Pelyhecske - Béla kaftán sztorizik (2)

Igaz tengerész történet 2.

Pelyhecske.

Ezek a kisebb történetek velem estek meg, még az első hajómon. Jobban mondva a történetek Pelyhecskéről szólnak. Emlékszem rájuk a mai napig, ahogy emlékszem Pelyhecskére is.

Pelyhecske kormányos matróz volt. Nevét csekély termetéről kapta. Túl volt a 100 kilón és a 2 méteren, hatalmas kezekkel, félelmetes erővel. Ehhez mérhetetlen türelem és jóindulat párosult. Tőle tanultam meg dobót dobni, piombálni, a matrózmunka fogásait. A tisztek is respektálták, tartottak tőle, pedig nem volt rá okuk. Igaz, elég volt a hangját felemelnie, már az is mérhetetlen respektet szerzett neki. soha, senki nem szólította a nevén, mindenki, még a parancsnok is Pelyhecskének hívta.

Erejéről csak annyit, hogy valami orosz rakodómunkás nem akarta csinálni, amire kérve lett. Pelyhecske fogta a húzócsavarok megfeszítésére használt, betonvasat, és minden erőlködés nélkül meghajlította. Nem szimplán, hanem egy hurkot hajlítva a vasba. Lett tekintélye, a rakodás körül meg mindjárt rend.

Az első kis sztori a nevével kapcsolatos. valamelyik tiszt felesége a hajón utazott. Éppen a Boszporuszon hajóztunk keresztül, a személyzet nagy része a kanizsela (Pista Bácsi! Így kell írni? :D Nem két l-el: kanizsella :D) alatt álldogált, köztük a hölgy is, Pelyhecske is. Pelyhecske nekem mutogatta Isztambul nevezetességeit, amikor a minket hallgató hölgy hozzá fordult és megszólította:

- Mondja csak, Lepke Úr, honnan ismeri ilyen jól ezt a várost?

A második tiszt, aki Pelyhecske ballján álldogált, szó szerint sikkantott és ugrott egyet, majd bemenekült a hajóirodába röhögni. A személyzet többi tagja nem volt ennyire udvarias, harsány, percekig röhögtünk. Onnantól kezdve, időnként mi is Lepke Úrnak szólítottuk.

*

A második történet Bombayben (Mumbai) esett meg. Egy hónapig rakodtunk India nem éppen gyöngyszemnek nevezhető városában. Ez az én véleményem, nem tetszett India. Rengeteget jártam ki a városba, nézelődni, mivel a tisztjelölti fizetésem másra nem igazán volt elég. Azért szerettem volna valami emléket hazavinni, ki is néztem magamnak egy boltban faragott állatfigurákat. Nem egyet, hanem egy egész készletet, ami elefántokat ábrázolt, apró kis szobrocskák voltak. A bolt arab tulajdonosa – a jó ég tudja, miként került Indiába – darabonként akarta eladni a szobrokat, én viszont az egészért nem voltam hajlandó többet fizetni, mint 15 dollár. Rutinom nagyon nem volt az alkudozásban, az arab meg látta, hogy nagyon szeretném a szobrokat, nem akart annyit engedni az árból, hogy nekem megérje. Pedig többször is visszamentem a boltba, alkudozni, és tudtam, hogy kollégáim hasonló szobrokért mennyit fizettek, az általam kínált ár igen tisztességes volt. Pelyhecske látta logó orromat, megkérdezte, mi a bajom, majd kijelentette, holnap együtt megyünk vásárolni, és meglesznek a szobrok.

Másnap munka után együtt léptünk be az arabboltjába. Pelyhecske már előre elkérte tőlem a vásárlásra szánt pénzt, s a lelkemre kötötte, meg se szólaljak. A boltban csak rámutattam a faragásokra, Pelyhecske meggusztálta őket, majd kijelentette, ezekért 10 dezső is elég lesz, és odafordult a vigyorgó arabhoz:

– Szervusz, Ali! How much?– mutatott a szobrokra.

­ 30 dollars, mister – válaszolta az arab.

Pelyhecske csettintet egyet a nyelvével, összefogta és a kezembe adta a szobrokat.

– Too much, Ali.

– Oké, mister, 25 dollars – vigyorgott továbbra is az arab és kinyújtotta a kezét a pénzért, látván, ebből bolt lesz.

Pelyhecske ingatta a fejét, a zsebébe nyúlt a pénzért, kivett egy 10 dolláros bankót, és az arab kezébe csapta.

– Ennyi, Ali. Na, minden jót – ezzel megfordult és kituszkolt a boltból.

Alapvető szabály, ha az áru a vevőnél, a pénz az eladónál van, az üzlet megköttetett. Persze nem teljesen ilyen formában, de Pelyhecske rövidre zárta a tárgyalást. Hozzáteszem, a kollégák sokkal szebb és nagyobb faragásokat vásároltak, közel hasonló áron, tehát az eladó nem lett átverve. Az arab másodpercekig állt, döbbenten, mire utánunk rohant, ordítozva, a pénzt lobogtatva, mi már jóval odébb, az utcán jártunk. Én megrémültem, mi van, ha ránk uszítja az utca népét? Esetleg megvádol minket, hogy loptunk? Felesleges volt aggódnom, az arabot ugyan megbámulták, de senki nem foglalkozott velünk, még a többi bolt tulajdonosai sem. Persze Ali utolért minket, és belekapaszkodott Pelyhecskébe, aki jóindulatúan lenézett rá, mert a fickó úgy nagyjából a mellkasáig ért. Lefejtette magáról az arab kezét, majd a gallérjánál fogva megemelte, és békésen így szólt.

– Te, Ali. Megkaptad a pénzed. Amíg meg itt rikoltozol, addig kipakolják a boltodat.

Mindezt magyarul, ahogy a két angol mondaton kívül minden szó magyarul hangzott el. Kétlem, hogy arab barátunk beszélt volna magyarul, de valahogy megértette a dolgot, mert a fejéhez kapva, kiabálva szaladt vissza a boltjába. Én pedig boldogan tértem vissza a hajóra a vásárfiával.

Még annyi tartozik a történethez, hogy pár nap múlva visszamentem a boltba, mivel némi extra pénzhez jutottunk, és úgy gondoltam, hogy még veszek valamit. Az arab mosolyogva fogadott, és jó 20 percnyi alkudozás után megvettem a kinézett ládikót, és annyit fizettem érte, amennyit rászántam. Pelyhecske szerint ugyan kissé drágán vettem, de tény, semmi gondom nem volt Alival, mosolyogva fogadott és alkudozott velem.

Nem tudom, hogy mi van Pelyhecskével, merre vetette az élet. De ezekre a történetekre, és még jó párra emlékezni fogok.