2014. március 29., szombat

Radarszerviz Casablancán - MV Padua (11)

Október 29. Csütörtök. 90 nap. Casablanca. Tegnap ezer tonnát raktak ki. Reggel az ügynök azt mondta, hogy estére száz százalék, hogy kész leszünk. Így aztán maradtunk, mert csak 700-at sikerült ma teljesíteniük.
Este megírtam a novellát, amire már napok óta készültem, A semmi közepén címmel. Mindössze 5 flekk. Azt hiszem, hogy jó, sőt... Persze egészen más lett, mint amilyennek elterveztem, de így van jól.
Ma a következő utunk lesz: Gijón (észak Spanyolország) - Salerno (Nápoly mellett).

Október 30. Péntek. 89 nap. Casablanca. Éjszaka, M. Jani kibányászott a raktárból három potyautast. Egyszerűen érthetetlen, hogyan képzelik ezek, hogy el tudnak bújni egy ilyen kis hajón, ahol minden kulcsra van zárva, csak a raktárba lehet lemenni, ott pedig három helyre bújhatnak, és mindig ott is találják meg őket. A múltkor (júniusban) is onnan szedték ki az önjelölt, ingyen turistákat...
Bolondok ezek...
Este nyolcra kirakták a 2300 tonna lópúdert.
Egész nap szép, ködös idő volt. Kilenckor jött a pilot. A folyami radar is bedöglött. Szépen összemaszatolta a képernyőt, és kiírta: SHF failure. Aki tudja, hogy mit jelent, az okosabb mint mi, mert nyomát se találtuk se a használati utasításban, se a szervízkönyvben. Ennek egyenes következménye, hogy nem indultunk el sehova se. Éjjel kijött a radarszervíz.

Október 31. Szombat. 88 nap. Casablanca, úton. Két órára megcsinálták a tengeri radart, a Maci összeszörnyülködte magát, hogy 600 márkát kellett fizetnie, az ékszíj volt elszakadva, ami a motorról átviszi a hajtást a forgó antennára. Így már volt radarunk, csak pilot nem. Hála Istennek, csak reggel hétkor jött.
Így elindultunk, sehova se.
Ugyanis megint a szokott tészta: induljanak el Finisterre felé (az Ibériai-félsziget északnyugati csücske), hétfőn (délután lehetünk ott) talán tudunk rakományt szerezni. Majd akkor telexezek az asszonynak, mert most csak annyit tudnék, hogy: Valahova megyünk, amikor ott leszünk, akkor felhívlak onnan...
Franc a szakácsba, olyan lekváros buktát csinált, hogy ha arabul nem is, de 1000-1 nyelven beszélt! Sajnos ő is jól főz, nemcsak az előző. Otthon is dolgozik, a vár egyik éttermében, kivett hat hónap szabit, és eljött egy behajózásra.
Jenő szeret olvasni. Megvan az összes Wilbur Smith könyve, és apától a Klapka katonái is...! Tetszett neki az Ezredvégben megjelent írásom, csakúgy mint H. P.-nek. Pista megkérdezte, hogy ez milyen könyv (?), mármint az Ezredvég. Életében nem hallott még irodalmi folyóiratról.

NOVEMBER


November 1. Vasárnap. úton sehova...
 Egyelőre tart a jó idő, csak a levegő hűl erősen... 
Soha ilyen jól nem jött a portugál tévé, mint ma. Végignéztem az utolsó Forma-1-es futamot. Hál' Istennek, M. Schumacher (a kis pökhendi, beképzelt, agresszív német) a 31. körben kiállt, mert defektet kapott. Így a kedvencem, M. Hakkinen nyerte az idei VB-t.

November 2. Hétfő. úton.
 Éjszaka hallgattam a Szülőföldünket.
Tolnai Klári emlékműsor volt, ezek szerint meghalt... Nyolcvanöt éves volt. Szegény. Szerettem, nagy színésznőnek tartom, ő is kiváló - kivétel és egyben - példa arra, amit apa szokott mondani, hogy nem az iskola teszi a mestert, jelen esetben a színészt.

November 3. Kedd. úton.
 Hülye, dülöngélős idő van, tele a hócipőm a hajóval. Letelt a három hónap, és megint szűknek érzem, nem találom a helyem, mennék haza. Ideges vagyok, három héten belül harmadszor járunk a Vizcayán, ez nem fehér embernek való hajózás. Nem hiszem, hogy még egyszer rá tudnak venni, hogy ilyen kis hajóra jöjjek. Még jó, hogy a személyzettel és a parancsnokkal jól kijövök, mert egyébként kibírhatatlan lenne...
Lehet, hogy már megyünk valahova. Az RMS azt mondta, hogy a Pandora rakományát elvihetjük Rouenből Tunéziába. Szépen nézünk ki, megint arabokhoz megyünk. Még ez is...
Délután irányt változtattunk, most kreuzolunk egy kicsit. Este hatig cikkben megyünk, utána 90 fokot fordulunk cakkba. A Maci se bírta már az eszeveszett dülöngélést. A kabinom romokban hever, minden a földön van, alig tudok bemenni, de nincs értelme összeszedni, mert minden újra lezúg a földre.

November 5. Csütörtök. úton, Rouen.
 Éjszaka jöttünk végig a Szajnán, videóztam, mert nappali felvételeim vannak, így össze lehet hasonlítani, hogy milyen sötétben (és időnként fene nagy ködben) hajózni a folyón...

Francia panasznap...

Két pilot hozott fel, mindkettővel jót beszélgettem. Panaszkodtak a közbiztonságra, borzasztóan sok az arab és a néger (elnézést, nem afro-franciák mert itt így mondják), és hallatlanul agresszívak, rabolnak, fosztogatnak, lehetetlen visszafogni őket. Párizs Európa legveszélyesebb városa, a metrón egyedül utazni nem életbiztosítás. Az egyedüli megoldás az lenne, ha kirúghatnák őket. Afrikában nincs velük baj, mert ott a rendőrség rettentő szigorú, majdhogynem kegyetlen, mondta a párizsi születésű révkalauz. Franciaországban nem tudnak velük mit csinálni, nem lehet kordában tartani őket. (Nesze neked liberalizmus, esélyegyenlőség, meg demokrácia...) Valahogy nem tudom sajnálni a frankokat... sőt magamban vigyorogtam: ti tettétek őket franciákká, most mi a fityfenét hőbörögtök? Semmi, de semmi alapja nincs a panasznapnak!
Ma nem raktak. Biztosan azért, mert sütött a nap, és holnapra esőt mondanak.

Telefon haza...

Délután rendeltünk klub buszt, de nem győztem kivárni, ezért elindultam gyalog. A kikötőből felhívtam a családot hét óra körül. Szabolcs volt otthon, az asszonyka fogadóórán volt a gimiben. Lesz majd "Na, gyere ide, édes fiam...!", ha hazajön!
Írogatja a verseket, a kötete valószínűleg csak a költészet napjára jelenik meg, és nem karácsonyra. Lesz egy felolvasóestje a gimiben (a végén még emléktáblát kap...), és összekobozza az aulát valami ünnepélyen. A beszélgetés után bementem a városba. Sokkal messzebb van, mint ahogyan emlékeztem...
Negyed kilenckor újból telefonáltam. Még mindig "fogadott" az asszony. Kérdeztem a fiamat, hogy mi a helyzet a 2zsiráfnál. Encsi beszélt velük, és a karácsonyi számban benne leszek. Amit hazaküldtem írásokat (Zümzümbogár) Szabolcs szerint nagyon jók, jobbak, mint az első részek... (Na, ja..., mert itt rajtam is vigyoroghat...!) Szabolcs két verse benne volt az októberi számban.
újabb séta, már nyomta a sarkamat a lúdtalpbetét, megnéztem a Luna Parkot a rakparton (két híd között teljes hosszában), majd begyalogoltam a kikötőbe. Érdekes, most sokkal rövidebb volt, mint kimenetkor.

November 7. Szombat. úton.
 Az időjárásjelentés megint viharjelzést ad... Nem értem, vagy 2-es erősségű a szél, vagy kilences. Ezek nem ismerik a közbülső számokat?!
Olvastam a Szagos Ervin könyvtárban (klotyó) a Nők lapját, és láttam Lázár Ervin új könyvét (a Hitel prózai szerkesztője), kicsiknek, gyerekeknek szól. Az Ozirisz kiadó adta ki. Lehet, hogy vevők lennének a Zümzümbogárra?
Szülőföldünk: súlyos az árvízveszély otthon. Holnapután tetőzik a Tisza Tokajnál. Több helyen gátszivárgás van... Ukrajnában már árad... Romániában is súlyos a helyzet.
Eltemették Tolnai Klárit.
Délután már tisztességesen lityegtünk.
Nem is lehetne másképp, szemből jön a szél, mert mindig ezt csinálja velünk. Amikor Casába mentünk, akkor is szemből kaptuk. Egy hét alatt volt ideje megfordulni a dögnek, így Rouenba menet újból a pofánkba fújt. Most, hogy megint délre megyünk, újra megfordult, és szemből kapjuk.

Concorde

Délután találkoztunk a Concorde-dal. Na, nem a tengeren. De őrségátadáskor, azaz tizenkettőkor két irtózatos dörrenés volt. Néztem jobbra-balra, a Maci meg csak vigyorgott. Felmutatott az égre. "Concorde", mondta. Kimentem, s valóban. Irtózatos sebességgel húzta a csíkot, ment Dél-Amerikába. A csőrös gépmadarat nem láthattam, csak egy parányi, csillogó pont volt az égen, s mögötte a fehér csík mutatta, hogy merre, s milyen irtózatos sebességgel száguld. A két durranás az lehetett, amikor átlépi a hangsebességet. úgy emlékszem, hogy azt olvastam valahol, hogy csak az óceán felett száguldozhat kedvére, ezért is járja a Párizs-Dél-Amerika útvonalat, mert így lakott hely felett nem kell pukkogtatnia... Este hatkor hallottam újra, kiszaladtam, s valóban, a csík ott volt az égen, már visszajött az óceán túlpartjáról! Erre a pesti ember azt mondja: azért ez nem semmi!

2014. március 25., kedd

A M/S Bodrog zátonyról való mentése

Kécza Sándor elküldte a M/S Bodrog zátonyra futása utáni mentés történetét.



Megérkezett a távirat, áthajóztunk Szenegálba, ott várt minket a következő rakományunk, Lindiana és Koalack nevezetű városkákban. Felhajóztunk Dakarig, megéjszakáztunk horgonyon, majd a pilotot felvéve, elindultunk a Saloum folyó torkolata felé. Nagyot tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a révkalauz személye és a térképeink elegendő segítséget nyújtanak a biztonságos hajózáshoz! A lapos, bozóttal borított homokos part nem nyújtott sok látnivalót, feltűntek a hajózó utat jelölő bóják, és pilotunk instrukciói alapján bekormányoztam hajónkat a torkolatba. Nehéz volt irányítani a Bodrogot, össze-vissza csúszkált, kevés volt alattunk a víz, a dagály is nyomta felfelé a hajótestet. „Hogyan jövünk le itt megrakodva?” – villant át az agyamon. Az orrban őrséget adó fedélzetmesterünk is integetett: „üt a hajó!”. Révkalauzunk elvesztette magabiztosságát, hol a jobb, hol a bal oldali bójákat közelítette, pár percre átvette a kormányt, majd ismét rám bízta, zátonyokon bukdácsoltunk át. Kezdtek rosszul festeni a dolgok. És akkor hirtelen „megérkeztünk”! Mintha falba ütköztünk volna, úgy lecövekelt a hajónk a hajózó út kellős közepén, ott, ahol a térkép szerint jó pár lábnyi víznek kellett volna lennie a hajógerinc alatt, ott futottunk zátonyra! A gép teljes erővel dolgozott, mindhiába, egy tapodtat sem mozdultunk előre. Hátrába kapcsolták a masinát, de már visszaút sem volt. Előre, majd hátra, majd ismét előre, csak nem eresztett a zátony. Ledobatták a horgonyt, - hogy a későbbi manővereknél esetleg segítséget nyújtson. - de mindhiába, közel volt a fenék. Szilárdan tartottuk a pozíciónkat a homokpad közepén. Próbáltunk segíteni magunkon, a lebocsátott mentőcsónakokkal akartuk mélyebb vizekre vinni a tartalék horgonyunkat, kár volt a fáradtságért. A vízbe eresztett horgonyunkat karnyi vastag kötéllel rögzítettük a csörlőhöz, és próbáltuk lassan húzni, hátha megmozdítja a homokon fekvő Bodrogot. Nem a hajó mozdult, hanem a horgony kezdett csúszni a hajó felé. A „kapák” képtelenek voltak megkapaszkodni a homokos fenéken, csak szántották a talajt, nem tudták beásni magukat, nem tudtuk vontatni magunkat. Elmúlt a dagály, minimálisra csökkent a víz körülöttünk, lehetett gondolkozni a „hogyan továbbon”?
A délutáni dagállyal újra próbálkoztunk, de hiába, sőt, még súlyosbodott a helyzetünk, mivel a törőhullámok csapásai egyre kijjebb tolták a hajót a csatornából, ráadásul keresztbe is fordították, így a teljes oldalunkat kínáltuk fel a több méter magas, ámde annál rövidebb hullámoknak. Némelyikük akkorát ütött a homokba ágyazott hajótesten, hogy minden beleremegett, a tajték a radarárboc magasságáig csapott fel. A kivitt horgony újra nem talált kapaszkodót, végigszánkázva a fenéken csúszott ismét a hajóorr alá. Helyzetünk romlott, egyre közelebb kerültünk az egy kilométerre lévő parthoz. Szerencsétlen révkalauz, hiába bizonygatta, hogy nemrégiben gond nélkül felvitt egy hasonló méretű hajót, a tények önmagukért beszéltek. Ahol a térkép elegendő vizet jelzett, ott valójában pár lábnyi fedte csak a nap mint nap máshova vándorló zátonyokat. A mienké rossz időben volt rossz helyen, így találtunk egymásra.
Két napig próbálkoztunk, a siker legkisebb reménye nélkül. Hamarosan kiviláglott, hogy onnan saját erőből képtelenek leszünk leszabadulni. Bizonyos mértékben szerencsénk volt, hogy szilárdan beágyazódtunk a homokba, mivel így alig dőlt pár fokot a hajótest. Rögtön elrendelték a vízkorlátozást, a gépházban lévő generátorokat leállították, - a hűtővíz szivattyú beömlő nyílása magasan a vízszint felett tátongott, - így az orrban lévő „öcsi”, a kikötői segéd generátor tudott szolgáltatni áramot a gépi berendezések működtetéséhez, a „klímához”. (Ha jól emlékszem, a ballaszt tartályokból sikerült hűtővizet biztosítani a masinához, nem maradtunk energia nélkül egy percre sem.)
Amíg mi azzal próbálkoztunk, hogy levontassuk magunkat, a Mahart is dolgozott; kerítettek egy szenegáli vontatóhajót, akik vállalták, hogy leszabadítanak minket. A szerződésben belefoglalták, hogy csakis sikeres mentés esetén fizet a cég. Megérkezett a mentő hajó, a mély vízben vetettek horgony, jókora távolságra tőlünk, mert minden nap, minden dagállyal egyre messzebb kerültünk a hajózó csatornától. Parancsnokuk, egy fiatal francia srác, átcsónakázott hozzánk, meghányták vetették sorsunkat barbánkkal, és másnap már velük együtt próbálkoztunk. A vontató közelebb jött, ameddig a merülése engedte, csónakkal áthoztak egy combvastagságú kötelet, fixáltuk az orrban, majd nekifeszült a vontató, főgépünket is beindítottuk, és végre mozdult a hajónk! Korai volt az öröm, mert többre már nem futotta az egyesített erőből. Hajónk orra alól csikorgás hallatszott, megtaláltuk a pár napja kivitt horgonyunkat, és a vízszint csökkentével szépen rá is csücsültünk. (Később kiderült, hogy pár helyen ki is lyukasztotta a fenéklemezt.)
Mindennap kétszer ismételtük meg a műveletet, minden eredmény nélkül. A vontató ereje kevés volt, hajócsavarunk dagálykor is félig kiállt a vízből, igen rossz hatásfokkal dolgozott, kevés segítséget tudott adni a vontatáshoz. Szép nagy medencét kotort a hajónk mögé, egyebet nem értünk el vele, ha csak azt nem számoljuk, hogy apálykor a bent rekedt halakat könnyűszerrel ki lehetett fogni. Igaz, azoknak a javarésze csak cápa és rája volt, nem igen gazdagították konyhánk kínálatát.
Egyre reménytelenebbé vált helyzetünk, a napok meg csak múltak, közelebb nem kerültünk a nyílt vízhez. Egy ízben csaknem sikerült befordítani a hajónkat a kedvező irányba, akkor a kötél szakadt el, és mire újra cserélték, a kedvező pillanat elmúlt, hajónkat visszapofozták a hullámok a régi helyére. Apály idején már alig 30-50 centi víz volt bárkánk körül, a homok lassan körbevett minket. A hajójáró nem ért le a víz szintjéig, két, összekötözött kötélhágcsón mászhattunk le, ha a hajó körül akadt dolgunk. Kigázoltunk a partra, kagylókat, csigákat gyűjtöttünk… a pesszimistábbak már arra gondoltak, örökre ott ragad a hajónk! Nagy szerencsénk volt, életünk egy percig nem forgott veszélyben, nem borult fel a Bodrog, ott trónolt a sekély vízben, távolabbról úgy látszódott, mintha a parti fövenyen állna, mint valamilyen „sivatagi hajó”.
Pár napos, eredménytelen próbálkozás után elhajózott a vontatónk, szomorú relikviaként otthagyva elszaggatott köteleit. Egy fillért sem kerestek az üzleten. Hál’ Istennek a vállalat sem tétlenkedett, nyakunkra küldte szakértőit, egy parancsnokot és egy biztosítási ügynököt, és az igazgatónkat, aki ugyan nem volt tengerész, de még nem járt soha Afrikában. Megkapta a lehetőséget, hogy majdan unokáját térdén lovagoltatva mesélje élményeit a szenegáli „zátonyozásról”. Ha valakire nem volt szükségünk, az akkor ő volt. Egy bennszülött hozta be a „delegációt” csónakjával, ők sem jutottak túl közel hozzánk, így hát cipők levéve, pertlivel összekötve, nyakba véve, gatyaszár feltűrve, - így gázoltak be hozzánk. Ketten már másnap hazautaztak, „tanácsadónk” még pár napig osztogatta az észt. (De trendi lettem!)
Vízre emeltük kis motoros munkacsónakunkat, azzal járták végig a hajózó utat a kárszakértők, méregették a víz mélységét apálykor, dagálykor, készültek a pereskedésre a helybéli szervekkel. Nekünk is jól jött ez a kis szünet, mert addig sokat dolgoztunk, volt, hogy tizenhét órát is kint töltöttünk a fedélzeten, sokat kivett belőlünk a meleg, a fizikai munka.
Újabb mentőcsapat érkezett, ezúttal profikkal sikerült szerződést kötni, a holland „Wijsmüller” céggel. Három németalföldi legény érkezett hozzánk, azonnal átöltöztek, és munkához láttak. Körbejártak, felmértek, feljegyeztek mindent és kijelentették: az ő eszközeikkel megmenthető a hajó! Bizonyságul az asztalra tettek egy halomnyi szórólapot, az egyiken egy fényképsorozat bizonyította, hogy még a homok dűnék közül is vízre segítettek egy hajót valahol Arábiában, miután csatornát ástak a nyílt vízig. Ennél azért mi jobban álltunk. Beköltöztek, valahogy még nekik is szorítottunk helyet. A főnökük a mentőtiszt volt, aki huszonvalahány évével irányította a munkát, készítette a terveket, rendelte meg az anyagokat, és ha kellett, megfogta a munka véget, szerelt, hegesztett. Technikusuk is univerzális szakembernek bizonyult, csakúgy, mint a búváruk, akit a teremtő hatalmas termettel és a hozzá tartozó 47-es lábakkal áldott meg… az éjszakára kitett „topánkája” majd’ átérte a folyosót. Ezek az emberek egész egyszerűen mindenhez értettek, ami a hajómentéshez tartozott. Gibraltárból elindult egy mélytengeri vontató, hogy ha szükséges, „kéznél” legyen, az anyagokat repülő hozta Dakarig, közúton fuvarozták az egyik folyó menti településre, onnan hordtuk be mentőcsónakjainkkal a hajóra.
A tervük a következőképpen festett: készítettek egy egyenlő szárú háromszöget formázó „ernyőhorgonyt”, kb. 3 méteres él hosszal, hat-nyolc centiméteres vastagsággal. A három csúcsra félszemmel erősítettek drótköteleket, majd ezeket a köteleket erősítették egy jóval vastagabbra. Ehhez csatlakoztattak egy vékonyabbat, huszonkettes átmérőjűt, ezt vezették be a hajóra. A fedélzetre, a felépítmény elé hegesztettek egy hat darab csigából álló blokkot, - ez volt a fix pont - a másik, szintén hatos blokk szabadon mozgott a fedélzeten. Ebbe a két blokkba fűződött be az előbb említett 22-es kötél, amelynek az egyik végét az ernyőhorgony ötveneséhez erősítették, a másikat, a szabadon lévőt a hajóorrban lévő csörlő dobjára tekerték, így ha húzták, az erő megtizenkétszereződött. A terv az volt, hogy a hajótól távol a mélyvízben a fenékre engedik az ernyőhorgonyt, lassan elkezdik húzni, és mivel a háromszög hátsó oldalára ellensúlyként felerősítették a tartalék horgonyunkat, amikor a kötél megfeszül a tartalék horgony ellen tart, és így felállítja a háromszöget, az beleássa magát a tengerfenékbe, így válik a másik stabil ponttá. Húzásnál a fedélzeten lévő szabadonfutó csigasor végig vándorol egészen a lehegesztettig, akkor ki kell fűzni belőle a kötelet, előre vinni, és újra fűzni, újra húzni, ismételve ezt mindaddig, amíg a hajó meg nem mozdul és fel nem úszik. Reméltük, hogy nem a horgony csúszik a hajó alá, amint eddig történt, hanem a hajó mozdul el az ágyából.
Nos, ehhez a művelethez kellett beszállítani az eszközöket a hajóra. Útnak indultak csónakok, eltűntek a folyó torkolatában. Mi, hajón maradottak szétszereltük a raktárak fedő szelvényeit, darukkal az egyes raktár elejébe forgattuk őket, orr nehézzé téve bárkánkat.
De maradjunk a csónakoknál. Délutánra befutott az első, kiraktuk, behordtuk a hajóra az anyagot. Közben beborult, villámlott, a szél felerősödött, elkezdett zuhogni az eső. „Hol lehet a másik kettő?” - ez foglalkoztatott mindnyájunkat. Távcsővel még láttuk, amint kiértek a torkolatból, majd eltűntek a méteres hullámok között. Ránk szakadt a sötétség. Mit tegyünk? Parancsnokunk döntött, amíg ilyen viharos az idő, sötétben nem teszi kockára az emberek biztonságát, mentőcsónakunk épségét, várunk. Fellőttünk néhány rakétát, bekapcsoltuk a kereső fényszórót, hátha reagálnak rá. De nem történt semmi, a „volki-tolkik” (walkie-talkie – szerk.) is némák maradtak. Az első csónak legénysége elmondta, hogy a másik jóval nagyobb terhet cipelt, abban voltak a drótkötelek, alig állt ki a vízből. Ha azzal belefutottak a hullámzásba… nem mertük folytatni a gondolatot.
Reggelre elcsendesedett a vihar, már készítettük elő a beérkezett csónakot a mentő expedicióra, amikor megjelent egy bennszülött halászladik, s benne kucorogtak néhányan a másik csónak legénységéből. Rögtön nekik ugrottunk, hol vannak a többiek, mi történt a csónakokkal? A következők derültek ki: már a folyó torkolatában jártak, mikor kitört a vihar. Nem vágtak neki a hullámoknak, inkább visszafordultak a folyóba, és egy alkalmas zátonyon felfuttatták a csónakokat. Az eső ömlött, valami szállás után próbáltak nézni, amikor arra tartott az egyik hollandus az általa bérelt motorossal. Ő is a hajóra igyekezett volna, de neki sem sikerült, így felszedte a szigeten didergő társulatot, és elvitte őket a közeli városba. Akadt ott egy motel is. Képzelhető volt, milyen meglepetést okoztak a recepción, mikor megjelentek mezítlábasan, csapzottan, borostásan egy szál trikóban, csurom vizesen. A fehér szmokingos igazgatónak elkerekedett a szeme a furcsa társaság láttán, el akarta tanácsolni kollégáinkat. Hollandunk az orra alá dugta a dollárral megtömött pénztárcáját, rögtön készségesebb lett a főnök, és tengerészeink kisvártatva már a forró zuhany alatt áztatták magukat, majd a bárba telepedvén kortyolgatták a dupla viszkit és szívták a cigarettát, és végül vetett ágyban szenderültek álomba. (Mi meg bent rágtuk a körmünket, mi lehet velük?)
A mesélés után kimentek a másik csónakkal, felszedték a csapat maradékát, elosztották a rakományt, vízre tolták a partra futtatott ladikokat és visszatért a hajóra az egész díszes társulat. Két napig szereltünk a hollandok irányításával, ők is derekasan kivették a részüket a munkából.
Egy kis színes: az egyik éjszaka lepkék lepték el a hajónkat, tömegével kapaszkodtak köteleinkre, halmokban vergődtek a fedélzeten, majd’ mindenhova befurakodtak, valószínű, nászukat ülték. Reggel lapáttal hánytuk a vízbe az elpusztultakat. (Rengeteg rövidzárlatnak lettek okozói a későbbiekben a mindenhova befurakodott pillangók tetemei.)
Készen állt minden: megérkezett a mélytengeri vontató, ernyőhorgonyunkat egy lapos fenekű, daruval ellátott pontonnal kivitték a mélyvízbe, leengedték. Mi a hajón befűztük a kötelet, szabad végét rátekertük a csörlő dobjára, vettünk egy nagy levegőt, és elkezdtük húzni - és megmozdult a hajó! Az ernyőhorgony előírás szerint tartott, csúsztunk a homokon a mélyvíz felé! Összeért a két csigasor, kifűztük a kötelet, elcipeltük a több mázsás blokkot a hajó elejébe, ismét befűztünk, ismét húztunk, ismét csúsztunk. Újra összeért a két blokk, újra cipeltünk, újra fűztünk, újra csúsztunk, majd megint összeért a két blokk… na, itt már abbahagytuk, mert elmúlt a dagály. Reggel villámgyors fűzés és a többi művelet, és mire másodszor ismételtünk, már úszott a hajó! Három hét után ismét víz volt alattunk. Ernyőhorgonyunkról levágták a kötelet, - talán még ma is ott hever a tenger mélyén a tartalék horgonyunkkal együtt. A maradék drótkötelet beszedtük, elénk állt a vontató, felcsatoltuk, és lassan kivontattak a mélyvízbe, ahol horgonyt dobtunk. Következett egy alaposabb vizsgálat, a búvár szemügyre vette a hajócsavart, kormánylapátot, a hajótestet, és azzal tért vissza, nagyobb sérülést nem látott, beindíthatjuk a főgépet.
Még láttuk, hogy egy befelé igyekvő hajó megtorpan, megáll, majd’ ugyanazon a helyen, ahol mi is zátonyra futottunk. Hollandjaink vérszemet kaptak, motorcsónakba szálltak megnézni, mi történt a kollégákkal? Kisvártatva visszatértek, csak legyintettek, guineai volt a hajó, a személyzet már csomagolt. Felhúztuk a horgonyt, beindult a főgép és lassan elindultunk Dakar felé. Túl voltunk tehát a zátonyon, élmény volt az ott töltött három hét. Mindenből tanul az ember, az ilyen haváriákból is, de reméltem, az ott szerzett tapasztalatokra nem lesz már többé szükségem.
Dakar – Szenegál – felé hajóztunk, helyesebben vontattak. Szerencsénk volt, rögtön behoztak a kikötőbe, igaz, nem rakodni jöttünk, hanem „kivizsgálásra”, és az esetleges „műtétre”, így beállítottak a hajójavító mólója mellé. Jobban jártunk, mint a vontatónk, ők kint maradtak horgonyon, és éjszaka meglátogatták őket a „lopó emberek”, pár kikötőkötelük bánta a vizitet. Mindezt másnap tudtuk meg, mikor mellénk álltak, és átpakoltuk a mentésnél használt anyagokat. A hollandusok velünk tartottak, a búvárnak is akadt végre szakmába vágó munkája, tüzetesen átvizsgálta a hajófeneket. Indokolt volt, mivel az egyik, a hajóorrban lévő ballaszt tartály fedelét felnyitva fény szűrődött be alulról, s kisebb halak úszkáltak a tartály vizében, csalhatatlan jeleként, hogy hajónk lékesedett. Emberünk talált is kisebb lyukakat, ideiglenesen befoltozta őket az útra, mivel az már rögtön kiderült, hogy a dakari hajójavító felszereltsége nem megfelelő hajónk javításához. Megállapítást nyert, hogy a fenéken, a bordák között benyomódott a lemez, keletkeztek apró lyukak, a kormánylapáton is találtak sérüléseket, és a hajócsavart sem ártott alaposabban átvizsgálni. Aggódtak, talán a hajógerinc is deformálódott, be kellett volna mérni, de ehhez a helyi javító műhely kevés volt. Hova tovább? Las Palmasra, mint a legközelebbi, komolyabb hajójavítóba!
Mentőegységünk összecsomagolt, búcsút vettek tőlünk, jó szakemberek voltak, nekik köszönhettük, hogy újra úszott a hajó, emberileg is közel kerültek hozzánk, még kifejeztük reményünket, hogy ismét látjuk egymást, no persze nem a zátonyon, hanem valamelyik amszterdami kiskocsmában. Hazakészülődtek, de nem volt szerencséjük. Érkezett egy fax, Indiában kigyulladt egy fúrótorony, ott számítottak rájuk.


2014. március 23., vasárnap

Az ötszáz márkás frincfranc - MV Padua (10)

Október 25. Vasárnap. úton. Éjjel már egy kicsit jobb volt. Közeledünk Lisszabon magasságához, ez a megváltó vonal. Itt van a Dél-Amerikától Egyiptomig húzódó magasnyomású terület határa, e vonal alatt jó idő van, meleg, és csendes, és nem igaz, hogy hamarosan elérjük. A MV Pandora most jött arról, és igazolták, amit az időjárás előrejelzésben is olvasunk nap, mint nap.
Éjjel már csak kicsit írtam hozzá a "Na, gyere ide, édes fiam..."-hoz.
Már sokkal jobb az idő, csak most irtó párás. A szél is lecsendesedett, s a tenger se különösebben hullámos, a nyugatról érkező döghullámok az év minden szakában jelen vannak, az ellen nem lehet mit tenni (igaz, bármilyen ellen se...). Nagyon itt volt az ideje, hogy megjavuljon az idő, mert viharban nem szabad a mosógépet használni, és az utolsó pár tiszta zoknimat fogyasztom ma el... Már látjuk az érkezést, kedden hajnalban Casablancán lehetünk. Már kezd izgatni, hogy mi lesz a következő út...

Október 26. Hétfő. úton. Éjjel dolgoztam: megcsináltam a rádióelszámolást, ami nem egy nagy "wasistdas", mert csak ki kellett nyomtatnom, valamint a Zümzümbogár utolsó két fejezetét is, ami majd hazamegy.
Délután befejeztem egy félbehagyott novellát (én groteszknek hívom) a Kis Mba Mbáról, és kinyomtattam a Szétrúgok Mindenkit 6 című fejezettel együtt a Zümzümbogárból.
Most végre valóban kitört a jó idő. Nem mozgunk, a tenger elviselhető, 3-4-es erősségű...
Délután megírtam egy novellát, "Mama" a címe. Az ötletet még otthon jegyeztem fel, kínlódtam is vele pár napot, ma pedig két óra alatt kiömlött belőlem. Már forog az agyam, mert van egy másik témám, is, azt hiszem éjszaka, ha ledobtam a horgonyt Casablanca előtt, akkor kerítek sort rá.

Október 27. Kedd. 92 nap. úton, Casablanca. Nos, nem írtam, mert érkezéskor kikötöttünk. Csomó hajó állt horgonyon, olyan volt, mintha a MV Clavigóval jönnénk, mert azzal jártunk így, menetből kötöttünk ki majdnem mindig.
Ezek aztán megfogják a munka végét!
Az ügynök megtelexezte, hogy mintát vesznek, és ha minden jól megy, akkor délután háromkor el is kezdik a kirakást. Jó brigádot kapunk, és akár három nap alatt ki is rakhatnak! (Te jó ég, ez aztán a dögös csapat! Máshol ezzel elszöszmötölnének akár nyolc órát is, de itt a szupercsapatnak csak három napra van szüksége. Hiába, no, Marokkóban az arabok, már csak ilyen szorgos népek...)
Kimenni nem lehet, mert nincs vízumunk (a magyaroknak, csak Maci kapott partra lépési engedélyt, mert ő ugye német...). Szívjanak gázt...

Marokkó az Marokkó...

Ship's chandler is jött, mivel a légkondi bedöglött, és nincs megfelelő biztosíték, húsz darabot akartunk rendelni.
- Parancsnok, mi dolgozunk a legalacsonyabb árakkal Marokkóban - biztosított maximális jóindulatáról a shipi. Mi másra lenne szükségünk?
Később az ügynök a fejéhez kapott, amikor a barba megmutatta a kártyáját.
- Captain, ez a cég tíz éve megszűnt! Nehogy vásároljanak ettől a gengsztertől. Ennek a kártyának (nagyméretű, cégkártyáról van szó) a fejlécét lefénymásolják, és az a "cégjelzéses számlájuk". (Hiába, Marokkó az Marokkó...)
Későn szólt, mert a pasas érkezésre (03:00) jött, az ügynök csak reggel nyolckor méltóztatott befáradni, holott az elfogadott eljárás az, hogy a hatósági vizsgálattal (kikötőkapitányság, vám, rendőrség, stb...) együtt érkezik, hogy ha szükséges, akkor segíthessen. (Hiába, Marokkó az Marokkó...)
- Délután háromkor kezdünk - nyugtatta meg a parancsnokot.

A biztosítékokkal délelőtt bejött a "shipi". Hozott egy éttermi számolócédulát, amire girbe-gurba betűkkel írták rá,: 10 db. 30A, 10 db. 50A. 2500 dirham. A parancsnok először nem értette, hogy miről van szó. Biztosan nagy volt az infláció az elmúlt években.
- Márkával fizetek -, mondta.
- Nem gond, egy márka most öt dirham...
Szóval a húsz darab frincfranc 500 márkát kóstál. Maci szerényen kiröhögte. Aztán úgy kirúgta, hogy a lába se érte a földet.
- Meglátom, hogy mit tehetek. Magának, captain, megpróbálom elintézni... - mondta a komoly kereskedő.
Ebéd után Maci lefeküdt, adott harminc márkát, hogy ha jön a pasas, akkor adjam oda a 20 biztosítékért. Németországban 50 pfenning darabja, itt mondjuk egy márka, ötven fityfiritty a haszna darabonként, és mindenki jól járt.
Fél óra múlva visszajött a hapsi. Hozta a számlát, a szép, fénymásolt cégkártya fejléccel.
Azért így mindjárt más! Most csak 1500 dirhamról szólt, mert ő egy gentleman (amúgy arabosan) és elintézte. Szóval csak 300 márka, kettőszázat sikerült lealkudnia saját magától. Hiába, Marokkó az Marokkó...
- Oké, akkor itt van 30, hogy haszna is legyen rajta, és kvittek vagyunk, igaz? - kérdeztem, mire a kuncsaft elszontyolodott.
- Nem jól van ez így - mondta, és ebben tökéletesen igaza volt... - Lehet, hogy máshol olyan olcsó, de itt ennyi. Maroc is Maroc! -, mondta szomorúan, mert valószínűleg felfogta hogy ilyen állati olcsón se vesszük meg, egyelőre. - Csak az a baj, hogy a vámnál már deklaráltam, így nem tudom visszavinni, mindenképpen át kell venniük.
- A parancsnok kint van a lányoknál - mondtam, hogy hadd csodálkozzon -, majd reggel jön be...
- Akkor holnap visszajövök -, mondta búsan, és a tök hivatalos számlát a szemétbe dobta.
Amikor a barba "visszajött a lányoktól", mert biztosan velük álmodott, akkor mérgesen felhívta az ügynököt. Az vacsora előtt bejött. Hozott magával egy "szakértőt", aki úgy ismeri a marokkói olvadóbiztosíték piacot, mint a tenyerét. Hát mit mondjak? Szerinte 5 dirham egy darab, tessék megnézni a váltási kurzust, pontosan egy márka...
Most szeretettel várjuk a "shipit".
Minden rosszul ment, és délután háromkor nem kezdték el a kirakást. Viszont volt egy nyugodt napunk. Éjfélig beszélgettünk a szalonban. El nem tudtam volna képzelni, hogy az otthonról érkezettekben ekkora gyűlölet van a Postabank volt elnöke, Princz úr iránt. Szemét és aljas gazembernek, mondták, ami érthető, még akkor is, ha minden bizonnyal túlzás. Hányszor is húzták ki a szarból, az adófizetők pénzén?

Október 28. szerda. 91 nap. Casablanca. Esténként jól beködöl, csak úgy gomolyog a pára, s délelőtt tízig tart. Még mindig rosszul mennek a dolgok. Csak egy darut kaptunk, és tízkor érkezett meg az első teherautó... Baromi lassan raknak.

Mert engem mindenütt szeretnek!

Nagyon szerencsés vagyok, mert akit szeretnek, annak jó, és engem még itt is! Szóval bejött a "shipi", és ma már csak 32,5 dirhamba kerül egy biztosíték, ami ugye 650 összesen, alig 130 márka. Mert Marokkó az Marokkó, és itt így tudnak az árak zuhanni.
- A parancsnok hol van? - kérdezte a pasi.
- Kint a városban - válaszoltam, mert a Maci marhára rühell az arabokkal tárgyalni, és inkább én...
- Megint? - csodálkozott.
- Hát persze, imádja Casablancát és az arabokat, minden délután kimegy! - mondtam, csak meg ne tudja a főnök, mert még beperel hitelrontásért. Ám akár szereti őket, akár nem, ennek ellenére se akartunk többet adni, mint 30 márkát az árukészletért. Ifjú barátunk nem győzött csodálkozni ezen. Aztán elmagyaráztam, hogy amikor 500 márkát kért érte, az egy kész krimi volt, és menjen a francba, ha szépen megkérhetem, vagy hívjuk a rendőrséget, vagy menjen panaszra az ügynökségünkhöz. Ezt semmi esetre se akarta, mert szerintem körözés alatt állhat...
Így amikor elment, azzal búcsúzott, hogy:
- Chief, csak azért nem csinálok problémát az ügyből a hajónak, mert te a barátom vagy...
Na? Ez azért nem semmi! Így aztán azt javaslom, hogy engem is inkább a tollamról, mint a barátomról ítéljenek meg ezután (akár a Kléber atyát)...
Milyen jó a Macinak, hogy itt vagyok, és a shipinek, hogy a Maci nem volt itt, mert aludt.

Korrigálni kell Hofi szövegét

Ugyanis az egyik kabaréjában, jó régen, még szegény Gulyás Gyuláról mondott élcet, miszerint úgy bakizott, hogy: a bíró összeguggolta magát.
Nem áll a dolog. Nem a bíró, hanem a watchman, és nem otthon, hanem itt Casablancán. A kikötő ad egy watchmant (watchman - őr) - kötelező -, és az öreg, van vagy hetven éves, annyit guggol, hogy megfájdul a térdem és a bokám, ha sokáig nézem...
Ma a következő út: Algeciras (gibraltári-öböl) - La Spezia.

2014. március 12., szerda

Megértem az amikat... - MV Padua (9)

Október 14. szerda. úton. Éjjel dög álmos voltam a szolgálatban... Szerencsére este már tudtam aludni.
Árpinak odaadtam amit megírtam a "Na, gyere ide, édes fiam..."-ból. Tetszett neki, azt mondta, hogy aranyos... Nyilván mindenkit más és más fog meg egy írásból. Érdekes, ő azt kérdezte, hogy a pedagógusok valóban ennyire sóherek...? Attól tartottam, hogy az a rész, aminek az a címe, hogy "Mesél a papa" kilóg majd a sorból. Hiszen a dombóvári emlékeimet dolgoztam fel benne. Azért is adtam oda, mert semmit nem tud arról, hogy ott jártam, és a valóságot írtam meg, tehát amit mond, az ül. Azt mondja, hogy egyáltalán nem lóg ki a sorból, pedig attól féltem, hogy egy kívülállónak unalmas lesz. Az igazság az, hogy valójában a volt osztálytársaimnak írtam... Árpi szerint jól kitaláltam az önkéntes tűzoltó dolgot. Pedig nem kitaláció, csak a színezése olyan, amilyen... úgy gondolom, hogy jó ötlet volt így megírni. A papa mesél, a gyerek kommentál. Amit mond, azt a tizenöt és fél éves kölyök mondja, a gondolatai kalandoznak, és senkire nézve nem lehet sértő... Egyébként se írtam semmi olyasmit.

Október 15. Csütörtök. úton. Befejeztem egy újabb fejezetet, már 121 flekk van a gépben. Most azt írtam meg, amint Zümzümbogár átesik a csókolózás tűzkeresztségén. Most olyanom van, hogy tetszik, amit írtam.
A délutáni őrség alatt folytatni akartam az írást, de teljesen leblokkoltam. Egy épkézláb gondolat nem jutott az eszembe.

Október 16. Péntek. úton. Ezt eddig jól kifogtuk. Nem is akarjuk elhinni, hogy ezen a széljárta helyen, mint a portugál partok és a Vizcaya ilyen csendes lehet a tenger... A köd nem zavar, addig se fúj a szél... Továbbra se megy az írás. Lehet, hogy a tudatalattim várja az otthoni híreket, a leveleket, és ezért nem foglalkoztatnak olyan intenzíven Zümzümbogár csodálatos kalandjai.
Biztos, hogy Hollandiába megyünk, és olajpogácsát (kisajtolt olajos magvakból készült granulátum) viszünk Casablancába. Ha minden igaz, ide jönnek a váltók is.

Október 17. Szombat. úton. Árpi be vagyon sózva, és már készülődik haza. Egy kicsit Nagyika jut eszembe róla, aki harminc hónappal előbb kezdett Munkácsra készülődni, és hónapokig alig lehetett közlekedni a lakásban az előkészített, és már becsomagolt holmiktól...
Az idő elromlott, rendesen mozgunk, jó a rosszban, hogy fél hátulról jön, legalább nem fog vissza.

Október 20. Kedd. Moerdijk, úton. A raktárt nyitottam, amikor megjöttek a váltók. Sz. Attila, és O. Jenő, aki állítólag nagyon jó szakács...
Ebédnél mondták az otthoni híreket: megtudtam, hogy tegnap voltak a helyhatósági választások. Sajnos azt nem tudta Attila, hogy Csintalan, vagy Tarlós nyert-e Óbudán. Remélem Tarlós marad. Torgyán szolgáltat bőséges anyagot a kabarékhoz. Princzet lapátra tették, Lupist leültették... Esős október volt...
Mindenki mondta a magáét, ahogyan az már lenni szokott váltáskor.
A hajót egyre berakták, fél háromkor indultunk.

Október 21. szerda. úton. Borzalmas időben hajózunk. Alig vánszorgunk öt mérföldes sebességgel, Az európai vizekre - a Földközin kívül - mindenütt viharjelzést adtak. Déli, délnyugati, 8-as szél várható, ez hajnal négyre be is jött... Még Doverig se értem el hajnalban.
Focihírek otthonról...
O. Jenő (50 éves), civilben játékvezető volt, még az idén is vezetett előkészületi meccset (Siófok - Haladás). A fia most volt próbajátékon a Hertha BSC-nél. Tőle a focivilág híreiről is értesültünk: sajnos magyar foci továbbra sincs. És ami ezzel párhuzamosan jár: néző se! A Magyarország-Románia olimpiai selejtezőn nem szedtek belépőt, és mindössze 800-an voltak. A csapat kapusa - siófoki, akárcsak Jenő -, szerint a TV a háromezer nézőt hazudta... Ennyire talán még egy focista is szavahihető. Főleg, ha a médiával kell szembeállítani...
Otthon kikaptunk egy közepes portugál válogatottól 3-1-re, a románok ellen 1-1 (ők Lisszabonban verték a portugálokat!), s hiába a bravúros győzelem Azerbajdzsán ellen 4-0, ez az EB már elúszott. Igaz, így nem kell később izgulni.
A Fradi csúfosan leszerepelt, a 90. percben 4-0-ra vezettek a görögök ellen, és két gólt kaptak a 3 percnyi hosszabbításban. Az Újpestet kiverte a Bajnokok Ligájából az Ausztria Wien, s utána az UEFA kupában is a magyar hagyományoknak megfelelően szerepelt, itthon kapta a katasztrofális pofont, 0-5, míg Bruegge-ben (az első mérkőzésen) 0-0-t játszott... El tudom képzelni, hogy a 0-0 után milyen "továbbjutunk, itthon esélyesek vagyunk" nyilatkozatok láttak napvilágot. A Mötökát egy újonc osztrák csapat tanította focizni.
Nem baj. A fő, hogy Liszkait 12 millióért visszavásárolta a Fradi, ("pedig szart se ér", idézet O.J.-től). Erre van pénz...
Vacsorára megenyhült a vihar, de azért még lityegünk rendesen...

Október 22. Csütörtök. úton. Elkiabáltam... Éjfélre újra megjött a rossz idő. Írországtól nyugatra két alacsonynyomású ciklon kergeti egymást, ott 11-es "violent storm" van, nem is tudom, hogyan fordítsam, de az kurva rossz időt jelent, úgy tíz méteres hullámokkal, és a levegő tele van a tengerből felkapott vízcseppekkel... Nekünk csak kilences idő jutott, de ez is elég.

MV Clavigo

Délután megszólalt a VHF rádió: - Egy, kettő, három..., van a közelben magyar?
- Hogy a fenébe ne lenne... - válaszoltam.
Balogh Zsolt volt, aki a Clavigón parancsnok. (Emlékeztetőül: helyette voltam az év elején a Clavigón). Jót dumáltunk, amíg ki nem kerültünk a hallótávolságból.

Október 23. Péntek. úton. Még ünnepi kaja se volt... A vihar nem akar szűnni, csak kicsit alábbhagyott, de a mozgásban nem nagyon lehet észrevenni. Nagyon unom már, és még el se értük a portugál partokat, ahol majd pontosan keresztbe kapjuk a hullámokat, és úgy dülöngélünk majd, hogy a cipőnkből is kiesünk. Most még szemből jön a rossz idő, a hajó üt, belebukik a hullámokba, rezeg, remeg, tekeri magát, egyszerűen nem lehet normálisan megállni, állandóan fogózkodni kell. A lábam már remeg, tántorogva járok, és állandóan álmos vagyok. Semmi mást nem csinálok, mint ülök, vagy fekszem, ha meg fel kell állnom, az külön fizikai megerőltetés, mert a mozdulatokra vigyázni kell, ráadásul most érzem a derekamat, tehát sokkal fokozottabban ügyelek, hogy mikor mit csinálok. Még az ülés is kényelmetlen, mert állandóan tekeregnem kell, hogy a mozgást kiegyensúlyozzam... Már a Vizcaya közepén járunk, és a BBC szerint megint csak erősödik a vihar.
Jelentem, a radar kicsit elhagyta magát. Magyarul úgy elromlott, ahogy egy radartól ez elvárható. Nincs kép, helyette hercig, vastag köröket rajzol a képernyőre, és jajong, hogy nem találja az északi irányt...
A folyami radart használjuk.
Most egy picinyt meg tudom érteni azt a háromszáz millió amerikait, aki nem képes felfogni a metrikus mértékrendszert, és csak sápítoznak, ha azt hallják, hogy egy kiló, meg kg/cm2, és miért nem azt használja a hülye világ, hogy gallon, meg font/négyzethüvelyk? (Az igazság az, persze, hogy Kanadában gond nélkül beleverték a fejekbe.) Ugyanis a folyami radar metrikus, azaz kilométerben adja a távolságot. A mérföldhöz szokott agyam, először csak tanácstalanul állt, hogy mi a francot kezdjek ezzel a 36-tal (36 kilométeres hatósugár, ami ugye mindössze 19,44 mérföld, és nem olyan hülye kerek szám, mint a 24, a tengerin a távolságok: 0,5 - 0,75 - 1,5 - 3 - 6 - 12 - 24 - 48 mérföldes körök szerint változtathatóak).

Október 24. Szombat. úton. Hú, de tele van a hócipőm a tengerrel...! Ennyire állandó rossz időben még nem volt részem. Minden nap újabb alacsonynyomású ciklon jön, egyre rosszabb az idő. Két vihar között van egy kicsit csendesebb szakasz, akkor csak 6-os erősségű a szél.
A délutáni őrség alatt befejeztem a "Na, gyere ide, édes fiam...!"-at. Most éppen tetszik mind a 135 flekk. Ugyanis ekkorára sikeredett. De attól tartok, hogy hiába nyilvánítom késznek, mindig be-beszúrok egy-két sort, esetleg bekezdést, mindaddig, amíg nyomdába nem kerül. Tegnap például azt, amikor Zümzümbogár azon problémázik, hogy a Celesztina nyanya az idegeire megy az állandó kérdezősködéssel, hogy: "udvarolsz már, Oszika...?"
Ettől függetlenül az idő semmit se javult. Ennek persze van egy hatalmas előnye: amíg rossz, addig csak jó jöhet, de ha megjavul, akkor elromolhat...

Címkék

8-as (1) adriai_járat (1) advent (1) ajándék (1) Aka (7) alert (1) anekdota (1) Aqaba (1) áramkimaradás (1) Aranykapu (1) Ászár (2) asszonyverés (1) átverés (1) babgulyás (1) Balázs Géza (1) Bálint Gazda (1) bálnavadász nóta (1) Baltic Ice (1) Bejrut (1) Béla kaftán (9) Berkeley Castle (1) bikaviadal (1) Bilbao (1) biznyák (1) bizonyítványok (2) black gang (1) blogregény (1) Boldog Karácsonyt! (1) Bonzsúr Indonézia (1) botlek (1) Brunsbüttel (1) BUÉK (1) Buga Jakab (1) Bukarest (2) bulvár (1) bunkerolás (1) cégvezető (1) cékla (1) cickafark (1) citromillatú muskátli (1) Clancy Brothers (1) Clavigo (7) Cobh (1) Corvus J (1) Costa Concordia (12) Costa Crociere (1) cukkini (2) Czakó Gábor (1) csatornaágyás (1) cserépkályha (1) csicsóka (1) Csopak (2) Dagenham (1) Dávidházy András (1) de Ruyter (1) december (1) delfin (1) dinnye (1) distress (1) dongás (1) DSC (1) Dubliners (1) Duisbuirg (1) Dumbrody (1) duna tengerjáró (1) Duna tévé (1) Edmond (1) EPIRB (5) Erdély (1) értékmentés (1) esküvő (2) Ete (1) EU (1) évforduló (1) Fabiola (1) Farbi (1) Farfaraway (1) farsang (1) fatalp (1) favágás (1) fekvőrendőr (1) félmilliomodik (2) fészbuk (1) Fluvius Kft (1) fogászat (1) fokhagyma (1) forecastle song (1) forróság (1) fotó (1) Fölszállott a páva (1) francia (1) fröcsözés (1) futball (1) fűszernövény (1) Garay Béla (4) gémél (1) Genova (1) German Sky (1) GMDSS (3) görögdinnye (1) gyümölcs (1) gyümölcsnap (1) hajókatasztrófa (1) hajós (1) hajósbál (1) hajózás (1) Három királyok (1) havazás (1) házaló (1) Hévíz (1) hibajavítás (1) (1) hobbiparaszt (5) hobbyparaszt (5) hófúvás (2) hőség (1) Humber folyó (1) humor (4) húsvét (1) Inmarsat-C (1) internet (1) Írország (1) Isartal (3) Izland (2) JFK Dunbrody (1) (1) Johnny Cas (1) kacsa (1) Kalóztámadás (2) karácsony (5) katalógusfeleség (1) Kécza Sanyi (8) kemence (2) keresés (1) kert (2) kínaikel (1) Kisbér (5) kivándorlóhajó (1) KK_döntő (1) komposzt (1) kórus (2) Kossuth (1) könyvkiadás (2) Közelről (2) Krétai vagyok (1) krumpli (1) kukorica (1) kütyü (1) kvargli (1) Labuan (1) Lackics (1) Láng Gépgyár (1) Legendás hajósok (1) lelked rajta (1) lettem (1) Levi (1) Lyubov Orlova (1) M/S Bodrog (1) madár (1) madáretető (1) Magyar Nemzet Magazin (1) Magyarország szeretlek (1) mahart (8) Maláj (3) Marina di Carrara (2) Marseille (7) másodvetés (1) Mayday (1) mentés (1) mentőtutaj (1) Minarik László (1) Mini-Magyarország (4) Mini-Skanzen (2) MN Magazin (1) MOB (1) Moerdijk (1) Moha (1) mókus (1) Mostaganem (2) mr1 (2) ms radnóti (1) mustármag (1) műanyag palack (1) MV Clipper Caraibes (12) MV Humber (65) MV Kambo (14) MV Petra (40) MV President (13) MV Priwall (16) naan (1) Napló (212) nato (1) Navtex (3) New Ross (2) Niklas (8) Norbi (1) Norvégia (2) nosztalgia (1) novella (2) nyero (1) nyugdíjas_klub (1) óceánevezés (1) óceáni evezés (7) off hire (1) okostelefon (1) Oran (1) oregano (1) országok (1) Oslo (1) öntözés (1) összeütközés (1) padlizsán (1) Padua (23) palánta (2) Pancon 3 (23) paradicsom (1) patisszon (2) Pelyhecske (1) Pierre (1) pikírozás (1) Pireusz (3) pityóka (1) Plomin (4) pókháló (1) potyautas (3) president (2) president szarkeverés (1) pumping shanty (1) Rakonczay (8) rally (1) Rapid (1) Réde (1) rejtvény (1) Reményik László (1) Remlac (2) rendőrségi zsebkönyv (1) rendőrzsebkönyv (1) réni (1) Rijeka (1) Rotterdam (3) rubel (1) Santander (3) sárgabarack (1) sárgadinnye (1) SART (1) Sauda (1) Sex Bomb (1) shanty (8) Sharpness (5) shelter (1) Shogun (1) spanyolország (1) sport (1) statisztika (1) Strzemionego! (1) Sunndalsöra (1) Svelgen (3) Swarzanegger (1) Szavak a hullámok hátán (6) Székesfehérvár (2) szemüveg (1) szépségkirálynő (1) Szeremley Huba (1) szilva (2) szilvalekvár (1) szilveszter (2) Szingapúr (1) szótár (2) sztori (19) Szuezi-csatorna (2) T-Com (1) találkozó (2) tavasz (1) tél (2) tengeralatti kábel (1) Tengerészeti Világnap (1) Tengerészéveim (6) tengerésznóta (8) tengerésztörténet (1) tengeri körzet (1) térkép (1) Tisztás (1) TME (1) Tom Jones (1) tök (1) tört üveg (1) Tricolor (1) Trieszt (1) Tutajos (1) tűzdelés (1) újságcikk (1) Union Moon (1) univerzum (1) Valencia (1) Van Damme (1) városok (1) Vasas (1) Velence (1) Venezuela (2) Veperdi András (6) vészhelyzet (14) vetőmag (1) vicc (1) video (8) videó (3) vihar (1) virágok (1) Vitéz (1) Vitold (1) víznap (1) voltam (1) X faktor (1) zátony (1) zöldség (1)