2012. november 29., csütörtök

Jön az asszony karácsonyra..., nem jön..., jön..., nem jön... - MV Humber 47

Vasárnap, december 15. Gdansk.  Történelmi pillanat: 99.8 kg vagyok...! Ennek örömére ma többet ettem a szokottnál!
Hajnal óta zuhog a hó! Ez túlzás, mert nem is zuhog, hanem vízszintesen hordja a szél...
A raktárak nem a legjobb állapotban vannak. Sok a cukorfolyás, szivaccsal kell mosni, több helyen beázunk, ez a havazástól van... Mi lesz itt holnap reggel? Nagyon rosszkor jött, holnap jobb lett volna...
Jönnek a feleségek... Tegnap az eleknéni, ma H. Géza menyasszonya érkezett, pénteken Encsi, Szabolcs, a fedélzetmester felesége és két gyereke várható...
Ha a raktárakat átveszik, akkor Ninó pénteken szabadnapos lesz, úgy osztom be a szolgálatot, hogy a nappalosok egyike mindig szabad lesz... Így együtt várhatjuk az asszonykát és az ifiurat!

Hétfő, december 16. Gdansk. Hajnali négykor keltem, hogy elvégezzük az utolsó simításokat a raktárakon...! Hatra jöttek a surveyorok. Elfogadták a raktárakat, és nyolckor elkezdték a berakást...
Sajnos 100.5 kg voltam reggel! Ma nem eszem. Tegnap a nagy örömre többet ettem, mint várható lett volna...
Mégsajnosabb, hogy nagyon megy a berakás. Rossz esetben 4000 tonnát berakhatnak holnap reggelig. De azért vannak bíztató jelek is. Jön egy hajó, holnaputánra várják, amikor is elvisznek rakodókat tőlünk. Az idő se lehet mindig ilyen verőfényes! Most kell jól imádkoznunk...!
Beszéltem Encsikével. Szabolccsal mindketten betegek, otthon vannak. Ha tudnak jönni, akkor csak pénteken indulhatnak, ha jönnek. Ugyanis a rakodásról semmi biztos nincs, így minden előfordulhat, tehát csütörtökön újra hívom őket, akkor okosabbak leszünk... Lehet az is, hogy karácsony előtt kész leszünk, de az is, hogy az új évben indulunk...

Vásároltam, apróságok, semmiségek...


Néhány apróságot vettem: gázt az öngyújtómhoz, de kiderült, hogy rossz, így most vehetek egy újat... Vettem egy 8mm-es tisztító kazettát a kamerához, nem tisztítja, tehát szervizbe kell vinnem, mert más baja is van a lejátszófejnek... Többször betettem, de nem változott a kép...
Vettem három karácsonyi kazettát. Egy nemzetközi válogatást dupla album, és egy lengyelt. Megvan a "Cicha Noc", azaz a Csendes Éj lengyelül, a válogatáson is rajta van - ez csodaszép feldolgozás, angolul - , így most már 12 különböző változatban, illetve nyelven megvan ez a gyönyörű, kedves karácsonyi dal...
Három alsónadrág és hat pár zoknival is gyarapodtam...

Kedd, december 17. Gdansk. Majdnem háromezer tonnát raktak be, ez nem jó, de nem is rossz...
100.2 kiló vagyok...
Este kimentem, vettem egy olvasószemüveget, Ninónak jelképes karácsonyi ajándékot, és egy bögrét magamnak. Hatalmas iramban raknak...

Szerda, december 18. Gdansk. 99.9 kiló vagyok. Délben mondta a stivador, hogy a karácsony már biztos. December 24-én 15.00-ig kell átállnunk a másik rakpartra, és december 31-én 15.00-ig kell befejeznünk a berakást. Azt is felajánlotta, hogy telefonálhatok haza.

Változhat az utunk...!

(Látom már a hazautazást...?)Délután már éppen indultam volna az irodába, amikor házi feladatot kaptam: mennyi lesz a merülésünk, ha felveszünk még plusz ezer, kétezer vagy három ezer tonna cukrot. És Algéria se biztos, mert lehet, hogy Jordánia, Pakisztán vagy Sri Lanka lesz a kirakó! Sri Lanka lenne a legjobb, oda legalább egy hónap az út. A következő út végén, a kirakóból mennék haza...! Ez lenne az igazi karácsonyi ajándék! Azon felül, hogy Encsivel beszéltem, és ő legalább úgy örült, hogy jöhet, mint én!

Csütörtök, december 19. Gdansk. 99.5 kiló vagyok! Egész éjjel nem volt rakodás, mert esett az eső!
Sőt, reggel is csak annyit mondtak, hogy meghallgatják az időjárás jelentést és annak a függvényében jönnek rakodni. Mára már csak két ganget ígértek... Hál' Istennek, nem megy mégsem annyira, ahogy az első két napban látszott...
Írtam karácsonyi lapokat... Ma adom fel őket. A mai hírek szerint Jordániába, Aqabába megyünk.

Fedélzetmesterné a pácban...


Délután Cs. kiment telefonálni. Nagy sápadtan jön be.
- Mit mondtál te a feleségednek? - kérdezi. - Azt mondta az asszonynak, hogy nem biztos, hogy jönnek...!
Ezt nem értettem kristálytisztán. Ugyanis Encsivel megbeszéltük tegnap, hogy ma délelőtt megy megvenni a jegyet. Akkor meg miért ne jönnének? Ideges lettem, kimentem Romanhoz, a stivadorhoz, hogy telefonáljak haza. Egykor nincs otthon senki. Kettőkor nincs otthon senki. Háromkor Szabolcs felvette a telefont. Kiderült, hogy Encsike felsorolta a szokásos bizonytalansági tényezőit, de ehhez hozzátartozik, hogy neki semmit se lehet 100%-ra mondani. Jó, ebben van valami, mert mindig bármi közbejöhet... De ha egyszer megveszi a jegyet, akkor nem értem, hogy miért kellett a frászt hozni egy asszonyra, aki amúgy is retteg a leutazástól, most jön először hajóra. Azt nem szabadna ilyesmivel fárasztani. Persze az asszonykám nem tudhatta, hogy Cs.né hogyan fogadja a mondókáját, de ő teljesen kétségbeesve mondta a férjének, hogy nem biztos a leutazás.
Hozzá tartozik még az is, hogy ki tudja, ő mit mondott a férjének, és Zoli mit adott át belőle. Azért egy négyes láncon érkező: ő azt mondta, hogy amaz azt állította, hogy úgy hallotta - ez sose hiteles információ.
Egy a lényeg: szombaton 12:34-kor, ha minden jól megy, és nem jön közbe semmi, akkor lehet, hogy valószínűleg megérkezhet a kis feleségem és a kisebbik fiam is! Lekopogva bal kézzel alulról az íróasztal falapján, hogy a valószínűség még nagyobb legyen...!
Milyen jó lesz nekem holnapután! És Encsinek is, mert kipihenheti magát, szegény panaszkodott, hogy nagyon elfáradt, szeretne nagyokat aludni. Hát itt lehet!
Szegény P. Zoli...Körülbelül egy hete jelentkezett P. Zoli, hogy orvoshoz szeretne menni. Dolgozott a gépházban, végig térdelt, és később észrevette, hogy a térde bedagadt. Jól felpüffedt, de fájdalmat nem érzett. Azóta is dagadt volt, de mivel nem fájt, nem erőltette különösebben az orvost.
Ma délután bejött a kikötői doktor, megvizsgálta, csóválta a fejét... Érzéstelenítette, majd megpungálta. Leszívott egy hatalmas fecskendőnyi véres folyadékot.
- Azonnal haza kell mennie, és kivizsgáltatni - mondta Zolinak. Alapos, és sürgős kivizsgálás kell. Gondolom szegény hogy be lehet tojva. Márta a felesége mint az élőhalott jár-kél, falfehéren...

Péntek, december 20. Gdansk. Ma indulnak Encsiék, holnap érkeznek! A ma érkezett telex szerint Jemenbe, Hodeidába visszük a rakományt.
Gdyniába mentem...Reggel elektryczkára ültem és átmentem a Gdyniai Tengerészeti Főiskolába. Prof. Stupakot kerestem, mert R. barba megadta a nevét, telefonszámát, hogy ő szervezi a külföldiek részére a különböző tanfolyamokat.
A Főiskolán nem találtam. A Dar Mlodzierzy vitorláson volt, a háromárbocos iskolahajón. A szalonban találtam meg, kedves, szimpatikus úriember, aki gyengébben beszél angolul mint én. Ha ő is tanít majd, nem lesz probléma az angol nyelvű anyag megértésével. Felírta a címem, telefonszámom, és egy áprilisban induló tanfolyamra előjegyzett... Majd értesít, és elküldik a tudnivalókat. Azt mondta, lehetőség lesz az ARPA bizonyítvány megszerzésére is (10.000 tonnán felüli hajón kötelező a parancsnoknak, egy továbbfejlesztett, automatikus radar, mely képes a hajók valódi mozgásának meghatározására és ábrázolására is.
Ez után átmentem egy kimondhatatlan nevű captainhez, akik manővertanfolyamokat szerveznek Ilawában, kicsinyített modellekkel. 4600$ a tanfolyam díja! Lehet, hogy jövőre megcsinálom, ha van benne fantázia. Utána kell járnom, de valószínűleg a Seascotnál lehetne ezzel a bizonyítvánnyal hajózni parancsnokként...
Hazajöttem, és borzalmasan rekedt vagyok, fáj a torkom, köhögök, szúr a mellem és a hátam. Most Márta, a kápó felesége ellátott némi aszpirinnel, és "Jolmentivel", most kúrálom magam, hogy mire Encsike megjön, valamivel jobban legyek.
P. Zoli holnap hajnalban megy haza, este érkezik az új negyedik gépész...

Nem jönnek... (Miért nem szeret az Úristen...?)


Délután négykor bejött a stivador, és közölte, hogy a shipper (az árú feladója) őrjöng dühében, amiért délután elvittek egy brigádot egy másik hajóra. Minden túlórát fizet, négy ganget, éjjel-nappal, szombat és vasárnap. Karácsony előtt el kell mennünk!
Kénytelen voltam lemondani Encsiék útját. Szegény asszonyka nagyon sírt. (Én csak azért nem, mert hárman voltunk az irodában, ahonnan telefonáltam, tartani kellett magamat.) Ráadásul, Imre menyasszonya már elindult vidékről, így megkérte Encsit Imre (rajtam keresztül), hogy menjen ki az állomásra, és mondja el, hogy mi történt...
Sírni volna kedvem.
Amikor visszaértem, egy óra múlva elkezdett havazni, pedig az időjárásjelentés azt ígérte, hogy száraz lesz az idő karácsonyig. Ha még esne, akkor talán lejöhetnének, esetleg 23-án, amikor már biztos, hogy maradunk-e?

2012. november 20., kedd

Veperdi András emlékezései - 3. rész



Kezdő matrózélet

(m/s Tata, 1968-69.)


Amint az már a Behajózás című írásból is kiderült, 1968 júniusában kezdtem az aktív tengerész pályafutásomat a Tata nevű hajón. Nem voltam annyira zöldfülű kezdő, hogy ne tudtam volna, mi az új ember sorsa egy akármilyen zártabb közösségben. Ennek ellenére, mint abban az időben bárki mást, természetesen engem is értek lelki pofonok. A magyar tengerhajózás olyan szerencsés helyzetben volt akkor, hogy mindig sokkal többen jelentkeztek felvételre, mint amennyi ember kellett. Ebből adódóan könnyen odamondták bárkinek, hogy senki sem hívta őt a vállalathoz. Egyesek persze sokszor vissza is éltek ezzel, de így nagyon sok év távlatából visszatekintve, ez a módszer bizonyosfajta szelekciót is eredményezett.

Mindezek ellenére kissé naiv várakozással tekintettem a behajózásra. Na nem a kalandos könyvekből vett gyermeteg érzéssel, hiszen azon a koron már rég túl voltam, hanem valamiféle idealista elképzeléssel. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egy hajón sokféle ember kerül össze. Vannak közöttük lelkes, szakmaszerető egyének, de olyanok is, akik valamilyen kényszerű okból választották ezt a mesterséget. Mindkét csoportban akadtak viszont olyanok, akik mintha élvezték volna, hogy megkeseríthetik egy-egy kezdő életét.

Kezdjük mindjárt a matrózok munkáját közvetlenül irányító bócmannal. Vele alaposan kifogtuk. Idős, eléggé iszákos, de a munkáját értő, embergyűlölő hajcsár volt. Meg sem állhattunk előtte, még az úgynevezett öregmatrózok sem. Odáig rendben is lett volna a dolog, hogy gyors, pontos és jó minőségű munkát követelt, de dolgozhattunk bárhogy és bármennyit, neki az soha nem volt elég, vagy jó. Több mint fél év eltelte után hallottam tőle először némi elismerést, igaz azt is kissé ittas állapotban tette.

Az öreg méltó társra talált a chief személyében. Lévén a fedélzeti szolgálati ág vezetője, az ő hozzáállása sem könnyített sokat a helyzetünkön. Néha mintha versenyzett volna a bócmannal, hogy minél jobban kitoljon velünk.

Miért tartottunk ki? Nos, mindenki más és más okból. Sokan a megélhetés miatt, hiszen abban az időben egy tengerész, ha nem szórta el a pénzét, anyagilag nem járt rosszul. Igaz, az otthon dolgozók többségénél sokkal többet áldozott a magánéletéből a munkára, de az akkori gazdasági viszonyok között megérte. Mások pedig, és ide számítottam magamat is, összeszorított foggal próbálták meg átvészelni a nehézségeket valami távolabbi cél érdekében.

Kezdetben nappalos beosztásban dolgoztam reggel 8-tól 17-ig, egy órás ebédszünettel. Ez tulajdonképpen nem is volt rossz, hiszen az ember végigaludhatta az éjszakákat, és vacsora után szabad volt. A munkát persze nem lehetett éppen fehérkesztyűsnek mondani, de számomra ez nem jelentett újdonságot. Raktártakarítás, rakodás kiszolgálása, a manőverezéseknél a kötelek kezelése, valamint a soha véget nem érő rozsdakaparás és festés. B. Traven a Halál-hajó című könyvében írja, hogy az emberiség két csoportra oszlik. Az egyik csoport a parton a festéket gyártja, míg a másik elhasználja azt a hajókon. Azt azonban kifelejtette, hogy van még egy harmadik is, a kezdő matrózok csoportja, akik a festést megelőzően csak a rozsdát kaparhatják a hajó acéllemezeiről. Nos ebben sokan művészi tökélyre tettünk szert. Nem lett volna ez annyira rossz munka, ha nem halljuk állandóan a bócman kritikáját, hiszen az embernek közben nem kellett az agyát használnia, és nyugodtan ellehetett a gondolataival. Nem mondom, néha odaképzeltem a rozsdaverő kalapács alá hajcsárunk valamelyik porcikáját.

Később már festési feladatokat is kaptunk, de a felépítmény fehér részeit csak a már jóval nagyobb gyakorlattal rendelkező idősebb matrózok mázolhatták. Ha időnként a rossz időjárás miatt a fedélzeten nem lehetett dolgozni, akkor mindig valami zárt térben rendezkedtünk, pakoltunk és takarítottunk. Hárman voltunk újoncok a hajón, és amikor az első nagyobb hullámzásban elfogott bennünket a szédülés meg a rosszullét, a legszívesebben lefeküdtünk volna. Na erről szó sem lehetett. Szinte félholtan pakolásztuk az orrfedélzet alatti ponyvaraktárban a köteleket és ponyvákat, miközben az idősebbek jókat vigyorogtak rajtunk. A bukdácsoló hajó orra nagyokat liftezett, az áporodott szag pedig csak fokozta a rosszullétünket. Természetesen nem véletlenül küldtek oda dolgozni mind a hármunkat. Utólag persze az a véleményem, hogy így volt helyes, de akkor nagyon sötéten láttuk a világot.

Menetközben esténként, vacsora után feljártunk a hídra kormányozni tanulni. A hajót már az építéskor felszerelték robotkormánnyal, így menetben csak egyetlen ügyeletes matróz volt szolgálatban. Két idősebb matróz váltotta egymást hatóránként. Mi, a három újonc, egy-más után gyakoroltuk az iránytartást, amit kevés idő után sikerült is jól elsajátítani. A kormányzás persze nem ebből áll, hanem a különböző fordulásokból, de ilyenekre csak nagy ritkán adódott lehetőségünk. Emlékszem, milyen büszkén dicsekedtem a másik kettőnek, amikor ki kellett térni egy másik hajónak, és az ügyeletes tiszt utasításai alapján sikerrel végrehajtottam a dolgot. Nem tudom, más hogyan volt ezzel, de én élveztem, hogy egy kétezer tonna feletti vízkiszorítású, 1000 LE által hajtott tömeget irányíthattam. A dolog persze csak kezdetben töltött el ilyen érzésekkel, idővel az ember teljesen hozzászokott.

Akadtak azért kellemesebb időtöltések is. A szabad időnkben olvashattunk, társasjátékokat játszhattunk, vagy a forgatható asztali focival vívtunk nagy bajnokságokat, de a legjobban azt szerettem, ha összeült egy kisebb társaság, és az idősebbek a korábbi élményeikről meséltek. Az évek során a történetek legnagyobb részét sokszor és sok változatban hallottam, de akkor minden az újdonság varázsával hatott. Szerencsére a parancsnokunk nem volt egy idős, zárkózott ember, és sokszor leült közénk. Nagyon jól tudott mesélni, és élvezettel hallgattuk. Persze mások sem akartak lemaradni, és a dolog néha már münnhauseni jelleget kezdett ölteni. Egy biztos, az ilyen esték nagyban hozzájárultak a személyzet hangulatának javításához, illetve ahhoz, hogy mi újoncok jobban elviseljük a sokszor sanyarú sorsunkat.

Legnagyobb jutalmunkat azonban a kikötők jelentették. A Tata bizonyos okokból nem járt a Fekete-tengerre, hanem a földközi-tengeri kikötőket kereste fel az Adriáról. Az első magyar hajó volt, amely a háború után megfordult Spanyolországban. Mi a második spanyol út elején szálltunk be Rijekán. Érthető módon nagy izgalommal vártuk a valenciai érkezést. A szabadidőnkből amennyit csak tudtunk, kint töltöttünk a városban, jóllehet a pénzünk csak minimális dolgokra volt elegendő.

Mint már említettem, a parancsnokunk szívesen leült közénk beszélgetni. Sokszor úgy forgattuk a szót, hogy az érintett városokat vagy országokat említettük, mire legtöbbször nagy előadásokat tartott azok történetéről, nevezetességeiről és látnivalóiról. Igen olvasott és tájékozott ember volt, mi pedig mindig szívesen hallgattuk. Megfigyeltem, hogy ezeken a „szeánszokon” a chief, a bócman, a kápó és a szakács kivételével szinte mindenki részt vett, aki szabad volt. Egyszer érdekes dolgokat mesélt a bikaviadalok koreográfiájáról és a résztvevőkről. Az egyik utunkon néhányan el is mentünk megnézni egy ilyen „bikameccset”. Minden előzetes felkészülésünk ellenére sem tetszett valami nagyon. Először is, a bikának nincs semmi esélye a túlélésre. A spanyolokat viszont sokszor az őrjöngésbe kergette a matador néhány balett táncosi mozdulata, amikor egészen közel maga mellett vezette el a bikát a mulettával, de mi, azon kívül, hogy elismertük a dolog veszélyeit, nem tudtuk olyan nagyon értékelni ezeknek a mozdulatoknak a szépségeit. A másik pedig az, hogy mielőtt sor kerülne a végső, halálos összecsapásra, jönnek a lovas picadorok és egy hosszú nyelű lándzsával addig szurkálják a szerencsétlen állat nyakát és gerincét, míg az igen legyengül. A matador dolga ezzel jóval könnyebbé válik, persze csak viszonylagosan.

Teltek-múltak a hónapok, és egyre jobban belejöttünk a fedélzeti munkákba. Két idősebb matróz hazament és jobb híján engem osztottak be a 0-6-os őrségbe. Ez szinte kitüntetésnek számított, és örültem is neki. Éjféltől reggel hatig a hídon voltam, mint figyelő az ügyeletes tiszt mellett. Szükség szerint kávét főztem, vagy a watchman kajának nevezett éjszakai pótlékot vittem fel neki. Déltől este hatig újból szolgálat, melynek során a híd közelében, a csónakfedélzeten kaptam munkát, hogy ha kell, az ügyeletes tiszt könnyen elérjen. Ez az időbeosztás azt jelentette, hogy már csak napi négy órát kellett a fedélzetmester árgus szemei előtt dolgoznom. A kikötőben is ezt a fajta őrséget adtuk, ugyanis akkor még nem érdekelte a Központot, hogy az embereknek így minimálisan napi négy túlórája keletkezett, ami 84 órás munkahetet jelentett, hiszen a vasárnap is munkanapnak számított. Ehhez hozzájött még a sokszor munkaidőn kívülre eső indulások, érkezések, raktártakarítások, rakománykötözések ideje, melyek következtében a túlórák száma jócskán megnőtt, de ez sem izgatott senkit. Kivéve néha az érintetteket, hiszen azért jó lett volna pihenni is egy kicsit.

Emlékszem, december második felében Rijekán deszkát rakodtunk Barcelonának. A rakomány nem fért be a raktárakba, és a fedélzetre is jutott belőle. Nem volt annyi, hogy egyetlen halomban berakják a fedélzetre és a raktártetőkre, hanem külön megrakták a fedélzetet a mellvéd és a raktártetők magasságáig, majd külön a raktártetőkre is került belőle. Reggel hatkor szemerkélő esőben kezdték a rakodást, mi pedig ahányan voltunk, hordtuk az acélsodrony köteleket, sekliket , kampókat és húzócsavarokat. Először a rakomány alá készítettük elő a kötöző anyagokat, majd a deszkák között igazgattuk azokat. A rakodómunkások délelőtt tízre be is fejezték a munkájukat, és ekkor jöttünk mi. Le kellett kötözni az egész deszkahalmazt, amit csak részletekben lehetett megoldani. A decemberi eső egyre jobban rákezdett, mi pedig a cégünk által esővédő ruhaként adott, valódi csatornapucoló szereléseinkben dolgoztunk. Az igaz, hogy a rendkívülien merev, vastag gumiruházat remekül védett az esőtől, de azokon a rettenetesen szűk helyeken nem lehetett benne mozogni. Egyszerűen képtelenek voltunk így dolgozni, és sorban le is vettük. Persze nagyon hamar átáztunk, de legalább tudtuk tenni a dolgunkat. A hajó amúgy indulásra készen állt, csak nekünk kellett befejezni a kötözést. Az ebédet negyedóra alatt elintéztük és a bócman már azzal sürgette csapatot, hogy ez nem üdülőhajó, menjünk már dolgozni. Korán beesteledett és villanyfény mellett fejeztük be az egészet úgy este nyolc tájban. Fél óra múlva már indultunk is. A manőver utáni elpakolással végezve, tettünk még egy utolsó körutat, és utána húztuk a fedélzeti rakomány húzócsavarjait. Tíz óra tájban már mehettünk zuhanyozni, majd lefeküdni.

Az Adriáról kiérve a Messinai-csatornán áthaladva Szardínia és Korzika közé vettük az irányt, és ekkor nagyon elromlott az idő. A Tata annyira bukdácsolt és hánykolódott, hogy a robotkormány nem bírta tartani az irányt, így át kellett térni a kézi kormányzásra. A fedélzeti rakományt naponta többször ellenőriztük, nehogy elszabaduljon a felcsapó hullámoktól. December 24-én délután a Korzika és Szardínia közötti Bonifacio-szoroshoz érve, az időjárás előrejelzés annyira rossz volt, hogy megálltunk egy kis öbölben. Vagy másfél napig álltunk horgonyon, majd a Szoroson áthaladva kihajóztunk a Lion-öbölbe (Az öböl neve Gulf of Lion, de sok helyütt Gulf of Lions, mi a Wikipédia elnevezését fogadjuk el - szerk). Itt azután újból elkapott a vihar. A féljobbról érkező hullámok néha úgy megdöntötték a hajót, hogy azt hittem, már sohasem egyenesedünk fel. Emiatt szembe kellett fordulni a széllel és csökkentett erővel hajóztunk Barcelona helyett nagyjából Marseille felé. Nem sokat haladtunk előre, és szinte majd-nem egy helyben bólogattunk, miközben a hajó orrán átcsapó hullámok teljesen elborították a fedélzetet és a rakományt. Csak a daruszárakat tartó ún. A-idom magasodott ki a vízből. Napközben általában kétszer meg kellett vizsgálni a kötözések állapotát. Ez sem volt teljesen veszélytelen feladat, annak ellenére, hogy a hajó ilyenkor teljesen lelassított és így nem kaptunk akkora hullámokat.

Harmadik nap a vihar annyit csillapodott, hogy már Barcelona felé tudtunk fordulni és 29-én meg is érkeztünk a kikötő elé. A révkalauz azonnal kijött értünk és hamarosan ki is kötöttünk a több kilométer hosszú hullámtörőgát belső oldalán. A hajó kisebb károkkal megúszta az egészet, csak az orrfedélzet alatti ponyva és kötélraktárba folyt be a víz. Amikor a bócman kinyitotta a fedélzetre nyíló vasajtót, az odabent összegyűlt, majd egy méter magas víztömeg kizúdult, és hanyatt lökte az öreget, aki nagy káromkodások közepette tápászkodott fel a mocskos vízáradatból. Legszívesebben hangosan röhögtünk volna a komikus látványtól, hiszen legszebb öröm a káröröm, de hát nem mertünk. A bócman elordibált még néhány utasítást, majd eltocsogott hátra átöltözni. Ez reggel történt, de csak délben került elő eléggé ingatag állapotban, mivel bánatában bedöntött vagy két üveg bort.

Ezt követően némileg javult a helyzetünk, ugyanis az öreg látta, hogy a csapata dolgozik, akár az igavonó állat, és megritkultak a pocskondiázó megnyilvánulásai.

2012. november 18., vasárnap

Gdanskban, mínuszban, papucsban... MV Humber 46.

Kedd, december 10. Balti-tenger, Gdansk, horgonyon. Mindössze tíz órás az út... Reggel hatra meg is érkeztünk.

Tegnap este kiborult a bili...


Rakott káposzta volt vacsorára - állítólag, ugyanis én régóta nem vagyok e kérdésben illetékes - , és ehhez tejfelt adtak. A rádiós-gazdasági tiszt 8 dl. tejfelbe beleöntött négy deci vizet, és volt pofája kiadni így. Rettenetesen felháborodtak... És ez az ökör, tette azt akkor, amikor van ötven liter tejfel a hajón. A barba megmondta neki, hogy ez az utolsó dobása, legközelebb megy haza. (Azt hiszem, sajnos, csak a szája jár neki is...) Mindenki felháborodott azon is, hogy a tésztás napokat kivéve, egy csomó tésztát akar etetni a hajóval. Ő szereti, mondta, de hát ez kit érdekel?
Az, hogy angolul nem tud, az a legtermészetesebb, és mindenhez alig konyít... Hogy mennyire korlátolt, az abból is látszik, hogy eldicsekedett kétszer is:
- A Mahartnál elküldték pszichológushoz, mert nem alkalmas erre a munkakörre.
- H.G. parancsnokot teljesen kiakasztotta, és az lehülyézte
Nekem hajbókol, és ettől irtózom, libabőrös leszek. Lefelé pedig szívességet tesz, ha valamit megcsinál, ami a dolga... Nekem lehozná a kabinba amit rendelek - de nem élek vele - másnak nyitvatartási időt ír ki, és nem ad ki semmit időn kívül...!
Buta: nem képes egy táviratot lemásolni. A barba már nyomtatott nagybetűkkel írja, de képtelen megbirkózni a feladattal. Egy telex leadása legalább egy óra. Ma "elfelejtette" leadni az érkezési táviratot. No comment! (Egy jó rádiós már álmában is tudja, mikor milyen hivatalos távirat megy...). Nekem ma beírt a deklarációmba egy plusz komputert, mert "nem vette észre", hogy a deklaráció első sorában ott van... Jól néztem volna ki, ha keresik rajtam!
Hogy tudta ez az ember nyugdíjig kihúzni ebben a munkakörben...?
Távirat jött Mr. Bott-tól, hogy a raktárakat csak söpörjük, mert zsákolt cukrot rakunk be. A kirakóról nincs hír, mert mint írta: számtalan variáció van még... Így ma söpörtük a cukrot. Magába szívta a légköri párát, összegyűlt a szirup a raktárban, nem lehet söpörni, kenődik, borzalmas. Állítólag holnap 11 óra körül bemegyünk, és délután háromkor kezdjük a berakást. Kész csoda lesz, ha elfogadják a raktárakat...

Szerda, december 11. Gdansk, horgonyon. Hát... mit mondjak? Azt hiszem, ennél borzalmasabb hír nem jöhetett volna! Algériában rakunk ki...! Ha fél évvel megússzuk a kirakást, akkor szerencsések vagyunk! Hogy ez a Mr. Bott minden szarba így bele tud tenyereltetni minket! Őrület... Mikor tudok hazamenni? Mert Algírból semmi esetre se, ott a világ kincséért se lépek partra, csoda lesz, ha nem bolondulok meg...! Az hogy ott szálljak repülőre, az egyszerűen lehetetlen! Nem teszem meg azt a szívességet, hogy egy jöttment, rohadék állat packázzon velem, kiröhögjenek, és izzó gyűlölettel vegyenek körül, csak azért, mert fehér vagyok... Ez persze nem jelenti azt, hogy most én fröcsöghetek az arabokra, de ők rám nem! Ugyanis csak az algériai fanatikus muzulmánokkal van baj... Ők ölik indokolatlanul a fehéreket, ők lázítanak, ők a gyilkosok... És most oda kell mennünk!
Estére kikötöttünk. Karácsony, 24-e előtt be akarják fejezni a hajót. Majd meglátjuk... Pedig milyen jó lett volna, ha lehívhattam volna az asszonyt...

Csütörtök, december 12. Gdansk.

A raktárakat nem fogadták el...

Reggel hétre megjöttek a surveyorok, és ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, visszadobták a hajót. Száraz és tiszta raktárak kellenek... Ezt persze mi tudjuk, de Mr. Bott akarata volt, hogy így jöjjünk ide. Na, most itt vagyunk! Ez jó?
Pénzünk még nincs, ezzel nem foglalkozik a barba... Nincs semmi apró a hajón, ezért nem tud fizetni. Tegnap az ügynök megígérte, hogy hoz be aprót, de erről semmi. Ma abban fáradozunk, hogy kimossuk a raktárt, szerezzünk söprűt, rongyot a feltörléshez, béreljünk melegítő ventillátort, hogy a raktárak kiszáradjanak... Még egy normális vízhatlan ruha sincs a hajón. Megrendeltük, mire befejezzük, talán megjön... Haza kéne menni, már idegesít a hajó: a csak nincs, és mi vagyunk a hülyék... Már elég nehéz vidáman felfogni...
Kimenni se tudok - a pénz miatt - , hogy szabaduljak a gondoktól... Klaipedán legalább ott volt a tengerészklub, és napi négy-öt dollárból jól éreztem magam. Viccek, ma hallottam a szakácstól...

Kopognak a rendőr ajtaján. Kiszól:
- Ki az?
- Én...!
- Ééén...?!

A gazdag ember kérdése: Miért görbe a banán?
A szegény emberé: Miért? Görbe a banán?

A banán jó a látásra...
Láttál már szemüveges majmot?

A kutya kedvence a fokhagyma!
Hogy egy kevéshez hozzájusson, képes megenni egy egész szál kolbászt...!

Telefon haza...

Este hét után kimentünk, hogy telefonáljunk. Cs. Zoli és a fia azért, hogy a feleséget, gyereket, menyasszonyt lehívják kikötőire, én szintén az otthon maradt "maradékot" akartam lecsalni. Taxiba ültünk, 30 zlotyért be is vitt... Érdekes, vissza tizenöt ötven volt csak. Netán otthoni taxis vitt ki a városba...?
A pályaudvaron kerestünk telefont. Sok van, mind foglalt, és elég gyengén muzsikálnak. Nem tudják jól leolvasni a telefonkártyát, nem hall a központos... Vagy fél kilenc is elmúlt, mire beszéltem a központtal. A hívókártyám letiltva... Azt hiszem azért, mert amikor kiváltottam, még nem íratták át Lugossyék a telefont a nevükre, és én onnan kértem az áthelyezést, de ez komplikált, csak én értem, a Matáv csak néz mint a barom...
Encsike nagyon sopánkodott, hogy karácsony előtt elmegyünk Gdanskból, így nem jöhet le kikötőire, pedig olyan nagyon jó lett volna együtt tölteni a karácsonyt!
- Akkor gyere! - mondtam, és ő szegény nem akart hinni a fülének, amikor elmondtam, hogy nagy valószínűséggel csak az újévben fejezzük be a berakást! Ugyanis a Jóisten velünk van, és azért nem fogadták el a raktárakat, hogy nem mehessünk el karácsony előtt, és ők lejöhessenek kikötőire!
Ha minden jól megy, akkor jövő héten pénteken érkeznek... Remélem, a pénteki órát el tudja cserélni, és Szabolcsot is elengedi az iskola...

Péntek, december 13. Gdansk. Reggel hatkor folytattuk a raktártakarítást, szépen szárad a raktár, pedig melegítős ventilátorokat is rendeltünk, lehet, hogy nem lesz rájuk szükség... A mosóvizet nem dobhatjuk ki, ezért várjuk a tartálykocsit, amelyik elviszi a vizet...
Tegnap láttam Computer World üzletet, kimegyek, és megnézem, hogy tudok-e venni printert... Minden az ártól függ!

Szombat, december 14. Gdansk. Ma kimentem Wrzeszczbe, ez Gdansk és Oliwa között van, de hát ezeket a városokat nem lehet szétválasztani, annyira egybeépültek. A 15-ös villamossal tizenöt megálló a kikötőtől... Seprűt kerestem a raktártakarításhoz, mert természetesen Klaipedában partvisokat küldött az Asal (a görögök), mert az a legolcsóbb... Végigjártam egy csomó üzletet, végül egyben találtam négy darabot, nem is ez a csoda, hanem az, hogy az utcán többen megállítottak, hogy hol vettem. Mert már ide is betörtek a nyugaton közkedvelt, használhatatlan, de szemre tetszetős ócskaságok...
Sok üzlet van, bevásárlóközpontok egymás mellett, de a választék közel azonos... Talán olcsóbb mint otthon, de lehet, hogy csak látszat, és a jó holmik itt is drágák.
Bejártam vagy tizenöt komputerüzletet, és mindenütt ugyanazt a választékot találtam. Árban pontosan annyi egy nyomtató, mint Klaipedán volt... valószínűleg hétfőn megveszem, mert nem tudok nélküle létezni.

Hogy én milyen marha vagyok...!

Ugyanis mikor kimentem kissé szórakozott voltam... A villamoson ülve arra eszméltem, hogy fázik a lábam. Huzat van, gondoltam, és ebbe bele is nyugodtam volna, ha nem nézek a lábamra... Papucsban voltam! Kissé avantgárd viselet a télikabáthoz, mínusz két fokban, de hát itt is vannak csudabogarak, nem nagyon lógtam ki közülük...
Amikor bejöttem, elmeséltem, jól kiröhögtek, de Levente a harmadik gépész, és a fedélzetmester mondták, hogy látták, és csodálkoztak, de nem akartak szólni, mert hátha...
De hogy "mit hátha", arra nem tudtak értelmes magyarázatot adni!
Meghozták a raktárventilátorokat, most két napig fűtjük, szárítjuk, söpörjük, és majd hétfőn kezdjük a berakást.
Nagyon várom Encsikét és a kisebbik fiamat!

2012. november 15., csütörtök

Őmaharadzsasága, a révkalauz

Kécza Sanyi sztorija
  Jártak már Indiában? És Calcuttában? Nekem megadatott mindkettő, na, nem olyan sokszor, talán négyszer, nem voltam mindennapos vendég a szubkontinensen. Kiemelnék egy apróságot ottani élményeim közül, egy érdekes figurát mutatnék be önöknek.
   Némi magyarázattal is szolgálnék, előzetesként, hisz’ nem voltak olyan sokan a tengerészek, mint ahogy az ismerőseimet végigböngészve tűnne, akadhatnak civil olvasók is. Tehát a révkalauz, vagy, ahogy mi használtuk a szót, a pilot. Ő az, aki a parancsnok segítője, hogy kikötőbe irányítsa a hajót.  Ismerve a helyi sajátosságokat, tanácsaival látja el a kapitányt, kalauzolja be a biztos révbe. A lényeg itt a tanácson múlik, a felelősség marad a hajó parancsnokáé, a pilot csak segítő lehet, még ha sokszor úgy is tűnik, ő irányítja a hajót a kikötésnél, indulásnál.
   Kis motorosával ott várja a nyílt vízen a hajót, felkapaszkodik a kötélhágcsón, majd a felsietve a parancsnoki hídra beszéli meg a barbával a kikötés hogyanját, mikéntjét.  Teszi ezt minden körülmények között, csendes, nyugodt vízen, de akár tomboló viharban is, az éj sötétjében, szakadó esőben, vagy sűrű havazásban. Nagy szakértelmet kívánó feladat. (Manapság már nem ritkaság, hogy helikopter szállítja a hajóra a pilotot, az én időmben ez még nem járta.)
 Hooghly folyó  Vannak olyan kalauzok, akik folyókon adnak segítséget a hajóknak, ahol a kikötő mélyen a szárazföld belsejébe települt, mint esetünkben a calcuttai, ami mérföldek tucatjaira volt található a Hooghly folyó torkolatától. Tehát adott a helyszín, kezdődjék a mese.
   1976 nyarán igyekeztünk Calcuttába, hogy mákgubó rakományt rakodjunk, hollandiai rendeltetéssel. Ady volt hajónk neve, ha éppen valakit ez is érdekelne. Napsütéses, meglehetősen meleg napon érkeztünk a folyó torkolata elé – meleget írtam? Hát az bizony kevés arra a hőségre, ami ott fogadott bennünket! Azaz nem is annyira volt sok az a talán negyven fok, de a pára… gőzt lélegzett be az ember, ha éppen levegő után kapkodott. Monszun előtt voltunk, az adta az időjárás jellegét.
   Tehát megérkeztünk a folyó torkolata elé, lassítottunk, és hamarosan feltűnt a pilotboat, hajónk mellé kanyarodott, hogy kalauzunk felkapaszkodhasson a fedélzetre. Egy turbános, hófehér egyenruhás alak lépcsőzte végig a hágcsót, és lépett a fedélzetre.  Mint egy maharadzsa! Hófehér egyenruhát mondtam, és tényleg, azon az uniformison piszokfoltnak nyoma sem volt! Ropogósra keményített, rövid ujjú ing, a fekete váll lapon ott díszelgett a négy arany csík, jelezve, hogy viselője kapitányi beosztást tölt be; hófehér sort, gondosan élre vasalva, fehér térdzokni, fekete félcipő – az uniformis még őrizte a brit hagyományokat. De a lényeg a fejfedő volt: a turbán! A szikhek jellegzetes fejfedőjét viselte, gondosan felcsavarva, fordított „v” alakot formázva takarta hajzatát. Középtermetű, testes úriember fogott kezet a rá várakozó ügyeletes tiszttel, arcát teljesen beborította fekete szakáll, csak az élénken csillogó szemek, s hófehér fogsor villant ki a tekintélyes mennyiségű szőrzetből. Kis pánt szorította az álla alá a szakáll zuhatagot, formát adva a nemes arcnak. Volt valami a megjelenésében, valami fenséges, mintha egy indiai nábob tette volna tiszteletét a hajónkon. Így indultak be kísérőjével a felépítményben, figyelemre se méltatva a mögötte a cipekedő matrózt, aki a révkalauz bőröndjét cipelte, mert bizony nem pár órás útra készült a jóember. Messze volt az a kikötő, még egy éjszaka is belefért a felfelé menetbe, kellett hozzá a személyes holmija is, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. A hídon kezet szorított a barbával, pár szóval megbeszélték a hajó sajátosságait, tájékozódott, s tette ezt szinte akcentus nélküli, irodalmi angolsággal, ami oly ritkán sajátja a pilotoknak. Belepislantott a radarba, végig távcsövezte a partot, szólt pár szót a vhf-en, majd kiadta az első utasítását: Half ahead!. Még odaszólt a kormányosnak: stedy as she goes, majd betelepedett a barba székbe, onnan szemlélte a folyótorkolat forgalmát.
Jómagam délután négykor találkoztam vele, akkor léptem szolgálatba, váltottam az előző kormányost. Rövid átadás-átvétel, hogyan viselkedik a hajó, merre húz a kormány, mire figyeljek, hogyan dirigál a pilot – nagyon jól, érthetően – fűzte hozzá kollégám; majd az útirányt bemondva átadta a kormányt. Már jócskán bent jártunk a szárazföldön, a piszkossárga színű folyó élénk forgalma nehezítette meg a dolgom. Hajók igyekeztek a kikötő vagy a tenger felé, kompok keresztezték utunkat, apró vitorlások úsztak ismeretlen céljuk felé. Néha feltűnt egy-egy szénás szekér – na jó, inkább csónak, hisz vízen jártunk –, a petrence rudakkal megszélesített bárkákon sárgálló szénboglyák színesítették a folyó világát. Akadt dolgom elegendő a kormány mögött. Pilotunkat mindez nem zavarta, semmi nem zökkentette ki nyugalmából, higgadt vezényszavaival irányított, jelölte meg az útirányt, adott utasítást a géperőre, látszott, igencsak értette a dolgát. Keveset szólt, csak ha szükségesnek találta, hagyta, hogy tegyem a dolgom. Teáját szürcsölgette, néha kiment a repülőhídra, onnan pásztázta végig a folyót. Szóba mindössze a parancsnokkal elegyedett, vele tartotta egyenrangúnak magát, mi csak úgy ott voltunk, hogy kiszolgáljuk fenségességét. Nyugalmat árasztott, hangját nem emelte föl, akkor sem, ha éppen egy öngyilkosjelölt csónakos keresztezte utunkat, méterekkel a hajó orra előtt. Két óra múltával leváltottak, kollégám állt a kormány mögé, ő folytatta tovább a kormányzást.
   Éjszakára megálltunk, horgonyt dobtunk a folyó közepén, ott vártuk ki a reggelt a továbbhaladáshoz. Pilotunkat elszállásoltuk a kabinjában, reggel hatra kért ébresztőt. Az ébresztőhöz reggeli is dukált, teát, tejet, pirítóst, vajat, s dzsemet kért, ezzel a tálcával a kezemben kopogtattam be hozzá.
– Come in! – hangzott az ajtó mögül. Az ágyban fogadott, intett, tegyem le a tálcát. Pillanatra végigmértem: haja a derekáig ért, kócosan, ahogy kiszállt az ágyból, szakálla is valahol a köldöke táján végződött, csak egy kis ágyékkötő fedte nemesebb szervét. Felcsatolta karperecét, még rákérdezett, minden rendbe van-e, készen vagyunk az indulásra? A tőlem telhető legjobb angolsággal válaszoltam, és siettem föl a hídra, hogy kéznél legyek. Félóra múlva megjelent őmaharadzsasága, toalettje immár tökéletes volt, üdvözölte a parancsnokunkat, majd intett, húzzuk a horgonyt, és ismét útnak eredtünk. A forgalom, ha lehet, még a tegnapinál is a kaotikusabb volt, közeledtünk a városhoz, de ez sem rendítette meg nyugalmát. Így érkeztünk a kikötő elé, az első zsiliphez. Ott várt már a másik pilot, aki a kikötőbe kalauzolt be minket. Az a révkalauz már nem volt maharadzsa, egy alacsony kis izgága ember volt, nélkülözve előző kalauzunk minden fenségességét. A két pilot hosszas beszélgetésbe bonyolódott, tették angolul, nagy meglepetésemre. Az volt a közös nyelvük. Hosszas és bonyolult manőver után – meg kellett fordítani a hajót, farral húztak be a vontatóhajók a kikötőbe álltunk part mellé ideiglenesen, míg felszabadul a rakpartunk. Itt köszönt el maharadzsánk. Barbánkkal kezet rázott, nekem csak egy biccentés jutott – némi folt esett fenségességén, mikor az ajándék karton Marlboró mellé még kért egy üveg whiskyt, majd mindkettőt bőröndjébe süllyesztve távozott, a bőröndje cipelését rám hagyva.
   A parton ott várta egy ősöreg Hillman taxi, még visszaintett, és elhajtatott, mi meg indultunk tovább a rakpartunk felé, immár egy másik révkalauz irányításával.   
Pilot = révkalauz
Barba = parancsnok
Half ahead = félerő előre
Stedy as she goes = így irány
Vhf = rádió adó -vevő

2012. november 10., szombat

Veperdi András emlékezései - 2. rész

Behajózás


(m/s Tata, 1968.)


Rijekába vonattal kell megérkezni. Legalábbis a tengerrel való találkozás elé nagy várakozással tekintő szárazföldi magyarnak. Aki az autópályán közelíti meg a várost, szinte nem is látja a tengert. A Rjecsina folyócska szurdokán átbújva elhalad a Trst várával megkoronázott sziklafal alatt, majd a holtág melletti Fiumara úton a piros, városi buszokkal zsúfolt Jellasics téri buszállomáshoz érkezik. Innét gyalog két perc a kikötő sarka, de ez már nem a tenger, hanem a rijekai kikötő személy és halászhajóktól nyüzsgő csücske.

A vonat, az más. Amikor Fuzsine állomása után elkezd leereszkedni a hegyekből az ember szinte már várja, hogy mikor pillanthatja meg a tengert. És akkor hirtelen, számtalan kanyar után, egyszerre csak a sziklák és a bozót közül kivillan valami kékség. Pár perc múlva már jóval szélesebb látvány tárul az ember szeme elé. Ha nem túl párás az idő, akkor élesen kirajzolódnak Krk szigetének kopár sziklái és a közelebbi partvonulat zöldebb dombjai. Jobbra elöl a bakari öböl bejáratánál magasodó piros-fehér csíkozású kémény jelzi az olajfinomítót. Azon túl pedig ott a kékes víz, ami már a tenger, vagy legalábbis a rijekai öböl. A vonat szédítő szerpentineken lefelé kanyarogva közeledik a bakari öbölhöz, mely bejáratának innenső oldalán a krajlevicai hajójavító üzem mellett feltűnik a Frangepán vár négyszögletes alakja. A lehúzott ablakon beárad az állandó fékezéstől felmelegedett tengelyeken pörkölődő olaj szaga. A tenger látványa és az égett olajszag régi emlékeket idéz. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy álltam az ablaknál és izgatottan bámultam az akkor még ismeretlen tájat és a tengert, leendő munkahelyemet. Kezdő tengerészként Rijekán szálltam be az első tengeri hajómra. Azóta sokszor jártam erre, de soha nem untam meg ezt a látványt. A vonat tovább ereszkedik és elhalad a martinscsicai öböl mellett. Lelassít, sőt valami jelző miatt egy rövid időre teljesen meg is áll. Pontosan a hajójavító épületei fölött. Két ízben is voltam itt több hónapos nagyjavításon. Másodjára 1971 nyarán a Dunaújváros nevű hajóval. A sólyapálya melyre akkoriban a hajónkat kihúzták, már régen nincs meg, viszont az öböl tele van javítás alatti, vagy javításra váró nagy hajóval. A túlsó oldalon még mindig fehérlik és vöröslik a hegy oldala, ahonnét a 19. század második felében a köveket bányászták a fiumei kikötő építéséhez.

A vonat meglódul és beér a házak közé, ahonnét néhány pillanatig látni lehet az újabban épült konténer kikötőt, majd a susaki, a volt Baross kikötőt és végül a nagy kikötőt. A távolban sötétlő hegyek közül kimagaslik az Ucska (Monte Maggiore), szemben pedig kékesen rajzolódik ki Cres szigete. Ezután minden eltűnik, átfutunk egy alagúton és pár pillanat múlva a város szívében a platánsoros utat keresztezve, befutunk az állomásra.

Igen. Itt kezdődött a tengerészélet 1968. június 5-én, amikor pontosan déli tizenkettőkor megérkeztünk ugyanerre a pályaudvarra. Nem akartuk a csomagjainkat végigcipelni a hálókocsi szűk folyosóján, így Tomival leszálltunk és leszedtük az ablakon át kiadogatott holmikat. Azután Pali és Gabi bácsi, az idősebb III. géptiszt is csatlakozott hozzánk. Mi, a három deckboy, kissé tanácstalanul néztünk körül, míg az öreg gépész gyakorlott szeme azonnal kiszúrta a minket váró III. tiszt (és egyben rádiós) testes alakját.

- Fiúk! Ott az Andor! - integetett a mosolygós ember felé. Felcihelődtünk és kivánszorogtunk a peron szélére. A kölcsönös bemutatkozások után Andor így szólt.

- Egyetlen taxi nem lenne elég, így hát egy hordárt fogadtam a kocsijával. Húsz dinár lesz. Rendben?

- Persze, Andorkám - felelte Gabi bácsi és kihurcolkodtunk az állomás előtti térre, ahol valóban ott állt egy hosszú, kétkerekű targonca, mellette egy kékköpenyes, szikár, erősen borostás idős ember. Felpakoltunk majd elindultunk.
- Do Luka Susak, motor brod Tata. (A susaki kikötőbe, a Tata motoroshoz) - adta meg a III. tiszt az útirányt az öregnek.
Végigballagtunk a platánok szegélyezte úton, majd a teherkikötő bejárata előtti buszpályaudvarnál lekanyarodtunk a part mellé. Izgatottan nézelődtünk. A part mellett kisebb-nagyobb személy- és halászhajókat láttunk kikötve.
- Nézzétek! Itt egy bárhajó! - mutatott egy kisebb méretű fehér személyhajócskára Tomi.
Valóban egy hatalmas BAR felirat virított az oldalán, felette pedig a neve „BARBA RUDE”.
- Ezen még strip-tease is van - tájékoztatott bennünket némi fensőbbséggel a III. tiszt.
- Akkor majd megnézzük - reagált Pali.
- Ha van rá elég pénzük - kontrázott Gabi bácsi -, mert nem éppen olcsó hely.
Tovább cammogtunk és időként besegítettünk az öreg hordárnak, mert a kocsija nehezen gördült a nagy macskaköveken. Néha akkorákat döccent, hogy attól tartottam, mindjárt szétesik. A parton barnásra rozsdásodott kikötőbakok helyezkedtek el egymástól szabályos távolságokra. Az egyik tetején a következő feliratot vettem észre: „Skull Mátyás Vasöntödéje 1914.”
- Ezt még a magyarok hagyták itt - jegyeztem meg némi büszkeséggel.
- Így van - helyeselt Andor. - Odébb pedig olyan feliratot láthat, hogy „Mattheo Skull 1924”. A derék Mátyás még az olasz érában is működtette a vasöntödéjét. - (Azóta egy szakavatott történész kutatótó hölgytől, a téma kiváló ismerőjétől megtudtam, hogyMatthias Skull vasöntöde tulajdonos nem volt magyar, hanem Tirolból származott Fiumébe, és mindig az éppen hivatalos nyelven jegyezte a munkáit.)

A kikötő sarkát elérve jobbra kanyarodtunk és a halászhajók mögött a tengerészek által lungo mólónak nevezett (eredeti nevén Mária Terézia móló) hullámtörő gát kezdeténél egy hatalmas úszódokkot pillantottunk meg. Feketére festett magas oldalán óriási fehér betűk jelezték a nevét, „VICTOR LENAC”. Nem mentünk el odáig, hanem egy kis hídon átdübörögve balra fordultunk a susaki kikötőmedence, a volt Baross-kikötő vagy Fa-kikötő szélén húzódó hajójavító épület melletti keskenyebb partra. A következő kiugró mögött állt a hajónk, a Tata motoros. Izgatottan vettem szemügyre, mert eddig még csak képen láttam. A dunai hajók után szinte óriásinak tűnt, de igazából nem volt az. A hajótestet nem régen festhették le, mert egy folt rozsda vagy olajcsík sem csúfította el a lemezek szürkeségét. A fedélzeten néhány helybeli munkás kalapált és hegesztett. A tatfelépítmény jobboldaláról levezető járólépcső tetejénél egy idősebb ember könyökölt a mellvéden, míg egy fiatalabb leszaladt hozzánk a partra.

- Szevasztok! Gyertek, segítek! - mondta és felkapott egy bőröndöt. Mi kifizettük az idős hordárt és követtük a srácot, akiről kiderült, hogy Ákosnak hívják és ő volt a watchman.
A bemutatkozások után megtudtuk, hogy a könyöklő, apró termetű izmos ember, Pista bácsi a Bócman (fedélzetmester). Kerek fején rövidre nyírt őszes haj meredezett akár egy drótkefe, és gyanakodva méregetett bennünket kékes-szürke szemeivel. Azt már dunai hajós koromból tudtam, hogy a Bócman az urunk és parancsolónk, és azt is, hogy nagyon meg tudja keseríteni az ember életét, ha akarja. Savanyú ábrázatából arra következtettem, hogy időnként akarja is. Nos, egy év dunászkodás, meg két év sorkatonaság után úgy éreztem nem sok bajom lesz vele, de később rájöttem, mekkorát tévedtem.

- Pakoljanak be hátra a szalonba, majd menjenek előre a tiszti szalonba a chiefhez és a barbához jelentkezni! - mondta és elcsoszogott előre.
Szót fogadtunk, és Ákos kíséretében hamarosan beléptünk a felépítmény elülső részén lévő tiszti szalonba. Egy fiatal, hullámos sötéthajú, kövérkés ember ült az asztalfőn. A parancsnok. Mellette foglalt helyet a szintén sötéthajú, barna bőrű első tiszt. A fogadtatás itt már kissé barátságosabb, de még így is eléggé tartózkodó volt, hiszen három új ember szakadt a nyakukba, akikkel várhatóan sokat kell majd kínlódniuk. Rövid ismerkedés után, mely abból állt, hogy válaszoltunk az általuk feltett kérdésekre, hogy mit dolgoztunk eddig, az első tiszt így szólt.
- Hozzák ide az útleveleiket meg az összes papírjaikat, utána pedig költözzenek be a kabinjaikba! Ákos, mutassa meg a fiúknak hol fognak lakni!
A fotó csak illusztráció
Pár perc múlva már lent is voltunk az egy szinttel lejjebb lévő folyosón, ahol Ákos a jobboldali utolsó matrózkabinhoz vezetett bennünket.
- Itt ketten lakhattok. Kik lesznek?
- Majd mi elleszünk itt Tomival. A seregben is együtt voltunk - mondtam.
- Oké - felelte Ákos és Palihoz fordult. - Akkor te fogsz velem lakni - és ezzel kinyitotta az előtte lévő kabin ajtaját.
Tomival benyomultunk a keskeny helyiségbe. A baloldalon két szekrény, a jobboldalon egy emeletes ágy, a kabin végén egy aprócska szófa és egy lehajtható asztallap. Az ajtó mellett, az ágyak fejrésze vonalában egy mosdó tükörrel. A magas alsóágy alatt négy hatalmas fiók. A kerek ablak mellett két mentőmellény és két parafa sisak lógott egy kampón. Az ágyakon három váltás tiszta ágynemű, törülközők és plédek hevertek szépen összehajtogatva. Micsoda luxus!
- Ki lesz a felsőágyas? - kérdezte Tomi.
- Sorsoljunk - feleltem és mindjárt vesztettem is. - A fene egye meg - morogtam -, pedig én vagyok az idősebb.
Nem háboroghattam sokáig, mert a nyitott ajtóban feltűnt egy munkaruhába öltözött, jó harmincas alak. Végigsimította szőkésbarnás sörényét és megszólalt: - Szevasztok. Pista vagyok a hajóács.
Na még egy Pista, gondoltam és mi is bemutatkoztunk.
- A sztromó azt üzeni, gyorsan öltözzetek át és gyertek segíteni, mert megjött a kamion. Be kell hordani a cuccot. Nektek ma még nem kéne dolgoznotok, de hát csak ketten vagyunk az Ákossal. Sanyi, a másik watchman, alszik.
- Hát ez is jól kezdődik - kesergett Tomi.
- Jó lesz ha megszokod öregem - vigyorgott a sörényes -, mert itt hamar megkapod, hogy ide nincs behívód. Ha nem tetszik mondj fel, lesz helyetted más, hiszen a csepeli Szabad-kikötőtől a Boráros-térig állnak sorban a felvételre várók. De azért ne búsuljatok. Ha rendesen hajtotok, nem lesz gond - és ezzel elindult a lépcső felé. - Igyekezzetek! - szólt még vissza a fordulóból.
Pár perc múlva már ott álltunk a járónál és a parton álló kamiont bámultuk.
- Ne bámészkodjanak! Jöjjenek le! - hallottuk a fedélzetmester hangját a főfedélzetről.
Lesiettünk a vaslépcsőn és egy nagy halom láda mellett találtuk magunkat. Ezeket már bedaruzták a mindenféle szeméttel elborított deckre, és az öreg egy szöghúzóval feszegette a tetejüket. A láda papírkartonokba csomagolt konzerveket tartalmazott.
- Vigyék ezeket a kambuzába! A lejárat ott van a kabinjuk mellett. Az a vasajtó.
Nekiláttunk. Lépcsőkön fel, lépcsőkön le, majd a vasajtó mögött egy újabb meredek lépcső vezetett le az élelmiszer raktárba. Egy nagydarab, jó ötvenes holdvilágképű fehérruhás embert találtunk odalent.
- Jó hogy jönnek már - horkant fel eléggé ideges hangon. - Sose végzünk, és még vacsorát is akarnak, nem? - A szakács volt, akit a háta mögött csak Pali néninek hívtak. Valószínűleg azért, mert mint kiderült, igen raplis természetű volt. Igaz már huszonkét hónapot töltött a hajón megszakítás nélkül.

Délután egykor kezdtük a munkát, és mire mindent lehordtunk, elrámoltunk este hét lett. Nagyon melegen sütött a nap és a trikómat hamarosan facsarni lehetett. Éjfél előtt indultunk Budapestről és a hálókocsi ellenére szinte semmit sem aludtunk, így már alig álltam a lábamon. Miután az utolsó festékes kannákat is előrevittük a festékraktárba, a Bócman bezárta az ajtaját és így szólt. - Gyorsan mosdjanak meg, mert vacsorázunk.
A mosdásból csak kéz- és arcmosás lett, majd sietve bekaptuk a vacsoránkat. Meg kell hagyni ízletes és bőséges volt. A többiek még ottmaradtak, de mi hárman lementünk a kabinjainkba. Arra gondoltam ki kéne pakolni, megágyazni, lefürödni, írni pár sort haza, majd lefeküdni.
- Te! Én teljesen kidöglöttem. Pihenek egy kicsit - mondta Tomi és az odakészített ágyneműket átrakta a szófára majd ledobta magát a csupasz ágyra.
- Én is - feleltem, majd hozzátettem -, később lefürdünk. - Ezzel felkapaszkodtam a felső ágyra és elnyúltam. A nyitott ablakon behallatszott a segédgép hűtővizének csobogása, és úgy hangzott, mintha zuhogott volna az eső. Pár másodperc múlva már aludtam is.

Kopogásra ébredtem. Kinyílt az ajtó és Ákos dugta be a fejét a résen. - Jó reggelt! Gyerünk felkelni! Negyednyolc van. Félkor reggeli, nyolckor munka!
Újonckatona stílusban összekaptuk magunkat, és tíz perc múlva már a legénységi szalon nagyobbik asztala mellett ültünk. Alig kezdtünk enni, amikor az ajtón belépett egy aszi és odaszólt.
- Hát ti? - kérdezte vigyorogva.
Tibor volt, akivel együtt rántottunk bakancsot, de egy év után valami botrány miatt áthelyezték egy őrszázadhoz. Onnét szerelt le.
- Tegnap jöttünk - feleltem, majd megkérdeztem. - Mióta vagy lent?
- Még csak egy utat csináltam. Na majd még beszélünk - mondta és nekilátott a reggelijének.
A reggeli a vacsorához hasonlóan bőségesnek bizonyult. Jó étvággyal eszegettünk, és kis idő múlva megszólalt az addig mogorván ücsörgő Bócman.
- Na fiúk! Elintézzük a beosztást. Felváltva lesznek deckboyok. Maga kezdi - bökött a legtávolabb ülő Palira. - A másik kettő nappalos lesz. Maga is, de nyolctól tízig takarítania kell. Majd az Ákos megmutatja mit, és hogyan. Maguk pedig öt perccel nyolc előtt legyenek a bicó ajtajánál! - ezzel felállt és kiment.
- Legalább hamarabb túl leszek rajta - vigasztalta magát Pali -, azután meg ti jöttök.
Mi sem jártunk sokkal jobban. Egész nap rámoltunk, cipekedtünk, majd délután a raktárakat kezdtük takarítani. Rettenetes sok szemét és hulladék tud összegyűlni egy javítás alatt. Háromnegyed háromkor a felépítmény előtt megjelent Bogyó, a második pincér és elkiáltotta magát.
- Jó kávét!
- Na menjünk! - tette le a söprűt Ákos és elindult felfelé a vaslétrán. Követtük a pupára ahol már ott ültek az aszik és a hajóács. A bócman a csörlőnek dőlve beszélgetett Pali nénivel.
Alig telepedtünk le, hogy megigyuk a kávénkat, amikor az öreg hadonászni kezdett.
- Na gyerünk már! Folytassuk a munkát!
- Még egy cigarettát sem tudtam végigszívni - méltatlankodtam miközben a kanizsella alatt előrecammogtunk. Pechemre éppen akkor lépett ki a Chief a deckre és meghallotta a zsörtölődésemet.
- Nocsak! Máris háborgunk? Mi nem teszik? Van behívója? - kérdezte eléggé arrogáns hangon.
- Nincs, sőt azt is tudom, hogy a Boráros-térig állnak a felvételre várók - feleltem kissé elkeseredve.
- Maga túl sokat tud - jegyezte meg összehúzott szemekkel. - Na, húzzon a sztromó után!
Mit tehettem mást, húztam.

Így ment egy hétig és a hajó kezdett végre valamilyen civilizált külsőt ölteni. A munkaidő kihasználása száz százalékosnak volt mondható, hiszen nyolc előtt öt perccel kezdődött és öt után öt perccel végződött, egy órás ebédszünettel. Pista bácsi állandóan a sarkunkban volt, és ha az ember lassabban tette a dolgát már süvített is reszelős hangja. - Ez nem a belvárosi flaszter. Ne ábrándozzanak! Nem is egy dunai vontató! - Ez utóbbit nekem címezte, ugyanis megtudta, hogy a Dunán is hajóztam. - Gyerünk belvárosi fiúk! Itt hajtani kell!
- Dögölj meg! - gondoltam, mivel ráadásul külvárosi voltam.
- Jó kis párost alkotnak ezek ketten. A Chief meg Pista bácsi - jegyezte meg Sanyi, az öregmatróz, akiről később kiderült, hogy korábban az egyik nagy fegyintézetnél dolgozott, mint könyvelő. - Rendesen meghajtják az embert.
- Ez nem is lenne nagy baj, de legalább ne úgy beszélne velünk, mint a kutyájával! - fakadt ki Tomi, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a habvéd lemez kaparását.
- Majd abbahagyja - vigasztalta Sanyi.

Egyik este kint sétáltunk a városban, amikor a velünk lévő Tibor azt javasolta, menjünk át a nagy kikötőbe, mert most indul onnét az első útján itt rakodó Hungária. Már erősen sötétedett, amikor a parti lámpák fényével megvilágított hajóhoz értünk. Éppen manővereztek és az utolsó köteleket szedték be a fedélzetre. Pár szóval jó utat kívántunk nekik, és néztük, amint a vontatóhajócska kifordítja a hajó orrát a rakparttól. Irigykedve gondoltunk arra, milyen jó nekik, már úton lehetnek. Mi még mindig csak javítottunk.

Másnap reggel a bicó előtt egy hordónyi sárga festék várt bennünket. A hajóács egy hatalmas fakanállal kevergette a földpát alapú masszát, Ákos pedig széles, biztonsági öveket vonszolt maga után a decken.
- Ma a sámsonposztokat festjük. Így rendelkezett az öreg - jelentette ki a sörényes.
- Nincs itthon a Bócman? - kérdezte Tomi.
- De igen. A kabinjában fekszik. Kissé beteg - felelte Ákos és nagyot kacsintott. - Este a gépmesterrel szivornyázott.
Pista a hajóács festéket töltött néhány kisebb füles vödörbe, majd felvonultunk a felső hídra. Ott már ponyvával letakarták a fadecket, nehogy lecsöpögtessük. Felkapaszkodtunk az árbocokra. Eleinte szokatlanul éreztük magunkat a magasban, de a karabinerekkel rögzített széles övek némi biztonságérzetet kölcsönöztek. Pista nem jött fel, ő hordta oda a festékeket, meg a szükséges dolgokat, amiket azután mi hárman, vékony kötelekkel felhúztunk magunk után. Hamar belejöttünk a mázolásba, és amikor Pali is csatlakozott hozzánk, vígan dolgoztunk mind a négyen. Ákos ügyelt a sorrendre, nehogy bekerítsük egymást a sárga, nehezen száradó festékkel. Jól éreztük magunkat odafent, ahonnét messzire ellátunk a nagy kikötőbe. Ebéd után már készen is voltunk a felső részekkel és lejjebb másztunk, amikor Pali olyan szerencsétlenül nyúlt a festékes vödre után, hogy az felbillent, és kiömlött tartalma végigfolyt a fehér felépítmény homlokfalán.
- Stopákat meg hígítót! - kiáltotta az árboc tövénél álló hajóács és felkapott egy nagy halom törlőrongyot. - Ezzel lejön!
Gyorsan lemásztunk és elkezdtük felülről ledörgölni a sárga masszát.
- Hát ez is éppen most császkál odalent - mormolta Pali. Lenéztem és megpillantottam a kettes raktárnál tébláboló Chiefet, aki a combjait csapkodta széles jó kedvében. - Nézd öreg! A gyerekek sárgára festik a felépítményt! - ordította a felépítmény előtt felbukkanó fedélzetmesternek. A Bócman körülnézett, majd felbandzsított a fehér homlokfalon lecsurgó festékre. Pár pillanatig szóhoz sem jutott, azután pedig csak ennyit motyogott: - ….szák meg! Kutyaütők! - és egy nagyot legyintve eltotyogott.
Egészen vacsoráig tartott mire mindenhonnan ledörgöltük a sárgát, majd vacsora után a kiesett időt bepótolva, a besötétedésig festettünk.

Öt nappal később átálltunk a kikötőmedence túlsó oldalára, hogy elkezdjük berakni a Valenciába szóló deszkarakományt.

2012. november 6., kedd

Klaipedában - MV Humber 45.

Hétfő, december 2. Klaipéda. Egész éjjel vagonokra vártunk... Kettőkor kezdték a kirakást. Meddig leszünk itt...? A váltókról semmi hír. Pedig vártuk, hogy legalább egy telex jöjjön!
Ma is kint voltam. A barba kesztyűt akart vetetni, nem kaptam megfelelőt... A kápónak vettem egy telefonkártyát, magamnak egy inget, 38 dollár volt! Hát nem olcsó (de nem is túl drága...) Úgy néz ki, hogy ami jó, az drága. Láttam egy inget 325 dollárért is...! Ki hiszi el, hogy nem vettem meg?
Videóztam is. Sajnos az elemtartó ragasztása nem a legjobbra sikerült, mert valami gond van, azt hiszem, hogy a bizonytalan érintkezés nagyon lemeríti az elemet, mert alig öt percet tudtam rögzíteni. Persze ez hallatlanul több, mint apa tud a rossz videójával... Egyikünket se vígasztal!
Nagyon kellene, hogy a pénz megjöjjön! Ninót szegényt eszi a frász, hogy nincs mit költenie...
Nem tudtam karácsonyi kazettát venni...

Kedd, december 3. Klaipéda.

Utaztatás tengerész módra...


A kápó tegnap este rettenetesen kiakadt! Beszélt Mártival, és ő elmondta, hogy a HMS úgy küldi el a váltókat, hogy Kaunasig vette meg a jegyet. Onnan úgy jönnek ide, ahogy tudnak. Annyit mindenesetre megjegyeztek, hogy vigyenek elég pénzt, hogy "valahogy eljuthassanak" Klaipedába! Kaunas a belorusz határ mellett van! Ez azért őrület!
K. Ali is telefonált haza. Az ő felesége pedig azt újságolta, hogy B. Pista érdeklődött, nem tudja-e, hogy lehet Kaunasból Klaipedára eljutni? Erre mondta Hofi, hogy "aranyos..."! Tegnap kint voltunk a tengerészklubban. Semmi különös, még telefonálni se lehet. Utána még elmentem Ü.L.-val a Skandala$-ba egy vodkára és egy narancsitalra.
Reggel 101,8 kiló voltam.
Szerdán érkeznek a váltók. Sz. Gyuszi jön második tisztnek, együtt végeztük a főiskolát. Rendes és okos srác. Vasárnap mennek haza Paliék. A HMS-sel beszélt a barba. Budapest Kaunas járattal jönnek, szerdán és vasárnap van...
Jó esős nap volt, a rakodás lassan megy...

Szerda, december 4. Klaipéda. Otthon köd van, ezért a pesti gép késett. Nem kaptam meg hatkor a leveleket.
Reggel shifteltünk. 200 métert előrementünk, kötéllel húztuk magunkat. Közben elment egy hajó mellettünk, kikötni jött a kikötőbe... Na, mi volt a neve? ATLANTIC STAR! Nagyon jó kis hajón hajózott az a Szeghy. Ezt Zsolt mondta, amikor felhívtam a figyelmét rá...
A pénzről az a hír, hogy nincs hír. Mr. Bott azt telexezte, hogy elindította az átutalást, ez magyarul annyit jelent, hogy ha nem érkezik meg, akkor ő nem tehet róla. A legjobb szöveg, ha nem akar fizetni.
Nem jöttek meg a váltók. Kaunas nem indította a budapesti járatot, Pesten hatalmas köd van. L. elment, de estére visszajött...
Este Ninóval találkoztam a tengerészklubban. Ő Palival és Gézával volt. Én az elektrikust és N. Sanyit engedtem az asztalomhoz ülni... Zenét hallgattunk, és Bloody Maryt ittam, (vodka, paradicsomlével), már adják kérés nélkül is...!

Csütörtök, december 5. Klaipéda. L. le van lombozódva. Állítólag, ma megpróbál Kaunas járatot indítani...
Indított, és este nyolckor megjöttek. Sz. Gyuszi, az új második tiszt Dombóváron lakik, és a gimnáziumi osztálytársaim üdvözletét hozta! Ha tudnák, hogy milyen régóta készülök lemenni... Ha hazamegyek, akkor mindenképpen leutazom!

Péntek, december 6. Klaipéda. Sajnos a nyomtató meghalt. Kivittem egy Computer World üzletbe, és közölték, hogy nem tudják megjavítani... Így nem is próbálkozom többet. Muszáj egy újat vennem, itt ki is néztem, meg is vettem volna, de nincs pénz még mindig.
Megjött Enici levele, és apa Naplója.

Szombat, december 7. Klaipéda. A Mikulás semmit se hozott! Azért ez felháborító... Semmi más nem történik, mint az, hogy rakodnak... Hétfőn befejezhetjük a kirakást...
Este a klubban voltunk, Ninó is. Két Bloody Mary, semmi más...
Jaj, még nem is mondtam: szép az élet gyerekek! M. Jani jött le második gépésznek. Olyan dagadt, hogy az őrület! Több mint száz kiló! Nem tudja a hasán begombolni az overallt! Hát nem borzalmas? Hogy lehet valaki ilyen dagadt? Miért nem vesz rólam példát? Én pont 100 vagyok (100,1)! Kérdezi is, hogyan csinálom? Amikor délelőtt mondtam, hogy a reggeli és semmi, akkor búsan megrázta a fejét: - Az sajnos nem megy...!

Vasárnap, december 8. Klaipéda. Reggel már 100.7 kiló voltam. Tegnap megint a klub volt, N. Imre születésnapját ünnepeltük. Nagyon szemezett vele Regina - szerintem a legcsinosabb - lány.
Vettem egy tavaszi kabátot... Nem volt drága, olcsóbb mint az ing... Nagyon kellett, és nagyon jól néz ki. Sötétszürke, barna és drapp csíkok adják ki a kockás mintát. Klaipéda térképet is vettem, hátha egyszer írok erről a kikötőről is. Megtanultam néhány litván szót, kifejezést: labas rytas - jó reggelt; labe diene - jó napot; labas vakaras - jó estét; viso gero - viszontlátásra; prašau - kérem (lengyel eredetű: porsze!); köszönöm - haciu; miesto - város; knygo - könyv (orosz!); gatve - utca (skandináv); prekes - áru(?)
Holnap elmehetünk.
Az új gépészek levelet hoztak, Szabolcs megint remekelt szavalásban, a Pilinszky szavalóversenyen 3. lett, nagy gimnazistákat is megelőzve! Sakkversenyen is volt, ott is jól szerepelt. A kobozban ugrásszerű javulásról számolt be Kobzos Kis Tamás... Este hívtam az asszonykát. Utána sétálni mentem...

Baras Pedes



A "Pedes" lábat, talpat(?) jelent. Egyébként egy igen hangulatos bár. Pincehelyiség, az egyik terem galéria: képeket, kisplasztikákat világítanak az éles fényű lámpák.
A másik a bár, kávéház, minipresszó, nem is tudom, hogy hívjam. Hat asztal van benne, négy kétszemélyes, kettő mellett négyen ülhetnek le. Természetesen a dekorációt itt is a galéria képei, plasztikái adják. A mennyezeten egy hatalmas lepedő, tele lábnyomokkal, sokban benne a neve annak a helyi hírességnek, aki megtisztelte őket azzal, hogy ellátogatott ide. Egy századeleji, díszesen faragott zongora áll a sarokban, készült S. Peterburg felirattal. Csodálom, hogy nem festették át, vagy le... Fiatal, magas, udvarias fiatalember ült a zongoraszéken, és kellemes muzsikával szórakoztatott. Minden asztalnál megkérdezte, mit játsszon, és ezt nem pénzért tette, hanem kedvesen, udvariasan, mindig mosolyogva...
Azért vagyok bajban a helyiség elnevezésével, mert itt hét-nyolcféle meleg ételt lehet kapni, tehát étteremnek is megfelel. Olyan kávé választékkal rendelkezik, hogy az minden belvárosi kávéház becsületére válna. Ír kávétól (jaj de finom...!) capuccinón keresztül a Pedes kávéig egy oldalt elfoglalnak a menükártyán. Én Pedest ittam, zamatos presszókávé, tejszínhabbal, csokoládé reszelékkel meghintve, és valamilyen likőr volt benne, sajnos nem ismertem.
Dohányzásmentes helyiség...

A 3-as iránytaxi...


A közlekedésre taxiba ülhet, akinek van rá pénze. Drága, helyi viszonylatban, de nyugati kényelemben suhan az utas a hosszú városon keresztül. Aki a tömegközlekedést tudja megfizetni, az ötven centért Ikarus buszra ülhet, és zötyöghet több mint fél órát is, amíg a központból a Pempininkai kerületbe akar eljutni. Irdatlan nagy, szovjet típusú lakótelep. Nos, van ilyen is, de ehhez a központtól messzire kell menni.
Én gondoltam egyet, és leintettem egy 3-as mikrobuszt. Hét utas fér el benne, meghatározott útvonalon jár az iránytaxi. Bárhol megáll ahol intenek, és ott szállhat ki az utas, ahol csak akar. Mindezt két lituért (litas, egyes szám - litu többes szám). A lakótelep az lakótelep. Nincs szép, csak elviselhető, ronda, és rondább. Ez szocialista lakótelep, ez mindent megmond... Ami furcsa, hogy sok lakásban működik bár. Az ablak világos, telemázolva a Baras felirattal. Kíváncsi lennék, milyen egy ilyen...? De csak ezért, nem mentem be...

Hétfő, december 9. Klaipéda. 11.30-kor befejeztük a kirakást. Fél háromkor elhagytuk a kikötőt, horgonyra állunk, és várakozunk rendeletre. Lengyelországra tippelek, jelesen Szczeczinre...
Nem szeretnék a fiam bőrében lenni az elkövetkező két három napban. A raktármosás ilyen hidegben, plusz két fok, nem leányálom. Délután mondtam neki, hogy joggal hívhatom édes fiamnak, mert csak úgy ragad a cukortól raktártakarítás után...
Az egyik új gépész már sikeresen kiakasztotta Lajost. H. közölte vele, hogy ő húsz évet hajózott a Dunán, tehát a szakma a kisujjában, és ez a hajó csak egy nagy "kaland" lesz számára...
Este nyolckor elindultunk, irány Gdansk, zsákos cukrot rakunk be, nem tudni hova megy, számtalan lehetőség él... Ki hitte volna?

2012. november 4., vasárnap

Egy nehéz éj nappala


Kécza Sanyi sztorija

Plagizálok, jól tudom, ha nem is éppen szó szerint adom vissza a Beatles film és nóta címét, de szerintem tökéletes felvezetője az alábbi kis történetnek.
Hosszú út után érkeztünk a Perzsa-öbölbe, Afrikát megkerülve, miután a Szuezi-csatornát még nem nyitották meg a legutóbbi izraeli-arab háború következményeként. Harmincöt napot hajókáztunk tengereken, óceánokon. Két kikötőbe szólt a rakományunk, az iraki Basrahba fegyveranyagot, az iráni Khorramshárba acél gerendákat szállítottunk. Mivel mind a két kikötő a Shatt el Arab folyó mentén épült, közös volt a horgonyzó hely, több száz hajó várakozott a rakodásra a nyílt tengeren.
Éjjel érkeztünk, a sok hajó világvárosi fénnyel borította be a tengert, ott araszolgattunk előre, alkalmas helyet keresve a horgonyzásra.  Megtaláltuk, megmacskáztunk. A Perzsa-öböl vizei gazdagok voltak a halban, erre utaltak a hajókról lógó klószterek, jelezve, pecázással üti el a hajók személyzete az időt. Mert az volt bőséggel, hetekig, hónapokig is kellett várni némelyiküknek a kikötésre. Mi is erre készültünk, ügynökségünk semmi jóval nem kecsegtetett, így mi is lelógattuk lámpásainkat a víz színéig, kerültek elő a készségek, horgászfelszerelések. Húsdarabokat húztunk a horgokra, s hamarosan ott lógatta a zsinórt hajónk apraja-nagyja. Várni sokat nem kellett, rándultak a botok végei, és már repültek is föl a fedélzetre a halak. Eddig nem láttunk ilyen micsodákat, fél, egyméteres, ezüstszínű, hosszú testű vízi lények kerültek a horgokra, és neveződtek el szablya halaknak. Bizonyára volt más nevük is, de elfogadták tapasztaltabb sporttársunk magyarázatát, küllemre tényleg kardot formáztak ezek a halak. Egyik a másik után kéredzkedett ki a vízből, hamarosan több tucatnyi is vergődött a pupán. Szakácsaink már hozták is a deszkákat, késeket, vödröket, a zsákmány pucolásába fogtak. Nem volt az már horgászat, inkább halmészárszékre kezdett hasonlítani a fedélzet. Ívtak ezek a halak talán, vagy ki tudja, mitől éheztek meg ennyire, de egymásután haraptak rá a csalira, hogy azután nagyot csattanva landoljanak a fedélzeten. Embereink valósággal megrészegültek a zsákmány nagyságától, ahogy mondani szokás, csak töltöttek és lőttek, sokszor még le se ért a horog a fenékre, de már ott rángatózott a damil végén a következő áldozat. „Fehérnépeink”  könyörgőre fogták a dolgot, egyszerűen nem győzték a tempót, így egy- két ráérő ember is besegített, kést ragadva pikkelyezték, fejezték le, szabadították meg a belsőségektől a zsákmányt. Kezdte a dolog egy jó kedélyű cserkész-dzsembori képét ölteni.
Éjfélkor léptem szolgálatba, körbe jártam a hajót, megnéztem a horgonyt, tart e rendesen, de körjáratom végén mindig visszatértem a horgászok közé. Időnként a kezembe nyomtak egy-egy kézséget, míg gazdájuknak dolga akadt, így jómagam is gyarapítottam a kifogott halak számát. A jókedv az egekre csapott, mi sem volt természetes, hogy előkerültek a sörös palackok, viszkis üvegek. Kínálgattak, és szabad-e a szíves invitálásnak nemet mondani? Hát persze, hogy nem! A viszkit sörrel kísértem el, majd a sört viszkivel, attól függött, ki milyen palackot nyújtott felém. Egyre jobb kedvet hozott az ital, az időt sem figyeltem nagyon,  váratlanul érkezett meg a négy óra, akkor kocogtatta meg a vállam a váltótársam: lejárt a szolgálatom.
– Dehogy fejezem be a pecázást, amikor ilyen jó a kapás! – felkiáltással maradtam, fogtam tovább a halakat, s kortyolgattam az italokat. Másnap? Ugyan már! Mi történhet? Ki tudja, mikor kerül sor a kikötésre? Hat órára elfogytak a halak, amint a nap felbukott a horizont mögül, még pucolgattuk a maradékot, tisztába tettük a fedélzetet, lecipeltük a zsákmányt a mélyhűtőbe, és mint aki jól végezte a dolgát, nyugovóra tértem.
Igen ám, de az elfogyasztott italok bosszúért kiáltottak, nem kell szépíteni a dolgon, alaposan eláztam a horgászversenyen. S mi következik az elázás után? A gyakorlottabb italfogyasztók már tudják is a választ: bizony, a másnap! Délelőtt tizenegy tájban arra riadtam, hogy feldübörög a főgép, s a hajó ringásából arra következtettem, menetben vagyunk. Ezzel a felismeréssel együtt köszöntött rám a macskajaj is. Fejemben hét apró törpe küzdött hat székért, gyomrom görcsbe rándult, tartalma köztes állapotban leledzett: nem tudta eldönteni, hogy felfelé induljon, vagy csak úgy kavarogjon ott lent magában. És a szomjúság! Liternyi szódával indítottam, hogy azután kövesse még hasonló mennyiség. Remegtem, izzadtam és még tucatnyi szindrómát sorolhatnék föl, ami azt az állapotot jellemezte – de nem teszem. A végzet az ügyeletes matróz képében köszöntött rám, negyed tizenkettőkor könyörtelenül kopogott, ébresztett, s közölte, indulunk be, készüljek a kormányzásra. Én így …? De szólított a kötelesség, valahogy rendbe hoztam magam, a hideg zuhany némileg magamhoz térített, igaz, annyira nem, hogy ebédemet elköltsem, jobb volt nem zargatni a megviselt gyomrot. Így mentem föl hídra, vettem át a kormányt, az életbemaradásért küzdve. Ami következett, az maga volt a rémálom! Már a folyó torkolatában jártunk, a talán Duna szélességű vízen kellett hajómat a maga 150 méterével elkormányozni. Minden összeesküdött ellenem! Aki azon a folyón közlekedett, az mind ellenemre volt, kerülgettük a kisebb ladikokat, a nagyobb vitorlásokat, de géperejű hajókból is akadt jócskán. Ráadásul az a nyomorult folyó sem volt hajlandó egyenesen folyni, kisebb, nagyobb kanyarokat leírva nehezítette a dolgom. Józanon is embert próbáló feladat lett volna, de így … Pilótunk se állt feladata magaslatán, ki-be rohangált, néha egymásnak ellentmondó parancsokat harsogott ékes arab angolsággal, mígnem barbánk meg nem unta show-t, és odaszólt:
– Ezentúl rám figyeljen, azt tegye, amit mondok! – És én tettem, elátkozva azt a pillanatot, mikor az első korty viszki lecsúszott a torkomon. Persze a révkalauz sem hagyta annyiba a dolgot, időnként beleszólt az irányításba, csak hogy többfelé kelljen figyelnem, és ha barba nem írta felül, az ő utasításait követtem. Hogy a képet színesítse, feltűntek a folyón horgonyzó hajók is, a dagály beálltával össze-vissza fordulva zárták el az utat, hadd nehezítsék meg jobban a kormányzást. Vártam a két órát, a társamat, mint a messiást, aki kettőkor váltott le. Megkönnyebbült sóhajjal adtam át kormányt. Lelépcsőztem, összefutottam a bócmannal, aki rám nézett, megcsóválta a fejét – már híre járt az éjszakai horgászatnak. Mindent megértett pillanatok alatt, elővette jobbik énjét, pihenni küldött. Így hanyatlottam el a szófán kabinom hűvösében, mint a nap a drégeli rom felett. Talán ha félórát szenderegtem, mikor a fülembe harsogott egy hang az intercomon keresztül. „Szabadkormányos a hídra!” Szabadkormányos? Uramisten, az én vagyok! Mi a fene történhetett? Fent azután megtudtam. Kollégám kezdő volt, a feladat meghaladta erejét, s a pilót leváltatta, parancsnokommal egyetértésben. Állhattam vissza a kormány mögé, folytatódott a lázálom. Szlalomoztam a hajók között, kerülgettem a vitorlásokat, s közben a pokolba kívántam mindent, Shatt el Arabostól, viszkistől, pilótostól, barbástól. Mi jöhet még? Mert éreztem valami rosszat a levegőben. És az a rossz be is következett. „Nemsokára megérkezünk, maradjon, még, majd lecsúsztatja kikötőben a túlórát.” – szólt hozzám hajónk feje. Maradtam, engedve a „szíves” invitálásnak, azt mégsem mondhattam parancsnokunknak, hogy bocs, captain, de én olyan másnapos vagyok … Az a nemsokára hat óra tájékán következett be, addigra már csak az ösztön dolgozott bennem a túlélésért. Azután eljött a boldog pillanat, hajónk megfelelő helyre érkezett a horgonyzáshoz, hogy majd a reggeli dagállyal folytassa útját, és engem is elbocsájtottak a hídról. Belezuhantam az ágyamba, s csak aludtam, aludtam … egészen éjfélig, amikor újra szolgálatba nem szólított a kötelesség.
Hát így történt.  A viszkivel azóta sem békültem meg, ha kibontanak egy-egy palackot a közelemben, s megcsap az ital jellegzetes szaga, mindig ez a történet jut eszembe, 1975 májusából. (Igaz, manapság már nem sok viszkit szagolgatok …)

Barba = parancsnok
Captain = szintúgy parancsnok, vagy bánom is én, legyen kapitány.
Pilot = révkauz
Fehérnép = a konyhaszemélyzet hallgatott erre a szóra körünkben.
Kloszter = a raktárakat megvilágító, erős fényű lámpa, hosszú kötéllel, kábellel a könnyebb mozgatást elősegítendő.
Bócman = fedélzetmester, a matrózok főnöke.
Intercom = kommunikációs eszköz, hangszórója minden kabinban fellehető volt, a legénység nagy örömére.

2012. november 1., csütörtök

Potyautasok - 1.

GYIK (Gyakori Idióta Kérdések): Szoktatok potyautast felvenni?

- Hát, kérlekalássan, szoktunk. Külön kabin van a számára kialakítva, külön személyzet, pálmafák, csajok... Vaska és sör rogyásig! (Te jó Isten! A vaska - whisky kimaradt a Szavak a hullámok hátán című szótárból! - szerk)

A potyautasok a hajóraktárból jönnek elő
Ha hiszitek, ha nem, a potyautas csak úgy jön... nem vesszük fel, és nem is szoktunk vinni, mert a "szoktunk" azt is jelenti, hogy: igen, rendszeresen, saját erőből! Ha jön, van. Ha nem jön, nincs. A tengerész akkor boldog, ha nincs, mert ha nem is hoz magával sok mindent a szerencsétlen, egy csomó gondot és nyűgöt igen. Régen sokkal jobb volt, mint manapság. Nekem 1975 őszén volt szerencsém az elsőhöz, de sajnos nem a legutolsóhoz.
Íme, a történet első kézből, sajnos akkor még nem fényképeztem olyan bőszen, mint manapság a digitális kamerák jóvoltából.

A színhely az M/S Székesfehérvár, Földközi-tenger, és az idő 1975 ősze. Este nyolc körül indulhattunk Oranból, üresen fel Rijekába.

Hatóráztunk, jómagam a 18:00-24:00 órásban kerekeztem. Ketten adtuk az őrséget, egyikünk a kormánynál, a másik pihenős, óránként váltottunk. A csendesnek (ez sincs benne a szótárban, hogy az irgum-burgumját! - szerk.) volt a dolga az ébresztés. Így aztán fél éjfélkor leballagtam a legénységi szalonba, hogy feltegyem  a kávét a váltásnak. Ott tökörésztem, amikor éktelen kukorékolást hallok a konyhából. Felrohantam, benyitottam, hát nem mindennapi látvány fogadott:
A Dadogós Simon volt az ügyeletes gépaszi, ő is abban ügyködött, hogy ébressze a váltást, amikor is benézett a konyhába, ahol a fricskó ajtó helyén egy hatalmas segget látott, a gazdája derékig bent kotorászott. Odament hozzá, kirántotta, és már kérdőre akarta vonni, amikor meglepve konstatálta, hogy az illető bár éhes lehet, de nem a személyzet tagja, ezért aztán illetéktelenül kotorászott a hűtőszekrényben.
Én csak annyit láttam, hogy Simon markolja egy arab grabancát, és az arcába üvölti, hogy:
- Kiki..., kikiki..., kikiki..., kikikiki... kikikikikiiii... - de szerencsétlen többre nem jutott, mert ha felajzott idegállapotban volt, akkor erősen dadogott. Most éppen nem volt bebaszva - lévén ügyeletes aszi -, mert akkor minden gond nélkül beszélt. Szóval Simon üvölt, az arab rohadtul be volt ijedve, mert gondolom dunsztja sem volt, hogy mi ütött Simonba, és a helyzet sem volt olyan "laza", hogy elengedje, és folyékonyan mondja:
- Majd holnap elmondom! - mert akármilyen dadogást is levert, ezt a mondatot mindig, minden helyzetben kimondta simán!

A vége az lett, hogy felkeltettük a barbát, őrséget állítottunk a szerencsétlen mellé, akit sikerült kiszabadítani Simon kezéből, és mindenki elmondta a pékának a maga verzióját. Simon, hogy feljött a géphházból, motozást hallott a konyhából, benézett, és egy idegent "talált" derékig a fricskóban. Meg akarta kérdezni, hogy kicsoda, de öt percig csak odáig jutott, hogy: "Ki" a "vagy te" már nem sikerült. Ekkor jöttem én.
A potyautasunk elmondta (hát inkább azt mondom, hogy sikerült összerakni amit eltáncolt franciául), hogy Oránból szökött, és mivel látta, hogy piros-fehér-zöld a lobogónk, örömmel jött, hogy Olaszországba meneküljön. Nagyon elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, a személyzet is, a hajó is...

Közben rádión értesítettük az algériai hatóságokat. Kérték, hogy vigyük vissza a delikvenst. Vissza is fordultunk, pár óra, és megérkeztünk Oran elé. Horgonyt se kellett dobni, jött egy motorcsónak, három egyenruhás jött a fedélzetre. Az első az volt, hogy előállíttatták a fiatalembert, megmotozták, kiderült nincs fegyvere, azután akkor a pofont kapott szegény, hogy majd a vízbe esett. Hogy nem történt meg, arról a másik rendőr gondoskodott, aki balról támogatta meg egy fülessel. Aztán fogták, lelökdösték a csónakba, és elmentek.

Akkor még egyszerűen mentek az efféle dolgok, nem úgy mint manapság, amikor a potyautasnak jogai vannak, és a hatóság először azt vizsgálja, hogy a tengerészekbe miért lehet belerúgni az esettel kapcsolatban...

Bízom benne, hogy a tengerészkollégák sztorijai is előkerülnek, s akkor azokat is közreadom!


Címkék

8-as (1) adriai_járat (1) advent (1) ajándék (1) Aka (7) alert (1) anekdota (1) Aqaba (1) áramkimaradás (1) Aranykapu (1) Ászár (2) asszonyverés (1) átverés (1) babgulyás (1) Balázs Géza (1) Bálint Gazda (1) bálnavadász nóta (1) Baltic Ice (1) Bejrut (1) Béla kaftán (9) Berkeley Castle (1) bikaviadal (1) Bilbao (1) biznyák (1) bizonyítványok (2) black gang (1) blogregény (1) Boldog Karácsonyt! (1) Bonzsúr Indonézia (1) botlek (1) Brunsbüttel (1) BUÉK (1) Buga Jakab (1) Bukarest (2) bulvár (1) bunkerolás (1) cégvezető (1) cékla (1) cickafark (1) citromillatú muskátli (1) Clancy Brothers (1) Clavigo (7) Cobh (1) Corvus J (1) Costa Concordia (12) Costa Crociere (1) cukkini (2) Czakó Gábor (1) csatornaágyás (1) cserépkályha (1) csicsóka (1) Csopak (2) Dagenham (1) Dávidházy András (1) de Ruyter (1) december (1) delfin (1) dinnye (1) distress (1) dongás (1) DSC (1) Dubliners (1) Duisbuirg (1) Dumbrody (1) duna tengerjáró (1) Duna tévé (1) Edmond (1) EPIRB (5) Erdély (1) értékmentés (1) esküvő (2) Ete (1) EU (1) évforduló (1) Fabiola (1) Farbi (1) Farfaraway (1) farsang (1) fatalp (1) favágás (1) fekvőrendőr (1) félmilliomodik (2) fészbuk (1) Fluvius Kft (1) fogászat (1) fokhagyma (1) forecastle song (1) forróság (1) fotó (1) Fölszállott a páva (1) francia (1) fröcsözés (1) futball (1) fűszernövény (1) Garay Béla (4) gémél (1) Genova (1) German Sky (1) GMDSS (3) görögdinnye (1) gyümölcs (1) gyümölcsnap (1) hajókatasztrófa (1) hajós (1) hajósbál (1) hajózás (1) Három királyok (1) havazás (1) házaló (1) Hévíz (1) hibajavítás (1) (1) hobbiparaszt (5) hobbyparaszt (5) hófúvás (2) hőség (1) Humber folyó (1) humor (4) húsvét (1) Inmarsat-C (1) internet (1) Írország (1) Isartal (3) Izland (2) JFK Dunbrody (1) (1) Johnny Cas (1) kacsa (1) Kalóztámadás (2) karácsony (5) katalógusfeleség (1) Kécza Sanyi (8) kemence (2) keresés (1) kert (2) kínaikel (1) Kisbér (5) kivándorlóhajó (1) KK_döntő (1) komposzt (1) kórus (2) Kossuth (1) könyvkiadás (2) Közelről (2) Krétai vagyok (1) krumpli (1) kukorica (1) kütyü (1) kvargli (1) Labuan (1) Lackics (1) Láng Gépgyár (1) Legendás hajósok (1) lelked rajta (1) lettem (1) Levi (1) Lyubov Orlova (1) M/S Bodrog (1) madár (1) madáretető (1) Magyar Nemzet Magazin (1) Magyarország szeretlek (1) mahart (8) Maláj (3) Marina di Carrara (2) Marseille (7) másodvetés (1) Mayday (1) mentés (1) mentőtutaj (1) Minarik László (1) Mini-Magyarország (4) Mini-Skanzen (2) MN Magazin (1) MOB (1) Moerdijk (1) Moha (1) mókus (1) Mostaganem (2) mr1 (2) ms radnóti (1) mustármag (1) műanyag palack (1) MV Clipper Caraibes (12) MV Humber (65) MV Kambo (14) MV Petra (40) MV President (13) MV Priwall (17) naan (1) Napló (213) nato (1) Navtex (3) New Ross (2) Niklas (8) Norbi (1) Norvégia (2) nosztalgia (1) novella (2) nyero (1) nyugdíjas_klub (1) óceánevezés (1) óceáni evezés (7) off hire (1) okostelefon (1) Oran (1) oregano (1) országok (1) Oslo (1) öntözés (1) összeütközés (1) padlizsán (1) Padua (23) palánta (2) Pancon 3 (23) paradicsom (1) patisszon (2) Pelyhecske (1) Pierre (1) pikírozás (1) Pireusz (3) pityóka (1) Plomin (4) pókháló (1) potyautas (3) president (2) president szarkeverés (1) pumping shanty (1) Rakonczay (8) rally (1) Rapid (1) Réde (1) rejtvény (1) Reményik László (1) Remlac (2) rendőrségi zsebkönyv (1) rendőrzsebkönyv (1) réni (1) Rijeka (1) Rotterdam (3) rubel (1) Santander (3) sárgabarack (1) sárgadinnye (1) SART (1) Sauda (1) Sex Bomb (1) shanty (8) Sharpness (5) shelter (1) Shogun (1) spanyolország (1) sport (1) statisztika (1) Strzemionego! (1) Sunndalsöra (1) Svelgen (3) Swarzanegger (1) Szavak a hullámok hátán (6) Székesfehérvár (2) szemüveg (1) szépségkirálynő (1) Szeremley Huba (1) szilva (2) szilvalekvár (1) szilveszter (2) Szingapúr (1) szótár (2) sztori (19) Szuezi-csatorna (2) T-Com (1) találkozó (2) tavasz (1) tél (2) tengeralatti kábel (1) Tengerészeti Világnap (1) Tengerészéveim (6) tengerésznóta (8) tengerésztörténet (1) tengeri körzet (1) térkép (1) Tisztás (1) TME (1) Tom Jones (1) tök (1) tört üveg (1) Tricolor (1) Trieszt (1) Tutajos (1) tűzdelés (1) újságcikk (1) Union Moon (1) univerzum (1) Valencia (1) Van Damme (1) városok (1) Vasas (1) Velence (1) Venezuela (2) Veperdi András (6) vészhelyzet (14) vetőmag (1) vicc (1) video (8) videó (3) vihar (1) virágok (1) Vitéz (1) Vitold (1) víznap (1) voltam (1) X faktor (1) zátony (1) zöldség (1)