2012. december 31., hétfő

Év vége, év eleje... - MV Humber 48. rész

Vasárnap, december 29. Gdansk. Itt vagyunk, ennyi.

Hétfő, december 30. Gdynia. Éjjel átjöttünk. Este tízkor kezdtük a manővert, ma hajnali háromkor kerültem ágyba. Reggel két csapat rakodott, de 15 óra után nem dolgoztak. Ha nem lesz kész a berakás holnap délig, akkor elmegyünk, és nem érdekes, hogy mennyi rakományt vettünk fel. A shipper dedfreightet (üres rakománytér miatti büntetést) fizet.
Délelőtt kimentem a Főiskolára, hogy találkozzam prof. Stupakkal, akinél jelentkeztem a tanfolyamra. Senki se volt bent, így csak egy levelet hagytam számára a portán.
Utána vettem egy edzőcipőt, meg négy zoknit, hat alsónadrágot. Utána lejártam a lábam, mert a barba kért 12 zloty körüli árban zoknikat, és ilyet itt nem lehetett kapni... Őrület! Már azt hittem, hogy nem tudom megvenni, a sírás határán voltam, annyira fájt a lábam, a köszvényem a sok talpalástól, a rendkívüli hidegtől... És láss csodát, az egyik boltban kaptam öt darab megfelelő árú zoknit! Maradt még ötven zlotym, még egy órát nézelődtem, hogy mit vegyek rajta. Nem jutott eszembe, hogy áprilisban jövök tanfolyamra, megtarthattam volna. Így aztán három kazettát vettem. Kettő a Kelly Family-től, az egyik karácsonyi, a másik a legújabb lemezük. A harmadik egy diszkó kazetta. Azért vettem meg, mert rajta van az a szám (Mallorca), amelyikre a táncos lábú csaj fantasztikus produkciót mutatott be a Joker Night Clubban. Nimród jót mulatott azon, hogy diszkózenét vettem...
Még az a szerencsém, hogy Nimród kimegy este, és felhívja Encsikét, hogy nem tudok újra telefonálni.

Kedd, december 31. Újra 100 kiló alatt vagyok (99.8). Nem ebédelek, és azt hiszem, nem is vacsorázom. Estére bélszínt csinál a szakács, de mióta Ü.L. főz, még nem ettem jó bélszínt, így semmit nem vesztek, ha kihagyom, még akkor is, ha szilveszter estéje van...

Az év utolsó napján Mr. Bott az erdőben kóborol...

Éjjel nem dolgoztak. Szerintem a stivadorok nem tudtak embereket szerezni ilyenkor, szilveszterhez közel... Reggel három csapat jött, és azzal a merész elképzeléssel álltak elő, hogy berakják a hajót. Azt ígérték, hogy délután kész lesznek... Mekkora volt a meglepetés, amikor közöltem, illetve megmutattam a telexet, mely szerint délben elmegyünk...
Tizenegy óra körül mi lepődtünk meg: a feladó közölte, hogy amennyiben nem használjuk ki a rendelkezésre álló munkaidőt, akkor nem fizet az elmaradt rakományért (dedfreight). Így az a helyzet alakult ki, hogy folyamatosan rakodtunk. De így beraktuk a teljes mennyiséget, és nem marad le rakomány, tehát nem kell dedfreight-et fizetni, s amilyen kutya szerencséje lett Mr. Bottnak, elmaradt az extra pilot-költség is, mert három előtt elindultunk. De addig míg ez ki nem derült, addig úgy érezhette, hogy megint bevitték az erdőbe, és ott kóborol, s azon csodálkozik, hogy miért nincs szerencséje már megint? Mindig a lehető legnagyobb pöcegödörbe nyúl be ez a barom...
Sajnos a matrózoknak nem lesz valami szép szilveszterük és Újévük. Indulás után raktárcsukás, ez nem a legegyszerűbb művelet ezen az "Öreg Hölgyön". És a holnapi napjuk is munkával telik majd, mert a raktártetőket a lehetőségekhez képest a lehető legjobban vízmentesíteni kell. De ahogy manapság a közhelyírók kitalálták: ez is benne van a pakliban - vagy amit még jobban utálok: a hajózás erről is szól...! (Borzalmas! Nem? Ezt most éppen Sz. Gyuszi használja és terjeszti előszeretettel.)
Ebédre tepertős túrós csusza volt, sok tejfellel (sajnos nem nekem). Nagyon éhes voltam délután... Vacsorára bélszín - ettem belőle, de semmit nem vesztettem volna, ha kihagyom!
Ezzel az első, teljes évről szóló naplóm utolsó napját is befejeztem.

1997

JANUÁR



Szerda, január 1. Balti-tenger. Január elseje a fogadkozások napja...
Ebből egyenesen következik, hogy nem fogadok meg semmit. Nincs különösebb értelme. Nem ígérem, hogy lefogyok, mert a legjobb úton haladok afelé, hogy újra normális legyen a súlyom. A másik gyakori fogadkozás: nincs több cigaretta. Ha eljön az ideje, akkor leteszem.
A szilveszter nagyon egyszerűen telt...
Háromnegyed éjfélkor felébresztettek, lementünk a szalonba, köszöntöttük egymást, megettem néhány virslit, majd vissza aludni. A legénységi szalonban diszkóztak, ott jobb hangulat lehetett, mert még hajnali négykor is nyüzsögtek...
Reggel viszont dolog van, bármennyire is ünnep az új év első napja...

Oroszlán, 1997...

Encsitől karácsonyra megkaptam az erre az évre szóló horoszkópomat. Kíváncsi leszek, hogyan, s mennyi válik be belőle?
Tehát nézzük, mit ír január elsejére:
A horoszkópom szerint jó hangulatú szilveszteri buli után lustálkodjak sokáig... 
Ha ez a jó hangulatú, akkor milyen a rossz...?
Hétkor felvettük a pilotot, Skagenig visznek...
Nem tudtam hazatelefonálni...

Kedd, január 2. Nagy Belt. Szerencsések vagyunk, jó időben keltünk át a Nagy Belten, a Balti- és az Északi-tengert elválasztó dán szoroson. Éjszaka havazott, szép fehérek vagyunk...

Az ünnepeket megúsztam...

Szerencsésen túljutottam a karácsonyon és a szilveszteren, s csak másfél kilót szedtem vissza. December 24-én reggel 99,5 kiló voltam, ma reggel már csak 100,3. Tegnap óta újra leadtam nyolcvan dekát. Azt hiszem, leírtam valahol, ha 104 kiló alatt megúszom a hagyományosan nagy zabaidőket, akkor boldog leszek! Hát most az vagyok.
Mindenképpen le kell még adnom jócskán a súlyomból, mert fogyás ide, súlycsökkenés oda, a pocak még domborodik, bár a ruháim mind jók, az semmiképpen se baj, ha tovább tartom a tendenciát... A Bombayban csináltatott egyenruha nadrág jó hat centivel a hasam előtt lifeg... (Hál' Istennek! Azt be lehet vetetni...) 
A horoszkóp
szerint ma sikeres randevúm volt... 
A dán pilot igazán jó svádájú, magas szőke pasas, de ez nem dobott fel különösebben...

2012. december 15., szombat

Hogyan nézzük az X-traktort?

Mostan dödögnék egy kissé, mégpedig az X fraktor kapcsán. Illetve csak meg óhajték osztani egy tapasztalatot, jelesül azt, hogy hogyan kell nézni ezt az izé műsort.

Mert megvallom, hogy azok közé tartozom, akik nézik (nagyjából). Van ugye aki nézi, van aki azt mondja, hogy nem nézi, pedig de, és van, akinek nincs erre ideje, ők a szerencsések, meg a tengerészek, akik hajón vannak, és ölég messze. Én igazából azt szeretem, ha egy gyerek ott a kamerák előtt kitörő örömmel konstatálja, hogy továbbléphet... Ugyanis a fiatalok öröme mindig jó, jól esik látni. Nem kell álszentnek lenni. Ők tudják, hogy talmi sikerre áhítoznak, és ezt is vágyják, és el kell hinni, hogy a mai fiatalság nem buta, tudják, hogy minek néznek elébe. lesz némi siker, lehet, hogy megfut a szekér, de lehet, hogy megy vissza a pékségbe. De ha bejön örül, és én szeretem nézni az örömét. Ilyen gyarló vagyok. Jobban szórakoztat, mint a retekklub vagy csigatévé híradója, ahol aztán nincs hír, csak bűnügyi és katasztrófa.

Szóval eccerű a nézési metódus: fél hétkor kezdődik a Dunán a Felszállott a páva című népzenei és néptánc vetélkedő. Ezt nézzük szívvel lélekkel, és örülünk, hogy mennyi értelmes, helyes, tehetséges fiatal van széles e hazában és a környező országokban, akiknek számít a zenei anyanyelve és ezt még el is tudja táncolni!
Tehát nézzük, örülünk, szórakozunk.
És ha vége, akkor kimegyünk pisilni, iszunk egy kis ezt-azt-amazt, és átkapcsolunk a reteklubra és belenézünk az X Faktorba. Mert már olyan stádiumban van, hogy érdemes nézni. Mert ugye az, hogy ki hogyan, mit és miért énekel, arra teszek, teszünk magasról. Ugyanis ha szombat este lehet szavazni arra, hogy egy hét múlva ki fog jobban énekelni, akkor ugye itt az gyün ki a szavazatokból, hogy kinek van több anyukája, mert csak azok képesek ekkora baromságra a picifúk avagy leányuk érdekében.

Ha rajtam múlna, akkor a műsort azzal kezdeném, hogy elsőként eldöntenénk, ki megy tovább a jövő hétre, meg ki párbajzik mostan, és kész. Utána lehet énekelni, az már kérem ki a francot érdekel a sok hamis, erőtlen, ilyen-olyan-amolyan produkcióból. A mentorokat nyilván, mert őket azér' fizetik.

Szóval jövőre így szeretném ha rendeznék...

És remélem, akkor is lesz Felszállott a páva, hogy ebben a műsoridőben is lehessen jó és értelmes műsort látni.

2012. december 14., péntek

A tengerészek karácsonya - MV Humber 47. rész

Szombat. December 21, Gdansk. 99.2 kiló vagyok. Azt hiszem, a mostani karácsony és szilveszter lesz az első, amikor nem viszem majd túlzásba az evést. Szentestére halászlét és töltött káposztát(?) csinál a szakács. Nyilván, csak halászlét eszem.
Nem hittem, hogy a klaipédai érkezés után is fogyok! És lám, azóta is fogytam, december elseje óta: 2.9 kilót! A tudomány mai állása szerint vagy egy Vörös-tengeri egyiptomi kikötőbe megyünk, vagy a Perzsa-öbölbe kirakni.

Bahamai surveyor a hajón.

.
Egy kis, apró, kopaszkás emberke érkezett, hogy a bahamai előírásoknak megfelelően ellenőrzést tart a hajón. Minden papírunkat, okmányunkat átkurkászott. Kicsit kötözködött a tiszti bizonyítványommal, mert olyat, hogy Másodosztályú tengerészkapitány, még nem látott, főleg azzal a behatárolással, amit a magyar hatóság rátesz, (200 tengeri mérföldre a parttól, és 1600 GRT nagyságig. Ez egy baromság.) Amikor elmondtam, hogy jelentkeztem Master tanfolyamra a Gdyniai Tengerészeti Főiskolára, akkor nagyon elégedetten bólogatott. Aztán Z. rádiósokmányait nem akarta elfogadni, nem is csoda, mert nincs is neki rádiós papírja, csak magyar és francia nyelvű (a világon sehol se fogadják el, még a franciák se!) rádiós papírja...
Azután mentőcsónakriadót, és tűzriadót tartottunk. Itt még jópofáskodtunk, kedélyeskedtünk, de aztán a mikor a hidat ellenőrizte, mindenbe belekötött. (Jó, igaza volt.) Egy szép hosszú listánk van mindarról, amit be kell szereznünk, indulás előtt!
Holnap is jön ígérte.
A megfázásom nem javul, ugatok mint egy kutya...

Vasárnap, december 22. Gdansk. Ma is beszéltem Encsivel, megígértem holnapra is hívom, meglátjuk, mi lesz? Holnap végezhetünk, és akkor még az is lehet, hogy a karácsonyt nem Lengyelországban töltjük...
Ma is bent volt a surveyor, hál' Istennek csak annyit beszéltem vele, hogy boldog karácsonyt kívántunk egymásnak...

Hétfő, december 23. Gdansk. Jó sok hó esett, de azt hiszem nem elég... A 23.00-07.00-ig tartó műszaknak is lesz munkája. Nem egyezik a két rakományszámlálás, a feladóé és az átvevőé, több mint ötven tonna a különbség! Már nem tudnak minden raktárban dolgozni, tehát lassul is a munka. Ha esne még hó, mintegy öt-hat órán keresztül, akkor itt kellene maradnunk szenteste...!
Ma már nem tudtam kimenni, mert ugye az utolsó nap, mint a Bonzsur Dorából és a Nagy riportból is kiderül nem arra való, hogy az első tiszt városban csámborogjon!
Ma 99.5 kiló voltam. Ehhez hozzátartozik az is, hogy tegnap a városban ruhástól 101 voltam, és lemérve a ruháimat kiderült, hogy négy kilónyi hacuka volt rajtam! Az Indiában csináltatott rövid és hosszú nadrágom olyan bő, hogy a hasam előtt van tíz centivel...!
Megfázásilag jobban vagyok.

Kedd, december 24, Gdansk. Hajnalban még 800 tonna rakomány volt vissza, állítják, hogy 15.00-ig berakják, és elmegyünk...
11:00-kor jött egy távirat az ügynökségtől, hogy mivel a berakás délután kettő körül lehet kész, így azt ajánlották a tulajdonosnak, hogy maradjunk itt, mert a manőver többszörösébe kerül a hajónak három óra után (5 ezer dollár), mintha 29-én este megyünk át Gdyniába (ezer dollár a rakpart illeték erre az időre). Tehát izgatottan vártuk, hogy mi lesz belőle, és most, délután úgy néz ki, hogy maradunk...!
Most persze mindenki okos, és mondják, hogy nem mondták volna le a kikötői látogatást a helyemben... Mehetnek a fenébe! Csak azt nem értem, hogy miért nem lehet kimenni telefonálni? A barba még nem meri megengedni senkinek, hogy elhagyjuk a hajót. Én a helyében azt hiszem, már hozzájárulnék.

Karácsony, Szenteste...

.
Nem ez az igazi karácsony! Nagyon hiányoznak mindketten, Encsike is és a kisfiam. Még az a jó, hogy itt a nagyobbik csemete... Nekem, és remélem Nimródnak is a Szenteste délután fél hatkor kezdődött el. Amíg rakodtunk, a hóesésért imádkoztunk. Alig-alig esett. És most zuhogó, kavargó hópelyhek tapadnak a hajunkra, fehér gallért varázsolnak pillantok alatt a vállunkra. Így bandukoltunk a kihalt kikötőben. A csillogó hókristályok karácsonyi balettet táncoltak a lámpák fényében. Az épületek ablaki világosak, majd minden lakásba belátni, karácsonyfák hirdetik, erősen katolikus országban vagyunk, s mindenki otthon örül a családnak.
Mi egymás mellett sétáltunk, leginkább szótlanul, a cipőnk alatt a frissen hullott hó kirajzolta a talpakat. Elmentünk a katolikus tengerészklub, a Stella Maris előtt, ahol a szent család didergett az udvaron, hóval lepetten, a betlehemi jászol előtt. Körülöttük villanylámpa girlandok villogtak. A villamossíneken szűz hó csillogott. Nem csikorogtak a kerekek, valahol egy remízben várják, hogy az emberek előbújjanak az otthonokból, és a dolgukra vihessék őket. Az útkereszteződésben a Szupermarket kirakatai adják a legtöbb fényt. Ez elég ahhoz, hogy feltárcsázhassam a Hungary Direct számot, s bemondjam:
- Székely István vagyok, s mondom az otthoni számot, velük szeretnék beszélni. - De csak szeretnék! Nem hall a központ, vagy ötször tárcsáztam, és semmi. Minden alkalommal letették... Így nem tudom felhívni az asszonykámat! Holnap első dolgom lesz, hogy reggel kimegyek, és keresek egy működő telefonfülkét, még ha a lábamat le is kell járnom! Szomorúan jöttünk be Ninóval...

Ajándékosztás, gyertyagyújtás nélkül


Mert nem vettem karácsonyfát magamnak. Nem az igazi Encsi és Szabolcs nélkül! A szalonban van, elég lesz. Amikor bejöttünk a nem-telefonálásból, felhívtam Ninót a kabinba. Feltettem a Cicha Noc, azaz a Csendes Éj címu karácsonyi kedves dalt, ami a lengyelek nyelvén is nagyon szép.
Átadtuk egymásnak az ajándékainkat. Csak jelképes volt, amit vettem, de szükséges, mert meleg zoknikat kapott a fiam, és egy kis csokit is. Természetesen, amíg a vacsorához készülődtem, és fürödtem, addig a csokinak esett neki.
Én egy Brut dobozt kaptam, ez a kedvenc illatszer márkám, egy dezodor volt benne, és egy tusfürdő, ami samponnal van kombinálva, így hajmosáshoz is lehet használni.
Kicsit beszélgettünk, majd levonult a kabinjába.

A Humber karácsonya...

.
Táviratokat kaptunk: küldött Mr. Bott, az Asal, így kint vagyunk a vízből. A barba is küldött nekik. Jól megkapták.
Mindkét szalonban karácsonyfát állítottunk. A legénységiben nagyobbat, a tisztiben kisebbet. Nem tudok videózni, mert elázott a kamera, akkora hóesésben kerestünk egy működő telefonfülkét...
A barba szerencsére nem szenvedett beszédkényszerben, így csak pár szót szólt, és koccintottunk.
- Boldog Karácsonyt, Feliz Navidad! - hangzott mindenütt. Közben a rádiós kiosztotta az ajándékokat. Vacsorához ültünk, és halászlét ettünk, majd töltött káposztát. Volt beigli is, meg fehér bor...

Mégis telefonáltam...

.
Vacsora után kimentem, és csodák csodája, azonnal sikerült beszélnem a budapesti központtal, és így az asszonykával is. Szegény egy kicsit ideges volt, mert Cs. Zoli már beszélt a feleségével, ő pedig azonnal felhívta Encsit.
De amikor elmondtam a délutáni kálváriámat, akkor minden rendben volt. Nagyon örült a nyakéknek amit Indiában vettem, és Palival hazaküldtem!
Aggasztó, hogy Szabolcsnak fáj a csípője, és sántít, január 7-re kapott beutalót ortopédiára. Remélem, nem lesz semmi komoly baj!

Szerda, december 25. Gdansk. Csendesen telt a nap. Többször kimentem sétálni, próbáltam telefonkártyákat szerezni, de nem sikerült. Minden üzlet zárva van. Délután megint beszéltem Encsivel és Szabolccsal, holnap is hívjuk őket, mert Apáék nálunk lesznek ebéden, és akkor mindenkivel tudunk beszélni.
Egész nap esett a hó. Amióta befejeztük a berakást, szinte csak percekre áll meg.
Este bementem az óvárosba, nagyon szép a havazásban. Fél tizenegy felé keveredtem vissza a kikötőhöz. A 15-ös villamos megállójánál van egy Night Club, gondoltam egyet bementem. Ezzel az összes vendég megérkezett. Ittam két sört, és éjfél előtt tíz perccel minden vendég elment személyemben...

Csütörtök, december 26. Gdansk. Folytatódik a havazás. Biztos vagyok, hogy amint átérünk Gdyniába, eláll, és ha beraktuk a cukrot, akkor folytatódik...
Délután beszéltünk Encsivel, Apával.
Este nagyot sétáltam az óvárosban. Nagyon szép volt, annak ellenére, hogy borzasztó a hideg! Majd lefagyott a fülem, s az orrom! Újra tatarozták az épületeket, a kivilágítása szerény, de hangulatos.

Péntek, december 27. Gdansk. Ma is csendes nap volt. Igaz, híztam egy kicsit, reggel 100.6 kiló voltam, de ez nem olyan sok, tekintve, hogy elmúltak az ünnepek.
Encsivel újra beszéltem. Majd lefagyott a kezem, olyan hideg volt. Mínusz tizenhat fokot mértek. Este megint besétáltam az óvárosba.
A hajón megy a fűtés, teljes erőből, de csak 14 fok volt este, így tréningruhában, három pléddel takarózva tudtam aludni.

Szombat, december 28. Gdansk. Már nagyon várom, hogy elinduljunk. Elegem van a hidegből, pedig nagyon élvezem a hóban tett sétákat.
Mindenesetre készek vagyunk arra, hogy átmenjünk Gdyniába, a rendkívüli hómunkások már letakarították a havat a raktártetőkről, az első és hátsó manőver helyről, csak a híd van hátra. Legalább huszonöt centis hó takarja a hajót... Kíváncsi vagyok, mikorra olvad el.
A latinjaink igen festői látványt nyújtanak, amint beöltöznek a hideg ellen... Még a kabinajtót is magukra veszik!
Én, ha kimegyek, a következőképpen öltözöm fel: melegítőnadrág, farmer, 6 db. rövid ujjú trikó, három hosszú ujjú pulóver, és a meleg, téli dzseki. Ehhez jön még egy baseball sapka, ami nem kimondottan téli viselet... És így is fázom!
Van egy Joker Night Club a kikötő mellett. Nem kell félreérteni, itt a diszkókat hívják így. Éjjel kettőig voltunk kint Ninóval. Tini lányok rázzák a seggüket, és tini fiúk bámulják őket, úgy téve mintha egészen mással lennének elfoglalva. Csak a vén marha (ez én vagyok) gyönyörködtem bennük gátlástalanul... (Na és a fiam is, egészen belefelejtkezett a látványba.) Fantasztikusan táncoltak... Talán még jobban, mint Brazíliában.
Volt egy lány, az valóban csúcsteljesítményt produkált. Úgy táncolt, hogy azt egy hozzám hasonló "parkett-elefántja" el se tudja képzelni... Volt rajta egy farmer, egy ormótlan, vastagtalpú csizma, meg felül egy kis semmi, ami a mellét takarta, de a karja, a hasa szabadon volt. És nem fázott. Én a fent említett öltözetemben (6 trikó, 3 pulóver) dideregtem!

2012. december 10., hétfő

Hajókatasztrófa, immár közelről

Milyen furcsán is működik az ember! Én is, te is, mindenki. Korunk elképesztő hírözönében - bár a média azt szeretné, ha fogyasztanánk amit ránk zúdítanak -, az emberi agy védekezik. Nem vesz tudomást semmiről, csak hallja, de nem érti, csak rápillant, de nem engedi, hogy agya feldolgozza azt a rettentő sok fontos és szükségtelen információt, amit a bulvár rázúdít, amivel a politikusok etetnek, hiába riogatnak lobbik, és sikertelenül győzködnek, hogy mit vegyek, ha egyszer nem kell...
A sok-sok csinált hír között szinte észre se vettem a portálok címsorában, hogy két hajó összeütközött az Északi-tengeren, nagyjából 65 kilométerre a holland partoktól. Azt kellett volna hinnem, mint nyugdíjas tengerészt jobban megérint a hír, de a pillanatnyi elborzadáson, egy sajnálkozáson kívül nem volt időm foglalkozni az esettel. Bár ilyenkor az embernek az is az eszébe, jut, hogy de jó, hogy nem velem történt... mert ugye, történhetett volna!
Mára megváltozott a lelkiállapotom, és utána néztem, mi is történt.

A Corvus J konténeres hajó 2012. december 5-én 19.15-kor összeütközött a Baltic Ace nevű autószállítóval.Ez utóbbi felborult és elsüllyedt. A légi felvételen jól látszik, amint az oldalán fekszik. A hírekből annyit tudhatunk, hogy négy tengerész meghalt, heten eltűntek, tizenhárom túlélőt sikerült kimenteni. Az eltűntek keresését erősen akadályozta a viharos szél és az erősen hullámos tenger és a hideg tengervízben nem sok esélyük volt szegényeknek. A keresésben két parti őrhajó, számos repülő és helikopter vett részt, de csütörtök hajnali kettőkor feladták, és tértek vissza a bázisukra, a jeges vízben már nem lehetett volna túlélőt találni.
Az ütközés után a holland vízi út felügyelet (Dutch Watervay Agency) egy hajót küldött ki, hogy a környező forgalmat elterelje illetve felügyelje.
A Baltic Ace nagyon gyorsan elsüllyedt, közben a huszonnégy főnyi legénysége megpróbálta elhagyni a hajót.
Peter Verburg szóvivő szerint mentőtutajokat találtak, és a bennük tartózkodó személyzet minden tagját sikerült megmenteni.A személyzet egy bolgár, több lengyel, ukrán és filippin tengerészből állt. Négyen egy rotterdami kórházban, heten egy belga katonai kórházban vannak. Köztük a lengyel parancsnok is.
A Corvus J. hajón senki sem sérült meg, és hajó a sérülései nem voltak elsüllyedés-veszélyesek, a mentésben ők is részt vettek.
Az alábbi videó mutatja, hogyan ütközött össze a két hajó.


És végül az ok, amiért a figyelmem a baleset felé fordult:
Béla kaftán, aki nemrég szállt be a hajójára írta a Fészbukon, hogy a harmadik tisztjének az édesapja az eltűntek között van. A fiút leváltják a következő kikötőből.
És így már a dolog, személyes, kézzelfogható közelségbe került.
Egy számból Béla ismerősének az apja lett...

2012. december 7., péntek

Veperdi András emlékezései - 4/1 rész

Az első úton



(m/s Tata, 1968.)



Általában minden „első” sokkal jobban megmarad az ember emlékezetében, mint az azt követő bármilyen más esemény. Így van ez az első nappal az iskolában, az első szerelemmel, és folytathatnám sort. Az első tengeri utam is nagyon erősen az emlékezetembe vésődött, csakúgy, mint később, egy hajó parancsnoki hídján adott első, önálló tiszti őrségem.

Első utamon az m/s Tatával egy teljes rakomány gőzölt bükkből fűrészelt deszkával hajóztunk Rijekából Valenciába. A másik két újonccal, Tomival és Palival, nagyon igyekeztünk beilleszkedni a többiek közé. Ez elég simán ment, mert az idősebb matrózok normálisan álltak a dologhoz, és sokat segítettek azzal, hogy megtanították nekünk pl. a hajó részeinek, főként az angol és az olasz nyelvből származó, de sokszor a felismerhetetlenségig „elmagyarosított” neveit. Nagy szerencsénkre egészen jó társaság verődött össze, és miután látták, hogy egyikünk sem valami nagyképű, vagy lógós protekciós, hamar befogadtak. Ez alól kivételnek számított a Chief, aki különben nem sokat törődött velünk, de ha az úri kedve úgy hozta, és véletlenül észrevette valamelyikünket, akkor abba mindig belekötött. A másik, aki viszont minden percben meg tudta keseríteni az életünket, az Pista bácsi, a Bócman volt. Sok idősebb tengerészhez hasonlóan ő is azt az elvet vallotta, hogy amit ő korábban kapott, azt illik kamatostul „visszaadni” az utána jövőknek. Ott volt még Pali néni a szakács, aki szintén nem nagyon állt szóba velünk, de másokkal sem. Igen raplis természete miatt nem túl sok barátot szerzett magának a pályafutása során. Igyekeztünk kikerülni, így nem sok dolgunk akadt egymással. Maradt még a Kápó, egy idősebb, szótlan ember, aki viszont annyira távol állt tőlünk, hogy szinte alig találkoztunk.

Az indulást követően tisztába kellett tennünk a hajót. A javítás és a rakodás után ez nem volt kis munka, de a meleg júniusi időjárásban majdhogynem élveztük, amikor a fedélzet sikálása közben a Bócman időnként „véletlenül” minket locsolt le a slagjával. Az út során nappalos beosztásban dolgoztam a fedélzeten, és hamar beleszoktam a véget nem érő rozsdakaparásba. Esténként vacsora után mind a hárman feljártunk a hídra kormányozni tanulni. Ezt roppant élveztük. Igyekeztünk minél többet ellesni az őrségben lévő matróz feladataiból, és önként, szívesen ugrottunk bármilyen apróbb munka elvégzésére. Később, a stréberség mellett, ennek meg is lett a haszna. A térképek mindig is nagyon érdekeltek, továbbá az is állandóan izgatott, hogy merre járunk. Ez a hobbim a mai napig megmaradt, és lehetséges, hogy eredetileg valamilyen navigátorfélének születtem. Azt azonban egyikünk sem merte megreszkírozni, hogy bekéredzkedjen a térképszobába. Nem voltunk már annyira naivak, hogy pár hetes deckboy létünkre ezzel vívjuk ki a tisztek esetleges ellenszenvét.

Nagy izgalommal vártam, hogy megérkezzünk Valenciába, ahol a többiek az előző úton már megfordultak, és esténként vacsora közben sokat meséltek az ottani élményeikről. Június 20-án késő délután futottunk be a kikötőbe a Pilot vezetésével. A spanyolok munkaideje addigra már befejeződött, és a hatalmas kikötő szinte kihaltnak tűnt. Csak ott várakozott pár ember, ahol végül a part mellé álltunk.

- Nézd csak! Ott várnak már a csendőreink! - mutatott Ákos a sötétzöld egyenruhát és furcsa, fekete, kerek, de az elején egy egyenes függőleges lappal ellátott csákót viselő, pisztolyokkal felfegyverzett alakokra. - Ezek fognak őrizni bennünket éjjel-nappal. Bent fognak lakni a legénységi szalonban, és velünk esznek.

- Ne szövegeljen annyit Ákos! - mordult rá a Bócman. - Maga pedig lógassa ki az ütközőballont, és ballonozzon! - mutatott rám.

Felkaptam az eléggé súlyos, valami rugalmas anyaggal megtöltött kötélfonatú gömböt és kilógattam a hajóorr baloldalán, majd ide-oda húzkodtam, hogy ott legyen, ahol a hajótest először találkozik a függőleges betonfallal. Ilyenben már elég nagy gyakorlattal rendelkeztem és nem kellett külön utasítgatás arra, hogyan csináljam.

A manőver végén kifordítottuk a járót a partra, felszereltük rá a korlátokat, majd feljöttek rajta a hatóság képviselői meg az ügynök, akiket bekísértek a tiszti szalonba.

- Gyerünk darut állítani! - adta ki a Bócman az újabb vezényszót és előre indult az I-es raktárhoz. - Bontsák le a köteleket!

Nekiláttunk a két daruszár lekötözött köteleinek kiszabadításához, majd a daruszárak végeihez rögzített szenyolettókat seklikkel a habvéd lemez tetején lévő félszemekhez erősítettük. A jobboldali daruszárét az I-es raktár végével, míg a baloldaliét, (baloldallal voltunk kikötve) hátrébb, a II-es raktár elejével egyvonalban. Ezután a vincsplatznak nevezett emelt platformon, a két csörlő vezérlőkerekénél álló Bócman beindította a jobboldali csörlőt, mire a daruszár vége emelkedni kezdett a kinyitott bölcsőjéből. Ákossal ketten húztuk a szenyolettót (csigasort) és a daruszárat a raktárnyílás közepe felett tartottuk. Amikor a helyére került, a Bócman megköttette velünk a szenyolettót, és a gém végéről lelógó, másik drótkötelet, a preventert kellett szintén a mellvédhez rögzíteni úgy, hogy közel derékszöget zárjon be a gém irányával. Ezután a szenyolettót lazábbra engedtük. A másik oldalon Sanyi és Tomi a szenyolettóval a part felé forgatta a baloldali emelkedő daruszárat, és annak is rögzítették a preventerét. Ekkor a Bócman a két gém végét összekötő csigasor (amerikáner) segítségével rögzítette a két gémet, majd miután leakasztottuk a rögzítéséről a teheremelő horgot (gancsót), az időközben átváltott csörlőkkel felhúzta a magasba.

Ezalatt a hajóács és Pali a raktárnyílások fedelét rögzítő vasékeket szabadította fel egy-egy nagykalapáccsal, illetve lenyitották az oldalrögzítőket. Ezt követően a szeletekből álló acélfedél kerekeit átfordították, és a fedelek készen álltak a nyitásra. Az első szelet kerekeit azonban leeresztett állapotban hagyták, nehogy a raktárfedél magától meginduljon.

A II-es és a III-as raktárnál megismételtük az egész procedúrát, és a hajó készen állt a kirakodás másnap reggeli megkezdésére.

- Tomi! - szólt rá a Bócman a kabintársamra. - Menjen le a gépházba, mondja le a segédgépet, mert ma már nem csörlőzünk többet!

Ahhoz, hogy elegendő mennyiségű és erősségű áram legyen a manővereknél és a daruk mozgatásánál, mind a két áramtermelő segédgépet járatni kellett. Amúgy elég volt csak egy.

Tomi elment, mi pedig még vagy egy órán keresztül rámoltunk és rendezgettünk a fedélzeten, mire az Bócman így szólt.

- Készen vagyunk. Menjünk vacsorázni! Pali maga itt marad addig a járónál, amíg a watchman megeszi a vacsoráját.

Elmentünk gyorsan megtisztálkodni, és mire felértünk a szalonba, a gépészek asztalánál már csak két csendőr üldögélt. A harmadik a parton, a járó mellett állt őrségben.

- Gyertek, mert már csak ti vagytok hátra! - sürgetett a II. pincér, és hozta is a vacsoránkat.

Gyorsan befaltuk, mert abban reménykedtünk, hogy még az este kimehetünk a partra. Ebben azonban csalódnunk kellett, ugyanis a hatóság csak másnap reggelre ígérte a partra lépési engedélyeinket.

A következő napon vacsora után kimehettünk. Nagyon jó volt a városban csatangolni, és furcsának találtuk, hogy a villamosokon dohányozni lehetett. Magáról a városról nem kívánok írni, hiszen azt az útikönyvek sokkal szakavatottabban megtették.

Mindenesetre nagyon jól éreztük magunkat, és amikor csak tehettük, esténként mindig kimentünk, és így kis időre a hajcsárunktól is megszabadulhattunk.

A helybeliek nem kapkodták el a kirakodást, mely így öt napig tartott, és június 26-án délután indultunk el Huelvába. Ez a kikötő Spanyolország atlanti-óceáni partján helyezkedik el, mintegy száz mérföldnyire Gibraltártól.

A Gibraltári-szoroson napközben haladtunk át, és így, igaz messziről, de legalább láthattuk a híres sziklát. Két nap múlva érkeztünk meg Huelva elé, egy folyócska torkolatához, ahol felvettük a Pilotot. Ezután manőverkészenlétet rendeltek el, mi pedig elfoglaltuk a kijelölt helyeinket. Az orrfedélzeten gyorsan mindent előkészítettünk a kikötéshez, majd ezt követően a hajó két oldalán elmaradó tájat bámultuk. Kevéssel a Huelvához való érkezésünk előtt, jobb kéz felől egy kisebb folyó torkolata bukkant fel, és a közelében egy hatalmas méretű szobor magaslott.

- Nézzék! Ott a Kolumbusz emlékmű! - mutatott előre a Chief, aki már járt itt az előző úton.

- Mögötte pedig Palos a kolostorral, de innen nem látszik - toldotta meg Ákos, aki szeretett mindenbe beleszólni. - Ott élt egy darabig a szerzetesek között a fiával.

- Hű de okos maga! - jegyezte meg a Chief, és szemei résnyire szűkültek a barna arcában.

Érdeklődve nézegettük a lapos, ritkás bozótos, eléggé sivár vidéket. Valóban történelmi helyen jártunk. Kisvártatva egy enyhe kanyar mögött feltűnt Huelva városkája. Közelebb érve láttuk, hogy nem valami nagy. Inkább egy jellegtelen, lapostetejű kockaházakból álló falunak tűnt.

- Na itt nem sok minden lehet - szólalt meg Tomi.

- Nincs is. Pár kocsma meg egy mozi. Ráadásul a folyó közepén fogunk állni bóják között - reagált Ákos.

Ekkor valami erős bűz mart az orrunkba. Ilyen tömény halszagot még az életben nem éreztem. Kérdőn néztem az I. tisztre, aki kaján vigyorral bólintott.

- Hát ez az! A halászok! - mondta, és a folyón feljebb álló jellegzetes alakú halászhajók felé mutatott. Lehettek vagy ötvenen. - Azok bűzlenek ennyire, meg a konzerváló üzem.

Nemsokára a városka előtti bójákhoz értünk, és egy helyi csónakos segítségével két hatalmas korong alakú bója között kikötöttük a hajót. A halászhajók alig száz méterre tőlünk eregették penetráns bűzüket.

Öt napot töltöttünk ezen az „illatos” helyen, de másnapra az orrunk úgy látszik elfáradt, mert már alig-alig éreztünk valamit. A hajó mellé állított uszályokból kisebb átmérőjű gömbfákat rakodtunk a szicíliai Riposto részére. Egyik este vacsora után azért kimentünk körülnézni a „városba”. Egy bérelt csónak kivitt bennünket a stéghez, ahol tüzetesen megvizsgáltak bennünket és az okmányainkat. Eltartott egy ideig, és amikor végre partra léphettünk, két, addig ott lebzselő kopottas alak szegődött a nyomunkba. Szép lassan ballagtunk a nagy forróságban, mely így estefelé sem enyhült valami sokat, de azok csak jöttek mögöttünk, bármerre is fordultunk. Hamar beláttuk, hogy miránk „vigyáznak”. Nem lepődtünk meg, hiszen Valenciában is figyeltek bennünket, de nem ennyire ügyetlenül és feltűnő módon. A Franco féle rezsim nagyon félt attól, hogy egy „kommunista” ország hajója elhintheti a bolsevizmus mételyét a valaha legkatolikusabb királyságban. Hozzáteszem, néhány út után, miután belátták, hogy a magyar tengerészek nem hintenek semmiféle mételyt, és ha kimennek, akkor inkább a nevezetességeket, meg a kocsmákat látogatják, leszoktak erről a kísérgetésről, sőt a hajó előtt posztoló rendőröket is visszavonták. Azért biztosan szemmel tartottak bennünket, de azt már nagyon diszkréten és észrevétlenül tették.

A huelvai kopókat viszont kissé megvicceltük. Úgy este 11 tájban elindultunk vissza a part felé, de előtte megbeszéltük, hogy három részre szakadunk és a stégnél találkozunk. Így is tettünk. A mögöttünk csoszogó két szimat láthatóan pánikba esett. Az egyik elrohant, a másik pedig az egyik csoport nyomába szegődött. Mire az elsők közülünk a stéghez értek, a szaladós már ott ált a bejárónál, és csak akkor nyugodott meg, amikor mindnyájan előkerültünk, és beszálltunk a csónakba. Ekkor L., a II. géptiszt elkiáltotta magát.

- Balra nézz! Stégnek tiszte….legj! - Erre ahányan voltunk, vigyorogva lapátoltunk a kezeinkkel, mire az egyik szimat elröhögte magát, és visszaintett. - Hasta la vista!

Július 4-én végre elindultunk, és mivel a szél olyan irányból fújt, a halszag egészen a Kolumbusz emlékműig üldözött bennünket. A Gibraltári-szoroson éjjel haladtunk át és az ott lévő katonai állomásról morzelámpával kérdezgették az átmenő hajók neveit és azt, hogy honnan hová tartanak. Ákos, az éjszakás watchman másnap elmesélte, hogy amikor a II. tiszt leadta fénymorzéval, azt hogy „TATA”, a gibraltáriak visszakérdeztek, majd amikor újra ezt a választ kapták, azt villogták vissza, hogy „do not joke pse” (kérem ne vicceljen!). Tapsi, a II. tisztünk csak nagy nehezen tudta meggyőzni őket a hajó hívójele leadásával, hogy minket valóban így hívnak.

- Ezek a tüttyedt angolok! - jegyezte meg Sanyi. - Mit csináltak volna, ha a Székesfehérvár, vagy a Hajdúszoboszló nevét kellett volna kibetűzniük? - Sanyinak igaza volt, mert jóval később a saját káromon tapasztaltam meg a Dardanellákban, Csanak (Canakkale - szerk) közelében, hogy egy külföldivel mennyire nehéz azt a két nevet helyesen megértetni a morzelámpa segítségével. Na nem mintha ez sokat változott volna a rádiótelefon bevezetése után, mindössze csak a kommunikáció lett gyorsabb.

Július 9-én érkeztünk meg Szicíliába, a Catania és Taormina között nagyjából félúton, az Etna tövénél fekvő városkába. A Barba, aki egy-két nappal előttünk szállt csak be, meghallotta, hogy az előző úton az ügynök segítségével autót béreltek és kirándultak az éppen kitörési szünetet tartó vulkán tetejére, azonnal szervezkedni kezdett. A régiek közül sokan vagy részt vettek már azon a kiránduláson, vagy nem túlzottan érdekelte őket a dolog, így végül csupán Tomi meg én jelentkeztünk. Mivel az egész ügyet a Barba támogatta, Pista bácsi, kedvenc hajcsárunk némi vonakodás után beleegyezett abba, hogy aznapra kivegyünk egy szabadnapot. Azért hozzátette:

- Jó lesz ha megjegyzik, ez nem turista hajó! Itt melózni kell és nem flangálni! Nem szeretném ha ebből rendszert csinálnának! Nem jó, ha egy marinájónak (matróznak) ilyen úri passziói vannak!

- De az sem jó, ha az ember úgy utazik, mint egy bőrönd! - merészelte Tomi kifejezni az ellenvéleményét.

- Na maga csak ne feleseljen, mert rögtön meggondolom magam! - horkant fel a Bócman, majd feltápászkodott a székéből és félhangos káromkodások között kivonult a szalonból.

- Hát ez nem igaz! Hogy lehet valaki ilyen bunkó? - méltatlankodott Tomi, miután megbizonyosodott arról, hogy az Öreg már nem hallhatja.

- Pedig ilyen - vigyorgott Ákos, aki szinte állandó jelleggel hadilábon állt a Bócmannal. - A múlt úton én is felmentem az Etnára. Azt hallottátok volna, hogy akkor mit művelt! Ugye Pista? - kérdezte a kisebb asztalnál tehénkedő hatalmas termetű Gépmestert.

- Hát azt nem csodálom - felelte az -, hiszen állandóan visszadumálsz neki. Úgy kell neked!

Erre Ákos is felpattant és kiviharzott.

- Tiszta ideg ez a fiú - jegyezte meg a Gépmester a bajuszát simogatva.

Másnap ebéd után egy bérautó állt a hajóhoz és mindhárman beszálltunk. A Barba a vezető melletti anyósülésbe préselte be magát, mi ketten pedig hátul helyezkedtünk el nagy kényelemben. Nagyon meleg volt, csurgott rólunk a víz, de meleg pulóvereket vittünk magunkkal, mert azt mondták, odafent hideg lesz.

Hamar kiértünk a városból. A remek út szépen gondozott földek és ligetek között kanyargott egyre feljebb. Jó fél óra múlva kopárabb hegyoldalra értünk, majd úgy a hegy felénél megálltunk egy nagy szálloda előtt. Itt már fel kellett venni a pulóvereinket, mert elég hűvösre fordult az idő. A sofőrünk átadott bennünket egy idegenvezetőnek, aki egy Landrover kocsi felé intett. - Szálljanak be, és máris indulunk tovább - mondta angolul a Barbának, aki felénk fordult. - Gyerünk fiúk! Menjenek elsőnek, én majd utoljára maradok. - A kocsi hátsó részében lévő nyolc ülésen csak hárman ültek. Egy jó hatvanas úr, a felesége és egy korunkbeli lány. - Bon giorno! - köszöntünk udvariasan feléjük és helyet foglaltunk.

Az idős férfi válaszolt, de kijelentette, hogy ők nem olaszok, hanem németek, ráadásul nem az NDK-ból, hanem Nyugat-Németországból. - Maguk olaszok? - kérdezte németül. Ennyit azért mi is megértettünk, és tagadólag ráztuk a fejünket. - Nein, Ungarns! - felelte Tomi.

Németjeink meghökkentek, és az asszony arcára valami olyan kifejezés ült ki, amiért akár ölni is lehetett volna. A Barba megérezte a hangulatváltást, és azonnal közbeszólt.

- No kommuniszt! Alkoholiszt! - mondta vigyorogva.

A három sváb elmosolyodott és felengedett, majd a lány, aki tudott valamennyire angolul, a Barbával kezdett beszélgetni. A dzsip közben elindult és eléggé rögös utakon kapaszkodott egyre magasabbra. Itt már teljesen csupasz, vulkáni sziklák között jártunk. Mind hidegebb és hidegebb lett. A pulóvereink ellenére dideregni kezdtünk. Az olasz idegenvezető közölte, hogy nemsokára kabátokat kapunk.

Így is történt. Megérkeztünk egy turista menedékházhoz, ahol vastag posztóból készült pelerineket adtak ránk, és innét gyalog folytattuk az utunkat. Elég meredek sziklákon kapaszkodtunk mind feljebb, majd úgy negyed óra után egy sziklaperemhez érkeztünk. Eltartott egy darabig, amíg visszanyertük a lélegzetünket. A perem mögül füstfoszlányok emelkedtek a magasba, és mélyhangú zúgást hallottunk. Az idegenvezető azt magyarázta, hogy innen bele tudunk nézni a vulkán egyik kürtőjébe. Óvatosan közelebb mentünk, de a felfelé szálldosó apró szemcsék miatt csak az ujjaink közötti réseken tudtunk lepislogni. A krátert szinte teljesen elborította a ritkásan gomolygó füst, és még a teljes kiterjedését sem láthattuk. Időnként éles vörös fény izzott fel a mélyben. Az volt a láva. Nos, nem sokáig bírtuk a kiáramló hőséget, füstöt és az apró kőszemcséket, így hátrébb vonulva a kilátásban kezdtünk gyönyörködni. Mivel pontosan a tengerszintről indultunk, jó másfél óra alatt több mint háromezer méter magasra emelkedtünk. Ez a kilátás valóban megérte, hogy feljöjjünk ide, gondoltam magamban, mert a kráter mélyére vetett rövid pillantásunk nem nagyon hozott lázba.

Mintegy negyedóra múlva visszaindultunk a dzsipünkhöz. Azzal visszamentünk a menedékházhoz, ahol leadtuk a kabátokat, hógolyóztunk egy kicsit, majd egy kis boltban képeslapokat és bélyegeket vásároltunk. Gyorsan megírtuk és fel is adtuk mindet, mert itt fent külön bélyegzőt nyomtak rájuk. Ezután lejjebb autóztunk a nagy szállodához, ahol elbúcsúztunk a németjeinktől és átszálltunk a saját taxinkba. Gyors iramban haladtunk lefelé és ennek függvényében nőtt a hőmérséklet. Emiatt nagyon bágyadt lettem és el-elszunyókáltam. A Barba közben Tomival beszélgetett, és kijelentette, annak ellenére, hogy örül, mert fent lehetett az Etnán, de mégis csak nagy átverés, hiszen alig-alig tudtunk belepislogni egy kráterbe.

- Nekem ennyi is elég volt belőle - motyogtam álmosan és alig vártam, hogy ledőljek a kabinunkban.

2012. december 2., vasárnap

Rosszlányok Vietnamban és egyéb bonyodalmak

Kécza Sanyi mesél:
          

    Becsempésztek a hajóra két kurvát. (Ejnye Sanyi, lízinghölgyet... - a szerk.) Vagy a csónakosok hozták be őket, vagy az uszályokról kerültek be, már nem tudni. S persze, rögtön lett rájuk vevő is! Az okát igazán nem értem, hisz mindenki tudta, a következő kikötő Manila, ahol a filippínó lányok bőven mérik a bájaikat, és még szépek is, illúziót keltők. A legénység java része már jócskán túllépett a húszas évein, amikor tudvalévő, hogy még a fiúk fülén is folyik ki a …tesztoszteron. Az egyik lányt láttam, mit mondjak, sokat kellett ahhoz inni a helyi bandzsa szeszből, a lui-muiból, hogy valaki szépnek lássa. (Állítólag a barátnője még csúnyább volt.)  Nincs rájuk jobb szó, mint két szakadt ribanc került be a hajóra. (Náluk sokkal szebbek számolták a lisztes zsákokat a fedélzeten, akik, sajnos, megközelíthetetlenek voltak.) És ez a két dajna kabinról kabinra szállt, mint két rosszéletű pillangó! Vietnami őreink kihesszelték a jelenlétüket, azon voltak, hogy elkapják őket. Mivel a kabinokba nem mehettek be, állandóan a folyosókon császkáltak, hátra horogra kerülnek a lányok. Mindenütt persze nem lehettek ott, így lassan végigvándoroltak a matrózsoron, gépészsoron a csajok, kegyeikbe részesítve tucatnyi tengerészt, természetesen némi kemény valutáért. És a higiénia? Miután a kabinokban nem volt sem WC  sem zuhanyzó – csak mosdó –, a folyosóra sem mehettek ki … a fantáziára bízom, hogyan végezték a kis – és nagy dolgukat.
Ehhez hasonló - csak jóval nagyobb
vasbeton uszályokba rakodtunk annak idején Vietnamban
      A két lány a „néger szint” titka volt, nem verték nagydobra a felsőbb szinten lakóknak. Mégis ott történt a baj! Az egyik tisztjelölt, miután kellő mennyiséget fogyasztott a helyi italsajátosságból, úgy érezte, nőre van szüksége, így körülnézett lent. Rálelt az egyik „kincsre” és gondolta, felviszi magához egy kis etye-petyére. Messzire nem jutott, a lépcsőn lecsapott rájuk az éber őrség, és a kabinjukba toloncolták a rosszlányt. Botrány már volt addig is elég, ki kellett sütni valamit, hogy elkerüljék a nagyobb bajt. (És ilyenkor szoktak a kis bajokból nagyobbak születni!) Ha a katonák jelentik reggel a határőrségnek a történteket, vizsgálatot rendelnek el, a hajót megbüntetik, akár még az embercsempészés vádját is a nyakukba varrhatják! (Ne feledjük, akkoriban Vietnam is a szocializmust építette, ráadásul a hadi változatát.) El kell tehát távolítani a két kurvát, és akkor nincs „bűnjel”. De hogyan? Megvan! Az éjszaka leple alatt kiviszik a partra a csajokat, és mehetnek isten hírével! Igaz, hogy kikötőben csak a hatóságok engedélyével lehetett letenni a mentőcsónakot, kijárási tilalom volt érvényben, de szegtek meg már hasonló szabályokat! Mondjuk, ehhez a tervhez be kellett avatni egy – két gépészt, az ügyeletes tisztet, de megoldották. (A parancsnok ebből kimaradt – egyelőre.
     Igen ám, de hogyan szabadítsák ki a foglyot? Pillanatok alatt megszületett a terv, behatolnak a katonák kabinjába, lefegyverzik, lefogják őket, és a csajokat kiviszik a partra az addigra vízre bocsátott csónakkal. (Megjegyzem, gőzerővel folyt a rakodás, a hajónk két oldalán ott sorakoztak az uszályok, tele rakodókkal…) És a terv realizálódott! Csónak lent, motorja beindítva, az egyik menekült már bent ült, mikor a legénység markosabb tagjaiból összeállított kommandó betört a katonákhoz. Lefogták őket, pisztolyukat elvették, a tárat kivették a fegyverekből, és a csajt kimenekítették. Fél órát számoltak a partraszállásra, és a visszatérésre, addig kellett őrizni a katonákat. Még bevittek nekik két vodkás üveget, az egyikbe hagytak is némi italt, hogy bizonyíthassák, részegek voltak az őrök. Azok persze nem hagyták magukat, küzdöttek, ordibáltak, amit megunt szakácsunk – ő volt az egyetlen vietnami méretű a sok drabális tengerész között –, és a kis emberek bátorságával szájon vágta a legjobban kiabálót. Hirtelen csönd lett, a vietnami tért magához elsőnek, felkapta a pisztolyát, nekiugrott az ajtóban álló matróznak, és máris kint termett a folyóson. Rohantak utána, de nem lehetett elérni, úgy szedte a lábait az apró ember. Felrohant a fedélzetre, és …utána lőtt a távolodó csónaknak! Ugyanis a fegyver csőre volt töltve, hiába vették ki a tárat, egy golyó még maradt a csőben! A fiúk rávetették magukat a hadfira, visszacipelték a kabinba – most már tüzetesebben átnézték a fegyvereket –, és vártak. Várták, hogy visszatérjen a csónak. És az nem jött! Letelt a félóra, egy óra…csónak sehol! Már mindenki a legrosszabbra gondolt, elsüllyedtek, valakit eltalált a lövedék, letartóztatták őket a parton…azután, két órás várakozás után lassan előpöfögött a mentőcsónak a sötétből. Kiderült, a csajokat sikeresen partra tették, de visszafelé ráfutottak egy zátonyra, és csak az érkező dagály tudta leemelni őket.
     A katonákat szabadon engedték, azok persze rögtön a hajórádión akarták hívni a partiakat, ami megtagadtak tőlük, Végül a csónakosokkal üzentek ki, milyen csúfság esett meg velük az éjszaka. Addigra már hajnalodott, és kénytelen, kelletlen, szembesíteni kellett a parancsnokot az éjszaka történtekkel! (Más verzió szerint végig tudott mindenről, belegyezett a tervbe.) Reggelre azután mellénk állt egy őrhajó, katonák szállták meg a hajót, a parancsnokuk felment a kapitányhoz. És hogy ott mi történt, homály fedi! Azaz sejthető, miután kisvártatva, cigarettás és viszkis kartonok vándoroltak le az őrhajóba. Délután persze hajógyűlés, lebaltázás. A legfőbb bűnös, a tisztjelölt, fegyelmit kapott, eltiltották a partra lépéstől az amszterdami érkezésig, és egyben kötelezték, hogy vásárolja meg a hajónak, amit a vietnamiak elvittek. (Tekintélyes mennyiség volt, igaz, a tettestársak beszálltak, volt ennyi betyárbecsület bennük.) És befejezésül még két „jó” hírt közölt velünk barbánk: a két csajt elkapták, és már úton is voltak egy átnevelő tábor felé. A másik: a lányok nemi betegek voltak, az érintettek számolhatnak a következményekkel.
      Ez bizony beigazolódott! Manilán a kárvallottak vándoroltak ki az orvoshoz, mindegyikük megfertőződött. Kaptak gyógyszert, és jó pár hétig oltogatta őket a második tiszt, hogy azután még Amszterdamba is várjon rájuk egy kontroll  (Sajátságos, trópusi fertőzést kaptak, volt, aki még itthon is hetekig bejárt a Szent László kórházba.)  Drága koitusz volt!
      Hogy miért írtam minderről kívülállóként? Mert a 8-12-es őrséget adtam, és történések idején mélyen aludtam, a hölgyekkel sem volt dolgom. Csak másnap értesültem a történtekről, s szedtem össze ezt a sztorit az érintettektől. Nagy valószínűséggel így történtek a dolgok, bár számtalan verzió keringett még tengerész berkekben, és van, aki másként emlékszik a történetre, én emellé tettem le a voksomat. 

2012. november 29., csütörtök

Jön az asszony karácsonyra..., nem jön..., jön..., nem jön... - MV Humber 47

Vasárnap, december 15. Gdansk.  Történelmi pillanat: 99.8 kg vagyok...! Ennek örömére ma többet ettem a szokottnál!
Hajnal óta zuhog a hó! Ez túlzás, mert nem is zuhog, hanem vízszintesen hordja a szél...
A raktárak nem a legjobb állapotban vannak. Sok a cukorfolyás, szivaccsal kell mosni, több helyen beázunk, ez a havazástól van... Mi lesz itt holnap reggel? Nagyon rosszkor jött, holnap jobb lett volna...
Jönnek a feleségek... Tegnap az eleknéni, ma H. Géza menyasszonya érkezett, pénteken Encsi, Szabolcs, a fedélzetmester felesége és két gyereke várható...
Ha a raktárakat átveszik, akkor Ninó pénteken szabadnapos lesz, úgy osztom be a szolgálatot, hogy a nappalosok egyike mindig szabad lesz... Így együtt várhatjuk az asszonykát és az ifiurat!

Hétfő, december 16. Gdansk. Hajnali négykor keltem, hogy elvégezzük az utolsó simításokat a raktárakon...! Hatra jöttek a surveyorok. Elfogadták a raktárakat, és nyolckor elkezdték a berakást...
Sajnos 100.5 kg voltam reggel! Ma nem eszem. Tegnap a nagy örömre többet ettem, mint várható lett volna...
Mégsajnosabb, hogy nagyon megy a berakás. Rossz esetben 4000 tonnát berakhatnak holnap reggelig. De azért vannak bíztató jelek is. Jön egy hajó, holnaputánra várják, amikor is elvisznek rakodókat tőlünk. Az idő se lehet mindig ilyen verőfényes! Most kell jól imádkoznunk...!
Beszéltem Encsikével. Szabolccsal mindketten betegek, otthon vannak. Ha tudnak jönni, akkor csak pénteken indulhatnak, ha jönnek. Ugyanis a rakodásról semmi biztos nincs, így minden előfordulhat, tehát csütörtökön újra hívom őket, akkor okosabbak leszünk... Lehet az is, hogy karácsony előtt kész leszünk, de az is, hogy az új évben indulunk...

Vásároltam, apróságok, semmiségek...


Néhány apróságot vettem: gázt az öngyújtómhoz, de kiderült, hogy rossz, így most vehetek egy újat... Vettem egy 8mm-es tisztító kazettát a kamerához, nem tisztítja, tehát szervizbe kell vinnem, mert más baja is van a lejátszófejnek... Többször betettem, de nem változott a kép...
Vettem három karácsonyi kazettát. Egy nemzetközi válogatást dupla album, és egy lengyelt. Megvan a "Cicha Noc", azaz a Csendes Éj lengyelül, a válogatáson is rajta van - ez csodaszép feldolgozás, angolul - , így most már 12 különböző változatban, illetve nyelven megvan ez a gyönyörű, kedves karácsonyi dal...
Három alsónadrág és hat pár zoknival is gyarapodtam...

Kedd, december 17. Gdansk. Majdnem háromezer tonnát raktak be, ez nem jó, de nem is rossz...
100.2 kiló vagyok...
Este kimentem, vettem egy olvasószemüveget, Ninónak jelképes karácsonyi ajándékot, és egy bögrét magamnak. Hatalmas iramban raknak...

Szerda, december 18. Gdansk. 99.9 kiló vagyok. Délben mondta a stivador, hogy a karácsony már biztos. December 24-én 15.00-ig kell átállnunk a másik rakpartra, és december 31-én 15.00-ig kell befejeznünk a berakást. Azt is felajánlotta, hogy telefonálhatok haza.

Változhat az utunk...!

(Látom már a hazautazást...?)Délután már éppen indultam volna az irodába, amikor házi feladatot kaptam: mennyi lesz a merülésünk, ha felveszünk még plusz ezer, kétezer vagy három ezer tonna cukrot. És Algéria se biztos, mert lehet, hogy Jordánia, Pakisztán vagy Sri Lanka lesz a kirakó! Sri Lanka lenne a legjobb, oda legalább egy hónap az út. A következő út végén, a kirakóból mennék haza...! Ez lenne az igazi karácsonyi ajándék! Azon felül, hogy Encsivel beszéltem, és ő legalább úgy örült, hogy jöhet, mint én!

Csütörtök, december 19. Gdansk. 99.5 kiló vagyok! Egész éjjel nem volt rakodás, mert esett az eső!
Sőt, reggel is csak annyit mondtak, hogy meghallgatják az időjárás jelentést és annak a függvényében jönnek rakodni. Mára már csak két ganget ígértek... Hál' Istennek, nem megy mégsem annyira, ahogy az első két napban látszott...
Írtam karácsonyi lapokat... Ma adom fel őket. A mai hírek szerint Jordániába, Aqabába megyünk.

Fedélzetmesterné a pácban...


Délután Cs. kiment telefonálni. Nagy sápadtan jön be.
- Mit mondtál te a feleségednek? - kérdezi. - Azt mondta az asszonynak, hogy nem biztos, hogy jönnek...!
Ezt nem értettem kristálytisztán. Ugyanis Encsivel megbeszéltük tegnap, hogy ma délelőtt megy megvenni a jegyet. Akkor meg miért ne jönnének? Ideges lettem, kimentem Romanhoz, a stivadorhoz, hogy telefonáljak haza. Egykor nincs otthon senki. Kettőkor nincs otthon senki. Háromkor Szabolcs felvette a telefont. Kiderült, hogy Encsike felsorolta a szokásos bizonytalansági tényezőit, de ehhez hozzátartozik, hogy neki semmit se lehet 100%-ra mondani. Jó, ebben van valami, mert mindig bármi közbejöhet... De ha egyszer megveszi a jegyet, akkor nem értem, hogy miért kellett a frászt hozni egy asszonyra, aki amúgy is retteg a leutazástól, most jön először hajóra. Azt nem szabadna ilyesmivel fárasztani. Persze az asszonykám nem tudhatta, hogy Cs.né hogyan fogadja a mondókáját, de ő teljesen kétségbeesve mondta a férjének, hogy nem biztos a leutazás.
Hozzá tartozik még az is, hogy ki tudja, ő mit mondott a férjének, és Zoli mit adott át belőle. Azért egy négyes láncon érkező: ő azt mondta, hogy amaz azt állította, hogy úgy hallotta - ez sose hiteles információ.
Egy a lényeg: szombaton 12:34-kor, ha minden jól megy, és nem jön közbe semmi, akkor lehet, hogy valószínűleg megérkezhet a kis feleségem és a kisebbik fiam is! Lekopogva bal kézzel alulról az íróasztal falapján, hogy a valószínűség még nagyobb legyen...!
Milyen jó lesz nekem holnapután! És Encsinek is, mert kipihenheti magát, szegény panaszkodott, hogy nagyon elfáradt, szeretne nagyokat aludni. Hát itt lehet!
Szegény P. Zoli...Körülbelül egy hete jelentkezett P. Zoli, hogy orvoshoz szeretne menni. Dolgozott a gépházban, végig térdelt, és később észrevette, hogy a térde bedagadt. Jól felpüffedt, de fájdalmat nem érzett. Azóta is dagadt volt, de mivel nem fájt, nem erőltette különösebben az orvost.
Ma délután bejött a kikötői doktor, megvizsgálta, csóválta a fejét... Érzéstelenítette, majd megpungálta. Leszívott egy hatalmas fecskendőnyi véres folyadékot.
- Azonnal haza kell mennie, és kivizsgáltatni - mondta Zolinak. Alapos, és sürgős kivizsgálás kell. Gondolom szegény hogy be lehet tojva. Márta a felesége mint az élőhalott jár-kél, falfehéren...

Péntek, december 20. Gdansk. Ma indulnak Encsiék, holnap érkeznek! A ma érkezett telex szerint Jemenbe, Hodeidába visszük a rakományt.
Gdyniába mentem...Reggel elektryczkára ültem és átmentem a Gdyniai Tengerészeti Főiskolába. Prof. Stupakot kerestem, mert R. barba megadta a nevét, telefonszámát, hogy ő szervezi a külföldiek részére a különböző tanfolyamokat.
A Főiskolán nem találtam. A Dar Mlodzierzy vitorláson volt, a háromárbocos iskolahajón. A szalonban találtam meg, kedves, szimpatikus úriember, aki gyengébben beszél angolul mint én. Ha ő is tanít majd, nem lesz probléma az angol nyelvű anyag megértésével. Felírta a címem, telefonszámom, és egy áprilisban induló tanfolyamra előjegyzett... Majd értesít, és elküldik a tudnivalókat. Azt mondta, lehetőség lesz az ARPA bizonyítvány megszerzésére is (10.000 tonnán felüli hajón kötelező a parancsnoknak, egy továbbfejlesztett, automatikus radar, mely képes a hajók valódi mozgásának meghatározására és ábrázolására is.
Ez után átmentem egy kimondhatatlan nevű captainhez, akik manővertanfolyamokat szerveznek Ilawában, kicsinyített modellekkel. 4600$ a tanfolyam díja! Lehet, hogy jövőre megcsinálom, ha van benne fantázia. Utána kell járnom, de valószínűleg a Seascotnál lehetne ezzel a bizonyítvánnyal hajózni parancsnokként...
Hazajöttem, és borzalmasan rekedt vagyok, fáj a torkom, köhögök, szúr a mellem és a hátam. Most Márta, a kápó felesége ellátott némi aszpirinnel, és "Jolmentivel", most kúrálom magam, hogy mire Encsike megjön, valamivel jobban legyek.
P. Zoli holnap hajnalban megy haza, este érkezik az új negyedik gépész...

Nem jönnek... (Miért nem szeret az Úristen...?)


Délután négykor bejött a stivador, és közölte, hogy a shipper (az árú feladója) őrjöng dühében, amiért délután elvittek egy brigádot egy másik hajóra. Minden túlórát fizet, négy ganget, éjjel-nappal, szombat és vasárnap. Karácsony előtt el kell mennünk!
Kénytelen voltam lemondani Encsiék útját. Szegény asszonyka nagyon sírt. (Én csak azért nem, mert hárman voltunk az irodában, ahonnan telefonáltam, tartani kellett magamat.) Ráadásul, Imre menyasszonya már elindult vidékről, így megkérte Encsit Imre (rajtam keresztül), hogy menjen ki az állomásra, és mondja el, hogy mi történt...
Sírni volna kedvem.
Amikor visszaértem, egy óra múlva elkezdett havazni, pedig az időjárásjelentés azt ígérte, hogy száraz lesz az idő karácsonyig. Ha még esne, akkor talán lejöhetnének, esetleg 23-án, amikor már biztos, hogy maradunk-e?

2012. november 20., kedd

Veperdi András emlékezései - 3. rész



Kezdő matrózélet

(m/s Tata, 1968-69.)


Amint az már a Behajózás című írásból is kiderült, 1968 júniusában kezdtem az aktív tengerész pályafutásomat a Tata nevű hajón. Nem voltam annyira zöldfülű kezdő, hogy ne tudtam volna, mi az új ember sorsa egy akármilyen zártabb közösségben. Ennek ellenére, mint abban az időben bárki mást, természetesen engem is értek lelki pofonok. A magyar tengerhajózás olyan szerencsés helyzetben volt akkor, hogy mindig sokkal többen jelentkeztek felvételre, mint amennyi ember kellett. Ebből adódóan könnyen odamondták bárkinek, hogy senki sem hívta őt a vállalathoz. Egyesek persze sokszor vissza is éltek ezzel, de így nagyon sok év távlatából visszatekintve, ez a módszer bizonyosfajta szelekciót is eredményezett.

Mindezek ellenére kissé naiv várakozással tekintettem a behajózásra. Na nem a kalandos könyvekből vett gyermeteg érzéssel, hiszen azon a koron már rég túl voltam, hanem valamiféle idealista elképzeléssel. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egy hajón sokféle ember kerül össze. Vannak közöttük lelkes, szakmaszerető egyének, de olyanok is, akik valamilyen kényszerű okból választották ezt a mesterséget. Mindkét csoportban akadtak viszont olyanok, akik mintha élvezték volna, hogy megkeseríthetik egy-egy kezdő életét.

Kezdjük mindjárt a matrózok munkáját közvetlenül irányító bócmannal. Vele alaposan kifogtuk. Idős, eléggé iszákos, de a munkáját értő, embergyűlölő hajcsár volt. Meg sem állhattunk előtte, még az úgynevezett öregmatrózok sem. Odáig rendben is lett volna a dolog, hogy gyors, pontos és jó minőségű munkát követelt, de dolgozhattunk bárhogy és bármennyit, neki az soha nem volt elég, vagy jó. Több mint fél év eltelte után hallottam tőle először némi elismerést, igaz azt is kissé ittas állapotban tette.

Az öreg méltó társra talált a chief személyében. Lévén a fedélzeti szolgálati ág vezetője, az ő hozzáállása sem könnyített sokat a helyzetünkön. Néha mintha versenyzett volna a bócmannal, hogy minél jobban kitoljon velünk.

Miért tartottunk ki? Nos, mindenki más és más okból. Sokan a megélhetés miatt, hiszen abban az időben egy tengerész, ha nem szórta el a pénzét, anyagilag nem járt rosszul. Igaz, az otthon dolgozók többségénél sokkal többet áldozott a magánéletéből a munkára, de az akkori gazdasági viszonyok között megérte. Mások pedig, és ide számítottam magamat is, összeszorított foggal próbálták meg átvészelni a nehézségeket valami távolabbi cél érdekében.

Kezdetben nappalos beosztásban dolgoztam reggel 8-tól 17-ig, egy órás ebédszünettel. Ez tulajdonképpen nem is volt rossz, hiszen az ember végigaludhatta az éjszakákat, és vacsora után szabad volt. A munkát persze nem lehetett éppen fehérkesztyűsnek mondani, de számomra ez nem jelentett újdonságot. Raktártakarítás, rakodás kiszolgálása, a manőverezéseknél a kötelek kezelése, valamint a soha véget nem érő rozsdakaparás és festés. B. Traven a Halál-hajó című könyvében írja, hogy az emberiség két csoportra oszlik. Az egyik csoport a parton a festéket gyártja, míg a másik elhasználja azt a hajókon. Azt azonban kifelejtette, hogy van még egy harmadik is, a kezdő matrózok csoportja, akik a festést megelőzően csak a rozsdát kaparhatják a hajó acéllemezeiről. Nos ebben sokan művészi tökélyre tettünk szert. Nem lett volna ez annyira rossz munka, ha nem halljuk állandóan a bócman kritikáját, hiszen az embernek közben nem kellett az agyát használnia, és nyugodtan ellehetett a gondolataival. Nem mondom, néha odaképzeltem a rozsdaverő kalapács alá hajcsárunk valamelyik porcikáját.

Később már festési feladatokat is kaptunk, de a felépítmény fehér részeit csak a már jóval nagyobb gyakorlattal rendelkező idősebb matrózok mázolhatták. Ha időnként a rossz időjárás miatt a fedélzeten nem lehetett dolgozni, akkor mindig valami zárt térben rendezkedtünk, pakoltunk és takarítottunk. Hárman voltunk újoncok a hajón, és amikor az első nagyobb hullámzásban elfogott bennünket a szédülés meg a rosszullét, a legszívesebben lefeküdtünk volna. Na erről szó sem lehetett. Szinte félholtan pakolásztuk az orrfedélzet alatti ponyvaraktárban a köteleket és ponyvákat, miközben az idősebbek jókat vigyorogtak rajtunk. A bukdácsoló hajó orra nagyokat liftezett, az áporodott szag pedig csak fokozta a rosszullétünket. Természetesen nem véletlenül küldtek oda dolgozni mind a hármunkat. Utólag persze az a véleményem, hogy így volt helyes, de akkor nagyon sötéten láttuk a világot.

Menetközben esténként, vacsora után feljártunk a hídra kormányozni tanulni. A hajót már az építéskor felszerelték robotkormánnyal, így menetben csak egyetlen ügyeletes matróz volt szolgálatban. Két idősebb matróz váltotta egymást hatóránként. Mi, a három újonc, egy-más után gyakoroltuk az iránytartást, amit kevés idő után sikerült is jól elsajátítani. A kormányzás persze nem ebből áll, hanem a különböző fordulásokból, de ilyenekre csak nagy ritkán adódott lehetőségünk. Emlékszem, milyen büszkén dicsekedtem a másik kettőnek, amikor ki kellett térni egy másik hajónak, és az ügyeletes tiszt utasításai alapján sikerrel végrehajtottam a dolgot. Nem tudom, más hogyan volt ezzel, de én élveztem, hogy egy kétezer tonna feletti vízkiszorítású, 1000 LE által hajtott tömeget irányíthattam. A dolog persze csak kezdetben töltött el ilyen érzésekkel, idővel az ember teljesen hozzászokott.

Akadtak azért kellemesebb időtöltések is. A szabad időnkben olvashattunk, társasjátékokat játszhattunk, vagy a forgatható asztali focival vívtunk nagy bajnokságokat, de a legjobban azt szerettem, ha összeült egy kisebb társaság, és az idősebbek a korábbi élményeikről meséltek. Az évek során a történetek legnagyobb részét sokszor és sok változatban hallottam, de akkor minden az újdonság varázsával hatott. Szerencsére a parancsnokunk nem volt egy idős, zárkózott ember, és sokszor leült közénk. Nagyon jól tudott mesélni, és élvezettel hallgattuk. Persze mások sem akartak lemaradni, és a dolog néha már münnhauseni jelleget kezdett ölteni. Egy biztos, az ilyen esték nagyban hozzájárultak a személyzet hangulatának javításához, illetve ahhoz, hogy mi újoncok jobban elviseljük a sokszor sanyarú sorsunkat.

Legnagyobb jutalmunkat azonban a kikötők jelentették. A Tata bizonyos okokból nem járt a Fekete-tengerre, hanem a földközi-tengeri kikötőket kereste fel az Adriáról. Az első magyar hajó volt, amely a háború után megfordult Spanyolországban. Mi a második spanyol út elején szálltunk be Rijekán. Érthető módon nagy izgalommal vártuk a valenciai érkezést. A szabadidőnkből amennyit csak tudtunk, kint töltöttünk a városban, jóllehet a pénzünk csak minimális dolgokra volt elegendő.

Mint már említettem, a parancsnokunk szívesen leült közénk beszélgetni. Sokszor úgy forgattuk a szót, hogy az érintett városokat vagy országokat említettük, mire legtöbbször nagy előadásokat tartott azok történetéről, nevezetességeiről és látnivalóiról. Igen olvasott és tájékozott ember volt, mi pedig mindig szívesen hallgattuk. Megfigyeltem, hogy ezeken a „szeánszokon” a chief, a bócman, a kápó és a szakács kivételével szinte mindenki részt vett, aki szabad volt. Egyszer érdekes dolgokat mesélt a bikaviadalok koreográfiájáról és a résztvevőkről. Az egyik utunkon néhányan el is mentünk megnézni egy ilyen „bikameccset”. Minden előzetes felkészülésünk ellenére sem tetszett valami nagyon. Először is, a bikának nincs semmi esélye a túlélésre. A spanyolokat viszont sokszor az őrjöngésbe kergette a matador néhány balett táncosi mozdulata, amikor egészen közel maga mellett vezette el a bikát a mulettával, de mi, azon kívül, hogy elismertük a dolog veszélyeit, nem tudtuk olyan nagyon értékelni ezeknek a mozdulatoknak a szépségeit. A másik pedig az, hogy mielőtt sor kerülne a végső, halálos összecsapásra, jönnek a lovas picadorok és egy hosszú nyelű lándzsával addig szurkálják a szerencsétlen állat nyakát és gerincét, míg az igen legyengül. A matador dolga ezzel jóval könnyebbé válik, persze csak viszonylagosan.

Teltek-múltak a hónapok, és egyre jobban belejöttünk a fedélzeti munkákba. Két idősebb matróz hazament és jobb híján engem osztottak be a 0-6-os őrségbe. Ez szinte kitüntetésnek számított, és örültem is neki. Éjféltől reggel hatig a hídon voltam, mint figyelő az ügyeletes tiszt mellett. Szükség szerint kávét főztem, vagy a watchman kajának nevezett éjszakai pótlékot vittem fel neki. Déltől este hatig újból szolgálat, melynek során a híd közelében, a csónakfedélzeten kaptam munkát, hogy ha kell, az ügyeletes tiszt könnyen elérjen. Ez az időbeosztás azt jelentette, hogy már csak napi négy órát kellett a fedélzetmester árgus szemei előtt dolgoznom. A kikötőben is ezt a fajta őrséget adtuk, ugyanis akkor még nem érdekelte a Központot, hogy az embereknek így minimálisan napi négy túlórája keletkezett, ami 84 órás munkahetet jelentett, hiszen a vasárnap is munkanapnak számított. Ehhez hozzájött még a sokszor munkaidőn kívülre eső indulások, érkezések, raktártakarítások, rakománykötözések ideje, melyek következtében a túlórák száma jócskán megnőtt, de ez sem izgatott senkit. Kivéve néha az érintetteket, hiszen azért jó lett volna pihenni is egy kicsit.

Emlékszem, december második felében Rijekán deszkát rakodtunk Barcelonának. A rakomány nem fért be a raktárakba, és a fedélzetre is jutott belőle. Nem volt annyi, hogy egyetlen halomban berakják a fedélzetre és a raktártetőkre, hanem külön megrakták a fedélzetet a mellvéd és a raktártetők magasságáig, majd külön a raktártetőkre is került belőle. Reggel hatkor szemerkélő esőben kezdték a rakodást, mi pedig ahányan voltunk, hordtuk az acélsodrony köteleket, sekliket , kampókat és húzócsavarokat. Először a rakomány alá készítettük elő a kötöző anyagokat, majd a deszkák között igazgattuk azokat. A rakodómunkások délelőtt tízre be is fejezték a munkájukat, és ekkor jöttünk mi. Le kellett kötözni az egész deszkahalmazt, amit csak részletekben lehetett megoldani. A decemberi eső egyre jobban rákezdett, mi pedig a cégünk által esővédő ruhaként adott, valódi csatornapucoló szereléseinkben dolgoztunk. Az igaz, hogy a rendkívülien merev, vastag gumiruházat remekül védett az esőtől, de azokon a rettenetesen szűk helyeken nem lehetett benne mozogni. Egyszerűen képtelenek voltunk így dolgozni, és sorban le is vettük. Persze nagyon hamar átáztunk, de legalább tudtuk tenni a dolgunkat. A hajó amúgy indulásra készen állt, csak nekünk kellett befejezni a kötözést. Az ebédet negyedóra alatt elintéztük és a bócman már azzal sürgette csapatot, hogy ez nem üdülőhajó, menjünk már dolgozni. Korán beesteledett és villanyfény mellett fejeztük be az egészet úgy este nyolc tájban. Fél óra múlva már indultunk is. A manőver utáni elpakolással végezve, tettünk még egy utolsó körutat, és utána húztuk a fedélzeti rakomány húzócsavarjait. Tíz óra tájban már mehettünk zuhanyozni, majd lefeküdni.

Az Adriáról kiérve a Messinai-csatornán áthaladva Szardínia és Korzika közé vettük az irányt, és ekkor nagyon elromlott az idő. A Tata annyira bukdácsolt és hánykolódott, hogy a robotkormány nem bírta tartani az irányt, így át kellett térni a kézi kormányzásra. A fedélzeti rakományt naponta többször ellenőriztük, nehogy elszabaduljon a felcsapó hullámoktól. December 24-én délután a Korzika és Szardínia közötti Bonifacio-szoroshoz érve, az időjárás előrejelzés annyira rossz volt, hogy megálltunk egy kis öbölben. Vagy másfél napig álltunk horgonyon, majd a Szoroson áthaladva kihajóztunk a Lion-öbölbe (Az öböl neve Gulf of Lion, de sok helyütt Gulf of Lions, mi a Wikipédia elnevezését fogadjuk el - szerk). Itt azután újból elkapott a vihar. A féljobbról érkező hullámok néha úgy megdöntötték a hajót, hogy azt hittem, már sohasem egyenesedünk fel. Emiatt szembe kellett fordulni a széllel és csökkentett erővel hajóztunk Barcelona helyett nagyjából Marseille felé. Nem sokat haladtunk előre, és szinte majd-nem egy helyben bólogattunk, miközben a hajó orrán átcsapó hullámok teljesen elborították a fedélzetet és a rakományt. Csak a daruszárakat tartó ún. A-idom magasodott ki a vízből. Napközben általában kétszer meg kellett vizsgálni a kötözések állapotát. Ez sem volt teljesen veszélytelen feladat, annak ellenére, hogy a hajó ilyenkor teljesen lelassított és így nem kaptunk akkora hullámokat.

Harmadik nap a vihar annyit csillapodott, hogy már Barcelona felé tudtunk fordulni és 29-én meg is érkeztünk a kikötő elé. A révkalauz azonnal kijött értünk és hamarosan ki is kötöttünk a több kilométer hosszú hullámtörőgát belső oldalán. A hajó kisebb károkkal megúszta az egészet, csak az orrfedélzet alatti ponyva és kötélraktárba folyt be a víz. Amikor a bócman kinyitotta a fedélzetre nyíló vasajtót, az odabent összegyűlt, majd egy méter magas víztömeg kizúdult, és hanyatt lökte az öreget, aki nagy káromkodások közepette tápászkodott fel a mocskos vízáradatból. Legszívesebben hangosan röhögtünk volna a komikus látványtól, hiszen legszebb öröm a káröröm, de hát nem mertünk. A bócman elordibált még néhány utasítást, majd eltocsogott hátra átöltözni. Ez reggel történt, de csak délben került elő eléggé ingatag állapotban, mivel bánatában bedöntött vagy két üveg bort.

Ezt követően némileg javult a helyzetünk, ugyanis az öreg látta, hogy a csapata dolgozik, akár az igavonó állat, és megritkultak a pocskondiázó megnyilvánulásai.

2012. november 18., vasárnap

Gdanskban, mínuszban, papucsban... MV Humber 46.

Kedd, december 10. Balti-tenger, Gdansk, horgonyon. Mindössze tíz órás az út... Reggel hatra meg is érkeztünk.

Tegnap este kiborult a bili...


Rakott káposzta volt vacsorára - állítólag, ugyanis én régóta nem vagyok e kérdésben illetékes - , és ehhez tejfelt adtak. A rádiós-gazdasági tiszt 8 dl. tejfelbe beleöntött négy deci vizet, és volt pofája kiadni így. Rettenetesen felháborodtak... És ez az ökör, tette azt akkor, amikor van ötven liter tejfel a hajón. A barba megmondta neki, hogy ez az utolsó dobása, legközelebb megy haza. (Azt hiszem, sajnos, csak a szája jár neki is...) Mindenki felháborodott azon is, hogy a tésztás napokat kivéve, egy csomó tésztát akar etetni a hajóval. Ő szereti, mondta, de hát ez kit érdekel?
Az, hogy angolul nem tud, az a legtermészetesebb, és mindenhez alig konyít... Hogy mennyire korlátolt, az abból is látszik, hogy eldicsekedett kétszer is:
- A Mahartnál elküldték pszichológushoz, mert nem alkalmas erre a munkakörre.
- H.G. parancsnokot teljesen kiakasztotta, és az lehülyézte
Nekem hajbókol, és ettől irtózom, libabőrös leszek. Lefelé pedig szívességet tesz, ha valamit megcsinál, ami a dolga... Nekem lehozná a kabinba amit rendelek - de nem élek vele - másnak nyitvatartási időt ír ki, és nem ad ki semmit időn kívül...!
Buta: nem képes egy táviratot lemásolni. A barba már nyomtatott nagybetűkkel írja, de képtelen megbirkózni a feladattal. Egy telex leadása legalább egy óra. Ma "elfelejtette" leadni az érkezési táviratot. No comment! (Egy jó rádiós már álmában is tudja, mikor milyen hivatalos távirat megy...). Nekem ma beírt a deklarációmba egy plusz komputert, mert "nem vette észre", hogy a deklaráció első sorában ott van... Jól néztem volna ki, ha keresik rajtam!
Hogy tudta ez az ember nyugdíjig kihúzni ebben a munkakörben...?
Távirat jött Mr. Bott-tól, hogy a raktárakat csak söpörjük, mert zsákolt cukrot rakunk be. A kirakóról nincs hír, mert mint írta: számtalan variáció van még... Így ma söpörtük a cukrot. Magába szívta a légköri párát, összegyűlt a szirup a raktárban, nem lehet söpörni, kenődik, borzalmas. Állítólag holnap 11 óra körül bemegyünk, és délután háromkor kezdjük a berakást. Kész csoda lesz, ha elfogadják a raktárakat...

Szerda, december 11. Gdansk, horgonyon. Hát... mit mondjak? Azt hiszem, ennél borzalmasabb hír nem jöhetett volna! Algériában rakunk ki...! Ha fél évvel megússzuk a kirakást, akkor szerencsések vagyunk! Hogy ez a Mr. Bott minden szarba így bele tud tenyereltetni minket! Őrület... Mikor tudok hazamenni? Mert Algírból semmi esetre se, ott a világ kincséért se lépek partra, csoda lesz, ha nem bolondulok meg...! Az hogy ott szálljak repülőre, az egyszerűen lehetetlen! Nem teszem meg azt a szívességet, hogy egy jöttment, rohadék állat packázzon velem, kiröhögjenek, és izzó gyűlölettel vegyenek körül, csak azért, mert fehér vagyok... Ez persze nem jelenti azt, hogy most én fröcsöghetek az arabokra, de ők rám nem! Ugyanis csak az algériai fanatikus muzulmánokkal van baj... Ők ölik indokolatlanul a fehéreket, ők lázítanak, ők a gyilkosok... És most oda kell mennünk!
Estére kikötöttünk. Karácsony, 24-e előtt be akarják fejezni a hajót. Majd meglátjuk... Pedig milyen jó lett volna, ha lehívhattam volna az asszonyt...

Csütörtök, december 12. Gdansk.

A raktárakat nem fogadták el...

Reggel hétre megjöttek a surveyorok, és ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, visszadobták a hajót. Száraz és tiszta raktárak kellenek... Ezt persze mi tudjuk, de Mr. Bott akarata volt, hogy így jöjjünk ide. Na, most itt vagyunk! Ez jó?
Pénzünk még nincs, ezzel nem foglalkozik a barba... Nincs semmi apró a hajón, ezért nem tud fizetni. Tegnap az ügynök megígérte, hogy hoz be aprót, de erről semmi. Ma abban fáradozunk, hogy kimossuk a raktárt, szerezzünk söprűt, rongyot a feltörléshez, béreljünk melegítő ventillátort, hogy a raktárak kiszáradjanak... Még egy normális vízhatlan ruha sincs a hajón. Megrendeltük, mire befejezzük, talán megjön... Haza kéne menni, már idegesít a hajó: a csak nincs, és mi vagyunk a hülyék... Már elég nehéz vidáman felfogni...
Kimenni se tudok - a pénz miatt - , hogy szabaduljak a gondoktól... Klaipedán legalább ott volt a tengerészklub, és napi négy-öt dollárból jól éreztem magam. Viccek, ma hallottam a szakácstól...

Kopognak a rendőr ajtaján. Kiszól:
- Ki az?
- Én...!
- Ééén...?!

A gazdag ember kérdése: Miért görbe a banán?
A szegény emberé: Miért? Görbe a banán?

A banán jó a látásra...
Láttál már szemüveges majmot?

A kutya kedvence a fokhagyma!
Hogy egy kevéshez hozzájusson, képes megenni egy egész szál kolbászt...!

Telefon haza...

Este hét után kimentünk, hogy telefonáljunk. Cs. Zoli és a fia azért, hogy a feleséget, gyereket, menyasszonyt lehívják kikötőire, én szintén az otthon maradt "maradékot" akartam lecsalni. Taxiba ültünk, 30 zlotyért be is vitt... Érdekes, vissza tizenöt ötven volt csak. Netán otthoni taxis vitt ki a városba...?
A pályaudvaron kerestünk telefont. Sok van, mind foglalt, és elég gyengén muzsikálnak. Nem tudják jól leolvasni a telefonkártyát, nem hall a központos... Vagy fél kilenc is elmúlt, mire beszéltem a központtal. A hívókártyám letiltva... Azt hiszem azért, mert amikor kiváltottam, még nem íratták át Lugossyék a telefont a nevükre, és én onnan kértem az áthelyezést, de ez komplikált, csak én értem, a Matáv csak néz mint a barom...
Encsike nagyon sopánkodott, hogy karácsony előtt elmegyünk Gdanskból, így nem jöhet le kikötőire, pedig olyan nagyon jó lett volna együtt tölteni a karácsonyt!
- Akkor gyere! - mondtam, és ő szegény nem akart hinni a fülének, amikor elmondtam, hogy nagy valószínűséggel csak az újévben fejezzük be a berakást! Ugyanis a Jóisten velünk van, és azért nem fogadták el a raktárakat, hogy nem mehessünk el karácsony előtt, és ők lejöhessenek kikötőire!
Ha minden jól megy, akkor jövő héten pénteken érkeznek... Remélem, a pénteki órát el tudja cserélni, és Szabolcsot is elengedi az iskola...

Péntek, december 13. Gdansk. Reggel hatkor folytattuk a raktártakarítást, szépen szárad a raktár, pedig melegítős ventilátorokat is rendeltünk, lehet, hogy nem lesz rájuk szükség... A mosóvizet nem dobhatjuk ki, ezért várjuk a tartálykocsit, amelyik elviszi a vizet...
Tegnap láttam Computer World üzletet, kimegyek, és megnézem, hogy tudok-e venni printert... Minden az ártól függ!

Szombat, december 14. Gdansk. Ma kimentem Wrzeszczbe, ez Gdansk és Oliwa között van, de hát ezeket a városokat nem lehet szétválasztani, annyira egybeépültek. A 15-ös villamossal tizenöt megálló a kikötőtől... Seprűt kerestem a raktártakarításhoz, mert természetesen Klaipedában partvisokat küldött az Asal (a görögök), mert az a legolcsóbb... Végigjártam egy csomó üzletet, végül egyben találtam négy darabot, nem is ez a csoda, hanem az, hogy az utcán többen megállítottak, hogy hol vettem. Mert már ide is betörtek a nyugaton közkedvelt, használhatatlan, de szemre tetszetős ócskaságok...
Sok üzlet van, bevásárlóközpontok egymás mellett, de a választék közel azonos... Talán olcsóbb mint otthon, de lehet, hogy csak látszat, és a jó holmik itt is drágák.
Bejártam vagy tizenöt komputerüzletet, és mindenütt ugyanazt a választékot találtam. Árban pontosan annyi egy nyomtató, mint Klaipedán volt... valószínűleg hétfőn megveszem, mert nem tudok nélküle létezni.

Hogy én milyen marha vagyok...!

Ugyanis mikor kimentem kissé szórakozott voltam... A villamoson ülve arra eszméltem, hogy fázik a lábam. Huzat van, gondoltam, és ebbe bele is nyugodtam volna, ha nem nézek a lábamra... Papucsban voltam! Kissé avantgárd viselet a télikabáthoz, mínusz két fokban, de hát itt is vannak csudabogarak, nem nagyon lógtam ki közülük...
Amikor bejöttem, elmeséltem, jól kiröhögtek, de Levente a harmadik gépész, és a fedélzetmester mondták, hogy látták, és csodálkoztak, de nem akartak szólni, mert hátha...
De hogy "mit hátha", arra nem tudtak értelmes magyarázatot adni!
Meghozták a raktárventilátorokat, most két napig fűtjük, szárítjuk, söpörjük, és majd hétfőn kezdjük a berakást.
Nagyon várom Encsikét és a kisebbik fiamat!

2012. november 15., csütörtök

Őmaharadzsasága, a révkalauz

Kécza Sanyi sztorija
  Jártak már Indiában? És Calcuttában? Nekem megadatott mindkettő, na, nem olyan sokszor, talán négyszer, nem voltam mindennapos vendég a szubkontinensen. Kiemelnék egy apróságot ottani élményeim közül, egy érdekes figurát mutatnék be önöknek.
   Némi magyarázattal is szolgálnék, előzetesként, hisz’ nem voltak olyan sokan a tengerészek, mint ahogy az ismerőseimet végigböngészve tűnne, akadhatnak civil olvasók is. Tehát a révkalauz, vagy, ahogy mi használtuk a szót, a pilot. Ő az, aki a parancsnok segítője, hogy kikötőbe irányítsa a hajót.  Ismerve a helyi sajátosságokat, tanácsaival látja el a kapitányt, kalauzolja be a biztos révbe. A lényeg itt a tanácson múlik, a felelősség marad a hajó parancsnokáé, a pilot csak segítő lehet, még ha sokszor úgy is tűnik, ő irányítja a hajót a kikötésnél, indulásnál.
   Kis motorosával ott várja a nyílt vízen a hajót, felkapaszkodik a kötélhágcsón, majd a felsietve a parancsnoki hídra beszéli meg a barbával a kikötés hogyanját, mikéntjét.  Teszi ezt minden körülmények között, csendes, nyugodt vízen, de akár tomboló viharban is, az éj sötétjében, szakadó esőben, vagy sűrű havazásban. Nagy szakértelmet kívánó feladat. (Manapság már nem ritkaság, hogy helikopter szállítja a hajóra a pilotot, az én időmben ez még nem járta.)
 Hooghly folyó  Vannak olyan kalauzok, akik folyókon adnak segítséget a hajóknak, ahol a kikötő mélyen a szárazföld belsejébe települt, mint esetünkben a calcuttai, ami mérföldek tucatjaira volt található a Hooghly folyó torkolatától. Tehát adott a helyszín, kezdődjék a mese.
   1976 nyarán igyekeztünk Calcuttába, hogy mákgubó rakományt rakodjunk, hollandiai rendeltetéssel. Ady volt hajónk neve, ha éppen valakit ez is érdekelne. Napsütéses, meglehetősen meleg napon érkeztünk a folyó torkolata elé – meleget írtam? Hát az bizony kevés arra a hőségre, ami ott fogadott bennünket! Azaz nem is annyira volt sok az a talán negyven fok, de a pára… gőzt lélegzett be az ember, ha éppen levegő után kapkodott. Monszun előtt voltunk, az adta az időjárás jellegét.
   Tehát megérkeztünk a folyó torkolata elé, lassítottunk, és hamarosan feltűnt a pilotboat, hajónk mellé kanyarodott, hogy kalauzunk felkapaszkodhasson a fedélzetre. Egy turbános, hófehér egyenruhás alak lépcsőzte végig a hágcsót, és lépett a fedélzetre.  Mint egy maharadzsa! Hófehér egyenruhát mondtam, és tényleg, azon az uniformison piszokfoltnak nyoma sem volt! Ropogósra keményített, rövid ujjú ing, a fekete váll lapon ott díszelgett a négy arany csík, jelezve, hogy viselője kapitányi beosztást tölt be; hófehér sort, gondosan élre vasalva, fehér térdzokni, fekete félcipő – az uniformis még őrizte a brit hagyományokat. De a lényeg a fejfedő volt: a turbán! A szikhek jellegzetes fejfedőjét viselte, gondosan felcsavarva, fordított „v” alakot formázva takarta hajzatát. Középtermetű, testes úriember fogott kezet a rá várakozó ügyeletes tiszttel, arcát teljesen beborította fekete szakáll, csak az élénken csillogó szemek, s hófehér fogsor villant ki a tekintélyes mennyiségű szőrzetből. Kis pánt szorította az álla alá a szakáll zuhatagot, formát adva a nemes arcnak. Volt valami a megjelenésében, valami fenséges, mintha egy indiai nábob tette volna tiszteletét a hajónkon. Így indultak be kísérőjével a felépítményben, figyelemre se méltatva a mögötte a cipekedő matrózt, aki a révkalauz bőröndjét cipelte, mert bizony nem pár órás útra készült a jóember. Messze volt az a kikötő, még egy éjszaka is belefért a felfelé menetbe, kellett hozzá a személyes holmija is, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. A hídon kezet szorított a barbával, pár szóval megbeszélték a hajó sajátosságait, tájékozódott, s tette ezt szinte akcentus nélküli, irodalmi angolsággal, ami oly ritkán sajátja a pilotoknak. Belepislantott a radarba, végig távcsövezte a partot, szólt pár szót a vhf-en, majd kiadta az első utasítását: Half ahead!. Még odaszólt a kormányosnak: stedy as she goes, majd betelepedett a barba székbe, onnan szemlélte a folyótorkolat forgalmát.
Jómagam délután négykor találkoztam vele, akkor léptem szolgálatba, váltottam az előző kormányost. Rövid átadás-átvétel, hogyan viselkedik a hajó, merre húz a kormány, mire figyeljek, hogyan dirigál a pilot – nagyon jól, érthetően – fűzte hozzá kollégám; majd az útirányt bemondva átadta a kormányt. Már jócskán bent jártunk a szárazföldön, a piszkossárga színű folyó élénk forgalma nehezítette meg a dolgom. Hajók igyekeztek a kikötő vagy a tenger felé, kompok keresztezték utunkat, apró vitorlások úsztak ismeretlen céljuk felé. Néha feltűnt egy-egy szénás szekér – na jó, inkább csónak, hisz vízen jártunk –, a petrence rudakkal megszélesített bárkákon sárgálló szénboglyák színesítették a folyó világát. Akadt dolgom elegendő a kormány mögött. Pilotunkat mindez nem zavarta, semmi nem zökkentette ki nyugalmából, higgadt vezényszavaival irányított, jelölte meg az útirányt, adott utasítást a géperőre, látszott, igencsak értette a dolgát. Keveset szólt, csak ha szükségesnek találta, hagyta, hogy tegyem a dolgom. Teáját szürcsölgette, néha kiment a repülőhídra, onnan pásztázta végig a folyót. Szóba mindössze a parancsnokkal elegyedett, vele tartotta egyenrangúnak magát, mi csak úgy ott voltunk, hogy kiszolgáljuk fenségességét. Nyugalmat árasztott, hangját nem emelte föl, akkor sem, ha éppen egy öngyilkosjelölt csónakos keresztezte utunkat, méterekkel a hajó orra előtt. Két óra múltával leváltottak, kollégám állt a kormány mögé, ő folytatta tovább a kormányzást.
   Éjszakára megálltunk, horgonyt dobtunk a folyó közepén, ott vártuk ki a reggelt a továbbhaladáshoz. Pilotunkat elszállásoltuk a kabinjában, reggel hatra kért ébresztőt. Az ébresztőhöz reggeli is dukált, teát, tejet, pirítóst, vajat, s dzsemet kért, ezzel a tálcával a kezemben kopogtattam be hozzá.
– Come in! – hangzott az ajtó mögül. Az ágyban fogadott, intett, tegyem le a tálcát. Pillanatra végigmértem: haja a derekáig ért, kócosan, ahogy kiszállt az ágyból, szakálla is valahol a köldöke táján végződött, csak egy kis ágyékkötő fedte nemesebb szervét. Felcsatolta karperecét, még rákérdezett, minden rendbe van-e, készen vagyunk az indulásra? A tőlem telhető legjobb angolsággal válaszoltam, és siettem föl a hídra, hogy kéznél legyek. Félóra múlva megjelent őmaharadzsasága, toalettje immár tökéletes volt, üdvözölte a parancsnokunkat, majd intett, húzzuk a horgonyt, és ismét útnak eredtünk. A forgalom, ha lehet, még a tegnapinál is a kaotikusabb volt, közeledtünk a városhoz, de ez sem rendítette meg nyugalmát. Így érkeztünk a kikötő elé, az első zsiliphez. Ott várt már a másik pilot, aki a kikötőbe kalauzolt be minket. Az a révkalauz már nem volt maharadzsa, egy alacsony kis izgága ember volt, nélkülözve előző kalauzunk minden fenségességét. A két pilot hosszas beszélgetésbe bonyolódott, tették angolul, nagy meglepetésemre. Az volt a közös nyelvük. Hosszas és bonyolult manőver után – meg kellett fordítani a hajót, farral húztak be a vontatóhajók a kikötőbe álltunk part mellé ideiglenesen, míg felszabadul a rakpartunk. Itt köszönt el maharadzsánk. Barbánkkal kezet rázott, nekem csak egy biccentés jutott – némi folt esett fenségességén, mikor az ajándék karton Marlboró mellé még kért egy üveg whiskyt, majd mindkettőt bőröndjébe süllyesztve távozott, a bőröndje cipelését rám hagyva.
   A parton ott várta egy ősöreg Hillman taxi, még visszaintett, és elhajtatott, mi meg indultunk tovább a rakpartunk felé, immár egy másik révkalauz irányításával.   
Pilot = révkalauz
Barba = parancsnok
Half ahead = félerő előre
Stedy as she goes = így irány
Vhf = rádió adó -vevő

2012. november 10., szombat

Veperdi András emlékezései - 2. rész

Behajózás


(m/s Tata, 1968.)


Rijekába vonattal kell megérkezni. Legalábbis a tengerrel való találkozás elé nagy várakozással tekintő szárazföldi magyarnak. Aki az autópályán közelíti meg a várost, szinte nem is látja a tengert. A Rjecsina folyócska szurdokán átbújva elhalad a Trst várával megkoronázott sziklafal alatt, majd a holtág melletti Fiumara úton a piros, városi buszokkal zsúfolt Jellasics téri buszállomáshoz érkezik. Innét gyalog két perc a kikötő sarka, de ez már nem a tenger, hanem a rijekai kikötő személy és halászhajóktól nyüzsgő csücske.

A vonat, az más. Amikor Fuzsine állomása után elkezd leereszkedni a hegyekből az ember szinte már várja, hogy mikor pillanthatja meg a tengert. És akkor hirtelen, számtalan kanyar után, egyszerre csak a sziklák és a bozót közül kivillan valami kékség. Pár perc múlva már jóval szélesebb látvány tárul az ember szeme elé. Ha nem túl párás az idő, akkor élesen kirajzolódnak Krk szigetének kopár sziklái és a közelebbi partvonulat zöldebb dombjai. Jobbra elöl a bakari öböl bejáratánál magasodó piros-fehér csíkozású kémény jelzi az olajfinomítót. Azon túl pedig ott a kékes víz, ami már a tenger, vagy legalábbis a rijekai öböl. A vonat szédítő szerpentineken lefelé kanyarogva közeledik a bakari öbölhöz, mely bejáratának innenső oldalán a krajlevicai hajójavító üzem mellett feltűnik a Frangepán vár négyszögletes alakja. A lehúzott ablakon beárad az állandó fékezéstől felmelegedett tengelyeken pörkölődő olaj szaga. A tenger látványa és az égett olajszag régi emlékeket idéz. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy álltam az ablaknál és izgatottan bámultam az akkor még ismeretlen tájat és a tengert, leendő munkahelyemet. Kezdő tengerészként Rijekán szálltam be az első tengeri hajómra. Azóta sokszor jártam erre, de soha nem untam meg ezt a látványt. A vonat tovább ereszkedik és elhalad a martinscsicai öböl mellett. Lelassít, sőt valami jelző miatt egy rövid időre teljesen meg is áll. Pontosan a hajójavító épületei fölött. Két ízben is voltam itt több hónapos nagyjavításon. Másodjára 1971 nyarán a Dunaújváros nevű hajóval. A sólyapálya melyre akkoriban a hajónkat kihúzták, már régen nincs meg, viszont az öböl tele van javítás alatti, vagy javításra váró nagy hajóval. A túlsó oldalon még mindig fehérlik és vöröslik a hegy oldala, ahonnét a 19. század második felében a köveket bányászták a fiumei kikötő építéséhez.

A vonat meglódul és beér a házak közé, ahonnét néhány pillanatig látni lehet az újabban épült konténer kikötőt, majd a susaki, a volt Baross kikötőt és végül a nagy kikötőt. A távolban sötétlő hegyek közül kimagaslik az Ucska (Monte Maggiore), szemben pedig kékesen rajzolódik ki Cres szigete. Ezután minden eltűnik, átfutunk egy alagúton és pár pillanat múlva a város szívében a platánsoros utat keresztezve, befutunk az állomásra.

Igen. Itt kezdődött a tengerészélet 1968. június 5-én, amikor pontosan déli tizenkettőkor megérkeztünk ugyanerre a pályaudvarra. Nem akartuk a csomagjainkat végigcipelni a hálókocsi szűk folyosóján, így Tomival leszálltunk és leszedtük az ablakon át kiadogatott holmikat. Azután Pali és Gabi bácsi, az idősebb III. géptiszt is csatlakozott hozzánk. Mi, a három deckboy, kissé tanácstalanul néztünk körül, míg az öreg gépész gyakorlott szeme azonnal kiszúrta a minket váró III. tiszt (és egyben rádiós) testes alakját.

- Fiúk! Ott az Andor! - integetett a mosolygós ember felé. Felcihelődtünk és kivánszorogtunk a peron szélére. A kölcsönös bemutatkozások után Andor így szólt.

- Egyetlen taxi nem lenne elég, így hát egy hordárt fogadtam a kocsijával. Húsz dinár lesz. Rendben?

- Persze, Andorkám - felelte Gabi bácsi és kihurcolkodtunk az állomás előtti térre, ahol valóban ott állt egy hosszú, kétkerekű targonca, mellette egy kékköpenyes, szikár, erősen borostás idős ember. Felpakoltunk majd elindultunk.
- Do Luka Susak, motor brod Tata. (A susaki kikötőbe, a Tata motoroshoz) - adta meg a III. tiszt az útirányt az öregnek.
Végigballagtunk a platánok szegélyezte úton, majd a teherkikötő bejárata előtti buszpályaudvarnál lekanyarodtunk a part mellé. Izgatottan nézelődtünk. A part mellett kisebb-nagyobb személy- és halászhajókat láttunk kikötve.
- Nézzétek! Itt egy bárhajó! - mutatott egy kisebb méretű fehér személyhajócskára Tomi.
Valóban egy hatalmas BAR felirat virított az oldalán, felette pedig a neve „BARBA RUDE”.
- Ezen még strip-tease is van - tájékoztatott bennünket némi fensőbbséggel a III. tiszt.
- Akkor majd megnézzük - reagált Pali.
- Ha van rá elég pénzük - kontrázott Gabi bácsi -, mert nem éppen olcsó hely.
Tovább cammogtunk és időként besegítettünk az öreg hordárnak, mert a kocsija nehezen gördült a nagy macskaköveken. Néha akkorákat döccent, hogy attól tartottam, mindjárt szétesik. A parton barnásra rozsdásodott kikötőbakok helyezkedtek el egymástól szabályos távolságokra. Az egyik tetején a következő feliratot vettem észre: „Skull Mátyás Vasöntödéje 1914.”
- Ezt még a magyarok hagyták itt - jegyeztem meg némi büszkeséggel.
- Így van - helyeselt Andor. - Odébb pedig olyan feliratot láthat, hogy „Mattheo Skull 1924”. A derék Mátyás még az olasz érában is működtette a vasöntödéjét. - (Azóta egy szakavatott történész kutatótó hölgytől, a téma kiváló ismerőjétől megtudtam, hogyMatthias Skull vasöntöde tulajdonos nem volt magyar, hanem Tirolból származott Fiumébe, és mindig az éppen hivatalos nyelven jegyezte a munkáit.)

A kikötő sarkát elérve jobbra kanyarodtunk és a halászhajók mögött a tengerészek által lungo mólónak nevezett (eredeti nevén Mária Terézia móló) hullámtörő gát kezdeténél egy hatalmas úszódokkot pillantottunk meg. Feketére festett magas oldalán óriási fehér betűk jelezték a nevét, „VICTOR LENAC”. Nem mentünk el odáig, hanem egy kis hídon átdübörögve balra fordultunk a susaki kikötőmedence, a volt Baross-kikötő vagy Fa-kikötő szélén húzódó hajójavító épület melletti keskenyebb partra. A következő kiugró mögött állt a hajónk, a Tata motoros. Izgatottan vettem szemügyre, mert eddig még csak képen láttam. A dunai hajók után szinte óriásinak tűnt, de igazából nem volt az. A hajótestet nem régen festhették le, mert egy folt rozsda vagy olajcsík sem csúfította el a lemezek szürkeségét. A fedélzeten néhány helybeli munkás kalapált és hegesztett. A tatfelépítmény jobboldaláról levezető járólépcső tetejénél egy idősebb ember könyökölt a mellvéden, míg egy fiatalabb leszaladt hozzánk a partra.

- Szevasztok! Gyertek, segítek! - mondta és felkapott egy bőröndöt. Mi kifizettük az idős hordárt és követtük a srácot, akiről kiderült, hogy Ákosnak hívják és ő volt a watchman.
A bemutatkozások után megtudtuk, hogy a könyöklő, apró termetű izmos ember, Pista bácsi a Bócman (fedélzetmester). Kerek fején rövidre nyírt őszes haj meredezett akár egy drótkefe, és gyanakodva méregetett bennünket kékes-szürke szemeivel. Azt már dunai hajós koromból tudtam, hogy a Bócman az urunk és parancsolónk, és azt is, hogy nagyon meg tudja keseríteni az ember életét, ha akarja. Savanyú ábrázatából arra következtettem, hogy időnként akarja is. Nos, egy év dunászkodás, meg két év sorkatonaság után úgy éreztem nem sok bajom lesz vele, de később rájöttem, mekkorát tévedtem.

- Pakoljanak be hátra a szalonba, majd menjenek előre a tiszti szalonba a chiefhez és a barbához jelentkezni! - mondta és elcsoszogott előre.
Szót fogadtunk, és Ákos kíséretében hamarosan beléptünk a felépítmény elülső részén lévő tiszti szalonba. Egy fiatal, hullámos sötéthajú, kövérkés ember ült az asztalfőn. A parancsnok. Mellette foglalt helyet a szintén sötéthajú, barna bőrű első tiszt. A fogadtatás itt már kissé barátságosabb, de még így is eléggé tartózkodó volt, hiszen három új ember szakadt a nyakukba, akikkel várhatóan sokat kell majd kínlódniuk. Rövid ismerkedés után, mely abból állt, hogy válaszoltunk az általuk feltett kérdésekre, hogy mit dolgoztunk eddig, az első tiszt így szólt.
- Hozzák ide az útleveleiket meg az összes papírjaikat, utána pedig költözzenek be a kabinjaikba! Ákos, mutassa meg a fiúknak hol fognak lakni!
A fotó csak illusztráció
Pár perc múlva már lent is voltunk az egy szinttel lejjebb lévő folyosón, ahol Ákos a jobboldali utolsó matrózkabinhoz vezetett bennünket.
- Itt ketten lakhattok. Kik lesznek?
- Majd mi elleszünk itt Tomival. A seregben is együtt voltunk - mondtam.
- Oké - felelte Ákos és Palihoz fordult. - Akkor te fogsz velem lakni - és ezzel kinyitotta az előtte lévő kabin ajtaját.
Tomival benyomultunk a keskeny helyiségbe. A baloldalon két szekrény, a jobboldalon egy emeletes ágy, a kabin végén egy aprócska szófa és egy lehajtható asztallap. Az ajtó mellett, az ágyak fejrésze vonalában egy mosdó tükörrel. A magas alsóágy alatt négy hatalmas fiók. A kerek ablak mellett két mentőmellény és két parafa sisak lógott egy kampón. Az ágyakon három váltás tiszta ágynemű, törülközők és plédek hevertek szépen összehajtogatva. Micsoda luxus!
- Ki lesz a felsőágyas? - kérdezte Tomi.
- Sorsoljunk - feleltem és mindjárt vesztettem is. - A fene egye meg - morogtam -, pedig én vagyok az idősebb.
Nem háboroghattam sokáig, mert a nyitott ajtóban feltűnt egy munkaruhába öltözött, jó harmincas alak. Végigsimította szőkésbarnás sörényét és megszólalt: - Szevasztok. Pista vagyok a hajóács.
Na még egy Pista, gondoltam és mi is bemutatkoztunk.
- A sztromó azt üzeni, gyorsan öltözzetek át és gyertek segíteni, mert megjött a kamion. Be kell hordani a cuccot. Nektek ma még nem kéne dolgoznotok, de hát csak ketten vagyunk az Ákossal. Sanyi, a másik watchman, alszik.
- Hát ez is jól kezdődik - kesergett Tomi.
- Jó lesz ha megszokod öregem - vigyorgott a sörényes -, mert itt hamar megkapod, hogy ide nincs behívód. Ha nem tetszik mondj fel, lesz helyetted más, hiszen a csepeli Szabad-kikötőtől a Boráros-térig állnak sorban a felvételre várók. De azért ne búsuljatok. Ha rendesen hajtotok, nem lesz gond - és ezzel elindult a lépcső felé. - Igyekezzetek! - szólt még vissza a fordulóból.
Pár perc múlva már ott álltunk a járónál és a parton álló kamiont bámultuk.
- Ne bámészkodjanak! Jöjjenek le! - hallottuk a fedélzetmester hangját a főfedélzetről.
Lesiettünk a vaslépcsőn és egy nagy halom láda mellett találtuk magunkat. Ezeket már bedaruzták a mindenféle szeméttel elborított deckre, és az öreg egy szöghúzóval feszegette a tetejüket. A láda papírkartonokba csomagolt konzerveket tartalmazott.
- Vigyék ezeket a kambuzába! A lejárat ott van a kabinjuk mellett. Az a vasajtó.
Nekiláttunk. Lépcsőkön fel, lépcsőkön le, majd a vasajtó mögött egy újabb meredek lépcső vezetett le az élelmiszer raktárba. Egy nagydarab, jó ötvenes holdvilágképű fehérruhás embert találtunk odalent.
- Jó hogy jönnek már - horkant fel eléggé ideges hangon. - Sose végzünk, és még vacsorát is akarnak, nem? - A szakács volt, akit a háta mögött csak Pali néninek hívtak. Valószínűleg azért, mert mint kiderült, igen raplis természetű volt. Igaz már huszonkét hónapot töltött a hajón megszakítás nélkül.

Délután egykor kezdtük a munkát, és mire mindent lehordtunk, elrámoltunk este hét lett. Nagyon melegen sütött a nap és a trikómat hamarosan facsarni lehetett. Éjfél előtt indultunk Budapestről és a hálókocsi ellenére szinte semmit sem aludtunk, így már alig álltam a lábamon. Miután az utolsó festékes kannákat is előrevittük a festékraktárba, a Bócman bezárta az ajtaját és így szólt. - Gyorsan mosdjanak meg, mert vacsorázunk.
A mosdásból csak kéz- és arcmosás lett, majd sietve bekaptuk a vacsoránkat. Meg kell hagyni ízletes és bőséges volt. A többiek még ottmaradtak, de mi hárman lementünk a kabinjainkba. Arra gondoltam ki kéne pakolni, megágyazni, lefürödni, írni pár sort haza, majd lefeküdni.
- Te! Én teljesen kidöglöttem. Pihenek egy kicsit - mondta Tomi és az odakészített ágyneműket átrakta a szófára majd ledobta magát a csupasz ágyra.
- Én is - feleltem, majd hozzátettem -, később lefürdünk. - Ezzel felkapaszkodtam a felső ágyra és elnyúltam. A nyitott ablakon behallatszott a segédgép hűtővizének csobogása, és úgy hangzott, mintha zuhogott volna az eső. Pár másodperc múlva már aludtam is.

Kopogásra ébredtem. Kinyílt az ajtó és Ákos dugta be a fejét a résen. - Jó reggelt! Gyerünk felkelni! Negyednyolc van. Félkor reggeli, nyolckor munka!
Újonckatona stílusban összekaptuk magunkat, és tíz perc múlva már a legénységi szalon nagyobbik asztala mellett ültünk. Alig kezdtünk enni, amikor az ajtón belépett egy aszi és odaszólt.
- Hát ti? - kérdezte vigyorogva.
Tibor volt, akivel együtt rántottunk bakancsot, de egy év után valami botrány miatt áthelyezték egy őrszázadhoz. Onnét szerelt le.
- Tegnap jöttünk - feleltem, majd megkérdeztem. - Mióta vagy lent?
- Még csak egy utat csináltam. Na majd még beszélünk - mondta és nekilátott a reggelijének.
A reggeli a vacsorához hasonlóan bőségesnek bizonyult. Jó étvággyal eszegettünk, és kis idő múlva megszólalt az addig mogorván ücsörgő Bócman.
- Na fiúk! Elintézzük a beosztást. Felváltva lesznek deckboyok. Maga kezdi - bökött a legtávolabb ülő Palira. - A másik kettő nappalos lesz. Maga is, de nyolctól tízig takarítania kell. Majd az Ákos megmutatja mit, és hogyan. Maguk pedig öt perccel nyolc előtt legyenek a bicó ajtajánál! - ezzel felállt és kiment.
- Legalább hamarabb túl leszek rajta - vigasztalta magát Pali -, azután meg ti jöttök.
Mi sem jártunk sokkal jobban. Egész nap rámoltunk, cipekedtünk, majd délután a raktárakat kezdtük takarítani. Rettenetes sok szemét és hulladék tud összegyűlni egy javítás alatt. Háromnegyed háromkor a felépítmény előtt megjelent Bogyó, a második pincér és elkiáltotta magát.
- Jó kávét!
- Na menjünk! - tette le a söprűt Ákos és elindult felfelé a vaslétrán. Követtük a pupára ahol már ott ültek az aszik és a hajóács. A bócman a csörlőnek dőlve beszélgetett Pali nénivel.
Alig telepedtünk le, hogy megigyuk a kávénkat, amikor az öreg hadonászni kezdett.
- Na gyerünk már! Folytassuk a munkát!
- Még egy cigarettát sem tudtam végigszívni - méltatlankodtam miközben a kanizsella alatt előrecammogtunk. Pechemre éppen akkor lépett ki a Chief a deckre és meghallotta a zsörtölődésemet.
- Nocsak! Máris háborgunk? Mi nem teszik? Van behívója? - kérdezte eléggé arrogáns hangon.
- Nincs, sőt azt is tudom, hogy a Boráros-térig állnak a felvételre várók - feleltem kissé elkeseredve.
- Maga túl sokat tud - jegyezte meg összehúzott szemekkel. - Na, húzzon a sztromó után!
Mit tehettem mást, húztam.

Így ment egy hétig és a hajó kezdett végre valamilyen civilizált külsőt ölteni. A munkaidő kihasználása száz százalékosnak volt mondható, hiszen nyolc előtt öt perccel kezdődött és öt után öt perccel végződött, egy órás ebédszünettel. Pista bácsi állandóan a sarkunkban volt, és ha az ember lassabban tette a dolgát már süvített is reszelős hangja. - Ez nem a belvárosi flaszter. Ne ábrándozzanak! Nem is egy dunai vontató! - Ez utóbbit nekem címezte, ugyanis megtudta, hogy a Dunán is hajóztam. - Gyerünk belvárosi fiúk! Itt hajtani kell!
- Dögölj meg! - gondoltam, mivel ráadásul külvárosi voltam.
- Jó kis párost alkotnak ezek ketten. A Chief meg Pista bácsi - jegyezte meg Sanyi, az öregmatróz, akiről később kiderült, hogy korábban az egyik nagy fegyintézetnél dolgozott, mint könyvelő. - Rendesen meghajtják az embert.
- Ez nem is lenne nagy baj, de legalább ne úgy beszélne velünk, mint a kutyájával! - fakadt ki Tomi, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a habvéd lemez kaparását.
- Majd abbahagyja - vigasztalta Sanyi.

Egyik este kint sétáltunk a városban, amikor a velünk lévő Tibor azt javasolta, menjünk át a nagy kikötőbe, mert most indul onnét az első útján itt rakodó Hungária. Már erősen sötétedett, amikor a parti lámpák fényével megvilágított hajóhoz értünk. Éppen manővereztek és az utolsó köteleket szedték be a fedélzetre. Pár szóval jó utat kívántunk nekik, és néztük, amint a vontatóhajócska kifordítja a hajó orrát a rakparttól. Irigykedve gondoltunk arra, milyen jó nekik, már úton lehetnek. Mi még mindig csak javítottunk.

Másnap reggel a bicó előtt egy hordónyi sárga festék várt bennünket. A hajóács egy hatalmas fakanállal kevergette a földpát alapú masszát, Ákos pedig széles, biztonsági öveket vonszolt maga után a decken.
- Ma a sámsonposztokat festjük. Így rendelkezett az öreg - jelentette ki a sörényes.
- Nincs itthon a Bócman? - kérdezte Tomi.
- De igen. A kabinjában fekszik. Kissé beteg - felelte Ákos és nagyot kacsintott. - Este a gépmesterrel szivornyázott.
Pista a hajóács festéket töltött néhány kisebb füles vödörbe, majd felvonultunk a felső hídra. Ott már ponyvával letakarták a fadecket, nehogy lecsöpögtessük. Felkapaszkodtunk az árbocokra. Eleinte szokatlanul éreztük magunkat a magasban, de a karabinerekkel rögzített széles övek némi biztonságérzetet kölcsönöztek. Pista nem jött fel, ő hordta oda a festékeket, meg a szükséges dolgokat, amiket azután mi hárman, vékony kötelekkel felhúztunk magunk után. Hamar belejöttünk a mázolásba, és amikor Pali is csatlakozott hozzánk, vígan dolgoztunk mind a négyen. Ákos ügyelt a sorrendre, nehogy bekerítsük egymást a sárga, nehezen száradó festékkel. Jól éreztük magunkat odafent, ahonnét messzire ellátunk a nagy kikötőbe. Ebéd után már készen is voltunk a felső részekkel és lejjebb másztunk, amikor Pali olyan szerencsétlenül nyúlt a festékes vödre után, hogy az felbillent, és kiömlött tartalma végigfolyt a fehér felépítmény homlokfalán.
- Stopákat meg hígítót! - kiáltotta az árboc tövénél álló hajóács és felkapott egy nagy halom törlőrongyot. - Ezzel lejön!
Gyorsan lemásztunk és elkezdtük felülről ledörgölni a sárga masszát.
- Hát ez is éppen most császkál odalent - mormolta Pali. Lenéztem és megpillantottam a kettes raktárnál tébláboló Chiefet, aki a combjait csapkodta széles jó kedvében. - Nézd öreg! A gyerekek sárgára festik a felépítményt! - ordította a felépítmény előtt felbukkanó fedélzetmesternek. A Bócman körülnézett, majd felbandzsított a fehér homlokfalon lecsurgó festékre. Pár pillanatig szóhoz sem jutott, azután pedig csak ennyit motyogott: - ….szák meg! Kutyaütők! - és egy nagyot legyintve eltotyogott.
Egészen vacsoráig tartott mire mindenhonnan ledörgöltük a sárgát, majd vacsora után a kiesett időt bepótolva, a besötétedésig festettünk.

Öt nappal később átálltunk a kikötőmedence túlsó oldalára, hogy elkezdjük berakni a Valenciába szóló deszkarakományt.

Címkék

8-as (1) adriai_járat (1) advent (1) ajándék (1) Aka (7) alert (1) anekdota (1) Aqaba (1) áramkimaradás (1) Aranykapu (1) Ászár (2) asszonyverés (1) átverés (1) babgulyás (1) Balázs Géza (1) Bálint Gazda (1) bálnavadász nóta (1) Baltic Ice (1) Bejrut (1) Béla kaftán (9) Berkeley Castle (1) bikaviadal (1) Bilbao (1) biznyák (1) bizonyítványok (2) black gang (1) blogregény (1) Boldog Karácsonyt! (1) Bonzsúr Indonézia (1) botlek (1) Brunsbüttel (1) BUÉK (1) Buga Jakab (1) Bukarest (2) bulvár (1) bunkerolás (1) cégvezető (1) cékla (1) cickafark (1) citromillatú muskátli (1) Clancy Brothers (1) Clavigo (7) Cobh (1) Corvus J (1) Costa Concordia (12) Costa Crociere (1) cukkini (2) Czakó Gábor (1) csatornaágyás (1) cserépkályha (1) csicsóka (1) Csopak (2) Dagenham (1) Dávidházy András (1) de Ruyter (1) december (1) delfin (1) dinnye (1) distress (1) dongás (1) DSC (1) Dubliners (1) Duisbuirg (1) Dumbrody (1) duna tengerjáró (1) Duna tévé (1) Edmond (1) EPIRB (5) Erdély (1) értékmentés (1) esküvő (2) Ete (1) EU (1) évforduló (1) Fabiola (1) Farbi (1) Farfaraway (1) farsang (1) fatalp (1) favágás (1) fekvőrendőr (1) félmilliomodik (2) fészbuk (1) Fluvius Kft (1) fogászat (1) fokhagyma (1) forecastle song (1) forróság (1) fotó (1) Fölszállott a páva (1) francia (1) fröcsözés (1) futball (1) fűszernövény (1) Garay Béla (4) gémél (1) Genova (1) German Sky (1) GMDSS (3) görögdinnye (1) gyümölcs (1) gyümölcsnap (1) hajókatasztrófa (1) hajós (1) hajósbál (1) hajózás (1) Három királyok (1) havazás (1) házaló (1) Hévíz (1) hibajavítás (1) (1) hobbiparaszt (5) hobbyparaszt (5) hófúvás (2) hőség (1) Humber folyó (1) humor (4) húsvét (1) Inmarsat-C (1) internet (1) Írország (1) Isartal (3) Izland (2) JFK Dunbrody (1) (1) Johnny Cas (1) kacsa (1) Kalóztámadás (2) karácsony (5) katalógusfeleség (1) Kécza Sanyi (8) kemence (2) keresés (1) kert (2) kínaikel (1) Kisbér (5) kivándorlóhajó (1) KK_döntő (1) komposzt (1) kórus (2) Kossuth (1) könyvkiadás (2) Közelről (2) Krétai vagyok (1) krumpli (1) kukorica (1) kütyü (1) kvargli (1) Labuan (1) Lackics (1) Láng Gépgyár (1) Legendás hajósok (1) lelked rajta (1) lettem (1) Levi (1) Lyubov Orlova (1) M/S Bodrog (1) madár (1) madáretető (1) Magyar Nemzet Magazin (1) Magyarország szeretlek (1) mahart (8) Maláj (3) Marina di Carrara (2) Marseille (7) másodvetés (1) Mayday (1) mentés (1) mentőtutaj (1) Minarik László (1) Mini-Magyarország (4) Mini-Skanzen (2) MN Magazin (1) MOB (1) Moerdijk (1) Moha (1) mókus (1) Mostaganem (2) mr1 (2) ms radnóti (1) mustármag (1) műanyag palack (1) MV Clipper Caraibes (12) MV Humber (65) MV Kambo (14) MV Petra (40) MV President (13) MV Priwall (19) naan (1) Napló (215) nato (1) Navtex (3) New Ross (2) Niklas (8) Norbi (1) Norvégia (2) nosztalgia (1) novella (2) nyero (1) nyugdíjas_klub (1) óceánevezés (1) óceáni evezés (7) off hire (1) okostelefon (1) Oran (1) oregano (1) országok (1) Oslo (1) öntözés (1) összeütközés (1) padlizsán (1) Padua (23) palánta (2) Pancon 3 (23) paradicsom (1) patisszon (2) Pelyhecske (1) Pierre (1) pikírozás (1) Pireusz (3) pityóka (1) Plomin (4) pókháló (1) potyautas (3) president (2) president szarkeverés (1) pumping shanty (1) Rakonczay (8) rally (1) Rapid (1) Réde (1) rejtvény (1) Reményik László (1) Remlac (2) rendőrségi zsebkönyv (1) rendőrzsebkönyv (1) réni (1) Rijeka (1) Rotterdam (3) rubel (1) Santander (3) sárgabarack (1) sárgadinnye (1) SART (1) Sauda (1) Sex Bomb (1) shanty (8) Sharpness (5) shelter (1) Shogun (1) spanyolország (1) sport (1) statisztika (1) Strzemionego! (1) Sunndalsöra (1) Svelgen (3) Swarzanegger (1) Szavak a hullámok hátán (6) Székesfehérvár (2) szemüveg (1) szépségkirálynő (1) Szeremley Huba (1) szilva (2) szilvalekvár (1) szilveszter (2) Szingapúr (1) szótár (2) sztori (19) Szuezi-csatorna (2) T-Com (1) találkozó (2) tavasz (1) tél (2) tengeralatti kábel (1) Tengerészeti Világnap (1) Tengerészéveim (6) tengerésznóta (8) tengerésztörténet (1) tengeri körzet (1) térkép (1) Tisztás (1) TME (1) Tom Jones (1) tök (1) tört üveg (1) Tricolor (1) Trieszt (1) Tutajos (1) tűzdelés (1) újságcikk (1) Union Moon (1) univerzum (1) Valencia (1) Van Damme (1) városok (1) Vasas (1) Velence (1) Venezuela (2) Veperdi András (6) vészhelyzet (14) vetőmag (1) vicc (1) video (8) videó (3) vihar (1) virágok (1) Vitéz (1) Vitold (1) víznap (1) voltam (1) X faktor (1) zátony (1) zöldség (1)