Szeptember 21. kedd, úton. A váltáskor elmondta, hogy másfél óránként jelzett a fenékkút, hogy megtelt, eddig csak a szivattyúval szívták ki, de most vödörrel kimerik azt is, ami benne maradt, hogy egy kicsit tovább alhassanak a matrózok, később jöjjön a riasztás. Megadta az ukázt, mit csináljak, ha szivattyúzni kell megint.
Éjjel kettő után öt perccel jelzett az elektronika legközelebb.Lassítás, hogy ne jöjjön annyi víz a deckre, eltértem harminc fokot, hogy a hullámok ne a jobb oldalon lovagolják végig a fedélzetet.
Vitalino elindította a szivattyút, ezt a hídról láttam, a jelzőlámpa kigyulladt. Utána jött Emanuel szólni, hogy mennek a fedélzetre. Villany felkapcsolva, kiálltam a szárnyra, a külső híd legszélére, és oldalt kihajolva láttam, amint lerohannak a keskeny fedélzetre, és mindegyik kinyitja a szelepet, amelyik rá esett, majd iszkiri vissza a felépítmény takarásába. Tíz percig ment a szivattyú, majd újra le a deckre, lezárni a szelepeket.
Utána elmentek aludni, én visszatettem a sebességet az eredetire, visszaálltam az útirányba, és "élveztem" a négy és fél csomós sebességet, amivel araszoltunk ebben a nagy moslék lavórban, amit Balti tengernek hívnak. Viszonylag kicsi, és mégis mennyi tragédia fűződik a nevéhez: a Jan Hewelius, aztán a komphajó, amelyik Rigából indult (a nevére nem emlékszem), hogy csak a legnevezetesebbeket említsem!
Három után egyre sűrűbben néztem az órát, mert másfél órára saccoltam, hogy jön a következő jelzés. De nem! És egész hatig semmi nem jött, a tenger elcsendesedett, a sebessséget vissza tudtam vinni egészen 8,8 csomóig. Hatkor jött a barba, akkorra a tenger már kezdett megint hullámos lenni és spriccelni az orrnál.
- Hihetetlen, hogy nem jelzett be éjszaka! - mondja zavart arccal.
Nem volt időm elmondani, hogy mikor csendesedett le, mert bejelzett a rendszer megint. Most megvártam, hogy a srácok beindítsák, és csak utána mentem aludni.
Hajnali kilenckor bejön a barba:
- István, kelj fel, le kell mennünk a raktárba, nagyon jön a víz... - mondja nagy aggódva, és elrohant.
Felöltöztem, hálát adtam Malaknak, az előző chiefnek, hogy itt hagyta a gumicsizmáját, másként nem tudom, hogyan tudnék létezni most?
Le a raktárba.
Vittem a kamerát is, készítettem egy rövid felvételt.
Utána fel a hídra.
Szóval nem volt sok értelme felkelnem és lemennem, mert csak a tényt tudtuk megállapítani. De Fabian felhívta a tulajt, elmondta, hogy mi a helyzet. Azt hiszem, az volt a legnyomósabb érv, hogy halljam, legyek fültanúja a beszélgetésnek.
Szegény feje, tele van stresszel, tudja, nem hajlandó elhinni, hogy nem tehetünk ebben a helyzetben mást, mint szivattyúzzuk a fenékkutat. Mr. Held mondta neki, hogy ki ne menjünk a Kattegatból, amíg az idő meg nem javul. Az Északi tenger még szarabb, mint a Balti. Ez kissé megnyugtatta.
Ha ennyire lenne biztos a lottó ötösöm!
Amikor a fentieket leírtam, bejön a barba:
- Gyere István, beszélni akarok a tulajjal, legyél fültanú.
Persze én csak azt hallottam, amit Fabian mondott, de abból egyértelmű volt, hogy Mr. Held nem akarja értesíteni a bérlőt, őszerinte nem is kellett volna lemennünk a raktárba. De a captain csak mondta, és érvelt, hogy a hajóbérlőt értesíteni kell, és ha ők nem teszik meg, akkor muszáj lesz hogy ő hívja fel a norvégokat.
Végül megígérték, hogy beszélnek a Lys Line-al.
Vagy fél óra múlva cseng a telefon.
A barba vigyorgott, fülig ért a szája... Örömmel mondta: - látod, beszéltek a bérlővel, ők azt mondták, hogy azonnal álljunk meg, és ha nem tudja a személyzet elintézni, menjünk be Fredrikshavenbe. Nagy kő esett le a szívéről, teljesen felszabadult lett.
Mivel nyugati szél volt, ezért Falsterbónál nem fordultunk Koppenhága felé északra, hanem bementünk a partok alá, és horgonyt dobtunk. Kinyitottuk a raktárt, ahol a folyás volt, a sarokgumik el voltak deformálva, kicseréltük őket. Két óra múlva már újra menetben voltunk. Most már csak azt kéne tudnunk, mit csináltunk? Nem hinném, hogy messze van a próba, mert mindenütt dühöng a vihar, a Kattegatban nyugati-északnyugati 8-9-es van.
Szeptember 22. szerda, úton. Viharban...
Szeptember 23. csütörtök, úton. Dühöng a fos idő...
Szeptember 24. péntek, úton. Szar a köbön...
Szeptember 25. szombat, úton. Az utóbbi napokban képtelen voltam elővenni a notebookot, hogy írjam a naplóm. A hullámok oldalról jöttek, és aki tudja, hogy mit jelent a hajóban teljes vasrakomány, az tudja, hogy mint a keljfeljancsi úgy billegtünk. A szél északnyugati volt, 18-22 m/s, ez átmenet a 8-as és 9-es vihar között. És ezt az idióta hajót (német tervek alapján) úgy csinálták, hogy csak egy kijárat van a lakótérből. Ez speciel a jobb oldalon van, tehát amikor kijöttünk a Skattegatból, elhagytuk a dán csücsköt a hullámok jobbról próbálták feldönteni a hajót. Ez azt eredményezte, hogy a bejárati ajtó úgy jó átlagban fele időt vízzel elárasztva töltötte. Nos, amikor nem volt víz, akkor kellett kiugrani, és hátrarohanni a lépcsőig, ami van vagy hat méter, de közte akadályok, tehát nem lehet célirányosan rohanni. Fogózkodni is kell... rettenetes volt!
Most már nyugodtan elmondhatom, hogy mindössze egyszer áztam el, és különösebb baleset nélkül megúsztam a három napot.
Csak a végére a lábam már fájt, annyit kellett kiegyenlíteni a billegést.
Hogyan lehet így enni? És főleg levest? Mert muszáj, Jacek nagyon finomakat alkot. Hát az ember a levegőben tartja a tányért, és arra koncentrál, hogy kitalálja, a leves melyik oldalon akar meglépni a tányérból. Aztán amikor megy fel az ember a hídra, előbb felveszi a gumicsizmáját, mert ez egy ilyen előkelő munkahely, úgy megyünk a hídra, mintha ganyézni mennénk a téeszistállóba, s ekkor jön a door service, vagy más néven az ügyeletes ajtónálló, és amikor mondom: most, kinyitja az ajtót, én meg uzsgyi, rohanok a hídra. Arra nincs idő, hogy az ajtó zárásával is bíbelődjek. Mert kilincs nincs, akkor csak be kéne csapni, de az már régen elhagyta magát. És persze a hat kallantyú, amivel rá lehet feszíteni, azok közül a felsők elég lazák, tehát mind a három kézre szükség van egyszerre, ha be akarja valaki gyorsan csukni.
A hídon az ember elvan. Leül a szófára, és amikor a pontot kell feltenni a térképre, és beírni a naplót két óránként, akkor valahogy összeszedi magát, feltápászkodik, és öt percet megpróbál a lábán megállni. Ilyenkor persze nincs lemenetel a felépítménybe, hát ha pisilni kell, mert bizony hat óra alatt rájön az emberre, akkor kiáll a szélbe, és úgy irányítja, hogy a vihar lefújja a hajóról...
Na, most képzeld el, a tengerészhölgyeket...
Tudok öt sört kérni...
Első alkalommal, 22-én hajnalban, amikor lejöttem, és még nem volt door service, a kezem tele termosszal, kávés eszcájggal, hát annak köszönhetem, hogy megvannak az ujjaim, hogy a termoszt törte a becsapódó ajtó apró ripityára, nem a kezem. Ekkor döntött a barba arról, hogy mivel a matrózok úgy se tudják kidolgozni a munkaidőt, mert naponta lemennek a raktárba, és a gumicsere után is kimernek négy öt vödörnyi vizet félnaponta, hát ajtóügyeletet adjanak éjjel-nappal. Ami annyit jelent, ha le kell mennünk a lakótérbe, akkor beszólunk a szalonba a hangosanbeszélőn, és Emmanuel vagy Vitalino az ajtóban lesi érkezésünket, és villámgyorsan nyitja-csukja az ajtót. Volt olyan is, hogy Vitalino nem volt villámgyors, hát én még beslusszantam, de őt telibe kapta a hullám, szegény ott állt zavartan a folyosón és intenzíven csurgott. Én meg, amilyen gonosz vagyok, jól kiröhögtem, persze végül ő is velem nevetett. Közben megjött, hogy a következő út: Newport - Aveiro, és vasgurigákat viszünk.
Ma az Angol-csatornában hajózunk, és a délutánt arra használtam ki, hogy az elmaradt adminisztrációt pótoljam, így most naprakész vagyok.
Időközben megjött a 7-es nyugati szél, és hullámok... A franc aki megeszi.
