A M/S Bodrog zátonyról való mentése

Kécza Sándor elküldte a M/S Bodrog zátonyra futása utáni mentés történetét.

Megérkezett a távirat, áthajóztunk Szenegálba, ott várt minket a következő rakományunk, Lindiana és Koalack nevezetű városkákban. Felhajóztunk Dakarig, megéjszakáztunk horgonyon, majd a pilotot felvéve, elindultunk a Saloum folyó torkolata felé. Nagyot tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a révkalauz személye és a térképeink elegendő segítséget nyújtanak a biztonságos hajózáshoz! A lapos, bozóttal borított homokos part nem nyújtott sok látnivalót, feltűntek a hajózó utat jelölő bóják, és pilotunk instrukciói alapján bekormányoztam hajónkat a torkolatba. Nehéz volt irányítani a Bodrogot, össze-vissza csúszkált, kevés volt alattunk a víz, a dagály is nyomta felfelé a hajótestet. „Hogyan jövünk le itt megrakodva?” – villant át az agyamon. Az orrban őrséget adó fedélzetmesterünk is integetett: „üt a hajó!”. Révkalauzunk elvesztette magabiztosságát, hol a jobb, hol a bal oldali bójákat közelítette, pár percre átvette a kormányt, majd ismét rám bízta, zátonyokon bukdácsoltunk át. Kezdtek rosszul festeni a dolgok. És akkor hirtelen „megérkeztünk”! Mintha falba ütköztünk volna, úgy lecövekelt a hajónk a hajózó út kellős közepén, ott, ahol a térkép szerint jó pár lábnyi víznek kellett volna lennie a hajógerinc alatt, ott futottunk zátonyra! A gép teljes erővel dolgozott, mindhiába, egy tapodtat sem mozdultunk előre. Hátrába kapcsolták a masinát, de már visszaút sem volt. Előre, majd hátra, majd ismét előre, csak nem eresztett a zátony. Ledobatták a horgonyt, - hogy a későbbi manővereknél esetleg segítséget nyújtson. - de mindhiába, közel volt a fenék. Szilárdan tartottuk a pozíciónkat a homokpad közepén. Próbáltunk segíteni magunkon, a lebocsátott mentőcsónakokkal akartuk mélyebb vizekre vinni a tartalék horgonyunkat, kár volt a fáradtságért. A vízbe eresztett horgonyunkat karnyi vastag kötéllel rögzítettük a csörlőhöz, és próbáltuk lassan húzni, hátha megmozdítja a homokon fekvő Bodrogot. Nem a hajó mozdult, hanem a horgony kezdett csúszni a hajó felé. A „kapák” képtelenek voltak megkapaszkodni a homokos fenéken, csak szántották a talajt, nem tudták beásni magukat, nem tudtuk vontatni magunkat. Elmúlt a dagály, minimálisra csökkent a víz körülöttünk, lehetett gondolkozni a „hogyan továbbon”?

A délutáni dagállyal újra próbálkoztunk, de hiába, sőt, még súlyosbodott a helyzetünk, mivel a törőhullámok csapásai egyre kijjebb tolták a hajót a csatornából, ráadásul keresztbe is fordították, így a teljes oldalunkat kínáltuk fel a több méter magas, ámde annál rövidebb hullámoknak. Némelyikük akkorát ütött a homokba ágyazott hajótesten, hogy minden beleremegett, a tajték a radarárboc magasságáig csapott fel. A kivitt horgony újra nem talált kapaszkodót, végigszánkázva a fenéken csúszott ismét a hajóorr alá. Helyzetünk romlott, egyre közelebb kerültünk az egy kilométerre lévő parthoz. Szerencsétlen révkalauz, hiába bizonygatta, hogy nemrégiben gond nélkül felvitt egy hasonló méretű hajót, a tények önmagukért beszéltek. Ahol a térkép elegendő vizet jelzett, ott valójában pár lábnyi fedte csak a nap mint nap máshova vándorló zátonyokat. A mienké rossz időben volt rossz helyen, így találtunk egymásra.

Két napig próbálkoztunk, a siker legkisebb reménye nélkül. Hamarosan kiviláglott, hogy onnan saját erőből képtelenek leszünk leszabadulni. Bizonyos mértékben szerencsénk volt, hogy szilárdan beágyazódtunk a homokba, mivel így alig dőlt pár fokot a hajótest. Rögtön elrendelték a vízkorlátozást, a gépházban lévő generátorokat leállították, - a hűtővíz szivattyú beömlő nyílása magasan a vízszint felett tátongott, - így az orrban lévő „öcsi”, a kikötői segéd generátor tudott szolgáltatni áramot a gépi berendezések működtetéséhez, a „klímához”. (Ha jól emlékszem, a ballaszt tartályokból sikerült hűtővizet biztosítani a masinához, nem maradtunk energia nélkül egy percre sem.)

Amíg mi azzal próbálkoztunk, hogy levontassuk magunkat, a Mahart is dolgozott; kerítettek egy szenegáli vontatóhajót, akik vállalták, hogy leszabadítanak minket. A szerződésben belefoglalták, hogy csakis sikeres mentés esetén fizet a cég. Megérkezett a mentő hajó, a mély vízben vetettek horgony, jókora távolságra tőlünk, mert minden nap, minden dagállyal egyre messzebb kerültünk a hajózó csatornától. Parancsnokuk, egy fiatal francia srác, átcsónakázott hozzánk, meghányták vetették sorsunkat barbánkkal, és másnap már velük együtt próbálkoztunk. A vontató közelebb jött, ameddig a merülése engedte, csónakkal áthoztak egy combvastagságú kötelet, fixáltuk az orrban, majd nekifeszült a vontató, főgépünket is beindítottuk, és végre mozdult a hajónk! Korai volt az öröm, mert többre már nem futotta az egyesített erőből. Hajónk orra alól csikorgás hallatszott, megtaláltuk a pár napja kivitt horgonyunkat, és a vízszint csökkentével szépen rá is csücsültünk. (Később kiderült, hogy pár helyen ki is lyukasztotta a fenéklemezt.)

Mindennap kétszer ismételtük meg a műveletet, minden eredmény nélkül. A vontató ereje kevés volt, hajócsavarunk dagálykor is félig kiállt a vízből, igen rossz hatásfokkal dolgozott, kevés segítséget tudott adni a vontatáshoz. Szép nagy medencét kotort a hajónk mögé, egyebet nem értünk el vele, ha csak azt nem számoljuk, hogy apálykor a bent rekedt halakat könnyűszerrel ki lehetett fogni. Igaz, azoknak a javarésze csak cápa és rája volt, nem igen gazdagították konyhánk kínálatát.

Egyre reménytelenebbé vált helyzetünk, a napok meg csak múltak, közelebb nem kerültünk a nyílt vízhez. Egy ízben csaknem sikerült befordítani a hajónkat a kedvező irányba, akkor a kötél szakadt el, és mire újra cserélték, a kedvező pillanat elmúlt, hajónkat visszapofozták a hullámok a régi helyére. Apály idején már alig 30-50 centi víz volt bárkánk körül, a homok lassan körbevett minket. A hajójáró nem ért le a víz szintjéig, két, összekötözött kötélhágcsón mászhattunk le, ha a hajó körül akadt dolgunk. Kigázoltunk a partra, kagylókat, csigákat gyűjtöttünk… a pesszimistábbak már arra gondoltak, örökre ott ragad a hajónk! Nagy szerencsénk volt, életünk egy percig nem forgott veszélyben, nem borult fel a Bodrog, ott trónolt a sekély vízben, távolabbról úgy látszódott, mintha a parti fövenyen állna, mint valamilyen „sivatagi hajó”.

Pár napos, eredménytelen próbálkozás után elhajózott a vontatónk, szomorú relikviaként otthagyva elszaggatott köteleit. Egy fillért sem kerestek az üzleten. Hál’ Istennek a vállalat sem tétlenkedett, nyakunkra küldte szakértőit, egy parancsnokot és egy biztosítási ügynököt, és az igazgatónkat, aki ugyan nem volt tengerész, de még nem járt soha Afrikában. Megkapta a lehetőséget, hogy majdan unokáját térdén lovagoltatva mesélje élményeit a szenegáli „zátonyozásról”. Ha valakire nem volt szükségünk, az akkor ő volt. Egy bennszülött hozta be a „delegációt” csónakjával, ők sem jutottak túl közel hozzánk, így hát cipők levéve, pertlivel összekötve, nyakba véve, gatyaszár feltűrve, - így gázoltak be hozzánk. Ketten már másnap hazautaztak, „tanácsadónk” még pár napig osztogatta az észt. (De trendi lettem!)

Vízre emeltük kis motoros munkacsónakunkat, azzal járták végig a hajózó utat a kárszakértők, méregették a víz mélységét apálykor, dagálykor, készültek a pereskedésre a helybéli szervekkel. Nekünk is jól jött ez a kis szünet, mert addig sokat dolgoztunk, volt, hogy tizenhét órát is kint töltöttünk a fedélzeten, sokat kivett belőlünk a meleg, a fizikai munka.

Újabb mentőcsapat érkezett, ezúttal profikkal sikerült szerződést kötni, a holland „Wijsmüller” céggel. Három németalföldi legény érkezett hozzánk, azonnal átöltöztek, és munkához láttak. Körbejártak, felmértek, feljegyeztek mindent és kijelentették: az ő eszközeikkel megmenthető a hajó! Bizonyságul az asztalra tettek egy halomnyi szórólapot, az egyiken egy fényképsorozat bizonyította, hogy még a homok dűnék közül is vízre segítettek egy hajót valahol Arábiában, miután csatornát ástak a nyílt vízig. Ennél azért mi jobban álltunk. Beköltöztek, valahogy még nekik is szorítottunk helyet. A főnökük a mentőtiszt volt, aki huszonvalahány évével irányította a munkát, készítette a terveket, rendelte meg az anyagokat, és ha kellett, megfogta a munka véget, szerelt, hegesztett. Technikusuk is univerzális szakembernek bizonyult, csakúgy, mint a búváruk, akit a teremtő hatalmas termettel és a hozzá tartozó 47-es lábakkal áldott meg… az éjszakára kitett „topánkája” majd’ átérte a folyosót. Ezek az emberek egész egyszerűen mindenhez értettek, ami a hajómentéshez tartozott. Gibraltárból elindult egy mélytengeri vontató, hogy ha szükséges, „kéznél” legyen, az anyagokat repülő hozta Dakarig, közúton fuvarozták az egyik folyó menti településre, onnan hordtuk be mentőcsónakjainkkal a hajóra.

A tervük a következőképpen festett: készítettek egy egyenlő szárú háromszöget formázó „ernyőhorgonyt”, kb. 3 méteres él hosszal, hat-nyolc centiméteres vastagsággal. A három csúcsra félszemmel erősítettek drótköteleket, majd ezeket a köteleket erősítették egy jóval vastagabbra. Ehhez csatlakoztattak egy vékonyabbat, huszonkettes átmérőjűt, ezt vezették be a hajóra. A fedélzetre, a felépítmény elé hegesztettek egy hat darab csigából álló blokkot, - ez volt a fix pont - a másik, szintén hatos blokk szabadon mozgott a fedélzeten. Ebbe a két blokkba fűződött be az előbb említett 22-es kötél, amelynek az egyik végét az ernyőhorgony ötveneséhez erősítették, a másikat, a szabadon lévőt a hajóorrban lévő csörlő dobjára tekerték, így ha húzták, az erő megtizenkétszereződött. A terv az volt, hogy a hajótól távol a mélyvízben a fenékre engedik az ernyőhorgonyt, lassan elkezdik húzni, és mivel a háromszög hátsó oldalára ellensúlyként felerősítették a tartalék horgonyunkat, amikor a kötél megfeszül a tartalék horgony ellen tart, és így felállítja a háromszöget, az beleássa magát a tengerfenékbe, így válik a másik stabil ponttá. Húzásnál a fedélzeten lévő szabadonfutó csigasor végig vándorol egészen a lehegesztettig, akkor ki kell fűzni belőle a kötelet, előre vinni, és újra fűzni, újra húzni, ismételve ezt mindaddig, amíg a hajó meg nem mozdul és fel nem úszik. Reméltük, hogy nem a horgony csúszik a hajó alá, amint eddig történt, hanem a hajó mozdul el az ágyából.

Nos, ehhez a művelethez kellett beszállítani az eszközöket a hajóra. Útnak indultak csónakok, eltűntek a folyó torkolatában. Mi, hajón maradottak szétszereltük a raktárak fedő szelvényeit, darukkal az egyes raktár elejébe forgattuk őket, orr nehézzé téve bárkánkat.

De maradjunk a csónakoknál. Délutánra befutott az első, kiraktuk, behordtuk a hajóra az anyagot. Közben beborult, villámlott, a szél felerősödött, elkezdett zuhogni az eső. „Hol lehet a másik kettő?” - ez foglalkoztatott mindnyájunkat. Távcsővel még láttuk, amint kiértek a torkolatból, majd eltűntek a méteres hullámok között. Ránk szakadt a sötétség. Mit tegyünk? Parancsnokunk döntött, amíg ilyen viharos az idő, sötétben nem teszi kockára az emberek biztonságát, mentőcsónakunk épségét, várunk. Fellőttünk néhány rakétát, bekapcsoltuk a kereső fényszórót, hátha reagálnak rá. De nem történt semmi, a „volki-tolkik” (walkie-talkie – szerk.) is némák maradtak. Az első csónak legénysége elmondta, hogy a másik jóval nagyobb terhet cipelt, abban voltak a drótkötelek, alig állt ki a vízből. Ha azzal belefutottak a hullámzásba… nem mertük folytatni a gondolatot.

Reggelre elcsendesedett a vihar, már készítettük elő a beérkezett csónakot a mentő expedicióra, amikor megjelent egy bennszülött halászladik, s benne kucorogtak néhányan a másik csónak legénységéből. Rögtön nekik ugrottunk, hol vannak a többiek, mi történt a csónakokkal? A következők derültek ki: már a folyó torkolatában jártak, mikor kitört a vihar. Nem vágtak neki a hullámoknak, inkább visszafordultak a folyóba, és egy alkalmas zátonyon felfuttatták a csónakokat. Az eső ömlött, valami szállás után próbáltak nézni, amikor arra tartott az egyik hollandus az általa bérelt motorossal. Ő is a hajóra igyekezett volna, de neki sem sikerült, így felszedte a szigeten didergő társulatot, és elvitte őket a közeli városba. Akadt ott egy motel is. Képzelhető volt, milyen meglepetést okoztak a recepción, mikor megjelentek mezítlábasan, csapzottan, borostásan egy szál trikóban, csurom vizesen. A fehér szmokingos igazgatónak elkerekedett a szeme a furcsa társaság láttán, el akarta tanácsolni kollégáinkat. Hollandunk az orra alá dugta a dollárral megtömött pénztárcáját, rögtön készségesebb lett a főnök, és tengerészeink kisvártatva már a forró zuhany alatt áztatták magukat, majd a bárba telepedvén kortyolgatták a dupla viszkit és szívták a cigarettát, és végül vetett ágyban szenderültek álomba. (Mi meg bent rágtuk a körmünket, mi lehet velük?)

A mesélés után kimentek a másik csónakkal, felszedték a csapat maradékát, elosztották a rakományt, vízre tolták a partra futtatott ladikokat és visszatért a hajóra az egész díszes társulat. Két napig szereltünk a hollandok irányításával, ők is derekasan kivették a részüket a munkából.

Egy kis színes: az egyik éjszaka lepkék lepték el a hajónkat, tömegével kapaszkodtak köteleinkre, halmokban vergődtek a fedélzeten, majd’ mindenhova befurakodtak, valószínű, nászukat ülték. Reggel lapáttal hánytuk a vízbe az elpusztultakat. (Rengeteg rövidzárlatnak lettek okozói a későbbiekben a mindenhova befurakodott pillangók tetemei.)

Készen állt minden: megérkezett a mélytengeri vontató, ernyőhorgonyunkat egy lapos fenekű, daruval ellátott pontonnal kivitték a mélyvízbe, leengedték. Mi a hajón befűztük a kötelet, szabad végét rátekertük a csörlő dobjára, vettünk egy nagy levegőt, és elkezdtük húzni - és megmozdult a hajó! Az ernyőhorgony előírás szerint tartott, csúsztunk a homokon a mélyvíz felé! Összeért a két csigasor, kifűztük a kötelet, elcipeltük a több mázsás blokkot a hajó elejébe, ismét befűztünk, ismét húztunk, ismét csúsztunk. Újra összeért a két blokk, újra cipeltünk, újra fűztünk, újra csúsztunk, majd megint összeért a két blokk… na, itt már abbahagytuk, mert elmúlt a dagály. Reggel villámgyors fűzés és a többi művelet, és mire másodszor ismételtünk, már úszott a hajó! Három hét után ismét víz volt alattunk. Ernyőhorgonyunkról levágták a kötelet, - talán még ma is ott hever a tenger mélyén a tartalék horgonyunkkal együtt. A maradék drótkötelet beszedtük, elénk állt a vontató, felcsatoltuk, és lassan kivontattak a mélyvízbe, ahol horgonyt dobtunk. Következett egy alaposabb vizsgálat, a búvár szemügyre vette a hajócsavart, kormánylapátot, a hajótestet, és azzal tért vissza, nagyobb sérülést nem látott, beindíthatjuk a főgépet.

Még láttuk, hogy egy befelé igyekvő hajó megtorpan, megáll, majd’ ugyanazon a helyen, ahol mi is zátonyra futottunk. Hollandjaink vérszemet kaptak, motorcsónakba szálltak megnézni, mi történt a kollégákkal? Kisvártatva visszatértek, csak legyintettek, guineai volt a hajó, a személyzet már csomagolt. Felhúztuk a horgonyt, beindult a főgép és lassan elindultunk Dakar felé. Túl voltunk tehát a zátonyon, élmény volt az ott töltött három hét. Mindenből tanul az ember, az ilyen haváriákból is, de reméltem, az ott szerzett tapasztalatokra nem lesz már többé szükségem.

Dakar – Szenegál – felé hajóztunk, helyesebben vontattak. Szerencsénk volt, rögtön behoztak a kikötőbe, igaz, nem rakodni jöttünk, hanem „kivizsgálásra”, és az esetleges „műtétre”, így beállítottak a hajójavító mólója mellé. Jobban jártunk, mint a vontatónk, ők kint maradtak horgonyon, és éjszaka meglátogatták őket a „lopó emberek”, pár kikötőkötelük bánta a vizitet. Mindezt másnap tudtuk meg, mikor mellénk álltak, és átpakoltuk a mentésnél használt anyagokat. A hollandusok velünk tartottak, a búvárnak is akadt végre szakmába vágó munkája, tüzetesen átvizsgálta a hajófeneket. Indokolt volt, mivel az egyik, a hajóorrban lévő ballaszt tartály fedelét felnyitva fény szűrődött be alulról, s kisebb halak úszkáltak a tartály vizében, csalhatatlan jeleként, hogy hajónk lékesedett. Emberünk talált is kisebb lyukakat, ideiglenesen befoltozta őket az útra, mivel az már rögtön kiderült, hogy a dakari hajójavító felszereltsége nem megfelelő hajónk javításához. Megállapítást nyert, hogy a fenéken, a bordák között benyomódott a lemez, keletkeztek apró lyukak, a kormánylapáton is találtak sérüléseket, és a hajócsavart sem ártott alaposabban átvizsgálni. Aggódtak, talán a hajógerinc is deformálódott, be kellett volna mérni, de ehhez a helyi javító műhely kevés volt. Hova tovább? Las Palmasra, mint a legközelebbi, komolyabb hajójavítóba!

Mentőegységünk összecsomagolt, búcsút vettek tőlünk, jó szakemberek voltak, nekik köszönhettük, hogy újra úszott a hajó, emberileg is közel kerültek hozzánk, még kifejeztük reményünket, hogy ismét látjuk egymást, no persze nem a zátonyon, hanem valamelyik amszterdami kiskocsmában. Hazakészülődtek, de nem volt szerencséjük. Érkezett egy fax, Indiában kigyulladt egy fúrótorony, ott számítottak rájuk.

Keresztelő az Indiai-óceánon

 Kécza Sándor:

Egy keresztelő

Az Indiai-óceán kegyes volt hozzánk, szerencsére a monszun utóját kaptuk csak el, nem nagyon mozgott a hajó, legfeljebb ha öt, hat méteresek lehettek a hullámok. Naponta jött az özönvíz, a trópusi zápor; de mindez nem akadályozott meg abban, hogy ne készülődjünk a keresztelőre. Nem az igazi, egyenlítői volt, a parancsnok úgy döntött - javítandó a közhangulatot, - hogy az új embereket, akik még nem jártak az óceánon, vessék alá eme tortúrának. Új forgatókönyvre nem volt szükség, megtette az előző. Mindössze verseket kellett fogalmazni, személyre szabottakat, felújítani a jelmezeket, újakat kreálni, s megbeszélni a szereposztást. Összeállt a stáb, mit lehetne még kitalálni, módosítani? Előkelő szerepet kaptam, Sellőként, - aki nem más, mint Neptun felesége, - borzasztottam a nagyérdeműt. Jelmezem már készen volt, sminkem készítéséhez hasznos tanácsokat adtam a hajón lévő egyetlen feleségnek, aki vállalta orcám elcsúfítását. Szemhéj kékre, orcám pirospozsgásra festve, szépségtapasz, pofikámon, hatalmas műszempillák - ez utóbbiakat tőle kértük kölcsön, Szingapúrban visszavásároltuk, - valamint ajkaim kirúzsozva. A cél az elborzasztás volt és ez tökéletesen sikerült. Förtelmesen nőies voltam. Halfarkam az uszonyokkal készen állt, egy kis damil segítségével ügyesen tudtam csapkodni vele. Némi kályhaezüsttel újítottam fel a színét. Műkeblem is kiállta a próbát, nem kellett újratömni. Mellemen trikó feszült, rajta két hatalmas mancs árnyképe, éppen a domborulataimon és egy vérző piros szív. (Mivel kevés hely maradt, inkább a hasam táján dobogott ez a szervem.) Hajam copfba fonták, két piros masnival ékítették.

A fotó illusztráció, készült az MS Székesfehérváron 1976-ban a Vörös-tengeren (Székely István felvétele)

A lényeg a „kézcsókpép” volt, amit az előttem térdelő pogányok képébe nyomtam, amikor csókkal illették kacsómat. Saját találmány, szabadalmaztatni kellene, bízvást alkalmazható, ha valakit ki akarunk kergetni a világból. Íme, a recept: végy körülbelül két liter paradicsomlevet, tégy belé fél kiló felolvasztott ipari faggyút, ízesítsd egy kis üveg mustárral, fokhagyma és cseresznyepaprika krémmel - egy-egy tubus elegendő mindkettőből -, üssél bele három – négy, napon érlelt tojást, egy egész avas vajat, s végül koronázd az egészet három doboz pálpusztai sajttal. Keverd jól össze, majd a vödröt érleld pár napig a 60-70 fokos kéményben. Ha túl híg lenne, bolondítsd meg egy kis liszt és cukor szórattal. (Mondanom sem kell, én lettem először rosszul, mikor belenyúltam a vödörbe, megbolygatva tartalmát.)

Mivel a hölgy, aki sminkelt, szintén a keresztelendőek közé tartozott, kedvezményként csak a csuklómra lehelt egy puszit, szegény asszony így is belesápadt az illatözönbe, ami markomból áradt. A többiek már rosszabbul jártak, kézfejemet nyújtottam, majd hírtelen mozdulattal a tenyerem fordítottam szájuk elé, elkerülhetetlenné vált ajkaik találkozás az imént leírt masszával. A hatást jobb nem részletezni.

(Szomorú csalódást jelentett Bangokban, mikor a rakodóknak főzött ételeket megszagoltam, - hozták magukkal a szakácsnőiket - és bizony a receptemmel alulmaradtam mind ízben, mind illatban.)

Felsorakozott a szereplőgárda a hajófarban lévő hatos raktáron kifeszített ponyva alatt. Íme, a stáb: Neptun, a trónján, hatalmas szigonnyal kezében, kopasz fején korona billegett, testét különféle tengeri szörnyekkel ékített fehér tóga fedte. Szakállat nem kellett ragasztania, sajátja is bőven elegendő volt szerepének interpretálásához. Túl sok szövege nem volt, pár mondattal felszólította a parancsnokot, adja át néki a hajót, majd a „Csillagász” vette át a szót. Ő volt a társulat frontembere, egy igazi showman, a szónak mestere, aki minden előre nem látható szituációban feltalálta magát. Talpig fehér lepedőbe öltözött, ráfestettük az egész csillagos eget - negatívban. Fehér alapon fekete csillagok. Csúcsos papírsüvegét csillagjegyek ábrái díszítették. Mellkasán hatalmas távcső lógott, két borosüveget illesztettek össze ügyesen, tartalmából időnként kortyolgatott. Kezében feltekercselve az egész forgatókönyv, szövegek, a versek, szónoklatok sorakoztak a pergamenen. Szólította a pogányokat, felolvasta a nekik íródott verseket, akik térdre roskadtak Neptun előtt, elrebegték felajánlásukat, hogy megváltsák porhüvelyüket a várható kínzásoktól. Nem tudtak annyi italt ígérni, hogy megússzák. (A parancsnok jó előre kikötötte a két karton sörös penzumot, akármennyit is vertünk ki a jelöltekből.)

Neptun keze ügyében tartott néhány üveg szeszesitalt a hangulat fokozása, illetve szomjának oltása céljából. Ezekből én is részesültem, aki ott hevertem egy nyugágyon, párom mellett. Szerepem mindössze a kézcsókra korlátozódott, de ebbe mindent belesűrítettem, amit elmém kitalált. A tengeri isten utasítására szerecsenjeink kísérték a pogányokat az első megmérettetés színhelyére, ahol az „Orvos” várta, hogy kikúrálja őket mindenféle szárazföldi nyavalyájukból. Ez lebilincselő élmény volt, és ezt szó szerint kell érteni, mivel a műtőasztalra fektetett pogányokat láncokkal akadályozták meg a szökésben. Az itt használt eszközök mellett egy középkori kínzókamra szánalmas kis szerszámos sufninak tűnt. Az orvos fején díszelgett egy gégetükör, közepébe vezetve egy vékony cső, amelynek másik vége a hóna alatt rejtező tengervízzel töltött szódásszifonra volt erősítve. Kellemetlen meglepetés érte azt, aki - engedelmeskedve a felszólításnak - kinyitotta a száját, hogy megvizsgálják a fogait, torkát. Kapott is rögtön egy jókora fröccsöt. Gyógyító emberünknek rendelkezésére állt továbbá egy vécépumpa, sztetoszkóp gyanánt, továbbá egy gumikalapács a reflexvizsgálathoz. Többféle kenőcs, gyógyír várta a gyógyulókat, spenót, paradicsompüré, valamint különféle porfestékek formájában. A jelölt itt kapta meg az alapszínt. El ne feledjem, „Orvosunk” ruházata egy hatalmas fehér klepetus volt, - fogyott a lepedő rendesen, - teli ráfröcskölt piros festékkel. Fodrászunk a torzonborz üstököket próbálta formázni némi méz, illetve záptojás segítségével. Hatalmas lemezvágó olló himbálózott oldalán, fésűje, borotvája furnérlemezből készült. (Természetesen ezek az eszközök nem kerültek bevetésre.) Mint jó borbély, tyúkszemirtásra is vállalkozott, újabb és újabb kenőcsöket kenve a megkeresztelendők talpára. Pogányainkat az egyik színhelyről a másikra a négerek kísérték, a „Kalóz” vezényletével. A tengeri haramia ruházata is megér néhány sort: fekete szemfedő, - fél szemmel nézett a világba -, hatalmas, papírból hajtogatott, fekete festékkel impregnált halálfejjel díszített kalózkalap, fakéz (papírhenger+húskampó), csíkos pizsamanadrág, térdig feltűrve, gumicsizma. Fegyvere a hatalmas, fából készült pallos volt, erre támaszkodhatott, ha már igencsak imbolygott; valamint az oldalán fityegett a kötélből font korbács. Meg kell emlékeznünk hűséges szerecsenjeinkről, akiknek ruházatára nem sokat kellett költenünk, spárgából font fűszoknya, alatta egy diszkrét fürdőnadrág, csontok a konyháról, füzérformában a nyakban, egy-egy fadárda, amivel a delikvenseket noszogatták, egyik színhelyről a másikra - ennyi volt a „kosztümük”. Színükért, a szép sötétbarnáért megszenvedtek, a kézbalzsamra kent kakaó- kávépor alaposan megizzasztotta őket. Viszont jól „fogtak”. (Félreértés ne essék, semmiféle szintetikus anyagot, festéket, hígítót, gázolajat, gépzsírt nem használtunk. Elegek voltak a természetes alapanyagok, így is néha napokig tartott a nyomok eltűntetése.)            

Végezetül egy tűzoltó várta a kellőképpen összekent jelölteket, stílszerű sisakban, biztonsági övvel ékítve és egy jókora sugárcsővel, ezzel tisztította meg a procedúrán átmenteket, hogy színünk elé tisztán járuljanak. Következett az italok felajánlása. Voltak persze konok lelkek, akiket nem tört meg a kínpad minden borzalma, s keveset ajánlottak fel. Őket Neptun fájó szívvel, mély sóhajjal újabb kör megtételére utasította. Ez mindig sikeresnek bizonyult. A kézcsók elcsattanta után az éppen magához tért pogányt Neptun némi tengervízzel megkeresztelte. Az új tengerészek az egyenruhában feszítő parancsnoktól vehették át keresztlevelüket, és üríthettek tiszteletére egy kupica tengervizet. (A pincér sajnos mindig „összekeverte” a sósvizes flakont a gint tartalmazóval.) Számára véget értek a megpróbáltatások. A sorukra várók egy négyszemélyes kalodában üldögéltek, amelyet hajóácsunk az örökkévalóságnak készített, jó öt centi vastag hajópadlóból, súlya miatt csak szimbolikus használatára került sor.

A hölgyek, feleségek és vendégek mindig előre kerültek, amikor a stáb még viszonylag józan volt. Az alkohol fogytával néha elfajultak a dolgok, voltak, akik személyes sérelmeiket próbálták törleszteni, ilyenkor lépett közbe a Csillagász. Neki illett józannak maradnia. (Saját keresztelőm, mikor én feküdtem a kínpadra, elég keserű emlékeket ébreszt bennem, mivel utolsó voltam, minden maradékot én kaptam, s a fiúk is igencsak ittasak voltak. Mai napig ott díszeleg az előszobában a szépen bekeretezett, olajjal patinásított, szélein megégetett iniciáléval díszített, gótbetűkkel írott, a hajó pecsétjével hitelesített oklevél.)

A szertartás végén Neptun elbúcsúzott a parancsnoktól, visszaadta a hajót jogos irányítójának, a Csillagász felkérte a tengeri istent, tartsa szemmel a hajót, óvja, védje. Következett a szertartás kellemetlenebb része, a rámolás, elpakolás, a fedélzet lemosása, valamint a tengerész hagyományoknak megfelelő berúgás…

Hogyan (nem) láttam Los Angelest? - Kécza Sanyi sztorija

1993 kora őszén jutottam el Los Angelesbe … bár ez a megállapítás így pontatlan, hogy miért, hamarosan kiderül. Mert ott voltunk ugyan, rakodtunk is, de … na, erről szól majd ez a rövid történet.
Akkoriban Bodroggal jártuk a Karib-tengert, s tévedtünk át néhány alkalommal a nagy vízre, a Csendes-óceánra. Mentünk oda, hova a hajóbérlő kénye-kedve irányított minket. Igazi „tramp” hajózás volt az, csellengtünk ide-oda, és sírtuk vissza megszokottat, a Mahart vonaljáratait. Igaz, érdekes új tájakat ismertünk meg, de a levelek rendre elkerültek minket, akadtak gondok a váltásokkal, arról nem is beszélve, hogy a kért gépalkatrészek is végig keringték a fél kontinenst, mire ránk találtak. Kóstoló volt ez a ránk köszöntő, szép új világból.
Zsákolt hallisztet fuvaroztunk Chiléből Mexikóba – talán nevezzük meg a két kikötőt, érdekesek a nevek, - Iquiquéből Manzanillóba. Két hetes volt az út, a Galapagos szigetek között megtartottuk az egyenlítői keresztelőt, kicsit színesítendő a hosszú út monotonságát. A kirakó kikötő adott volt tehát, de hogy utána hova megyünk … talán még a bérlőnk se tudta nagyon. Folyt a találgatás, sokat szavaztak az Antillákra, néhányan az USA nyugati partjára tippeltek – nekik lett igazuk.
Táviratban jött a rossz hír: ömlesztett ként rakodunk, perui rendeltetéssel. Mi volt ebben a rossz? A függelék: meszeljük ki a raktárakat! Micsoda? Meszelni? Igen, az, nem festeni, mosni, sikálni, nem, meszelni! Kezdett megkérdőjeleződni bérlőnk elmeállapota, de parancs az parancs, meg már ott volt a furgon néhány zsák mésszel, akkor hát meszelünk! Biztosan valami jenki furcsaság, és amúgy is mindig tanul valami érdekeset az ember, - győzködtük magunkat. Különben is van róla írás, - így készültünk raktáraink tisztába tételére. (Állítólag így lehetett megakadályozni, hogy a kén ki ne kezdje hajónk acélját.) Akkor hát irány Los Angeles, California!
Négy nap állt rendelkezésünkre – ennyi volt az út – hogy a kívánalmaknak megfelelően fehérre varázsoljuk raktárainkat. A porított meszet kevertük vízzel, s ezt a zagyot fújtuk fel a raktárak falaira. Meg ahova sikerült. Fújtuk egyszer, éppen hogy világosodott a raktár sötétszürkéje. Akkor fújtuk még egyszer, majd még egyszer és még egyszer – akkorra már szépen világított a raktárfalak fehérsége a száradás után, a jól végzett munka örömével nézegettük művünket. Éppen hogy megszáradt az utolsó réteg, már fel is tűntek Los Angeles felhőkarcolói, már amennyi kilátszott belőlük barnás, vöröses füstködből. Horgonyt dobtunk, várakoztunk a vizsgálatra, a pilotra. Az utóbbit szívesebben vettük volna előbbre, mert akkor várható lett volna a gyors kikötés, de nem, jöttek elsőnek az immigration hivatalnokai, a coast guard egyenruhásai, az egészségünket firtató egyedek, az ügynökség aktatáskásai – bocsánat, laptoposai – és az elmaradhatatlan vámhivatal emberei.  Jött egy ellenőr is, aki majdan ellenőrzi raktáraink milyenségét, alkalmas – e a kén szállítására, de ő nagyon hátulra került a rangsorban.
A bevándorlási hivatal embere rögtön leszögezte, hogy partra nem léphetünk, mert nincs vízumunk. (Nem tapodhatja poszt – kommunista lábunk a szabadság megszentelt földjét. Igaz, ezt nem mondta, csak mi gondoltuk.) Miért nem kértünk vízumot két héttel az érkezés előtt? Láttam, hogy parancsnokunk orcáját pír lepi el, és az a pír nem a szégyené, hanem a felháborodásé … tehát mielőtt elküldte volna anyjába a pattanásos arcú, egyenruhás kamaszt, nyelt egy nagyot, s közölte, hogy pár napja kaptuk meg az új desztinációt, idő nem volt a vízumkérésre. Ezen még csámcsogtak egy darabig, de maradt a verdikt, partra nem léphetünk, kivéve a barbát. Akkor ő szolidarít, ő se látogat ki a városba! Jól esett a gesztus, csak éppen értelme nem volt sok. Kezdett nem tetszeni ez a „Loszi”! Megtartották a szokásos pofavizitet, útlevelünkkel a kezünkben álldogáltunk a laptopos szerv előtt, hogy bebizonyíthassuk, mi vagyunk mi. Bebizonyítottuk, de ez csekély mértékben sem vitte előre a dolgok menetét. Jól elszórakoztunk, ők velünk, mi meg gondolatban a jó édesanyjukkal. (Két országban volt részem a pofavizitben: a Szovjetunióban, és az Egyesült Államokban. Véletlen?) És jöttek a vámosok … nézték, Mexikó … oh! - hangzott fel a szájukból. Régebbi bejegyzésre tévedt szemük: Kolumbia! Még nagyobb oh, és már öltöztek át az overállba, nekiláttak módszeresen szétszedni a hajót. De az istennek sem akart előkerülni a vélt kábítószer zsákmány! Csalódottan hagytak fel a kutatással, és – becsületükre legyen mondva – pakolták vissza az előszedett holmit. Volt, aki a kambúzánkat forgatta föl, sok dolga nem akadt, hetek óta fogyókúráztunk, igaz, nem teljesen jószántunkból, alig volt ennivaló a hajón. Sárga könyveink is rendben voltunk, már csak a surveyor véleményére voltunk kíváncsiak. Indiából jöhetett a jóember, fizimiskáját tekintve, - s hamarosan oda is küldtük volna vissza, mert a raktárak megtekintése után fejcsóválva mászott ki a búvónyílásból: „Rozsdás”! – ez volt, a rövid, de annál lesújtóbb véleménye. „Kaparják le, meszeljék le újra!” Hogy az a … és itt következne néhány olyan fonéma, amit nem szívesen idéznék vissza. Tény, hogy helyenként tenyérnyi rozsdafoltokat takart a mész, de ha ez nem volt akadálya, hogy zsákolt cukrot szállítsunk … na, mindegy, raskétát fogtunk, és irány a raktár. Ja, feledtem az ügynököt, aki közölte, mindössze pár órás lesz a rakodás, annyi idő alatt kell elintézni a sztórt, a vízvételezést.
Így telt két napunk, vakarásztuk a rozsdát, meszeltük a foltokat, még a felénél sem jártunk a munkának, mikor szóltak, húzzuk a horgonyt, kikötünk. Éjszaka volt, mire bejutottunk, és láss csodát, egy kénszagú, jól lerakott hajó húzott el mellettünk, a nyílt óceán felé. Adta magát a magyarázat: nem volt hely, másik hajót rakodtak. A pilot meg is erősítette, elcseszték a rakodást, át kellett rakni a kén tekintélyes hányadát. Lehet, hogy rávették az ellenőrt, ne fogadja el rakodásra alkalmasnak a hajónkat, így megúszhatják kötbér fizetése nélkül! Akkor már mindegy volt, part mellé álltunk, s reggelre kelve kezdődhetett a rakodás.
Kaptunk még egy listát, mit tehetünk rakodás alatt, és mit nem. (Ez utóbbiból volt a több.) Nem használhatjuk saját daruinkat. Nagyszerű! Félkamionnyi árut cipelhettünk be, a járón lépcsőzve, festéket, gépalkatrészt, élelmiszert. Aki élt és mozgott, hordta mindenki. Nem nyúlhattunk a rakományhoz, amíg rakodott a hajó. Erre rögtön lett is egy példa, mennyire nem életszerű volt a rendelet: zárt futószalagon érkezett az áru a hajóba, és amikor fordították a csövet az egyik raktárból a másikba, pár tonnányi a fedélzetre zúdult. Ők nem nyúltak hozzá, mert a lapát használatát nem engedélyezte a szakszervezet, mi nem nyúlhattunk hozzá, mert nem … Ott púposkodott a kén a fedélzeten, rosszindulatúan sárgállva – még a kész raktárt sem csukhattuk be miatta. Pár tonna víz is került a hajóba – kéretlenül – a kénport kötötték meg vele, permetezve a sárga masszát, gyanúsan mélyre merültünk, mikor készen lett a hajó. Vizsgálat, órányi talán, és ivóvíz vételezés – alig négy tonna került a tankokba a két hetes útra, előrevetítve a vízkorlátozás rémét. Kevés volt az a víz, nagyon is az! Persze, hogy a tengervíz sótalanítóhoz rendelt alkatrész sem érkezett meg  - csak arra vízre számíthattunk, ami ott lötyögött a tankokban.
Gyors vizsgálat, megszámoltak, annyian megyünk, ahányan jöttünk, és isten veled. Los Angeles! Na, ne kapkodjuk el a búcsúzást, ott éktelenkedett a jókora kupac a fedélzeten, így, amikor eloldották köteleinket, lapátra kaptunk, s gőzerővel hánytuk be a ként a raktárba. Szerencsére, az óceán a nevéhez illően nyugodt volt, így hamarosan a helyére került a rakomány, becsukhattuk a raktárakat, a daruk is ott pihentek a bölcsőjükben … úton voltunk.
Kérem, hadd ne szeressem ennek az országnak a lakóit.

Egy teljes szótár itt van, vagy ehhez a bejegyzéshez
Szószedet:
raskéta = rozsdakaparó
barba = parancsnok
surveyor = ellenőr
coast guard = parti őrség
kambúza = élelmiszer raktár
immigration = bevándorlási hivatal
sztór = ellátmány
sárga könyv = egészségügy könyvecske az oltásokról és egyebekről.

Rosszlányok Vietnamban és egyéb bonyodalmak

Kécza Sanyi mesél:

          

    Becsempésztek a hajóra két kurvát. (Ejnye Sanyi, lízinghölgyet... - a szerk.) Vagy a csónakosok hozták be őket, vagy az uszályokról kerültek be, már nem tudni. S persze, rögtön lett rájuk vevő is! Az okát igazán nem értem, hisz mindenki tudta, a következő kikötő Manila, ahol a filippínó lányok bőven mérik a bájaikat, és még szépek is, illúziót keltők. A legénység java része már jócskán túllépett a húszas évein, amikor tudvalévő, hogy még a fiúk fülén is folyik ki a …tesztoszteron. Az egyik lányt láttam, mit mondjak, sokat kellett ahhoz inni a helyi bandzsa szeszből, a lui-muiból, hogy valaki szépnek lássa. (Állítólag a barátnője még csúnyább volt.)  Nincs rájuk jobb szó, mint két szakadt ribanc került be a hajóra. (Náluk sokkal szebbek számolták a lisztes zsákokat a fedélzeten, akik, sajnos, megközelíthetetlenek voltak.) És ez a két dajna kabinról kabinra szállt, mint két rosszéletű pillangó! Vietnami őreink kihesszelték a jelenlétüket, azon voltak, hogy elkapják őket. Mivel a kabinokba nem mehettek be, állandóan a folyosókon császkáltak, hátra horogra kerülnek a lányok. Mindenütt persze nem lehettek ott, így lassan végigvándoroltak a matrózsoron, gépészsoron a csajok, kegyeikbe részesítve tucatnyi tengerészt, természetesen némi kemény valutáért. És a higiénia? Miután a kabinokban nem volt sem WC  sem zuhanyzó – csak mosdó –, a folyosóra sem mehettek ki … a fantáziára bízom, hogyan végezték a kis – és nagy dolgukat.

Ehhez hasonló - csak jóval nagyobb
vasbeton uszályokba rakodtunk annak idején Vietnamban

      A két lány a „néger szint” titka volt, nem verték nagydobra a felsőbb szinten lakóknak. Mégis ott történt a baj! Az egyik tisztjelölt, miután kellő mennyiséget fogyasztott a helyi italsajátosságból, úgy érezte, nőre van szüksége, így körülnézett lent. Rálelt az egyik „kincsre” és gondolta, felviszi magához egy kis etye-petyére. Messzire nem jutott, a lépcsőn lecsapott rájuk az éber őrség, és a kabinjukba toloncolták a rosszlányt. Botrány már volt addig is elég, ki kellett sütni valamit, hogy elkerüljék a nagyobb bajt. (És ilyenkor szoktak a kis bajokból nagyobbak születni!) Ha a katonák jelentik reggel a határőrségnek a történteket, vizsgálatot rendelnek el, a hajót megbüntetik, akár még az embercsempészés vádját is a nyakukba varrhatják! (Ne feledjük, akkoriban Vietnam is a szocializmust építette, ráadásul a hadi változatát.) El kell tehát távolítani a két kurvát, és akkor nincs „bűnjel”. De hogyan? Megvan! Az éjszaka leple alatt kiviszik a partra a csajokat, és mehetnek isten hírével! Igaz, hogy kikötőben csak a hatóságok engedélyével lehetett letenni a mentőcsónakot, kijárási tilalom volt érvényben, de szegtek meg már hasonló szabályokat! Mondjuk, ehhez a tervhez be kellett avatni egy – két gépészt, az ügyeletes tisztet, de megoldották. (A parancsnok ebből kimaradt – egyelőre.

     Igen ám, de hogyan szabadítsák ki a foglyot? Pillanatok alatt megszületett a terv, behatolnak a katonák kabinjába, lefegyverzik, lefogják őket, és a csajokat kiviszik a partra az addigra vízre bocsátott csónakkal. (Megjegyzem, gőzerővel folyt a rakodás, a hajónk két oldalán ott sorakoztak az uszályok, tele rakodókkal…) És a terv realizálódott! Csónak lent, motorja beindítva, az egyik menekült már bent ült, mikor a legénység markosabb tagjaiból összeállított kommandó betört a katonákhoz. Lefogták őket, pisztolyukat elvették, a tárat kivették a fegyverekből, és a csajt kimenekítették. Fél órát számoltak a partraszállásra, és a visszatérésre, addig kellett őrizni a katonákat. Még bevittek nekik két vodkás üveget, az egyikbe hagytak is némi italt, hogy bizonyíthassák, részegek voltak az őrök. Azok persze nem hagyták magukat, küzdöttek, ordibáltak, amit megunt szakácsunk – ő volt az egyetlen vietnami méretű a sok drabális tengerész között –, és a kis emberek bátorságával szájon vágta a legjobban kiabálót. Hirtelen csönd lett, a vietnami tért magához elsőnek, felkapta a pisztolyát, nekiugrott az ajtóban álló matróznak, és máris kint termett a folyóson. Rohantak utána, de nem lehetett elérni, úgy szedte a lábait az apró ember. Felrohant a fedélzetre, és …utána lőtt a távolodó csónaknak! Ugyanis a fegyver csőre volt töltve, hiába vették ki a tárat, egy golyó még maradt a csőben! A fiúk rávetették magukat a hadfira, visszacipelték a kabinba – most már tüzetesebben átnézték a fegyvereket –, és vártak. Várták, hogy visszatérjen a csónak. És az nem jött! Letelt a félóra, egy óra…csónak sehol! Már mindenki a legrosszabbra gondolt, elsüllyedtek, valakit eltalált a lövedék, letartóztatták őket a parton…azután, két órás várakozás után lassan előpöfögött a mentőcsónak a sötétből. Kiderült, a csajokat sikeresen partra tették, de visszafelé ráfutottak egy zátonyra, és csak az érkező dagály tudta leemelni őket.

     A katonákat szabadon engedték, azok persze rögtön a hajórádión akarták hívni a partiakat, ami megtagadtak tőlük, Végül a csónakosokkal üzentek ki, milyen csúfság esett meg velük az éjszaka. Addigra már hajnalodott, és kénytelen, kelletlen, szembesíteni kellett a parancsnokot az éjszaka történtekkel! (Más verzió szerint végig tudott mindenről, belegyezett a tervbe.) Reggelre azután mellénk állt egy őrhajó, katonák szállták meg a hajót, a parancsnokuk felment a kapitányhoz. És hogy ott mi történt, homály fedi! Azaz sejthető, miután kisvártatva, cigarettás és viszkis kartonok vándoroltak le az őrhajóba. Délután persze hajógyűlés, lebaltázás. A legfőbb bűnös, a tisztjelölt, fegyelmit kapott, eltiltották a partra lépéstől az amszterdami érkezésig, és egyben kötelezték, hogy vásárolja meg a hajónak, amit a vietnamiak elvittek. (Tekintélyes mennyiség volt, igaz, a tettestársak beszálltak, volt ennyi betyárbecsület bennük.) És befejezésül még két „jó” hírt közölt velünk barbánk: a két csajt elkapták, és már úton is voltak egy átnevelő tábor felé. A másik: a lányok nemi betegek voltak, az érintettek számolhatnak a következményekkel.

      Ez bizony beigazolódott! Manilán a kárvallottak vándoroltak ki az orvoshoz, mindegyikük megfertőződött. Kaptak gyógyszert, és jó pár hétig oltogatta őket a második tiszt, hogy azután még Amszterdamba is várjon rájuk egy kontroll  (Sajátságos, trópusi fertőzést kaptak, volt, aki még itthon is hetekig bejárt a Szent László kórházba.)  Drága koitusz volt!

      Hogy miért írtam minderről kívülállóként? Mert a 8-12-es őrséget adtam, és történések idején mélyen aludtam, a hölgyekkel sem volt dolgom. Csak másnap értesültem a történtekről, s szedtem össze ezt a sztorit az érintettektől. Nagy valószínűséggel így történtek a dolgok, bár számtalan verzió keringett még tengerész berkekben, és van, aki másként emlékszik a történetre, én emellé tettem le a voksomat. 

Őmaharadzsasága, a révkalauz

Kécza Sanyi sztorija

  Jártak már Indiában? És Calcuttában? Nekem megadatott mindkettő, na, nem olyan sokszor, talán négyszer, nem voltam mindennapos vendég a szubkontinensen. Kiemelnék egy apróságot ottani élményeim közül, egy érdekes figurát mutatnék be önöknek.

   Némi magyarázattal is szolgálnék, előzetesként, hisz’ nem voltak olyan sokan a tengerészek, mint ahogy az ismerőseimet végigböngészve tűnne, akadhatnak civil olvasók is. Tehát a révkalauz, vagy, ahogy mi használtuk a szót, a pilot. Ő az, aki a parancsnok segítője, hogy kikötőbe irányítsa a hajót.  Ismerve a helyi sajátosságokat, tanácsaival látja el a kapitányt, kalauzolja be a biztos révbe. A lényeg itt a tanácson múlik, a felelősség marad a hajó parancsnokáé, a pilot csak segítő lehet, még ha sokszor úgy is tűnik, ő irányítja a hajót a kikötésnél, indulásnál.

   Kis motorosával ott várja a nyílt vízen a hajót, felkapaszkodik a kötélhágcsón, majd a felsietve a parancsnoki hídra beszéli meg a barbával a kikötés hogyanját, mikéntjét.  Teszi ezt minden körülmények között, csendes, nyugodt vízen, de akár tomboló viharban is, az éj sötétjében, szakadó esőben, vagy sűrű havazásban. Nagy szakértelmet kívánó feladat. (Manapság már nem ritkaság, hogy helikopter szállítja a hajóra a pilotot, az én időmben ez még nem járta.)

   Vannak olyan kalauzok, akik folyókon adnak segítséget a hajóknak, ahol a kikötő mélyen a szárazföld belsejébe települt, mint esetünkben a calcuttai, ami mérföldek tucatjaira volt található a Hooghly folyó torkolatától. Tehát adott a helyszín, kezdődjék a mese.

   1976 nyarán igyekeztünk Calcuttába, hogy mákgubó rakományt rakodjunk, hollandiai rendeltetéssel. Ady volt hajónk neve, ha éppen valakit ez is érdekelne. Napsütéses, meglehetősen meleg napon érkeztünk a folyó torkolata elé – meleget írtam? Hát az bizony kevés arra a hőségre, ami ott fogadott bennünket! Azaz nem is annyira volt sok az a talán negyven fok, de a pára… gőzt lélegzett be az ember, ha éppen levegő után kapkodott. Monszun előtt voltunk, az adta az időjárás jellegét.

   Tehát megérkeztünk a folyó torkolata elé, lassítottunk, és hamarosan feltűnt a pilotboat, hajónk mellé kanyarodott, hogy kalauzunk felkapaszkodhasson a fedélzetre. Egy turbános, hófehér egyenruhás alak lépcsőzte végig a hágcsót, és lépett a fedélzetre.  Mint egy maharadzsa! Hófehér egyenruhát mondtam, és tényleg, azon az uniformison piszokfoltnak nyoma sem volt! Ropogósra keményített, rövid ujjú ing, a fekete váll lapon ott díszelgett a négy arany csík, jelezve, hogy viselője kapitányi beosztást tölt be; hófehér sort, gondosan élre vasalva, fehér térdzokni, fekete félcipő – az uniformis még őrizte a brit hagyományokat. De a lényeg a fejfedő volt: a turbán! A szikhek jellegzetes fejfedőjét viselte, gondosan felcsavarva, fordított „v” alakot formázva takarta hajzatát. Középtermetű, testes úriember fogott kezet a rá várakozó ügyeletes tiszttel, arcát teljesen beborította fekete szakáll, csak az élénken csillogó szemek, s hófehér fogsor villant ki a tekintélyes mennyiségű szőrzetből. Kis pánt szorította az álla alá a szakáll zuhatagot, formát adva a nemes arcnak. Volt valami a megjelenésében, valami fenséges, mintha egy indiai nábob tette volna tiszteletét a hajónkon. Így indultak be kísérőjével a felépítményben, figyelemre se méltatva a mögötte a cipekedő matrózt, aki a révkalauz bőröndjét cipelte, mert bizony nem pár órás útra készült a jóember. Messze volt az a kikötő, még egy éjszaka is belefért a felfelé menetbe, kellett hozzá a személyes holmija is, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. A hídon kezet szorított a barbával, pár szóval megbeszélték a hajó sajátosságait, tájékozódott, s tette ezt szinte akcentus nélküli, irodalmi angolsággal, ami oly ritkán sajátja a pilotoknak. Belepislantott a radarba, végig távcsövezte a partot, szólt pár szót a vhf-en, majd kiadta az első utasítását: Half ahead!. Még odaszólt a kormányosnak: stedy as she goes, majd betelepedett a barba székbe, onnan szemlélte a folyótorkolat forgalmát.

Jómagam délután négykor találkoztam vele, akkor léptem szolgálatba, váltottam az előző kormányost. Rövid átadás-átvétel, hogyan viselkedik a hajó, merre húz a kormány, mire figyeljek, hogyan dirigál a pilot – nagyon jól, érthetően – fűzte hozzá kollégám; majd az útirányt bemondva átadta a kormányt. Már jócskán bent jártunk a szárazföldön, a piszkossárga színű folyó élénk forgalma nehezítette meg a dolgom. Hajók igyekeztek a kikötő vagy a tenger felé, kompok keresztezték utunkat, apró vitorlások úsztak ismeretlen céljuk felé. Néha feltűnt egy-egy szénás szekér – na jó, inkább csónak, hisz vízen jártunk –, a petrence rudakkal megszélesített bárkákon sárgálló szénboglyák színesítették a folyó világát. Akadt dolgom elegendő a kormány mögött. Pilotunkat mindez nem zavarta, semmi nem zökkentette ki nyugalmából, higgadt vezényszavaival irányított, jelölte meg az útirányt, adott utasítást a géperőre, látszott, igencsak értette a dolgát. Keveset szólt, csak ha szükségesnek találta, hagyta, hogy tegyem a dolgom. Teáját szürcsölgette, néha kiment a repülőhídra, onnan pásztázta végig a folyót. Szóba mindössze a parancsnokkal elegyedett, vele tartotta egyenrangúnak magát, mi csak úgy ott voltunk, hogy kiszolgáljuk fenségességét. Nyugalmat árasztott, hangját nem emelte föl, akkor sem, ha éppen egy öngyilkosjelölt csónakos keresztezte utunkat, méterekkel a hajó orra előtt. Két óra múltával leváltottak, kollégám állt a kormány mögé, ő folytatta tovább a kormányzást.

   Éjszakára megálltunk, horgonyt dobtunk a folyó közepén, ott vártuk ki a reggelt a továbbhaladáshoz. Pilotunkat elszállásoltuk a kabinjában, reggel hatra kért ébresztőt. Az ébresztőhöz reggeli is dukált, teát, tejet, pirítóst, vajat, s dzsemet kért, ezzel a tálcával a kezemben kopogtattam be hozzá.

– Come in! – hangzott az ajtó mögül. Az ágyban fogadott, intett, tegyem le a tálcát. Pillanatra végigmértem: haja a derekáig ért, kócosan, ahogy kiszállt az ágyból, szakálla is valahol a köldöke táján végződött, csak egy kis ágyékkötő fedte nemesebb szervét. Felcsatolta karperecét, még rákérdezett, minden rendbe van-e, készen vagyunk az indulásra? A tőlem telhető legjobb angolsággal válaszoltam, és siettem föl a hídra, hogy kéznél legyek. Félóra múlva megjelent őmaharadzsasága, toalettje immár tökéletes volt, üdvözölte a parancsnokunkat, majd intett, húzzuk a horgonyt, és ismét útnak eredtünk. A forgalom, ha lehet, még a tegnapinál is a kaotikusabb volt, közeledtünk a városhoz, de ez sem rendítette meg nyugalmát. Így érkeztünk a kikötő elé, az első zsiliphez. Ott várt már a másik pilot, aki a kikötőbe kalauzolt be minket. Az a révkalauz már nem volt maharadzsa, egy alacsony kis izgága ember volt, nélkülözve előző kalauzunk minden fenségességét. A két pilot hosszas beszélgetésbe bonyolódott, tették angolul, nagy meglepetésemre. Az volt a közös nyelvük. Hosszas és bonyolult manőver után – meg kellett fordítani a hajót, farral húztak be a vontatóhajók a kikötőbe álltunk part mellé ideiglenesen, míg felszabadul a rakpartunk. Itt köszönt el maharadzsánk. Barbánkkal kezet rázott, nekem csak egy biccentés jutott – némi folt esett fenségességén, mikor az ajándék karton Marlboró mellé még kért egy üveg whiskyt, majd mindkettőt bőröndjébe süllyesztve távozott, a bőröndje cipelését rám hagyva.

   A parton ott várta egy ősöreg Hillman taxi, még visszaintett, és elhajtatott, mi meg indultunk tovább a rakpartunk felé, immár egy másik révkalauz irányításával.   

Pilot = révkalauz

Barba = parancsnok

Half ahead = félerő előre

Stedy as she goes = így irány

Vhf = rádió adó -vevő

Egy nehéz éj nappala

Kécza Sanyi sztorija

Plagizálok, jól tudom, ha nem is éppen szó szerint adom vissza a Beatles film és nóta címét, de szerintem tökéletes felvezetője az alábbi kis történetnek.

Hosszú út után érkeztünk a Perzsa-öbölbe, Afrikát megkerülve, miután a Szuezi-csatornát még nem nyitották meg a legutóbbi izraeli-arab háború következményeként. Harmincöt napot hajókáztunk tengereken, óceánokon. Két kikötőbe szólt a rakományunk, az iraki Basrahba fegyveranyagot, az iráni Khorramshárba acél gerendákat szállítottunk. Mivel mind a két kikötő a Shatt el Arab folyó mentén épült, közös volt a horgonyzó hely, több száz hajó várakozott a rakodásra a nyílt tengeren.

Éjjel érkeztünk, a sok hajó világvárosi fénnyel borította be a tengert, ott araszolgattunk előre, alkalmas helyet keresve a horgonyzásra.  Megtaláltuk, megmacskáztunk. A Perzsa-öböl vizei gazdagok voltak a halban, erre utaltak a hajókról lógó klószterek, jelezve, pecázással üti el a hajók személyzete az időt. Mert az volt bőséggel, hetekig, hónapokig is kellett várni némelyiküknek a kikötésre. Mi is erre készültünk, ügynökségünk semmi jóval nem kecsegtetett, így mi is lelógattuk lámpásainkat a víz színéig, kerültek elő a készségek, horgászfelszerelések. Húsdarabokat húztunk a horgokra, s hamarosan ott lógatta a zsinórt hajónk apraja-nagyja. Várni sokat nem kellett, rándultak a botok végei, és már repültek is föl a fedélzetre a halak. Eddig nem láttunk ilyen micsodákat, fél, egyméteres, ezüstszínű, hosszú testű vízi lények kerültek a horgokra, és neveződtek el szablya halaknak. Bizonyára volt más nevük is, de elfogadták tapasztaltabb sporttársunk magyarázatát, küllemre tényleg kardot formáztak ezek a halak. Egyik a másik után kéredzkedett ki a vízből, hamarosan több tucatnyi is vergődött a pupán. Szakácsaink már hozták is a deszkákat, késeket, vödröket, a zsákmány pucolásába fogtak. Nem volt az már horgászat, inkább halmészárszékre kezdett hasonlítani a fedélzet. Ívtak ezek a halak talán, vagy ki tudja, mitől éheztek meg ennyire, de egymásután haraptak rá a csalira, hogy azután nagyot csattanva landoljanak a fedélzeten. Embereink valósággal megrészegültek a zsákmány nagyságától, ahogy mondani szokás, csak töltöttek és lőttek, sokszor még le se ért a horog a fenékre, de már ott rángatózott a damil végén a következő áldozat. „Fehérnépeink”  könyörgőre fogták a dolgot, egyszerűen nem győzték a tempót, így egy- két ráérő ember is besegített, kést ragadva pikkelyezték, fejezték le, szabadították meg a belsőségektől a zsákmányt. Kezdte a dolog egy jó kedélyű cserkész-dzsembori képét ölteni.

Éjfélkor léptem szolgálatba, körbe jártam a hajót, megnéztem a horgonyt, tart e rendesen, de körjáratom végén mindig visszatértem a horgászok közé. Időnként a kezembe nyomtak egy-egy kézséget, míg gazdájuknak dolga akadt, így jómagam is gyarapítottam a kifogott halak számát. A jókedv az egekre csapott, mi sem volt természetes, hogy előkerültek a sörös palackok, viszkis üvegek. Kínálgattak, és szabad-e a szíves invitálásnak nemet mondani? Hát persze, hogy nem! A viszkit sörrel kísértem el, majd a sört viszkivel, attól függött, ki milyen palackot nyújtott felém. Egyre jobb kedvet hozott az ital, az időt sem figyeltem nagyon,  váratlanul érkezett meg a négy óra, akkor kocogtatta meg a vállam a váltótársam: lejárt a szolgálatom.

– Dehogy fejezem be a pecázást, amikor ilyen jó a kapás! – felkiáltással maradtam, fogtam tovább a halakat, s kortyolgattam az italokat. Másnap? Ugyan már! Mi történhet? Ki tudja, mikor kerül sor a kikötésre? Hat órára elfogytak a halak, amint a nap felbukott a horizont mögül, még pucolgattuk a maradékot, tisztába tettük a fedélzetet, lecipeltük a zsákmányt a mélyhűtőbe, és mint aki jól végezte a dolgát, nyugovóra tértem.

Igen ám, de az elfogyasztott italok bosszúért kiáltottak, nem kell szépíteni a dolgon, alaposan eláztam a horgászversenyen. S mi következik az elázás után? A gyakorlottabb italfogyasztók már tudják is a választ: bizony, a másnap! Délelőtt tizenegy tájban arra riadtam, hogy feldübörög a főgép, s a hajó ringásából arra következtettem, menetben vagyunk. Ezzel a felismeréssel együtt köszöntött rám a macskajaj is. Fejemben hét apró törpe küzdött hat székért, gyomrom görcsbe rándult, tartalma köztes állapotban leledzett: nem tudta eldönteni, hogy felfelé induljon, vagy csak úgy kavarogjon ott lent magában. És a szomjúság! Liternyi szódával indítottam, hogy azután kövesse még hasonló mennyiség. Remegtem, izzadtam és még tucatnyi szindrómát sorolhatnék föl, ami azt az állapotot jellemezte – de nem teszem. A végzet az ügyeletes matróz képében köszöntött rám, negyed tizenkettőkor könyörtelenül kopogott, ébresztett, s közölte, indulunk be, készüljek a kormányzásra. Én így …? De szólított a kötelesség, valahogy rendbe hoztam magam, a hideg zuhany némileg magamhoz térített, igaz, annyira nem, hogy ebédemet elköltsem, jobb volt nem zargatni a megviselt gyomrot. Így mentem föl hídra, vettem át a kormányt, az életbemaradásért küzdve. Ami következett, az maga volt a rémálom! Már a folyó torkolatában jártunk, a talán Duna szélességű vízen kellett hajómat a maga 150 méterével elkormányozni. Minden összeesküdött ellenem! Aki azon a folyón közlekedett, az mind ellenemre volt, kerülgettük a kisebb ladikokat, a nagyobb vitorlásokat, de géperejű hajókból is akadt jócskán. Ráadásul az a nyomorult folyó sem volt hajlandó egyenesen folyni, kisebb, nagyobb kanyarokat leírva nehezítette a dolgom. Józanon is embert próbáló feladat lett volna, de így … Pilótunk se állt feladata magaslatán, ki-be rohangált, néha egymásnak ellentmondó parancsokat harsogott ékes arab angolsággal, mígnem barbánk meg nem unta show-t, és odaszólt:

– Ezentúl rám figyeljen, azt tegye, amit mondok! – És én tettem, elátkozva azt a pillanatot, mikor az első korty viszki lecsúszott a torkomon. Persze a révkalauz sem hagyta annyiba a dolgot, időnként beleszólt az irányításba, csak hogy többfelé kelljen figyelnem, és ha barba nem írta felül, az ő utasításait követtem. Hogy a képet színesítse, feltűntek a folyón horgonyzó hajók is, a dagály beálltával össze-vissza fordulva zárták el az utat, hadd nehezítsék meg jobban a kormányzást. Vártam a két órát, a társamat, mint a messiást, aki kettőkor váltott le. Megkönnyebbült sóhajjal adtam át kormányt. Lelépcsőztem, összefutottam a bócmannal, aki rám nézett, megcsóválta a fejét – már híre járt az éjszakai horgászatnak. Mindent megértett pillanatok alatt, elővette jobbik énjét, pihenni küldött. Így hanyatlottam el a szófán kabinom hűvösében, mint a nap a drégeli rom felett. Talán ha félórát szenderegtem, mikor a fülembe harsogott egy hang az intercomon keresztül. „Szabadkormányos a hídra!” Szabadkormányos? Uramisten, az én vagyok! Mi a fene történhetett? Fent azután megtudtam. Kollégám kezdő volt, a feladat meghaladta erejét, s a pilót leváltatta, parancsnokommal egyetértésben. Állhattam vissza a kormány mögé, folytatódott a lázálom. Szlalomoztam a hajók között, kerülgettem a vitorlásokat, s közben a pokolba kívántam mindent, Shatt el Arabostól, viszkistől, pilótostól, barbástól. Mi jöhet még? Mert éreztem valami rosszat a levegőben. És az a rossz be is következett. „Nemsokára megérkezünk, maradjon, még, majd lecsúsztatja kikötőben a túlórát.” – szólt hozzám hajónk feje. Maradtam, engedve a „szíves” invitálásnak, azt mégsem mondhattam parancsnokunknak, hogy bocs, captain, de én olyan másnapos vagyok … Az a nemsokára hat óra tájékán következett be, addigra már csak az ösztön dolgozott bennem a túlélésért. Azután eljött a boldog pillanat, hajónk megfelelő helyre érkezett a horgonyzáshoz, hogy majd a reggeli dagállyal folytassa útját, és engem is elbocsájtottak a hídról. Belezuhantam az ágyamba, s csak aludtam, aludtam … egészen éjfélig, amikor újra szolgálatba nem szólított a kötelesség.

Hát így történt.  A viszkivel azóta sem békültem meg, ha kibontanak egy-egy palackot a közelemben, s megcsap az ital jellegzetes szaga, mindig ez a történet jut eszembe, 1975 májusából. (Igaz, manapság már nem sok viszkit szagolgatok …)

Barba = parancsnok

Captain = szintúgy parancsnok, vagy bánom is én, legyen kapitány.

Pilot = révkauz

Fehérnép = a konyhaszemélyzet hallgatott erre a szóra körünkben.

Kloszter = a raktárakat megvilágító, erős fényű lámpa, hosszú kötéllel, kábellel a könnyebb mozgatást elősegítendő.

Bócman = fedélzetmester, a matrózok főnöke.

Intercom = kommunikációs eszköz, hangszórója minden kabinban fellehető volt, a legénység nagy örömére.

Az aprótalpú bócman.

Kécza Sanyi sztorija:

    Sztorim alapját megtörtént eset adja. Nagyhajón játszódott, úgy hetvenes évek közepe táján. Új volt az a hajó, alig két éve bocsájtották vízre, de süheder kora sem akadályozta meg az álnok rozsdát, hogy elcsúfítsa az amúgy tetszetős kellemet. S mivel védekezik a matróz a nem kívánatos, vöröslő foltok ellen? Persze, hogy rozsdátlanítással, majd az azt követő festéssel! Ne bonyolódjunk bele e műveletek milyenségébe, sokat tudnék mesélni róluk, hisz jómagam is tevékeny részese voltam e műveleteknek, nem a kívülálló „okosságával” magyarázkodok.

   Történt, hogy az egyik nap jókora felületet sikerült megszabadítani a rozsdától, majd lefesteni a fedélzeten, haragos zöldben pompázott a járófelület. Estére madzagokkal határoltuk el a friss festést, megakadályozandó, hogy összejárják a még nedves zománcot. De haj, fáradozásunk hiábavaló volt, mert bizony reggelre kelve, csak ott éktelenkedtek a lábnyomok a fedélzeten, valaki az éj sötétjében orvul belerondított. Ott sorjáztak foltok, - még a bakancs talpának mintázata is kirajzolódott - és vezettek előre a hajóorrba. „Ki tette, ki tehette?” - zúdult fel a matróz társadalom. A vizsgálat megállapította, hogy azok a nyomok nem felnőtt emberhez méltók, kicsik, tehát kezdett megfogalmazódni a sötét gyanú … kis termetű volt az elkövető! És vajon ki volt az átlagosnál alacsonyabb? Nem mondom tovább, nem csigázom jobban az amúgy is kíváncsi olvasó idegeit Igen ő volt az! Hajónk anyja, fedélzetünk mestere, a matrózok életének megkeserítője … tehát a bócman! Ráleltek a perdöntő bizonyítékra: a folyosó padlatán is zöldelltek lábnyomok! És vajon hova vezették az embert azok a nyomok? Egy kabinajtóhoz. És mi állt annak a kabinnak az ajtaján, kis táblára felírva? Boatswain, s rögtön alatta azok számára, kik nem bírták az angol nyelvet, magyarul is: fedélzetmester. Mi történhetett az éjszaka sötétjében, ami ilyen méltatlan cselekedetre sarkallta? Apránként derült ki az igazság, Jusztícia nem könnyen emelte magasba mérlegét. Pista bátyánk – hogy nevén nevezzem a vétkest, és aki egészen addig a pillanatig nem hallgatott az aprótalpú névre, - nos, ő nem volt a szeszek ellensége. Vagy mit is beszélek, dehogy nem volt! Pusztította, ahol érte! Sok nagy csatát vívott már az alkoholok különböző fajtáival, hol győztesen hagyta el a porondot, hol vesztesen, de józanul soha. Azon az estén is a jól végzett munka örömével hanyatlott el kabinjában, - mely kabint a mellette lakók nemes egyszerűséggel csak borzlyuknak hívtak, mert a sörrel ellentétben emberünk a vizet nem kedvelte, mosdásra is csak jelképszerűen használta – tehát lepihent, gondosan a keze ügyébe igazítva a karton sört, hogy ne kelljen sokat fáradni, ha megszomjazik. És megszomjazott! És többször is megszomjazott! Pukkantak a sörös dobozok nyitói, egyik a másik után, kezdett kedvre derülni Pista bátyánk, a világ valahogy rózsaszínű ködbe burkolózott körülötte. De jaj, mi történt az idő múltával! Nyúlt a kartonba, de csak az üres dobozok csörgése hallatszott. Kutatott tovább, hiába tette, elfogyott az innivaló. Felkelt, feltúrta kabinját, de csak hasonlómód kiürült dogozok gurultak elő innen s onnan. Vészhelyzet állt elő: elfogyott az éltető nedű! De nem azért hajózott bócmanunk már több évtizede, hogy ne tudja a megoldást: ott az „M” készlet, a titkos tartalék, amit gondosan elrejtett, számítva a sanyarú időkre, vészhelyzet esetére. Ez most bekövetkezett! „Nem fogsz ki rajtam, barátocskám!” – dünnyöghette a kiürült sörös kartonnak, bakancsot húzott, indult az ősforrás felé. A depó a hajó orrában leledzett, a festékraktár egyik sötét zuga rejtette a nemes italt, így indult útnak az éjszaka sötétjében a hajóorr felé. Feledte már, milyen munkát adott embereinek, törölte agyából az elfogyasztott szesz, így szépen előre óvakodott. Még megállásra késztette a kihúzott madzag, átlépni magas lett volna, így alatta átbújva, a festékben ott hagyva támaszkodó tenyerei nyomát, haladt tovább. A részeg emberek biztonságával jutott előre a célhoz, nyitotta a páncél ajtót, lépte át a magas küszöböt, kapcsolta a villanyt. A fénysugár éles késként hasított a sötét éjbe, s keltette föl a hídon őrködők figyelmét. Volt tanú tehát, rögtön kettő is, az ügyeletes tiszt és az őrséges matróz. Bócmanunk a söröket meglelte, egyet gyorsan el is fogyasztott, kevesebbet kelljen cipelni hazafelé, majd útnak indult, újabb lábnyomokkal gazdagítva a fedélzetet. Vette a spárga akadályt, majd visszatért, vissza kabinjába a meglelt kinccsel. Így maradt az a néhány árulkodó lábnyom a folyósón, de ez is elkerülte figyelmét, mint oly sok más azon az estén.

   Reggelre kellve azután szembesült a szörnyű valóval: mit is tett ő? Mert bizony matrózai komor tekintettel méregették, mikor előkeveredett a reggelinél, de a lebaltázás ezúttal az első tiszt feladata volt, aki magához szólította a parancsnoki híd fenséges magasságába. Pista bátyánk szótlanul meredt a szépen zöldellő bakancsa orrára, mentséget nem talált, nem is találhatott, hisz hagyott maga után elég bizonyítékot. Visszatérve szótlanul kevergette teáját az étkezdében, pár mondattal eligazította a rá várakozó matrózokat, majd nagyot sóhajtva fogott raskétát, kaparta fel a felgyűrődött festéket, kente föl a foltos fedélzetre a matériát. Szótlan volt egész nap, törődött ember lett belőle, bár rossznyelvek szerint inkább a másnap volt az, mi hangulatát komorrá tette.

   De múltak a napok, szépült a fedélzet, emberünk rálelt régi énjére, felemelte a hangját, ha matrózait kellett rendre utasítani, s közben nem sejtette, hogy már új névvel gyarapították fiai az atyja által adományozottat: lett ő Pista bácsi, az aprótalpú bócman.

Némi magyarázat, nem tengerészeknek.

Boatswain, bócman – fedélzetmester

Raskéta – rozsdakaparó vas

Miért kell vigyázni a maláj lányokkal - Kécza Sanyi mesél...

Tengerkék mesék 1.

Labuánban történt, Malájziában, ha már ragaszkodunk a helyszín megjelöléséhez. Mert helyére kell tenni a dolgokat, mind időben, mind helyileg. Kis szigetecske Borneó partjai előtt – ennyi talán elegendő azoknak, akik most atlasz ragadnak, netán a Google keresőbe billentyűzik be a nevet.

Nagyhajóval jártam arrafelé, a hajó neve nem lényeges, nem könnyítem meg azok sorsát, akik szeretnék beazonosítani a szereplőket. Fülledt trópusi nappalok és éjszakák, - ezzel le is tudtam az időjárási körülmények taglalását. Bődületes meleg volt, a páráról nem is szólva, egy-egy levegővétellel több gőz került az ember tüdejébe, mint oxigén. Ilyen éghajlaton a fehér ember csak bágyadozik, a nappal csak kínszenvedés a még oly sokat kibíró tengerészeknek is. Az élet így tolódott át a napnyugta utáni időszakra, mikor tűntek elő a rejtett energiák egy-egy hűs fürdő után, hogy azután vágyat ébresszenek a már nem annyira csüggedt marinájókba. Vágyat az ismerkedésre, vágyat a helyi kocsmák kínálatára, s vágyat a helybéli szépnem képviselői iránt. Szerencsés esetben e két dolog nem is járt olyan messze egymástól, az italok ősforrása helyet adott a helybéli hölgykoszorú tengerészekre specializálódó egyedeinek is. Kicsik, ferde szeműek és barnák, görbelábúak és karcsúk, szerelem- és pénzéhesek – ők várták fiainkat a fentebb említett üzemegységekben. És nem hiába várták őket, mert estére kelve – tudom, tudom, reggelre szoktak kelni az emberek, de én mondtam, ezek a fiú a hajóról szándékoztak a partra lépni, nem hasonlíthatók a normális, szárazföldiekhez, így engedtessék meg nekem ez a képzavar.

Így indultak hát fiaink a szűk utcácskáknak a sötétben, ősforrást keresve szomjuk csillapítására. A sötét fontos momentum, nem szabad elsiklani felette, jelentős szereppel fog bírni a későbbiekben. Nem kellett messzire menni, a móló végén már ott sorakoztak a különböző becsületsüllyesztők, a kis piszkostól kezdve a kivilágított, diszkó hangulatú puccos bárokig. Az idősebbje lehorgonyzott a családiasabb hangulatú szesz kimérésekben, a műanyag asztalok mellé telepedve rendelték a söröket, hogy kellőképpen megvitassák a világ és a hajó eseményeit, akár egymás szavába vágva is, ahogy szaporodtak az asztallapján az üres üvegek. A fiatalabbja másfelé nézett, lányos helyeket kerestek, hol a konnektor orrú szépségek bájaiban gyönyörködhettek, reményében annak, hogy hamarosan készséges hölgyek is akadnak gerjedelmük csillapítására. Volt ilyen hely bőséggel, keresni nem kellett sokat, s hamarosan maláj tündérek társaságában múlatták az időt.

Jómagam az őrségezők keserű kenyerét ettem, a hajójáróhoz szólított a kötelesség, meg a szolgálati beosztás. Folyt a rakodás, sokat nem kellett tétlenkedni, akadt teendő bőséggel a hajó raktárai körül, a rakodó daruknál. Jócskán múlt már éjfél – nem említettem, hogy a kutyaőrséget mérte rám első tisztünk kénye-kedve –, lassan kezdtek előtünedezni a csatákba belefáradt kilátogatók.  Tántorogók és egyenes léptűek sorjáztak fel egymás után a járón, és lám, voltak, aki többedmagukkal jöttek, a helybéli hölgykoszorú tagjaival tértek haza. Bizony, megvalósulni látszott az éjszaka kellemessé tétele a kabinokban! Jöttek a lányok, rám villantották mind a negyven fogukat, kedvesen mosolyogtak, és már tűntek el boyfriendjük karján a folyóson. Pincérünk – aki utolsónak tért vissza az expedícióból – egy formás, szoknyás leányzót tuszkolt fel a lépcsőn. Szemrevaló volt teremtés, bájos műmosollyal orcáján, már amennyit a sötét engedett láttatni belőle. Még bátorítottam is étkeink felszolgálóját, mondván, ez a legjobb csaj, aki lábát tette a hajóra. „Tudom, öreg! Ez nem akármilyen buksza!” – hangzott az öntudatos válasz, s máris eltűntek az ajtó mögött.
    De jaj, mégis csak ez a hölgyike lett sok baj okozója! Mert negyedórányi szünet után – ami időtartam elegendőnek tűnt a barátkozás első lépéseinek megtételéhez – hangoskodás szűrődött ki a felépítményből. „Vajh mi történhetett?” – tettem föl magamnak a kérdést, és jó watchmanként benyitottam a felépítménybe. A zajok az alsó szintről jöttek, de miután a kiabálás, erősödött, nyilvánvalóvá vált, hogy a hangoskodók hamarosan feltűnnek a lépcsőn. Így is történt. Elől rohant fölfelé az imént megdicsért hölgyike, tűsarkú cipellőit kezében szorongatva, s miközben lépcsőzött fölfelé, kétségbe esetten hajtogatta, „why, why (Miért? Miért?)?”Mögötte haladt, kettesével véve a fokokat a dühtől eltorzult az arcú pincérünk, káromkodva, sűrűn használva magyar nyelv nyomdafestéket nem tűrő szavait. Még próbálkozott egy-két rúgással is, hogy gyorsabb haladásra késztesse az elől haladót, de ez kísérlet hamvába holt, betudva barátunk alkoholos befolyásoltságának, illetve a hölgy fürgeségének. Tehát a lányka kecsesen elsiklott mellettem, kiugrott a nyitott ajtón, és már csattogott is le a járón. Barátunk követni szándékozott, de visszafogtam. A „nőszemély” megállt a rakparton egy pillanatra, felvette topánkáit, megigazította zilált hajzatát, és malájul intézett hozzánk pár keresetlen szót, amit bizonyára jobb volt, hogy nem értettünk. Ott szuszogott mellettem a felszolgálás mestere, és kérdés nélkül ömlött belőle a szó: „A kurva anyját!” – indított, és még ez a fonéma a finomabbak közé tartozott. „A rohadt dög! Hogy döglött volna meg az anyjában!” – tette még hozzá,  s fordult önmarcangolóan maga felé: „Hogy’ lehettem ilyen marha!” S köpött hegyeseket, miközben a száját törölgette. Csillapítottam a feldúlt tengerészt, és végre, kérdésemre, kielégítő válasz kaptam: „Lent voltunk a kabinban, nagyokat smároltunk, tapiztam, alányúltam, és egy akkora farokba akadt a kezem, amikor belenyúltam a bugyijába, hogy egy csődörnek is becsületére vált volna!” „Aha – világosodtam meg – barátunk egy tökös csajt szedett fel az éjszaka sötétjében!” „És még fogdosott is, harapdálta számat, mogyorózott! Na, erre lekevertem egy pofont neki!” – s törölgette közben a száját újfent. Megelőzte a kérdésem, mikor a bárhelység félhomályára hivatkozott, ami látásában korlátozta. „Rám szállt, egész este ment a nyálcsere, fogdosott, és közben csak itta a sörömet!” – foglalta röviden össze az est történéseit. „Még táncoltam is vele!” – csillapodott kissé haragja. „Még jó, hogy a pénzt nem adtam oda előre!” – derített némi fényt a sötét történetre. Egy röpke kurva anyjával távozott, s hagyott magamra. Jókat derülve a történteken tértem vissza felállítási helyemre. De ezzel nem szakadt meg a cselekmény, mert kisvártatva ismét nyílt az ajtó, és a főzőemberünk lépett ki, hogy megossza velem titkát. Csöndes, nyugodt ember volt szakácsunk, a béketűrőbb fajtából, most mégis idegesnek tűnt. Ő is egy kurva anyjával indított, ami meglehetően szokatlannak tűnt szájából. És ő is ajkát törölgette, amit felül egy jókora bajusz ékített. „Mondd, mi történt? – szegeztem neki a kérdést, kíváncsian várva az újabb fejleményt. „Én is lent voltam a kabinjában – és itt megnevezte a pincérünket, akinek nevét én most nem tárnám a nyilvánosság elé – tetszett is a csaj, és amikor – következett ismét a pincérünk neve … kiment hugyozni, megállapodtam a bukszával, hogy majd átjön hozzám is. És persze smároltunk is”.  Egy újabb kurva anyjával zárta le a története. Még hozzátette, hogy ne szóljak senkinek, amit tekintve, hogy ételeink főzőjéről volt szó, meg is ígértem. Pincérünk esetében ez már felesleges lett volna, mert már fennhangon mesélte a bent a felriadóknak, mily csúfság esett meg vele az imént.

Így történt.

Szolgált ez az eset tanulságul a többieknek, akik a későbbiekben az ismerkedést egy alaposabb lábközi vizsgálattal kezdték, ha éppen hölgy társaságra vágytak ott, a messzi Malájziában.