Ahogy használható lett a VHF rádió a főnök felhívott minden illetékest, elmondott mindent szóban. Az ügynökséget persze érdekelte, miért nem írásban küldi a jelentést.
Na, azt nem akarom részletezni, hogy kifakadt ekkor, mert ugye a vadonat új Inmarsat C készülék nem üzemelt.
– Akkor hívja fel azokat, akik beszerelték, és kérdezze meg, hogyan kell használni! – mondta mérgesen a pasas.
Ilyet nem nagyon szabad mondani Alinak, mert nagyon kényes arra, hogy szakmailag minden rendben legyen a hajón.
– Mi mindent megtettünk, a készülék nem jó!
– Oké, majd Isztambulba küldünk egy szakértőt, aki két óra alatt helyre tesz mindent! Addig küldje szóban a napi jelentéseit.
Ennyiben maradtunk. Innentől kezdve nem volt semmi különösebb, ami az idegeket borzolta volna. Ugyanis a hajón minden „rendben” volt… Arról pedig nem mi tehettünk, hogy az időjárás nagyjából három nap alatt csendesedett le annyira, hogy elindulhattunk Milosz takarásából. Szépen felhajóztunk az Égei-tengeren, bementünk a Dardanellákba. Itt mindig szeretek hajózni. Canakkale után (ha délről jövünk, mint most), van egy derékszögű kanyar, ráadásul itt a legszűkebb a hajózó út. De előtte nagyon szép a város, a szív alakú vár, ahova az egyik szultán életfogytiglan bezárta az egyik feleségét, akinek megígérte, hogy amíg él, a szívébe lesz zárva... szavatartó volt.
Felértünk a Márvány-tengerre. Itt kezdett kissé gyanús lenni a helyzet. Elég erős szél fújt, ami, ahogyan közeledtünk Isztambulhoz egyre erősebb lett! Oly annyira, hogy mire megérkeztünk, és bejelentkeztünk, a szorost ellenőrző forgalomirányítás csak ennyit mondott:
– Captain, dobjanak horgonyt, a forgalmat vihar miatt felfüggesztettük. Ha a Fekete-tengeren megjavul az idő, akkor indulhatnak.
Nem volt ellenemre, hogy itt, a szultánok városa biztonságos szélárnyékában várakozzunk, hiszen még itt, a partközelben is olyan erős volt az északi szél, hogy csak úgy „porzott” a víz! És ami a gyönyörű, hogy ebben a hülye erős és hideg szélben vitorlásverseny nézői lehettünk, az egyik forduló bójája nagyjából harminc méterre volt tőlünk.
Itt összeszedtünk még további kétnapnyi késést. November 23-án délután indulhattunk tovább. Persze a beígért Inmarsat C javítás elmaradt. Reggelre kiértünk a Boszporusz biztonságos takarásából, és megkezdtük „harcunkat az elemekkel”. Ezek az elemek egy hajóról nézve, legfeljebb elemecskék voltak, de ez egy – már kezdett látszani – elátkozott hajó volt. A döghullámok egy hajónak nem jelenthettek volna gondot, a többiek mentek is, szépen bólogattak, de haladtak.
Mi nem!
Minket más fából faragtak. Az alapvető gond, hogy a ballaszttankok fele használhatatlan, és üresen ez kész tragédia, mert nincs megfelelő merülésünk. Mi történik ilyenkor, amikor üres, és szembe kell venni a hullámokat? Nos, a hajó ha felmegy egy hullámhegyre, akkor az orra ugyebár felemelkedik. És megy felfelé, szépen, a következő hullámhegy, ha a hullámok rövidek, meg jön alá. És a Fekete-tenger pont erről híres: mivel sekély tenger, nem tudnak hosszú hullámok (szinusz hullámok) kialakulni, a két hullámhegy távolsága igen rövid.
Tehát ott tartunk, hogy a hajó orra kiemelkedik, a test átbillen, és ilyenkor az orr, szinte lezuhan. Igen ám, de ott a következő hullámhegy már alatta, amibe belevág. Ilyenkor fröccsen a víz, a mérges hullám elborítja az árbócot is, beteríti a felépítményt. De ez lenne kisebbik baj. De a hajó ilyenkor egy pillanatra megáll, mint az ökölvívó feje, amikor beleszalad a nag ütésbe. Neki az agya lötykölődik össze, a hajón meg elindul minden, ami nincs lerögzítve. Potyog minden a polcról, az asztalról, a szakács megpróbálja elkapni a levest a levegőben, az összes lekvár egy kupacban, a sarokban, a kövön…
Szóval ezt a barba nem vállalta.
Azt az egyet tette, amivel ilyenkor ki lehet „cselezni” a hullámokat. Elkezdtünk „krajcolni”. A vitorlázók tudják, mit jelent. Ők a szelet, mi a hullámokat vesszük előlről, félpofára. Így is haladunk előre, csak ugye nem egyenesen. Megy a hajó egy órát cikkben (45 fokkal eltérve a kijelölt útiránytól), majd csinál egy derékszögű fordulót, és cakkba vált. Ki lehet számolni, hogy ezzel sebességünk a cél felé felére csökken. Így az egy napos út kettőre növekszik, de ehhez hozzá kell venni, hogy nem lehet teljes sebességgel haladni. Szóval majdnem három napunkba került, amíg elértük a sulinai Dunaágat.
Amikor már látjuk a világítótornyot, a tengerész fellélegzik. Odáig már kibírjuk… És, valóban. Kibírtuk.
Hamarosan beszállt a révkalauz. A deltában már nyugi van, az ember csak nézelődik, miután megvívta a csatáját a révkalauzzal.
– Chief, mehetünk teljes sebességgel.
– Azzal megyünk…
– De hát csak nyolc csomó… azt jelentették, hogy tíz és felet tud a hajó!
– Lejtmenetben, hátszéllel. De most a vízfolyás ellen megyünk, és mivel ez a legénység első útja ezzel a hajóval, még nem ismerjük a viselkedését.
A révkalauz nem szólt semmit, tudomásul vette.
– Mikorra érhetünk Brailába?
– Holnap este, talán…
Hát, lehet, hogy igaza van. Nem egy kimondott speed boat vagyunk.
– Nem vállalom az éjszakai hajózást megukkal.
– Igaza van! – mi mást mondhattam volna?
És ehhez még jött a hab a tortán, de ez legalább nem késleltetett, hogy egy orosz hajó, a M/V Rostock (ha jól emlékszem a nevére) a Sulinai-Dunaág bejáratánál elsüllyedt, és pontosan keresztbe fordult, hogy eltorlaszolja a hajózó utat. Csak egy irányban lehetett elmenni mellette, váltakozó irányban. Azt jó tudni az áramlástani tanulmányainkból, hogy a szűk hajózó útban (csőszűkületben) a folyadék sebessége megnő, a nyomása lecsökken, tehát átmenni rajta minél nagyobb sebességgel a biztonságos. Na, nekünk sok mindenünk volt, de ez pillanatnyilag nem. A révkalauz is megizzadt, meg a barba is.
Valahol Réni alatt megvackoltunk. Ledobtuk a horgonyt, a révkalauz elment pihenni, mi meg adtuk a horgonyőrséget. Ez is nyugis dolog, mert semmi nem történik, csak telik az idő. Lehet olvasni, időnként körülnézni, vagy térképjavítani (második tiszt dolga).
Reggel hatkor felcihelődtünk, és tovább hajóztunk. Délután kikötöttünk Brailában. Ekkor december elseje volt, amikorra a hajóbérlő már Rotterdamban akart lenni.
Egy biztos, ezzel a hajóval ki tudja, mikor érünk le Szingapúrba? És ki tudja, mikor haza? Karácsony? Szilveszter? Röhej! Talán húsvétra… ha minden jól megy. Ez volt akkor a hajón a napi humor forrása.
És ahol humor van, ott baj nincs. A legénység addigra összerázódott. Én szokás szerint jó viszonyba kerültem a szakáccsal, aki számomra vigasz volt mindig, lévén jó tíz-tizenöt kilóval súlyosabb egyéniség. Egyidősek voltunk, 47 évesek, és neki már három unokája mondta, hogy: nagypapa! Teljesen elhűltem. Na, számomra ez még odébb van!
A kajával – legalább is most így emlékszem –, nem volt baj. Annál több a konyhai szerszámokkal, késekkel, ez is állandóan a humor forrása volt. Az biztos, hogy a századelőn használt hajók konyhája sokkal modernebb lehetett, mint a miénk. Hiszen még a tűzhelyen is kellett az elektrikusnak varázsolni, hogy használható legyen. Azt a mai napig nem tudtuk kideríteni, hogy a tűzhelynek miért volt 5 foknyi lejtése, hátrafelé…
Legyen az a talány feladva rejtvénynek, aki tudja a megfejtést, az kap egy jutalomutat a Pancon 3 fedélzetén!
Folytatása következik
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése