódott, totálisan használhatatlan.
– De ez hogyan lehet?
Hát a gépész összetartás akkor nem engedte a kápót, hogy elmondja (vagy a barbának négyszemközt később igen), talán mert én is ott voltam. Persze az ember később mindent megtud.
Szóval az történt, hogy a harmadik géptisztnek be kellett fejezni a munkákat. Közösen feltették a generátort a motor tengelyére, a gépüzemvezető személyesen tette fel az anyákat a töcsavarokra. Na, ezeket a géptisztnek meg kellett volna húznik, de nem tette. Kétpercnyi járatás után a laza csavaranyák leestek, és a centripetális erő miatt belüről szétszakították a motorblokkot, a gép burkolatát, és minden leszakadt, ami kívül volt.
– És most mi lesz? – kérdezte a főnök. – Két gép kell a menethez, és mi történik, ha valami történik? Nincs tartalék generátor.
– Nincs.
– Így nem indulok el!
Aztán sok eszmecsere végén beígérték a hajgyárból (Brailán hatalmas hajógyár működik) Románia legjobb elektrikusát. Eljött, vizsgálódott, nem csinált semmit és elment, de közölte, hogy szarból nem lehet várat építeni.
Annyit még én is tudok, hogy a hajónak volt három segédgépe (ezek forgatják meg a generátorokat, Amelyek a villanyosságot termelik a hajónak, meg nekünk), és ahhoz, hogy a hajó mehessen a tengeren, ahhoz bizony kettő kell, egy pedig tartalék, ha esetleg az egyik elromlana. Azt is biztos, hogy a tulaj mindent megígért a főgépésznek, hogy Szingában lesz minden, új segédgépek, meg fűzfán fütyülő rézangyal is, csak addig jussunk el.
És megindult a nemzetközi telefoneszmecsere, mert ugye, annak ellenére, hogy a görög számítástechnikai vég ide is ígérte magát, nem jöttek, nem volt Inmarsat C-énk. Nem tudtunk táviratozni.
Szó szót követett, a lényeg az volt, hogy valahogyan rávették a főnököt arra, hogy vállalja az utat két segédgéppel.
De az még egy kicsit odébb lesz. Ugyanis ahhoz a rakodást be kell fejezni.
És az áru meg csak csordogált, egyik nap jött ötven tonna, másik nap kétszáztíz, aztán megint állás…
Egy szónak is száz a vége, a beígért két napból pontosan tíz lett.
December tizenegyedikén indultunk el.
Most nem kellett éjszakázni a Dunán, hiszen lejtmenetben voltunk, ráadásul teljes rakommánnyal, így a merülésünk is megfelelő volt, a sebességünk is a normálisnek mondható és most nem kellett attól se tartani, hogy az oldalszél elfúj valahova, ahol a madár se jár.
Átmentünk a Boszporuszon, ez mindig csodás utazás. A két híd, a földrészek között, a Dolmabahcse, a Top Kapi, az Aya Szófia, a Kék Mecset, és hadd ne soroljam a látnivalókat, amit igaznán a tengerszorosból lehet csak igazán élvezni.
Végig mentünk a Márvány tengeren, ki a Dardanellákon. Tizennegyedike estére érkezhetünk Pirébe (Pireusz), mert természetesen bemegyünk, azért, hogy vételezzün k olajat az útra, friss élelmiszert, és bejönnek az Inmarsat C beszerelői, és megmutatják, hogyan kell használni a készüléket.
Szóval az elkövetkező napokban minden földi jóban lesz részünk, csak egy biztos, hogy a karácsonyt menetben töltjük, és ez télen nem egy leányálom.
Folytatom...
.

2010. december 7., kedd

Videó az utolsó magyar építésű hajóról...

Egy furcsa rakomány Genovából

A Lys Chrisen voltam 2005-ben. A hajó érdekessége, hogy magyar építésű. Utoljára három ilyen hajó készült Budapesten, és utána leállt a hajógyártás, az elvtársak privatizálták, megszüntették, arra hivetkozva, hogy nincs igény hajókra, holott a Révkomáromi hajógyár kapacitása akkor 5 évre le volt kötve, és nem tudtak vállalni többet.

Nos, így nézzétek a videót:

 

 

.

2010. december 4., szombat

Megérkezünk Brailába - M/V Pancon 3 (4. rész)

Ahogy használható lett a VHF rádió a főnök felhívott minden illetékest, elmondott mindent szóban. Az ügynökséget persze érdekelte, miért nem írásban küldi a jelentést.
Na, azt nem akarom részletezni, hogy kifakadt ekkor, mert ugye a vadonat új Inmarsat C készülék nem üzemelt.
– Akkor hívja fel azokat, akik beszerelték, és kérdezze meg, hogyan kell használni! – mondta mérgesen a pasas.
Ilyet nem nagyon szabad mondani Alinak, mert nagyon kényes arra, hogy szakmailag minden rendben legyen a hajón.
– Mi mindent megtettünk, a készülék nem jó!
– Oké, majd Isztambulba küldünk egy szakértőt, aki két óra alatt helyre tesz mindent! Addig küldje szóban a napi jelentéseit.

Ennyiben maradtunk. Innentől kezdve nem volt semmi különösebb, ami az idegeket borzolta volna. Ugyanis a hajón minden „rendben” volt… Arról pedig nem mi tehettünk, hogy az időjárás nagyjából három nap alatt csendesedett le annyira, hogy elindulhattunk Milosz takarásából. Szépen felhajóztunk az Égei-tengeren, bementünk a Dardanellákba. Itt mindig szeretek hajózni. Canakkale után (ha délről jövünk, mint most), van egy derékszögű kanyar, ráadásul itt a legszűkebb a hajózó út. De előtte nagyon szép a város, a szív alakú vár, ahova az egyik szultán életfogytiglan bezárta az egyik feleségét, akinek megígérte, hogy amíg él, a szívébe lesz zárva... szavatartó volt.
 Felértünk a Márvány-tengerre. Itt kezdett kissé gyanús lenni a helyzet. Elég erős szél fújt, ami, ahogyan közeledtünk Isztambulhoz egyre erősebb lett! Oly annyira, hogy mire megérkeztünk, és bejelentkeztünk, a szorost ellenőrző forgalomirányítás csak ennyit mondott:
– Captain, dobjanak horgonyt, a forgalmat vihar miatt felfüggesztettük. Ha a Fekete-tengeren megjavul az idő, akkor indulhatnak.
Nem volt ellenemre, hogy itt, a szultánok városa biztonságos szélárnyékában várakozzunk, hiszen még itt, a partközelben is olyan erős volt az északi szél, hogy csak úgy „porzott” a víz! És ami a gyönyörű, hogy ebben a hülye erős és hideg szélben vitorlásverseny nézői lehettünk, az egyik forduló bójája nagyjából harminc méterre volt tőlünk.
Itt összeszedtünk még további kétnapnyi késést. November 23-án délután indulhattunk tovább. Persze a beígért Inmarsat C javítás elmaradt. Reggelre kiértünk a Boszporusz biztonságos takarásából, és megkezdtük „harcunkat az elemekkel”. Ezek az elemek egy hajóról nézve, legfeljebb elemecskék voltak, de ez egy – már kezdett látszani – elátkozott hajó volt. A döghullámok egy hajónak nem jelenthettek volna gondot, a többiek mentek is, szépen bólogattak, de haladtak.
Mi nem!
Minket más fából faragtak. Az alapvető gond, hogy a ballaszttankok fele használhatatlan, és üresen ez kész tragédia, mert nincs megfelelő merülésünk. Mi történik ilyenkor, amikor üres, és szembe kell venni a hullámokat? Nos, a hajó ha felmegy egy hullámhegyre, akkor az orra ugyebár felemelkedik. És megy felfelé, szépen, a következő hullámhegy, ha a hullámok rövidek, meg jön alá. És a Fekete-tenger pont erről híres: mivel sekély tenger, nem tudnak hosszú hullámok (szinusz hullámok) kialakulni, a két hullámhegy távolsága igen rövid.
Tehát ott tartunk, hogy a hajó orra kiemelkedik, a test átbillen, és ilyenkor az orr, szinte lezuhan. Igen ám, de ott a következő hullámhegy már alatta, amibe belevág. Ilyenkor fröccsen a víz, a mérges hullám elborítja az árbócot is, beteríti a felépítményt. De ez lenne kisebbik baj. De a hajó ilyenkor egy pillanatra megáll, mint az ökölvívó feje, amikor beleszalad a nag ütésbe. Neki az agya lötykölődik össze, a hajón meg elindul minden, ami nincs lerögzítve. Potyog minden a polcról, az asztalról, a szakács megpróbálja elkapni a levest a levegőben, az összes lekvár egy kupacban, a sarokban, a kövön…
Szóval ezt a barba nem vállalta.
Azt az egyet tette, amivel ilyenkor ki lehet „cselezni” a hullámokat. Elkezdtünk „krajcolni”. A vitorlázók tudják, mit jelent. Ők a szelet, mi a hullámokat vesszük előlről, félpofára. Így is haladunk előre, csak ugye nem egyenesen. Megy a hajó egy órát cikkben (45 fokkal eltérve a kijelölt útiránytól), majd csinál egy derékszögű fordulót, és cakkba vált. Ki lehet számolni, hogy ezzel sebességünk a cél felé felére csökken. Így az egy napos út kettőre növekszik, de ehhez hozzá kell venni, hogy nem lehet teljes sebességgel haladni. Szóval majdnem három napunkba került, amíg elértük a sulinai Dunaágat.
Amikor már látjuk a világítótornyot, a tengerész fellélegzik. Odáig már kibírjuk… És, valóban. Kibírtuk.
Hamarosan beszállt a révkalauz. A deltában már nyugi van, az ember csak nézelődik, miután megvívta a csatáját a révkalauzzal.
– Chief, mehetünk teljes sebességgel.
– Azzal megyünk…
– De hát csak nyolc csomó… azt jelentették, hogy tíz és felet tud a hajó!
– Lejtmenetben, hátszéllel. De most a vízfolyás ellen megyünk, és mivel ez a legénység első útja ezzel a hajóval, még nem ismerjük a viselkedését.
A révkalauz nem szólt semmit, tudomásul vette.
– Mikorra érhetünk Brailába?
– Holnap este, talán…
Hát, lehet, hogy igaza van. Nem egy kimondott speed boat vagyunk.
– Nem vállalom az éjszakai hajózást megukkal.
– Igaza van! – mi mást mondhattam volna?
És ehhez még jött a hab a tortán, de ez legalább nem késleltetett, hogy egy orosz hajó, a M/V Rostock (ha jól emlékszem a nevére) a Sulinai-Dunaág bejáratánál elsüllyedt, és pontosan keresztbe fordult, hogy eltorlaszolja a hajózó utat. Csak egy irányban lehetett elmenni mellette, váltakozó irányban. Azt jó tudni az áramlástani tanulmányainkból, hogy a szűk hajózó útban (csőszűkületben) a folyadék sebessége megnő, a nyomása lecsökken, tehát átmenni rajta minél nagyobb sebességgel a biztonságos. Na, nekünk sok mindenünk volt, de ez pillanatnyilag nem. A révkalauz is megizzadt, meg a barba is.
Valahol Réni alatt megvackoltunk. Ledobtuk a horgonyt, a révkalauz elment pihenni, mi meg adtuk a horgonyőrséget. Ez is nyugis dolog, mert semmi nem történik, csak telik az idő. Lehet olvasni, időnként körülnézni, vagy térképjavítani (második tiszt dolga).
Reggel hatkor felcihelődtünk, és tovább hajóztunk. Délután kikötöttünk Brailában. Ekkor december elseje volt, amikorra a hajóbérlő már Rotterdamban akart lenni.
Egy biztos, ezzel a hajóval ki tudja, mikor érünk le Szingapúrba? És ki tudja, mikor haza? Karácsony? Szilveszter? Röhej! Talán húsvétra… ha minden jól megy. Ez volt akkor a hajón a napi humor forrása.
És ahol humor van, ott baj nincs. A legénység addigra összerázódott. Én szokás szerint jó viszonyba kerültem a szakáccsal, aki számomra vigasz volt mindig, lévén jó tíz-tizenöt kilóval súlyosabb egyéniség. Egyidősek voltunk, 47 évesek, és neki már három unokája mondta, hogy: nagypapa! Teljesen elhűltem. Na, számomra ez még odébb van!
A kajával – legalább is most így emlékszem –, nem volt baj. Annál több a konyhai szerszámokkal, késekkel, ez is állandóan a humor forrása volt. Az biztos, hogy a századelőn használt hajók konyhája sokkal modernebb lehetett, mint a miénk. Hiszen még a tűzhelyen is kellett az elektrikusnak varázsolni, hogy használható legyen. Azt a mai napig nem tudtuk kideríteni, hogy a tűzhelynek miért volt 5 foknyi lejtése, hátrafelé…
Legyen az a talány feladva rejtvénynek, aki tudja a megfejtést, az kap egy jutalomutat a Pancon 3 fedélzetén!

Folytatása következik

. 

2010. december 3., péntek

Szép jó reggelt Aka!

Reggel kinézek az ablakon, hát kérem, megint esett a hó, sőt esik! Persze a decemberi hóesés ilyenkor a szezonnak és a fazonnak is megfelel.

A házunk előtt néhány fiatalasszony didergett.

- Mit gondolnak, elviszik a szemetet? - kérdeztem, mert ami a szemem elé tárult az utcára lépve, kétségessé tette a kukáskocsi érkezését.
- Bizonytalan... - jött a határozott válasz. - Nem baj, hogy elfoglaljuk itt a helyet? - kérdezte az egyik.
- Miért lenne baj?
- A gyerekek a buszon vannak... - mutatta az elakadt iskolabuszt.

Még az a szerencse, hogy egy traktor már szerelte a vontatóláncot, hogy kisegítse a bajbajutott sofőrt.
 Megmondom őszintén, én szkeptikus voltam, de aztán... nézd meg a kis videót:


 
Igaz, hogy a hóesés miatt, meg az elem gyengesége miatt hamar leálltam, de megmondom az őszintét:
sikerült kihúzni a buszt, és az biztos, hogy a faluból elment. Hogy utána mi történt?
Ki tudja?

2010. november 30., kedd

Hogyan kerültünk Milosz alá? - Pancon 3 (3.rész)

Tehát megérkeztünk a horgonyhelyre:
A horgonyzóhelyen mindig sok hajó áll. Ide jönnek azok, akik olajat vételeznek, itt várják be a tankuszályt, tankhajót, bunkerbarge-ot, mindenkinek, ahogy tetszik. Ide jönnek, akik esetleg görög élelmiszert akarnak vételezni, itt várják, amíg kijön a ship’s chandler kishajója a friss áruval. És ide jöttünk mi is, mert búvárt vártunk, és a technikai cég, akik az Inmarsat C készüléket beszerelik, ide ígérte magát.
A búvárok munkájából semmit se láttunk, azon kívül, hogy lemerültek és felbukkantak.
A technikai cég küldött két, huszonéves, komputerzseni titánt. Feljöttek a hídra, nagy nehezen helyet találtak a készülékeknek a rádiós szobában. Hamarosan felszerelték az antennát az árboc megfelelő helyére (az elekünk - elektrikus - állandóan a sarkukban járt, nem engedte, hogy marhaságot csináljanak). A rádióban először a transceivernek nevezett egységet szerelték az asztal lapja alá (ez küldi a jelet a számítógéptől az antenna felé, azaz ez az egység a felelős azért, hogy a műholdra felkerüljön a jel), szépen felcsavarozták, végül a monitor és a billentyűzet is helyet kapott, P. Feri legnagyobb örömére.
Be is üzemelték.
Megmutatták hogyan van a mindenféle, vették a nemlétező kalapjukat, és szépen elmentek, miután aláíratták, hogy jó munkát végeztek.
– Pistám, erre nagy szükségünk van! – örömködött Feri, mert hiába is próbálkozott a középhullámon morzézni, nem sikerült semmi összeköttetést kicsikarnia sehonnan.
A búvárok is elvégezték a dolgukat, aláírás, és el. Illetve előtte nagyon elmondták, hogy szar ez a hajó, csigás az alja, isten tudja, mikor lehetett hajógyárban. Ők bizony nem tudtak csodát tenni.
Ahogy elmentek, mi is indulásra készek voltunk. De november második fele lévén, az idő is kész volt, Feri bőszen lobogtatta az időjárás-jelentést, hogy az Égein É-ÉNy 7-es szél van.
A horgonyhúzás után felmentem a hídra. Ali, a barba éppen ismertette az utat.
– Nem tudom, hogyan lesz, de egyelőre nem Szingába (Singapore) megyünk. A hajót kiadták egy útra egy dán hajóbérlőnek, akinek Romániából van áruja Rotterdamba. Kötegelt alimínium ingotsot viszünk Brailából, 3300 tonnát kötöttek le. Azt mondtam az ügynöknek, hogy ma 19.-e van, 3 nap múlva a Dunán lehetünk, ha tartjuk a Charter Partyban megadott 13,5 csomós sebességet. A hajóbérlő szerint 2 nap alatt beraknak, így ha szűken is, de felérhetünk Hollandiába december elseje körül. Rotterdamból pedig valószínűleg kapunk árut a Távol-keletre. Hát, uraim, senki ne bízzon abban, hogy szilveszterre otthon lehet!
– Ki tudja, még nem tettem le róla… – mondta Cs. Gyula a kápó. – Majd meghajtjuk a főgépet, bár, óvatosan azzal a nagy rohanással!
Akkor elindultunk. Én nagyon régen, 1977-ben, majd húsz éve voltam egyszer a Távol-keleten, hát nagyon vártam, hogy meglássam megint Szingapurt. De ugye előtte még Braila.
A hajó sebessége egyelőre nem igazán tűnt 13 csomó körülinek, de hát üresek voltunk, és bár északnyugati szél fújt, itt, a hegyek takarásában nem volt még erős, amit nem is bántunk, mert egy üres hajó piszkosul tud ám billegni!
Az őrségem alatt kiértünk a Szúnion fokon túlra, itt keletre kell fordulni, és mintegy tíz mérföld után fel, északkeletre folytattuk az utat.
A hír természetesen igaz, de…
De közbejött egy nüanc. Az a fránya szél. Előlről, félpofáról kaptuk, és mivel konténeres hajó vagyunk, ráadásul üresen, ezért a szabadoldal igen magas volt, legalább hat méter, ami nagyon hatásos vitorlaként üzemelt. A szél belekapott, és elkezdett szépen tolni minket délkelet felé. A merülést nem lehetett növelni, mert az az apróság már az elején kiderült, hogy a hajó wingtankjai nem használhatóak. Ezek a tankok a hajóoldal és a raktár fala között helyezkednek el, és feljönnek a fedélzetig. Tehát igen alkalmasak arra, hogy a merülést megnöveljék, csak éppen az hiányzott, ami a leglényegesebb: a ballasztcsüvek. Ugyanis azok lyukasak, töröttek voltak, így ezek a tankok használhatatlanok voltak.
Szóval mentünk a hetes, viharos szélben. Illetve daráltunk, a főgép dolgozott, mi meg szép lassan csúsztunk harántirányban hátrafelé. A barba a középső ablaknál állt, és a szivarját rágta. Egyszer csak megelégelte, bejött a térképszobába, és kinézte a megfelelő helyet. Rábökött a szigetre:
– Ide. Milosz alá lemegyünk shelterbe.
Shelter menedéket jelent, magyarán azt, hogy a szigetet használjuk szélfogónak, és horgonyra állunk, megvárjuk, amíg a vihar annyira lecsendesedik, amíg tovább mehetünk.
Gyorsan beghúztam az új útvonalat a térképen, és a hajót megfordítottuk, már hátulról kaptuk a szelet, így aztán hirtelen megindultunk, és szépen nyargaltunk a megcélzott sziget felé. Úgy számoltam, éjjel egy körül ledobhatjuk a horgonyt.
Amikor a barba lement, kumni egy kicsit, még utasított:
– Add át a második tisztnek, hogy készítse elő a térképeket a horgonydobáshoz. Amikor nyolckor leadtam az őrséget, a harmadik tisztnek, B. Botondnak szépen elmondtam mindent. Okos fiú, nem kellett sokat magyaráznom.
Elalvás előtt annak örültem, hogy lesz legalább egy nyugodt napunk. Szerettem horgonyon lenni, senki nem zavar, nyugi van, szóval jó dolog.
Hajnali háromnegyed négykor, miután felébresztettek, hogy az én őrségem jön, gyanús volt valami. Ha horgonyra álltunk, akkor miért jár a főgép? Gyorsan fel a hídra. Ott a barba, a kápó, beszélgetnek.
– Nagy kalap szarba nyúltunk ezzel a hajóval Pista… – fogadott a parancsnok. – Nincs egy térkép a szigetekről, csak átnézeti van, azon meg nincs en meg a part melletti vízmélység, nem reszkírozom térkép nélkül a horgonydobást. Vasalunk addig, amíg az idő megjavul. A térképen be volt jelölve két pont, a sziget alatt kelet-nyugati irányban. – Ezek között vasalunk –, mondta a kaftán.
A vasalás azt jelenti, hogy mész egy darabig egy irányba, majd megfordulsz, a nyomvonalon visszajössz, megfordulsz, mész, jössz… szóval rohadt izgalmas dolog…
Vasaltunk… addig, ugyebár, amíg az idő annyira megjavul, hogy északi irányban tudjuk az utunkat folytatni.
Reggel nyolckor, őrségváltáskor jött Ali. A parancsnok nem adott őrséget, hiszen hárman voltunk tisztek.
– Felhívom a hajóbérlőt, hogy bejelentsem a késést… – mondta.
Ez úgy ment akkoriban, hogy a VHF telefonon felhívtuk a parti rádióállomást, bemondtuk a kapcsolandó telefonszámot, és megvártuk, amíg a kapcsolat létrejött, és mehet a duma.
– Hellasz Rádió, Hellasz Rádió, itt a Pancon 3! – hívta Ali a rásióállomást. A görög azonnal jelentkezett az éterben. A barba bemondta a dán telefonszámot, megadta a hajónk hívójelét, és várta a kapcsolást.
– Pancon 3, itt Hellász Rádió! – hívták a hajót.
Válaszoltunk.
– Parancsnok, adja meg a hívójelüket még egyszer!
A hívójel egy 4-5 betű és számkombináció, ami beazonosítja a hajót, a név nem mérvadó, abból lehet több is egyszerre üzemben, de hívójel alapján egyértelmű.
– Sajnos baj van. Ez a hívójel, amit megadott, nincs regisztrálva, nem tudok kapcsolni senkit.
– Ó, hogy az a radai rosseb egye meg! – A barba nem látott a pipától. – Ezek a disznók lusták voltak a hajót bejelenteni, mi vár még itt? – Hellasz Rádió, tegyen meg egyszívességet. Megadom az ügynökünk telefonszámát, kérje meg, hogy ők hívják a hajót.
– Oké, megpróbálom.
(A valóságos gond, hogy a mi hívásunkat nem lehetett hova kiszámlázni, de ha minket hívnak, az a hívót terheli, tehát kapcsolnak).
Most nem mondom el, hogy Ali hogy kiosztotta az ügynököt, amiért úgy elengedték a hajót, hogy nincs regisztrálva a rádóállomásunk. Utána pedig elmondta, kit hívjon, és mit mondjon nekik a késéssel kapcsolatban.
Utána hívta P. Ferit.
– Feri, vannak táviratok, add le ezeket. Még szerencse, hogy van az Inmarsat C!
– Igen, barba!
Feri nagyon lelkiismeretes rádiós volt, és precíz kambúzer (gazdasági tiszt). Ezért aztán nekiült, hogy leadja a táviratokat. Ezt már nem vártam meg, lementem a kabinomba szőnyeget súrolni, mert ez napi feladat, de már lehetett helyenként látni, hogy a szőnyegpadló nem fekete, hanem homokszínű…
Ebédkor szoktunk a szalonban találkozni. Feri nagyon ziláltan jött be.
– Kérlek, Pistám, ez nem igaz! Képzeld el, nem tudtam leadni a táviratokat. Te értesz valamit az efféle számítógépekhez, ebéd után gyere fel, nézzed meg, mi lehet a hiba.
– Mi a gond?
– Beírom a szöveget, elküldöm, látom, hogy a transceiver villog, tehát felmegy a műholdra az adás, de aztán azt a választ kapom, hogy 6 kísérlet után nem kézbesíthető az üzenet.
– Akkor azt hiszem, nem tudok segíteni. Én a számítógépen tudok valamicskét varázslani, de az Inmarsat hardverhez fingom sincs. Sajnálom.
– De hát nekem le kell adnom a táviratokat! Muszáj.
– Hát, én ebben nem tudok segíteni.
Feri búsan jelentette a főnöknek, mi az ábra.
– Az Inmarsat C nem működik.
– Hát most mi a francot csinálunk? – kérdezte Ali, a homlokát ráncolva. – Rádió nincs, a középhullám se dolgozik, VHF nincs, nem vagyunk bejelentve, most ez se használható…
– Pardon főnök, nem teljesen jól mondod, mert a középhullámú rádió…
– Na, mi van, működik?
– Részben.
– Hogy érted?
– Ha a hajó jobbra dől, akkor működik, ha egyenesben van vagy balra, akkor nem...
– Elmész a jó büdös francba…
– Pedig így van! Bár ha belegondolok, így valóban nem használható. És ha a hívójel nincs regisztrálva, akkor a középhullámot se használhatjuk telefonálásra.
– Így igaz – hagyta helyben a főnök.
De hogy ezt a részt ne úgy fejezzem be, hogy csak rossz hírek legyenek, délután megszólal a VHF rádió:
– Itt Hellasz Rádió, Pancon-3 hall engem?
Az ügyeletes tiszt rohant nyugtázni.
– Captain, már használhatják a rádiót, be vannak jelentve. A regisztrálás megtörtént!

Folytatása következik

.

2010. november 27., szombat

A hajó is elindul - Pancon 3 (napló, 2. rész)

Másnap reggel meg kellett várni az ügynököt, aki jött a „jó hírrel”, semmi nem történt, délután legyünk itt, akkor megint jön, addig miénk a terep.
Nyilvánvaló, hogy kaptam a kamerám, és gyerünk a személykikötőhöz, és ott is a „HÉV”, azaz a metro végállomáshoz. Bementem Athénba, és egész nap mászkáltam, videóztam. A híres bolhapiacnál szálltam le, és talpaltam végig a lejtős utcán, oda, s vissza, nem győztem betelni a látvánnyal. Olyasmit ilyen helyen nem árulnak, ami megdobogtatta volna a szívem, és nem költöttem semmit, kivéve némi szendvicset és jó kis retsinás borocskát.
Délutánra vissza, mert vártuk a híreket a hajó eladásáról, a pénz átutalásáról.
De semmi! November 16-a szállodában telt el, és biztos, hogy 17-én is ott fogunk ébredni. Ilyenkor persze megy az ugratás, az élcfaragás a tulajdonos rovására, miszerint valójában ez nem rossz helyzet, mert jó helyen vagyunk, kibírjuk mi a szállodában a szerződésünk végére.
Ilyen messze az időben, már nem nagyon emlékezhetem a beszélgetésekre, de azt tudom, hogy sokat kérdeztem K. Pistát a szenvedélyéről, a bélyeggyűjtésről. Tőle tudtam meg, hogyan kell kötegelni a hétköznapi bélyegeket, és mindent, ami a gyűjtőket érdekli. Az éjszaka a hotelban telt.
Másnap reggel se történt semmi, ami miatt indulni kellett volna, de valamikor ebéd után megjött az ügynök, és közölte:
– Megérkezett az átutalás, mehetünk átvenni az új hajónkat.
Mindenki izgatott ilyenkor egy kicsit. A parancsnok és a gépüzemvezető rejtélyeskedtek, semmit nem mondtak a hajóról.
– Majd meglátjátok… – volt a mindenkori válasz.
A busz beért a kikötőbe, és megérkeztünk a hajónkhoz. Senki nem találta el, hol van, melyik lehet, mert az igazság az volt, hogy álmunkban se jutott eszünkbe, hogy az új konténeres hajó ilyen vénséges vén csotrogány lesz.
Te jó ég! A busz megállt egy baromi magas oldalú hajó mellett, aminek az orrában a Pelcarrier név virított. Kicuccoltunk, és… és nem mehettünk fel. P. Ali, a parancsnok igen. Mi lent vártunk. A parton volt pár szárnyashajó, azok mellett bóklásztunk, pár órát. Aztán egyszer csak a hajó legénysége elkezdett lekászálódni. Hurcolták a csomagjaikat, a bőröndöket, dobozokat.
Mi a csuda? Ezek elmennek, és mi lesz velünk?
Az lett, hogy hamarosan felmehettünk. A hivatalos átadók a hajón maradtak. Így engem az első tiszt keresett meg és kísért a kabinba. Papírt, semmit se mutatott, mert ugye új tulajdonos, minden az ő utasítása alapján történik, a saját adminisztrációmat meg úgy csinálom, ahogyan nekem tetszik.
Oké, ez nagyon jó. Elindultunk körbejárni a hajót.
Hát mit mondjak?
„Minden nagyon szép volt”. Azért az idézőjel, mert a szépség egyedüli célja a „csúnyaságot” takarni. Mindent lefestettek az utolsó napokban, tehát minden szép volt, de ilyen vén qrva esetében ez csak a hibák leplezésére szolgál. A körsétának egyedüli célja az volt, hogy némiképp képben legyek, mi merre van, mit hol találok… Hát a mit hol találok kategória alig volt. Mert szinte semmit nem hagytak a hajón ami, mondjuk, a szerszámokat illeti. Amire az átadó chiefnek lelkiismeretesen gondja volt, az a raktártetők kinyitása. Meglehetősen komplikált szerkeszet volt. A hajónak két raktára, az egyes felett részben „butterfly” típusú raktártető, ez nem gond, fel kell emelni, a két szelvény feláll, és kész. A többi viszont ponton rendszerű. Ez olyan, hogy hidraulikával felemelem a szelvényt. Ekkor alá behúfom a mellette lévőt, és ennek a tetejére leengedem, és elhúzom. Nem egyszerű, és nem lehet vele gyorsan raktárt csukni. Készítettem magamnak rajzokat, magyarázatokat, úgy ahogy megértettem a rendszert. A fotón látható pontonok nem pontosan az a rendszer, ami nálunk volt, de hasonló. A mi hajónkon, csak hármat lehetett egymásra tenni.
Úgy nagyjából másfél óra alatt az arab első tiszt úgy gondolta, hogy átadta a hajót, a „melóscipőjét” utcaira cserélte, és elment.
A fedélzetmestert utasítottam, hogy a csomagokat csak tegyék le, és essenek neki a hajó „átnevezésének”, azaz le kell festeni a régi nevet: Pelcarrier, és helyébe írják ki szép, kövér betűkkel az újat: Pancon 3.
– De chief, esik az eső… – mondta a sztromó.
– Oké, látom. De meg kell csinálni, csak ezzel a névvel futhatunk ki.
– Lemossa az eső…
– Kit érdekel? Fessétek.
Sz. Pista persze tudta, hogy meg kell csinálni, vigyorgott is végig.
Ja, az arab chief melóscipője. Az volt, amit a tengeren „filippin safety shoes”-nak hívunk. Azaz vietnámi papucs. Ez a fószer halál biztosan ugrált a raktárkeret szélére, járt kelt a hajón egy szál papucsban, sokszor bizony elszörnyedve nézte a „munkavédelmi előírásokon” felnőtt énem.
A pasi el, én meg beköltöztem a kabinba. És majdnem elsírtam magam. Én soha életemben ennyi koszt és mocskot egy helyen még nem láttam. A kabinban egy fekete, olajos padlószőnyeg volt. Amikor cipőt cseréltem, mezítláb ráléptem, és a talpam fekete lett tőle. Lesz itt mit dolgoznom, amíg emberhez méltó helyet faragok belőle az arab után!
Nem sokat keseregtem, gyerünk fel a parancsnokhoz.
Még nem hajóztunk, nem ismertem Alit, de az első benyomások igen kedvezőek voltak.
– Egy kalap szar, amit átvettünk, és nem is fogunk belőle várat építeni. Karbantartás ninsc, csak ami elromlik, azzal foglalkozunk. – mondta. – Egyelőre annyit tudunk, hogy holnap kiállunk horgonyra, és jönnek búvárok, hogy a hajó alját megtisztítsák. Később megadják az ukázt, hova megyünk.
Amikor eljöttem tőle, felé a hídra.
– Pistikém, ez borzalom! – mondta P. Feri, a rádiós kambúzer. – Ilyen szart a jóisten se látott! Ez a hajó semmilyen nemzetközi előírásnak nem felel meg! Nincs egy működő rádió. A középhullámút be lehet kapcsolni, de nincs rövidhullám, nincsen semmi, ami a SOLAS (Életbiztonság a tengeren – Safety Of Life At Sea) előírásainak megfelelne, de GMDSS körzetbe se vagyunk sorolhatók a megfelelő készülékek hiánya miatt! Mi lesz itt? Amikor átadta a görög Alinak, megmutatta, hogy van a hídon egy darab, működő VHF (URH) rádió, ami az egész Égei-tengert lefedi…
– Aha, ha hiszek a görögnek, márpedig élből nem! – mondtam.
Feri még napokig jajgatott az áldatlan állapotok miatt. Ehhez nem szokott a precíz lelke, de mindent el kell egyszer kezdeni, nem igaz?
– Még az a szerencse, hogy a tulaj ígért egy Inmarsat-C készüléket, holnap hozzák horgonyra és beszerelik. – mondta, és láttam rajta, hogy ez azért valami, ha nem is teljesen megnyugtató.
Körbenéztem a hídon. Próbáltam kiismerni magam a térképek között, a készülékek használati utasítását böngésztem. Az EPIRB (Emergency Positioning Indicator Radio Bacon – vészhelyzeti helyzetmeghatározó rádiós bója – nagyjából) bójánkat is szemrevételeztem. Még az a szerencse, hogy ott volt mellette a hivatalos bizonyítvány arról, hogy a készüléket átprogramozták, és átírták benne a hívójelünket. (Vészhelyzetben, mondjuk, a hajó elsüllyed, akkor egy – a 4 atmoszférás víznyomásra aktivizálódó egység – kioldja a bóját, az felúszik a felszínre, és elkezdi a hajó hívójelét sugározni. Vagy a veszélyben levő személyzet a mentőcsónakból bekapcsolja. A megfelelő műholdak veszik a jelet, a pozíciót, és riszatják a megfelelő mentőegységet – ez így nem igaz, de érthető, és nagyjából így van).
Este elkezdtem a kabinomat felsikálni. Borzalmas volt! Napokig tartott, amíg olyan állapotba hoztam, hogy csak azt mondtam: koszos a szőnyeg… és ez jelentős minőségjavulás eredménye volt!
Másnap reggel hatkor révkalauz. Mindenki a helyén, a fedélzetmester és két matróz elől, én írányítottam őket. Sz. Pista szimpatikus férfi, kicsit magas a homloka, ezért előszeretettel mutatkozik sapkában.
– Chief, ez aztán az új hajó! – mondta széles vigyorral. – Nem tudom, hogyan hajóztak ezzel, szinte minden szar, minden rossz, törött, szakadt… nézd meg akikötőköteleket, szét vannak foszladozva a szálak, a picó (fedélzeti raktár) szinte tök üres, nem tudom, hogyan lehet itt dolgozni?
– Nem dolgozni jöttünk, hanem hogy átvigyük a hajót Távol-keletre. Ha elvittük, akkor tűz haza! A barba is azt mondta, hogy nincs karbantartás, nincs semmi felesleges munka. Az a dolgotok, hogy ami kell, az használható állapotban legyen. Jelen esetben a horgonygép, hogy beszedhessük a köteleket, és ledobhassuk a macskát…
A köteleket be tudtuk szedni.
Elindultunk.
Kihajóztunk a kikötőből, és kifordultunk a közeli sziget mellet. Errefelé nagyon mély a tenger, szinte alig van horgonyzásra alkalmas víz. A sziget mellett zsúfolódnak a hajók, mi is ide jöttünk.
Amikor a megfelelő helyzetben voltunk, jött az utasítás:
– Dobd le a bal horgonyt!
Ledobtuk. Ez úgy megy, hogy a féket kioldjuk, (a képen a piros "karika") és várjuk, hogy mikor elég, akkor megállítjuk. Ilyenkor a lánc már a fenéken fekszik, de a súlya húzza, tehát kell a jó fék.
Na, ez nekünk nem volt. Hiába feszítette a bósun és egy matróz, a ferrodol leégett róla, ami még volt rajta, és szikrázott a vas a vason… valahogyan sikerült. Ráhúzták a szorítócsavart. Mindkettejük keze, lába remegett az erőlködéstől.
Megjöttünk a horgonyhelyre.

Címkék

8-as (1) 9/11 (1) adriai_járat (1) advent (1) ajándék (1) Aka (7) alert (1) anekdota (1) Aqaba (1) áramkimaradás (1) Aranykapu (1) Ászár (2) asszonyverés (1) átverés (1) babgulyás (1) Balázs Géza (1) Bálint Gazda (1) bálnavadász nóta (1) Baltic Ice (1) Bejrut (1) Béla kaftán (9) Berkeley Castle (1) bikaviadal (1) Bilbao (1) biznyák (1) bizonyítványok (2) black gang (1) blogregény (1) Boldog Karácsonyt! (1) Bonzsúr Indonézia (1) botlek (1) Brunsbüttel (1) BUÉK (1) Buga Jakab (1) Bukarest (2) bulvár (1) bunkerolás (1) cégvezető (1) cékla (1) cickafark (1) citromillatú muskátli (1) Clancy Brothers (1) Clavigo (7) Cobh (1) Corvus J (1) Costa Concordia (12) Costa Crociere (1) cukkini (2) Czakó Gábor (1) csatornaágyás (1) cserépkályha (1) csicsóka (1) Csopak (2) Dagenham (1) Dávidházy András (1) de Ruyter (1) december (1) delfin (1) dinnye (1) distress (1) dongás (1) DSC (1) Dubliners (1) Duisbuirg (1) Dumbrody (1) duna tengerjáró (1) Duna tévé (1) Edmond (1) EPIRB (5) Erdély (1) értékmentés (1) esküvő (2) Ete (1) EU (1) évforduló (1) Fabiola (1) Farbi (1) Farfaraway (1) farsang (1) fatalp (1) favágás (1) fekvőrendőr (1) félmilliomodik (2) fészbuk (1) Fluvius Kft (1) fogászat (1) fokhagyma (1) forecastle song (1) forróság (1) fotó (1) Fölszállott a páva (1) francia (1) fröcsözés (1) futball (1) fűszernövény (1) Garay Béla (4) gémél (1) Genova (1) German Sky (1) GMDSS (3) görögdinnye (1) gyümölcs (1) gyümölcsnap (1) hajókatasztrófa (1) hajós (1) hajósbál (1) hajózás (1) Három királyok (1) havazás (1) házaló (1) Hévíz (1) hibajavítás (1) (1) hobbiparaszt (5) hobbyparaszt (5) hófúvás (2) hőség (1) Humber folyó (1) humor (4) húsvét (1) Inmarsat-C (1) internet (1) Írország (1) Isartal (3) Izland (2) JFK Dunbrody (1) (1) Johnny Cas (1) kacsa (1) Kalóztámadás (2) karácsony (5) katalógusfeleség (1) Kécza Sanyi (8) kemence (2) keresés (1) kert (2) kínaikel (1) Kisbér (5) kivándorlóhajó (1) KK_döntő (1) komposzt (1) kórus (2) Kossuth (1) könyvkiadás (2) Közelről (2) Krétai vagyok (1) krumpli (1) kukorica (1) kütyü (1) kvargli (1) Labuan (1) Lackics (1) Láng Gépgyár (1) Legendás hajósok (1) lelked rajta (1) lettem (1) Levi (1) Lyubov Orlova (1) M/S Bodrog (1) madár (1) madáretető (1) Magyar Nemzet Magazin (1) Magyarország szeretlek (1) mahart (8) Maláj (3) Marina di Carrara (2) Marseille (7) másodvetés (1) Mayday (1) mentés (1) mentőtutaj (1) Minarik László (1) Mini-Magyarország (4) Mini-Skanzen (2) MN Magazin (1) MOB (1) Moerdijk (1) Moha (1) mókus (1) Mostaganem (2) mr1 (2) ms radnóti (1) mustármag (1) műanyag palack (1) MV Clipper Caraibes (12) MV Humber (65) MV Kambo (14) MV Lys Carrier (2) MV Petra (40) MV President (13) MV Priwall (21) naan (1) Napló (219) nato (1) Navtex (3) New Ross (2) Niklas (8) Norbi (1) Norvégia (2) nosztalgia (1) novella (2) nyero (1) nyugdíjas_klub (1) óceánevezés (1) óceáni evezés (7) off hire (1) okostelefon (1) Oran (1) oregano (1) országok (1) Oslo (1) öntözés (1) összeütközés (1) padlizsán (1) Padua (23) palánta (2) Pancon 3 (23) paradicsom (1) patisszon (2) Pelyhecske (1) Pierre (1) pikírozás (1) Pireusz (3) pityóka (1) Plomin (4) pókháló (1) potyautas (3) president (2) president szarkeverés (1) pumping shanty (1) Rakonczay (8) rally (1) Rapid (1) Réde (1) rejtvény (1) Reményik László (1) Remlac (2) rendőrségi zsebkönyv (1) rendőrzsebkönyv (1) réni (1) Rijeka (1) Rotterdam (3) rubel (1) Santander (3) sárgabarack (1) sárgadinnye (1) SART (1) Sauda (1) Sex Bomb (1) shanty (8) Sharpness (5) shelter (1) Shogun (1) spanyolország (1) sport (1) statisztika (1) Strzemionego! (1) Sunndalsöra (1) Svelgen (3) Swarzanegger (1) Szavak a hullámok hátán (6) Székesfehérvár (2) szemüveg (1) szépségkirálynő (1) Szeremley Huba (1) szilva (2) szilvalekvár (1) szilveszter (2) Szingapúr (1) szótár (2) sztori (19) Szuezi-csatorna (2) T-Com (1) találkozó (2) tavasz (1) tél (2) tengeralatti kábel (1) Tengerészeti Világnap (1) Tengerészéveim (6) tengerésznóta (8) tengerésztörténet (1) tengeri körzet (1) térkép (1) Tisztás (1) TME (1) Tom Jones (1) tök (1) tört üveg (1) Tricolor (1) Trieszt (1) Tutajos (1) tűzdelés (1) újságcikk (1) Union Moon (1) univerzum (1) Valencia (1) Van Damme (1) városok (1) Vasas (1) Velence (1) Venezuela (2) Veperdi András (6) vészhelyzet (14) vetőmag (1) vicc (1) video (8) videó (3) vihar (1) virágok (1) Vitéz (1) Vitold (1) víznap (1) voltam (1) X faktor (1) zátony (1) zöldség (1)