Amikor a Jézuska gyertyagyújtás előtt érkezett

SZERETETTEL MINDENKINEK 2010 KARÁCSONYÁRA SEAFALCONTÓL

Amikor az embernek van egy nála tizenegy évvel kisebb testvére, sokszor „apának”, de legalább is valamiféle nevelőnek képzeli magát mellette. Így, aztán amikor az öcsém elkezdte az általános iskolát, én már arra gondoltam, hogy év végén meglesz az érettségim, azaz kész felnőtt leszek már. S azt hiszem, sokat segítettem is édesanyánknak a kisöcsém pátyolgatásában (mert a nevelés az ő dolga volt). Egyszer azonban én is szükségét éreztem annak, hogy beleszóljak a „fejlődésébe”.

December 24.-e volt. Otthon nagy volt a sütés-főzés, a felső tagozatos húgom besegített az ételek készítésébe, de mi „férfiak” leginkább csak láb alatt voltunk. Ha nem kellett vizet húzni a kerekes kúton, fát hozni a csikótűzhely alatti ládába, hogy ébren tartsuk a lángokat a lábasok, fazekak alatt akkor nehéz volt olyan helyet találni a konyhában, ahol nyugodtan lehettünk volna.

Én tudtam, hogy nem szabad bemenni az utcai szobába, és azt is, hogy miért nem, de az öcsém bizony kis buta volt, fogalma se volt róla. Ő csak egyszerűen szót fogadott.

– Nem szabad bemenni, mert ha megzavarod a Jézuskát, akkor lehet, hogy nem tudja betenni a karácsonyfát! – mondta édesanya. És az öcsém kerekre nyitott szemekkel ragyogott, az arcára kiült az egy évnyi várakozás, az ártatlanság izgalma, és szót fogadott. Nem ment még a szoba közelébe se. Ha valaki az ajtó felé merészkedett, még rá is szólt:

– Nehogy bemenj, mert megzavarod az angyalokat!

Persze hiába is ment volna kukucskálni, ha egyszer a kis üvegablakokra belülről pokrócot akasztottunk. A hátsó szobában volt még leginkább hely, de ott meg a sütemények voltak az urak, elfoglaltak minden helyet, asztalt, székeket, ágyat, akkoriban édesanya nyolc, de volt hogy tízfélét is sütött.

Így aztán megváltás volt, amikor beszólt a szobába:

– Menjetek el a boltba, felírtam, hogy mit kell hozni, de siessetek, mert kettőkor bezár.

Siettünk. Elmentünk, a boltba szokás szerint sokan voltak, de hamar sorra kerültünk, mindenki sietett, úgy látszik ilyenkor a késői vásárló csak egy-két dologért szaladt le, akárcsak mi, az igazi bevásárlásokat már korábban elintézték.

Hazafelé bandukoltunk, amikor nem tudom, mi tört rám, nyilván valamiféle „tizennyolc éves férfiúi felelősség”, amikor is úgy döntöttem, hogy ez nem helyes. Elvégre az öcsém nem holmi buta kölyök, értelmes srác, már iskolás, hát nem hiheti azt, hogy az ablakon keresztül a Jézuska beteszi a karácsonyfát, hanem itt az ideje, hogy megtudja az igazságot.

És én bizony elmeséltem. Leromboltam egy álomvilágot.

Mindent. Azt már elfelejtettem, hogy én is hasonlóan lelkesedtem, nem voltam más, mint a kisöcsém.

Hogy a Jézuska csak mese, a karácsonyfát is látta már a fáskamrában.

– Igen, de azt már elvitte a Jézuska, hogy feldíszítse az angyalokkal… – vetette közbe az öcsém, hogy lássam, nem buta, tudatlan gyerek. – Tudom, mert délelőtt kerestem a fáskamrában, és nincs ott.

– Nem, azt édesanya most díszíti, reggel én állítottam be a szobába, utána elfüggönyöztük az ajtót, hogy ne lásd, hogy bent van már. És az ajándékokat se az angyalok teszik alá. Mindenki megajándékozza a másikat. Édesanya minket, én is vettem neki, és a testvéreimnek is…

– Nekem is? – kérdezte az öcsém, de láttam rajta, nem igen hiszi az igazat.

– Hát persze, hogy neked is.

– Mit vettél? – kérdezett rá rögtön.

– Nem mondom meg, hadd legyen meglepetés. A karácsonyban az a szép, hogy mindenki várja, hogy mit kap a másiktól. Megvesszük hetekkel előbb az ajándékot, és mindenki dugdossa a sajátját, nehogy a másik rátaláljon. És a te ajándékodat édesanya majd a karácsonyfa alá teszi, és majd azt is megkapja mindenki.

– Azt sajnos nem tudja odatenni. Amikor kértem, adja vissza, mert ki akarok javítani valamit, azt mondta, hogy már nem lehet, az angyalok tegnap elvitték. Tudod, hogy kitettük az asztalra előző este. És mire reggel felkeltem, nem volt ott. Hát persze. Úgy van, ahogy édesanya mondta. Jött az angyal éjszaka, és elvitte, és majd a Jézuska a karácsonyfa alá teszi. Meglátod!

– Dehogy is! Azt nem az angyalok vitték el, hanem édesanya tette valahova el.

– De hogyan tehette volna el, ha egyszer már elvitte az angyal? És édesanya nem szokott hazudni.

Hát erre az érvre nem tudtam mit felelni. Mert egy édesanya valóban nem szokott hazudni, ezt tizennyolc éves fejjel épp oly jól tudtam, mint az éppen hét éves múlt öcsém.

Szótlanul lépkedtünk egymás mellett. Volt min gondolkodni. Ha jól emlékszem, mielőtt hazaértünk volna, valami olyasmit mondtam, hogy jó lenne, ha erről most nem beszélne senkinek, amit tud, az legyen kettőnk titka. Ebbe készségesen beleegyezett.

Hazaértünk.

– Édesanya! A bátyus azt mondta, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza, hanem te díszíted fel, és teszed alá az ajándékokat! – volt az első kérdése az öcsémnek.

Nem nagyon mertem édesanyára nézni, így aztán csak hallottam, amint valahonnan messziről, döbbenten kérdezi:

– Te elmondtad neki?

– Hát… igen… – válaszoltam, és már egyáltalán nem voltam biztos, hogy helyesen döntött a mindentudó, tizennyolc éves egóm.

Nem kaptam szidást, pedig reméltem.

Nem kaptam szemrehányást se, pedig éreztem, megérdemeltem.

Édesanya csendesen megtörölte a szemét, és folytatta a munkáját. Öcsém valamivel elfoglalta magát, a húgom is, én pedig nagyon készségesen ajánlkoztam:

– Megyek, feldíszítem a fát – mondtam, mert kilestem, hogy még úgy áll, ahogyan reggel betettem.

Választ nem kaptam, csak egy bólintást.

Besomfordáltam a szobába, kihasználva egy pillanatot, amikor az öcsém nem téblábolt a konyhában. Talán sokkal gondosabban díszítettem, mint előző évben. Akkurátusan kinéztem minden dísz helyét, a szaloncukrokat párosával, szépen szimmetrikusan akasztottam az ágakra. Biztosan eltöltöttem két órát a karácsonyfa elkészítésével, de megérte. Szép lett. A fa szokás szerint a plafonig ért, bár ennek beszerzése az alacsony mennyezetű falusi házat nézve nem jelentett különösebb gondot.

Előhalásztam a szekrény mélyéről az ajándékaimat, és a letettem a frissen meszelt döngöltvályog padlóra. Édesanya benyitott:

– Kész vagy már? Meg kéne gyújtani a gyertyákat is.

Ez azt jelentette, hogy jöhet a Jézuska.

De vajon jön-e? Hoz-e szeretet, mind eddig minden karácsonykor? Úgy emlékszem, szomorúan gyújtottam meg a gyertyákat, és ha lehetett volna, akkor mindent, de mindent visszaszívtam volna. De a kimondott szó elhangzott, a kisöcsém felvilágosíttatott. Itt már nincs mese, mindent tud. Vajon tud-e így is örülni a fának? Vajon ugyanolyan csillogó szemmel lesi-e az ajándékokat, mint tavaly ilyenkor? Hamarosan megtudom.

Kimentem.

A konyhában már rend volt. A húgom ünneplőben, az öcsém szintén. Göndör, szőke fürtjei valahogy megzabolázva, megnedvesítve fénylettek. Édesanya kezet mosott, már ő is átöltözött.

És ekkor megjött a Jézuska.

Éreztem, hogy itt van.

Megérintette a szívünket.

S a hétéves kisöcsém megszólalt: – Édesanya, ugye mégiscsak a Jézuska hozza a karácsonyfát? Ugye az angyalok segítenek neki betenni a szobába? Ugye? És ő adja az ajándékot is, ugye, édesanya? Ugye?

A kesernyés, szomorkás, de vidámságot mutató arc hirtelen egy csapásra megváltozott. Édesanya szeme felcsillant. Megsimogatta a szőke buksit.

– Te, mit gondolsz kisfiam? – kérdezte.

A válaszra nem maradt idő, mert megszólalt a karácsonyi csengettyű. Lehet, hogy édesanya háta mögött, lehet, hogy a húgom rejtette a matrózszoknyája mögé, de szerintem a Jézuska botlott meg a fában, a szobában.

Az öcsém hirtelen megmerevedett, de aztán, mint akit puskából lőttek ki rohant ajtót nyitni, majd elesett a nagy igyekezetében. A kilincs kattant, az ajtó kitárult. Odabentről békés karácsony illata áradt: a fenyő erdőszaga, a csillagszóró és a viaszgyertya füstje. S az imbolygó gyertyafény, az ágak végén bólogató csillagszóró szikrái megvilágították a göndör, szőke hajat, és a magasztos kis pofit.

– Megjött… – mondta nagy áhítattal. – Ugye, hogy megjött! – Nem mondta, hogy ki, de nem is volt rá szükség.

Édesanyám és én tudtuk, hogy nem akkor jött meg.

Ezen a karácsonyon kivételesen gyertyagyújtás előtt érkezett.

*

Hozzánk mindig a Jézuska hozta, hozza a karácsonyfát, az ajándékokat. Mind a mai napig így van. Hiba nőttek fel a fiaim, a karácsony szertartása és légköre nem változott. Tudunk, amit tudunk, a feleségem és én, meg a fiaim is, de amikor az immár huszonkilenc és huszonhárom éves férfiak feldíszítik a fát, aláteszik az ajándékaikat, kijönnek a szobából, és átadják nekünk a terepet. Mi fejezzük be a feleségemmel az ajándékok elhelyezést.

Ők kint türelmesen várakoznak.

– Hadd legyen meglepetés, hogy mit hoz a Jézuska! – mondják minden szenteste.