Mégis kertészkedtem

Hiába olyan olyan az idő, hogy Bálint gazda azt írta a hírlevelében, hogy: "a növények becsapva érzik magukat...", mégis kerti munkával töltöttem a délutánt.
Eddig a palántáimat az ablakpárkányon neveltem, de ez nem sokáig tartható állapot. Ha ablakot akarunk nyitni, akkor az igen komplikált feladat, no meg a palánták állandó forgatása is szükséges. Aztán ha az ember elhatározza, hogy az idén nem vesz palántát... akkor bizony sok-sok ablak kellene hozzá.
Úgy esett, hogy az egyik kedves ismerősünk a faluban felajánlotta, hogy az ablakból települjek át a melegházába. Ő nagyban foglalkozik virággal meg efféle. Nem kellett nagyon noszogatni, Gyorsan elültettem a szükségesnek ítélt magokat, és átvittem.

Ez azért is nagyszerű megoldás, mert állandó gondom volt, ha Pesten tanítok, akkor abban a hat napban mi történik a konyhakertbe szánt növénykéimmel. Az mégse elég nekik, ha Pestről agykontroll útján megüzenem nekik, hogy szeretem őket, a víznek valahogyan jobban tudnak örülni.
Ezek a gondok már átmentek múlt időbe!
Szóval azt mondja az irka, hogy a sűrűn vetett magokat kikelés és némi erősödés után pikírozni kell, hogy ilyen rettentő szakszerű legyek, ami tűzdelést illeti. A befőzni való paradicsomom - egy cserépben - már szép nagy volt, ezért azt már át kellett ültetnem.
Közben Csilla, a kertész, tanított: nem baj, ha a paradicsom gyökere visszahajlik, jó mélyen kell az átültetést megcsinálni, egészen az alsó sziklevélig be kell tenni a földbe, mert a paradicsom a földbe került szárán is nevel gyökérzetet, így a palántáé erős lesz, amikor ki fogom ültetni.

A munka öröm.
Azt látni, hogy ahogyan a kis palánták sorakoznak a kis műanyag cserepekben. Látom a kertem, hogy piroslanak majd rajta a hatalmas paradicsomok... Csak a paprikáim... nem tudom, miért nem kelt ki szinte egy sem! Se a cseresznyepaprikám, se a fűszerpaprika, se a tölteni való F11-es, se a chilim. Csak a macskapöcse, de abból legalább annyi van, hogy erős paprikából nem lesz hiány jövőre sem.
Most más dolog van. De vasárnap, új magokat ültetek rájuk, és lesz késői palántám.
Nem sietek. Már megtanultam, hiába árulnak a piacon gyönyörű, hatalmas palántákat április elején, csak májusban teszem ki, a fagyok után, és az pontosan akkor fog teremni, mint a 200 forintos, drágán vásárolt paradicsompalánta.
Azt a földet, amiben eddig nevelkedtek a növények összegyűjtöm, és megy majd a kertbe, vagy a muskátlik átültetésére használjuk, de a palántafölddel nem kevertem össze, mert fennáll a fertőzés veszélye.

Nem kéne felmondani a meteorológusoknak, és olyant szerezni, aki jó időt tud mondani?

A tavaszi munkák (helyett)...

Azt hittem, hogy mostanra már arról számolhatok be, hogy mi mindent ültettem el a kertben, de csak olyan képeket tudok mutatni, hogy:

Egy hete is még majdnem derékig ért a hó az udvaron, nem tudtunk átmenni a kertbe.

Aztán négy napja jött egy kis ónos eső, az örökzöldek leveleire rátelepedett, és majd a földig húzta szegényeket.

Ez viszont nem csak káros a növényekre, de a szemnek szép is tud lenni.

Húsvét vasárnap reggelre az autóm nemhogy bejöhetett volna az udvarra, hanem kapott még egy "kezet"... Aztán Húsvét hétfőre a helyzet megváltozott, akkor így esett a hó:

De én nem vesztem el az optimizmusomat, és bízom benne, hogy hamarost olyan lesz az idő, mint volt március első napjaiban, amikor ez a kis mókus előjött:

Megúsztam a hófúvást...

Hát, elmondhatom, hogy szerencsém van. Március 14-én (tegnap) délben indultunk Pestről. A szokásos út másfél óra.
Bicskénél jártunk, amikor elkezdett esni, majd Felcsút környékén átváltott télire, és havazott már. Mire Csákvárra értünk, hófúvás, jeges út, a tél legkegyetlenebb időjárása fogadott.
Menni kellett, nincs mese. Szerencsére előttünk egy furgon ment, legalább negyvennel repesztett, rátapadtam a két vörös lámpára, és azt követtem. Nem jártam úgy, mint a viccben:

Felhőszakadásban megy az autós, rátapad az előtte haladó hátsó lámpáira. Egyszer csak az megáll. A vezető ideges lesz, kiszáll, és megkérdi: - Miért nem megy tovább?

- Hát mert én már a garázsban vagyok... 

Igaz, egyszer megcsúszott a furgon egy kanyarban, nekem fékeznem kellett, de a szembejövő autó is tudott lassítani, megúsztuk.
A szél fütyölt békésen...
 Azt hittük a 81-es úton Mór felé jobb lesz. Annyival volt jobb, hogy nagy forgalom volt mindkét irányban, de 40 km/h-s sebességgel haladt a konvoj.
Bakonysárkány előtt két kilométerrel megállt a kilométernél hosszabb sor, és álltunk. Vártunk.
A szél fütyölt békésen...
Aztán megindultunk, majd megálltunk 42 méter araszolás után.
A szél fütyölt békésen...

Aztán megindultunk, majd megálltunk 93 méter araszolás után.
A szél fütyölt békésen...

Aztán megindultunk, majd megálltunk 115 méter araszolás után.
A szél fütyölt békésen...
Aztán jött a nagy megönnyebbülés: kikerülhettük a pótkocsis kamiont, amelyik nem tudott az alig kaptatón felmenni a jeges úton. Végre Bakonysárkány. Befordultunk, otthagytuk a 81-est, innen már haza megyünk!
Egészen addig, amíg a dombtetőre nem értünk. Ott úgy fújt a hó a süvöltő szélben, hogy nem lehetett semmit se látni! Csak az út két oldalán levő fákat sejtettem, előttem vagy 50 méterre. Aztán amikor a levegő kitisztult már benne voltam a hótorlaszban!
Hogy a jó rossebb egye meg!!! Most mi lesz? Lelki szemeim előtt láttam magam két nap múlva is ott ücsörögni a kocsiban... De a Jóisten nem így gondolta.
Jöttek a jó emberek, akik segítettek. Előbb a házaspár, akiktől a tejet hozzuk. Hiába volt a jó akarat, kézzel nem lehet havat lapátolni. Legalább az asszonykámat hazavitték.
- Pista bácsi visszajövünk lapáttal! - biztattak.

De nem kellett, mert szinte azonnal ott volt egy ismerős falubeli a kis teherautójával. Neki volt lapátja. neki álltam kilapátolni a havat a kocsi elején. Akkor jöttem rá, hogy miért veszélyes nekimenni a hóbuckának: a kocsi ráfut a hóra, lendületből felcsúszik rá, összetömöríti a havat maga alatt, az első kerekek szinte a levegőben vannak, de annyi biztos, hogy nem tudnak dolgozni.

Persze a lapátolás jó volt, de még nem az igazi. Aztán hamarosan jött a munkásbusz Mórról, és jöttek az erős férfiak, akik nekiveselkedtek, és kitoltak a nagy hóból, innen már haza tudtam menni. 

A kocsibejáróba nem tudtam beállni, de később ellapátoltam a havat, annyira, hogy beállva ne lógjak ki az utcára. Ekkor már öt óra volt. Most így néz ki a kocsim:

Na, meg a sufni belül:

Hogy a házról hátul ne is beszéljünk, a konyha ablaka éppen kilátszik!

A udvaron van egy deréknyi magas hóhegygerinc (a fa törzsén látható), utána majdnem tiszta a terep, és a szomszéd háza befúva...

Hogyan (nem) láttam Los Angelest? - Kécza Sanyi sztorija

1993 kora őszén jutottam el Los Angelesbe … bár ez a megállapítás így pontatlan, hogy miért, hamarosan kiderül. Mert ott voltunk ugyan, rakodtunk is, de … na, erről szól majd ez a rövid történet.
Akkoriban Bodroggal jártuk a Karib-tengert, s tévedtünk át néhány alkalommal a nagy vízre, a Csendes-óceánra. Mentünk oda, hova a hajóbérlő kénye-kedve irányított minket. Igazi „tramp” hajózás volt az, csellengtünk ide-oda, és sírtuk vissza megszokottat, a Mahart vonaljáratait. Igaz, érdekes új tájakat ismertünk meg, de a levelek rendre elkerültek minket, akadtak gondok a váltásokkal, arról nem is beszélve, hogy a kért gépalkatrészek is végig keringték a fél kontinenst, mire ránk találtak. Kóstoló volt ez a ránk köszöntő, szép új világból.
Zsákolt hallisztet fuvaroztunk Chiléből Mexikóba – talán nevezzük meg a két kikötőt, érdekesek a nevek, - Iquiquéből Manzanillóba. Két hetes volt az út, a Galapagos szigetek között megtartottuk az egyenlítői keresztelőt, kicsit színesítendő a hosszú út monotonságát. A kirakó kikötő adott volt tehát, de hogy utána hova megyünk … talán még a bérlőnk se tudta nagyon. Folyt a találgatás, sokat szavaztak az Antillákra, néhányan az USA nyugati partjára tippeltek – nekik lett igazuk.
Táviratban jött a rossz hír: ömlesztett ként rakodunk, perui rendeltetéssel. Mi volt ebben a rossz? A függelék: meszeljük ki a raktárakat! Micsoda? Meszelni? Igen, az, nem festeni, mosni, sikálni, nem, meszelni! Kezdett megkérdőjeleződni bérlőnk elmeállapota, de parancs az parancs, meg már ott volt a furgon néhány zsák mésszel, akkor hát meszelünk! Biztosan valami jenki furcsaság, és amúgy is mindig tanul valami érdekeset az ember, - győzködtük magunkat. Különben is van róla írás, - így készültünk raktáraink tisztába tételére. (Állítólag így lehetett megakadályozni, hogy a kén ki ne kezdje hajónk acélját.) Akkor hát irány Los Angeles, California!
Négy nap állt rendelkezésünkre – ennyi volt az út – hogy a kívánalmaknak megfelelően fehérre varázsoljuk raktárainkat. A porított meszet kevertük vízzel, s ezt a zagyot fújtuk fel a raktárak falaira. Meg ahova sikerült. Fújtuk egyszer, éppen hogy világosodott a raktár sötétszürkéje. Akkor fújtuk még egyszer, majd még egyszer és még egyszer – akkorra már szépen világított a raktárfalak fehérsége a száradás után, a jól végzett munka örömével nézegettük művünket. Éppen hogy megszáradt az utolsó réteg, már fel is tűntek Los Angeles felhőkarcolói, már amennyi kilátszott belőlük barnás, vöröses füstködből. Horgonyt dobtunk, várakoztunk a vizsgálatra, a pilotra. Az utóbbit szívesebben vettük volna előbbre, mert akkor várható lett volna a gyors kikötés, de nem, jöttek elsőnek az immigration hivatalnokai, a coast guard egyenruhásai, az egészségünket firtató egyedek, az ügynökség aktatáskásai – bocsánat, laptoposai – és az elmaradhatatlan vámhivatal emberei.  Jött egy ellenőr is, aki majdan ellenőrzi raktáraink milyenségét, alkalmas – e a kén szállítására, de ő nagyon hátulra került a rangsorban.
A bevándorlási hivatal embere rögtön leszögezte, hogy partra nem léphetünk, mert nincs vízumunk. (Nem tapodhatja poszt – kommunista lábunk a szabadság megszentelt földjét. Igaz, ezt nem mondta, csak mi gondoltuk.) Miért nem kértünk vízumot két héttel az érkezés előtt? Láttam, hogy parancsnokunk orcáját pír lepi el, és az a pír nem a szégyené, hanem a felháborodásé … tehát mielőtt elküldte volna anyjába a pattanásos arcú, egyenruhás kamaszt, nyelt egy nagyot, s közölte, hogy pár napja kaptuk meg az új desztinációt, idő nem volt a vízumkérésre. Ezen még csámcsogtak egy darabig, de maradt a verdikt, partra nem léphetünk, kivéve a barbát. Akkor ő szolidarít, ő se látogat ki a városba! Jól esett a gesztus, csak éppen értelme nem volt sok. Kezdett nem tetszeni ez a „Loszi”! Megtartották a szokásos pofavizitet, útlevelünkkel a kezünkben álldogáltunk a laptopos szerv előtt, hogy bebizonyíthassuk, mi vagyunk mi. Bebizonyítottuk, de ez csekély mértékben sem vitte előre a dolgok menetét. Jól elszórakoztunk, ők velünk, mi meg gondolatban a jó édesanyjukkal. (Két országban volt részem a pofavizitben: a Szovjetunióban, és az Egyesült Államokban. Véletlen?) És jöttek a vámosok … nézték, Mexikó … oh! - hangzott fel a szájukból. Régebbi bejegyzésre tévedt szemük: Kolumbia! Még nagyobb oh, és már öltöztek át az overállba, nekiláttak módszeresen szétszedni a hajót. De az istennek sem akart előkerülni a vélt kábítószer zsákmány! Csalódottan hagytak fel a kutatással, és – becsületükre legyen mondva – pakolták vissza az előszedett holmit. Volt, aki a kambúzánkat forgatta föl, sok dolga nem akadt, hetek óta fogyókúráztunk, igaz, nem teljesen jószántunkból, alig volt ennivaló a hajón. Sárga könyveink is rendben voltunk, már csak a surveyor véleményére voltunk kíváncsiak. Indiából jöhetett a jóember, fizimiskáját tekintve, - s hamarosan oda is küldtük volna vissza, mert a raktárak megtekintése után fejcsóválva mászott ki a búvónyílásból: „Rozsdás”! – ez volt, a rövid, de annál lesújtóbb véleménye. „Kaparják le, meszeljék le újra!” Hogy az a … és itt következne néhány olyan fonéma, amit nem szívesen idéznék vissza. Tény, hogy helyenként tenyérnyi rozsdafoltokat takart a mész, de ha ez nem volt akadálya, hogy zsákolt cukrot szállítsunk … na, mindegy, raskétát fogtunk, és irány a raktár. Ja, feledtem az ügynököt, aki közölte, mindössze pár órás lesz a rakodás, annyi idő alatt kell elintézni a sztórt, a vízvételezést.
Így telt két napunk, vakarásztuk a rozsdát, meszeltük a foltokat, még a felénél sem jártunk a munkának, mikor szóltak, húzzuk a horgonyt, kikötünk. Éjszaka volt, mire bejutottunk, és láss csodát, egy kénszagú, jól lerakott hajó húzott el mellettünk, a nyílt óceán felé. Adta magát a magyarázat: nem volt hely, másik hajót rakodtak. A pilot meg is erősítette, elcseszték a rakodást, át kellett rakni a kén tekintélyes hányadát. Lehet, hogy rávették az ellenőrt, ne fogadja el rakodásra alkalmasnak a hajónkat, így megúszhatják kötbér fizetése nélkül! Akkor már mindegy volt, part mellé álltunk, s reggelre kelve kezdődhetett a rakodás.
Kaptunk még egy listát, mit tehetünk rakodás alatt, és mit nem. (Ez utóbbiból volt a több.) Nem használhatjuk saját daruinkat. Nagyszerű! Félkamionnyi árut cipelhettünk be, a járón lépcsőzve, festéket, gépalkatrészt, élelmiszert. Aki élt és mozgott, hordta mindenki. Nem nyúlhattunk a rakományhoz, amíg rakodott a hajó. Erre rögtön lett is egy példa, mennyire nem életszerű volt a rendelet: zárt futószalagon érkezett az áru a hajóba, és amikor fordították a csövet az egyik raktárból a másikba, pár tonnányi a fedélzetre zúdult. Ők nem nyúltak hozzá, mert a lapát használatát nem engedélyezte a szakszervezet, mi nem nyúlhattunk hozzá, mert nem … Ott púposkodott a kén a fedélzeten, rosszindulatúan sárgállva – még a kész raktárt sem csukhattuk be miatta. Pár tonna víz is került a hajóba – kéretlenül – a kénport kötötték meg vele, permetezve a sárga masszát, gyanúsan mélyre merültünk, mikor készen lett a hajó. Vizsgálat, órányi talán, és ivóvíz vételezés – alig négy tonna került a tankokba a két hetes útra, előrevetítve a vízkorlátozás rémét. Kevés volt az a víz, nagyon is az! Persze, hogy a tengervíz sótalanítóhoz rendelt alkatrész sem érkezett meg  - csak arra vízre számíthattunk, ami ott lötyögött a tankokban.
Gyors vizsgálat, megszámoltak, annyian megyünk, ahányan jöttünk, és isten veled. Los Angeles! Na, ne kapkodjuk el a búcsúzást, ott éktelenkedett a jókora kupac a fedélzeten, így, amikor eloldották köteleinket, lapátra kaptunk, s gőzerővel hánytuk be a ként a raktárba. Szerencsére, az óceán a nevéhez illően nyugodt volt, így hamarosan a helyére került a rakomány, becsukhattuk a raktárakat, a daruk is ott pihentek a bölcsőjükben … úton voltunk.
Kérem, hadd ne szeressem ennek az országnak a lakóit.

Egy teljes szótár itt van, vagy ehhez a bejegyzéshez
Szószedet:
raskéta = rozsdakaparó
barba = parancsnok
surveyor = ellenőr
coast guard = parti őrség
kambúza = élelmiszer raktár
immigration = bevándorlási hivatal
sztór = ellátmány
sárga könyv = egészségügy könyvecske az oltásokról és egyebekről.

Barbaságom története 17. - Béla kaftán levele

 Eltelt egy újabb hónap és jelentem a helyzet romlik. Alant a parancsnok éneke a hanyag karbantartásról és arról, hogy figyelhettem volna oroszórán az iskolában.

Kezd a dolog unalmassá válni. Van itt nekünk egy szép, TMK szoftverünk, ami alapján a karbantartásokat végezzük. A neve BlueFleet, de mi csak fonetikusan „blúshit”- nek hívjuk. Angolul kevésbé tudok számára:kékkaka. Azért a becenév, mert annyira felhasználóbarát, mint a beceneve elmondja. Ez még nem lenne nagy baj, elbirkózunk vele, Rejtő Jenő híres Pepita Oféliájának stílusában. A Chief rögzít egy elvégzett karbantartást a rendszerben, csatolja a fájlt, majd felhangzik egy gyors, pattogó orosz káromkodás, mivel a program virgonc ököllengetéssel nem menti a dolgot, lehet nekifutni még egyszer. Felteszem, ennek következménye, hogy az elmúlt két hónap alatt napi szinten potyognak a csontvázak a kápó nyakába a gépházban. Illetve ez csak egy része az okoknak. A nagyobb ok, hogy az a birodalmi kápó, aki nemsokára visszatér ide és a hajóleltárban szerepel már négy éve, csak a blúsitben végezte el az előírt karbantartásokat.  Másképp miként lehetne az, hogy az elvileg a főgép hűtőjében papíron (blúsiten) 10 hónapja cserélt tömítésekről még én is megmondom, hogy azokhoz évek óta nem nyúlt senki? Ezt onnan tudom, hogy segítettem a tömítéscserében. A gumi már annyira kikeményedett, hogy tört. És 130 lamella között kell a tömítéseket kicserélni, nem kis munka. Ilyen és ehhez hasonló dolgok színezik napjainkat, főleg a gépészekét, de hát ugye ha bánya nem termel, fent a fejnél is fáj a dolog.

Nekem külön van két keresztem, akiket második és harmadik tisztnek hívnak. A harmadik tisztről talán már írtam, fiatal srác, ez a második teherhajója, előtte „operett hajós” volt, görög kompokon dolgozott. Vissza is sírja, hogy ott nem volt koszos a keze, az overallja. Egy hónap után belerázódott az alapvető dolgokba, bár dadogós angolja nem könnyíti meg a dolgát. És hát még mindig lassú, vagy az én elvárásaim nagyok. Nem vagyok még annyira öreg, hogy ne emlékeznék, mennyi időbe tellett bizonyos dolgok elvégzése a hajón. Neki sajnos háromszor annyiba kerül, de felírom a rutintalanság rovására. Sajnos a kezét is fogni kell, mert önállóan nem dönt semmiben, még a nyomtató tintapatronjának a cseréjéhez is engedélyt kér. Erről lassan leszokik, mert a Chief emelt hangon emlékezett meg az óvodáról, meg arról, hogy ez itt nem üdülőtelep, és az igen tisztelt tiszt úrnak fel kellene kapcsolnia az agyát. Mivel Dima erre pislogott, én tolmácsoltam: a Chief ezzel engedélyt adott, hogy akkor cseréljen patron a nyomtatókban, amikor akar. De legalább a navigációval nincs gond, nem mintha a világ legforgalmasabb környékén járnánk. Azért egy meglepit okozott, a szokásos esti körülnézésem során valahol Norfolktól délre azt kellett látnom, hogy hat hajó is halad velünk egy irányban. Kissé körülnézve rá kellett jönnöm, hogy valamelyik amerikai hordozó és kísérete poroszkál 12 csomóval északnak, Dimu pedig az alakzat kellős közepén előzi őket 16 csomóval. Kérdezem: és ez így jó a verekedős fiúknak? A válasz meglepett: megbeszélte velük, hogy ő itt és így jön, azt mondták, oké. Hm, ezt mind az ő angolosságával? De nem volt baj, senkihez nem kerültünk közel és tüzet sem nyitottak ránk, pedig a „névivel„ vigyázni kell.

Lett új második tisztem is, sajnos ettől égnek áll a hajam. Az új fiú már 47-ik évét tapossa, és bár rendelkezik Chief papírral, a képességekkel nem. Nem is meglepő, 17 év orosz haditengerészet kiölheti a gondolkodást az emberből. Illetve a gyakorlatiasságot. Sajnos Andrejt 47 évesen tanítjuk a második tiszt dolgaira. Kezdve a térképjavítástól az útvonal megtervezéséig. Amitől sikító frászt kaptam. Lett egy kisseb betétfuvarunk Costa Ricába, és hát neki kellett húzni a rottát. A térképeken szépen berajzoltam a fő fordulópontokat, amik alapján tervezhet. Ezek egy részét ő lazán figyelmen kívül hagyta és meghúzta az útvonalat tökön- paszulyon keresztül, néhol alig fél mérföldre a parttól. Enyhén szólva nem tapsoltam meg. A nemzetközi helyzetet bonyolítja, hogy Andrej még kevesebbet beszél angolul, mint a harmadik tiszt. Nagyon idegesítő, hogy érkezéskor, többnyire az ő őrségében érkezünk, amint feljövök a hídra, semmit nem csinál, sem egy helyzetpontot, sem egy útirány változtatást, pedig én még épp csak ott tartok, hogy hol a kávé, eszembe sincs átvenni tőle az őrséget. De Andrej az összes haditengerészeti rutinjával utasításra vár. Ha meg a radar előtt ülve, a kávét szürcsölgetve megkérdezem, hogy a pilottal beszélt- e már, akkor átnéz a vállam fölött és megpróbálja elmondani, hogy mi a helyzet a radaron látható céltárgyakkal. Ilyenkor nem tudom sírjak, vagy röhögjek. Komolyan, olyan szinten Tarzan angolját használom, hogy hülyének érzem magam tőle, de még így sem megy. A manővereknél inkább nem válaszol a rádión, mert nem érti, amit kérek, pedig nem Shakespeare összest olvasok fel neki. A single up, meg a forward station és aft station kifejezésekről dunsztja sem volt, okozott némi galibát manőver közben, hogy a hátsó brigádnak kiadott utasítást elől nagy lelkesen végrehajtotta. Vagy a bócmannal beszélek, vagy a Chief fordít nekem oroszra. De mi lesz itt akkor, amikor a Chief hazamegy majd?

Az új Chief egy alig 28 éves román srác lesz. Nem mondom, lehet éppen gyakorlata, de nagy tétben nem fogadnék rá. Az eddigi kényelmes életemnek vége, az utolsó bő hónapban mindenkin rajta kell tartanom a szememet.

De vissza Andrejhoz. Abban kellemes helyzetben vagyunk, hogy van elektronikus térképünk. Nem teljes verzió ugyan, és emiatt elsődlegesen papír térképen navigálunk, de van, nagyon jó dolog manőver, horgonyzás közben. Ha működik. Előfordul ugyanis, hogy aki kezeli, az nem ért hozzá, és olyankor tud ám olyan dolgokat produkálni, hogy ihaj. Mint minden számítógépes rendszernek, ennek is megvannak a gyenge pontjai. Ha a GPS-ről érkező jel gyenge, akkor az bezavar a térkép működésébe. A radaréba is, de aki elvégezte a megfelelő tréninget, az tudja, hogy a radarkép nem szokott lefagyni, mert az térkép rosszul működik. Sajnos Andrej nem végezte el ezt a tréninget, papírja ugyan van róla, de a Chiftől tudom, ő is csak fizetett, de semmilyen tanfolyamot nem kellett végigülniük. Ráadásul a típus specifikus tréningjük sem arra a brejzlire (elektromos készülék tengerészül – a szerk.) szól, ami nekünk van, hanem teljesen másra. Ezért Andrej, a rossz GPS jel miatt lefagyó radarképet az elektromos térkép hibájának értelmezte, holott 4 centis vörös betűkkel villog a radaron, hogy a GPS jel minősége rossz. Azt tényleg nem tudom, honnan vette, hogy az elektromos térképnek van befolyása a radarra. Fordítva igen, de ettől még nem lesz „lefagyott” a kép. Sajnos laza csuklóval lekapcsolta a ECDIS-t (az elektromos térkép, bár ha nem teljes verzió akkor nem így hívják angolul – a szerk.) és nem hívott fel a hídra, mivel hajnali kettő volt az idő. Az, hogy állandó utasításba van kiadva, hogy bármelyik navigációs berendezés meghibásodása esetén hívnia kell, azt nem tudta. Pedig aláírta, hogy elolvasta és megértette a Master’s Standing Orders nevezetű, általam jegyzett 3 oldalas novellát (két oldal 1-es sorközzel, 8- as betűmérettel). Hát nem. Eltartott pár óráig, amíg a rendszert valahogy összekalapáltam ismét. Komolyan, nemsokára akár az IT osztályra is áthelyezhetnek, mert amit itt a számítógépekkel gépészkednem kellett az elmúlt két hónapban, az nem semmi. Sokkal többet tudok a Windowsról, a hálózatokról, meg egyebekről, mint mielőtt beszálltam volna.

Szóval Andrej ad okot az állandó aggodalomra. Szerencsére már csak 48 nap van hátra ebből a szerződésből. Remélem a váltóm időben érkezik, nem lesz semmi zavar. Mert most van, a kápónak és a Chifnek ma kellett volna hazamennie, de mivel nem vagyunk az USA-ban és csak két hét múlva leszünk ott ismét, hát csúszik a váltásuk. És miért nem vagyunk ott? Mert kérem, a rakodómunkások sztrájkolnak.  Igen. Az USA-ban. Hogyhogy miért? Hát több pénzért. Főleg a new yorki és baltimorei szekció. A többiek igazból dolgoznának, de ez a két szekció enyhén szólva a fehér galléros bűnözők befolyása alatt van. És el fogják érni, amit akarnak, holott a konténeres üzletág ezer sebből vérzik. A pénzt közvetlenül a hajózási társaságok fizetik, mint a Maersk, Hapag Lloyd, de ez a bérleti díjakban alaposan visszaüt a tulajdonosokra.

Hogy azért vidám dolgokról is szó legyen: kaptam e-mailt a bérszámfejtésbonyolító ügyosztálytól, ami logikusan Manilában van. Kezdődik a levél így:

„Dear Captain Minarik,

Nice to work with you again…”

Namost ugye aki rendszeresen olvassa firkálmányaimat, az tudja, hogy a Captain Minarik, becsületes nevén Malay Tigris (bocs Malay :D), barátainak csak Malay, a cég zászlóshajójának állandó parancsnoka, az összes fejes kebelbeli barátja, mentorom, és a  többi, és a többi.

Én már meg sem lepődök rajta, ha a matrózaim között van olyan, aki már hajózott vele, ha valahol ismerik, most is van egy martalócom, na az is azzal jött némi tudatmódosító szer bevitele után, hogy ismerem–e a Captain Minarikot, mert ő is magyar?  Kérdem én: van még olyan szeglet ezen a bolygón, ahová hajó beteszi a lábát és még nem ismerik? Van egy sanda gyanúm, hogy a Puerto Cortesben a legöregebb pilot is emlékszik rá, mert amikor elárultam, hogy magyar vagyok, akkor nem lepődött meg nagyon, és mondta, pár éve találkozott már magyar parancsnokkal….

Na de ez a levél akkor is kissé félre ment, bár a kis filippínó hölgyike azt írja, hogy akkor mostantól ő bérszámfejt a maffiának, no de Malay egyrészt jól megérdemelt szabadságát élvezi, másrészt ez itt nem a Fabiola. Vissza is írtam, hogy kiskezi’csókolm, sajnos ez nem a Fabiola, meg nem a Malay, csak én. Postafordultával landolt a villanyvarnyú,  az meg hogy lehet? Neki azt mondták, magyar parancsnok van, akkor az meg a Minarik- Malay Captain. Elmagyaráztam, hogy vagyunk még páran magyarok, de bevallom, jó negyedórát röhögtem, hogy szegény Malay, már szürke középszer sem lehet. Ha magyar, akkor Malay. Most is fülig érő szájjal vigyorgok, amikor ezt gépelem.

Puerto Cortesra visszakanyarodva, mit tesz a véletlen, Malay is járt ott (az öreg révész nem téved), nem is egyszer, így ajánlott helyi nevezetességeket. Két hónapja vagyok itt, és végre, nem az éjszaka kellős közepén kötöttünk ki. Ki is mentünk a kápóval és felkerestük az El Delfino nevezetű helyet. Nem emlékszem, hogy Malay név szerint ajánlotta volna az éttermet, de megkerestük, megtaláltuk és bizony normális ember módjára, vacsoráztunk, kávéztunk, beszélgettünk. Nagyon nem is akaródzott visszajönni a hajóra, két hónap után jó volt parton lenni. Kár, hogy az esti indulás miatt a helyi jellegű söröket nem lehetett kipróbálni. Ettől függetlenül 3-4 órára kissé ellazultunk.

Hogy a személyzet többi tagja vajon mit csinált nem tudom, de a kassza eléggé üres, és páran itt vakaródznak, hogy kellene még készpénz, mert a következő kikötő is víg hely. Azt hiszem, a kikötő kapujától nem messze lévő bárok nem panaszkodhattak a bevételre.

Én sem az orosz másodtisztre. Gondoskodik a folyamatos kalandtúráról. A ballasztolástól írásban tiltottam el. Amíg nem tudja melyik a jobb és a bal oldal, addig kis színes pántlikákat kell viselnie a kezén. Ugyanis bőszen töltötte a bal oldali tankokat, hogy korrigálja a balra dőlést, és nem értette, miért nem akar az a dőlés csökkeni. Kész szerencse, hogy időben érkeztem, különben nem biztos, hogy ezt a kis firkálmányt legépelhettem volna.

Folytatása következik.

Veperdi András visszaemlékezései - 4/2 rész

Bevonulás Csehszlovákiába

(m/s Tata, 1968.)

- Manővernek vége! Zéfeszt! - harsogta az orrfedélzet mellvédje alatt elhelyezett hangszóró.
- Hallottad Öreg! - kiáltott oda a Chief a horgonycsörlő fékkarjába kapaszkodó Bócmannak, és a baloldali vaslépcsőn lement a főfedélzetre.

A Bócman csak intett, hogy vette az utasítást, majd felénk bökött göcsörtös mutatóujjával. - Csinálják! - nyögte, és még jobban megszorította a horgony szalagfékjének tekerőjét.

Mi hárman, az orrfedélzeten manőverező matrózok, nekiláttunk zéfesztelni, ami azt jelentette, hogy mindent el kellett rámolni, rögzíteni, biztosítani, nehogy később a hullámok lesodorjanak valamit a fedélzetről, egyszóval „tengerállóvá” tettük a hajót.

Miközben az egyik vastag kikötőkötelet tuszkoltuk a tartó ketrecébe, visszanéztem Palma de Mallorcára. A lefelé tartó Nappal szemben a csak egy sötét árnynak látszó révkalauz csónak már éppen bekanyarodott a hullámtörő gát végénél. Az idő este nyolc után járt, mi pedig eléggé fáradtan tettük a dolgunkat, hiszen ma, augusztus 21-én kora reggel érkeztünk, utána egész nap rakodás, majd raktárcsukás, zéfesztelés, végül indulás. Arra gondoltam, milyen jó, hogy az előző úton sikerült itt töltenünk egy vasárnapot is, hiszen a spanyolok nem túlzottan szerettek vasárnap dolgozni, így néhányan kivehettünk egy szabadnapot és bejártuk a híres üdülőhelyet, illetve a környékét. Jó lett volna most is körülnézni egy kicsit, de hát erre nem akadt lehetőségünk. Eléggé bús képet vághattam, mert Kánya (egy matrózként hajózó bukott tisztiiskolás) vigasztalni kezdett.

- Ne lógasd már az orrod! A Kambuzer[3] nemsokára kinyitja a vámkabint és kivehetjük a söreinket.

A spanyolországi Castellonból érkeztünk ide, így nem nyithattuk ki a vámkabint, mert Palma de Mallorcán a vámtisztek ellenőrizték a pecséteket, hiszen ez is spanyol terület, és nem juthattunk hozzá a Castellonban bagóért vásárolt (egy karton /24 üveg/ sör alig került egy napi valutánkba) italunkhoz. Többen, Kányát is beleértve, alig várták már, hogy elhagyjuk Spanyolország felségvizeit.

Előző nap délben persze kaptunk egy-egy üveggel az augusztus 20-i ünnepi ebédhez, de azok nem tartottak tovább egy fél percnél.

Alig fél óra alatt mindennel végeztünk és hátrakocogtunk a legénységi szalonba, ahol már ott ücsörögtek a gépészek meg azok, akik hátul manővereztek. Kambuzernek, sörnek semmi nyomát sem észleltük.

- Na mi ez a késlekedés! - hördült fel Kánya.

- Valami gubanc van - szólt közbe Rozoga az I. pincér. - Az indulás előtti vizsgálat során az ügynök valami híreket közölt a Barbával, amit persze nem értettem. Csak annyit hallottam, hogy a Barba szólt a III. tisztnek (aki egyben rádiós és gazdasági tiszt is volt), menjen fel a rádióba és próbáljon megtudni valamit.

- Mi a fene történhetett? - dünnyögte Pista a hajóács maga elé bámulva, és beletúrt dús aranyszínű sörényébe.

Látván, hogy ebből nem lesz egyhamar sör, és az egész napos izzadtság meg por már igen irritált bennünket, Kányát kivéve, levonultunk zuhanyozni.

Nem kapkodtam, és jó fél óra is beletelt, mire felfrissülve és átöltözve, újból felmentem a szalonunkba. Tomit, a kabintársamat már ott találtam. Az asztalokon néhány nyitott sörös karton, mellette izgatottan, szinte egyszerre beszélő emberek. Tomi meglátott.

- Képzeld! Megtámadtuk Csehszlovákiát! - mondta.

- Na ne hülyéskedj! Miért? - reagáltam hitetlenkedve.

- Sanyi a watchman mesélte, aki a hídon hallotta a Barbától meg a tisztektől. Aztán a Kambuzer is mondta, amikor kiadta a söröket. A tiédet is kivettem - mutatott egy érintetlen kartonra a lába mellett.

- De, hát hogyan? Miért? Mit mondtak még? - törtek fel egymás után belőlem a kérdések.

- Még nem tudjuk, de azt mondta, hogy a Barba majd lejön, mihelyst többet tudnak. Most valami angol adót hallgat.

Ebben az időben a Földközi-tenger nyugati medencéjében a magyar rádióadásokat nem lehetett fogni a gyengeségük és a hullámhosszuk miatt. Így hiába volt egy vagy két táskarádiónk, azokon csak a pár naponként, a rövidhullámon sugárzott „Szülőföld” adó műsorait foghattuk, az meg nem a hírszolgálatáról volt nevezetes. Időnként bejött a „Szabad Európa” rádió, de aki ezt hallgatta, az nem nagyon merte bevallani.

Nemsokára a szolgálatban lévők, valamint a Barba, a Chief és a Kápó kivételével mind a pupára gyűltünk. A hangulat igen izgatott volt, hiszen mindenki az otthoniakra gondolt, vajon mi lehet velük.

- Minek támadtuk meg a szövetségesünket? - hangzott el többször is a kérdés.

- Talán megint visszafoglaljuk a Felvidéket? - kockáztatta meg valaki.

- Marhaság! - böffentette oda a Bócman.

Ekkor megjelent a Barba, és hirtelen mindenki elcsendesedett.

- Figyeljenek ide! - kezdte a mondókáját. - Sikerült megtudni néhány dolgot. A Központ rádiója holnap reggelre részletes tájékoztatót ígér a helyzetről. Megpróbáltuk befogni a Kossuth adót, de csak részlegesen jött be. Annyi azonban biztos, hogy 20-án éjjel a Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába, hogy úrrá legyenek az ott kialakult ellenforradalmi helyzeten. Ennél többet a Kossuth sem mondott. Próbálkoztunk más külföldi adókkal, de azok sem közöltek sokkal többet. Nyugodjanak meg, otthon nincs semmi vész. Holnap már többet tudunk, és mihelyst valami a tudomásunkra jut, azonnal közzé tesszük.

- Na és a „Szabadbattyán” mit mond? - érdeklődött Pali néni a szakács.

- Nem tudom, mert nem hallgattam - jött a kissé hihetetlen válasz. - Mindenesetre nyugodjanak meg és menjenek aludni! Jóéjszakát! - fejezte be a parancsnokunk és visszament a hídra.

Mi még jó darabig fent maradtunk. Az egyik aszi felhozta a rádióját. Nagy igyekezettel csavargatta, de nem jött semmiféle magyarnyelvű adás. Éjfél körül aztán elmentünk aludni.

Másnap reggel még mindig nagy bizonytalanságban voltunk, majd délelőtt a hirdetőtáblára kirajzszegezték a rádiós által vett tájékoztatót. A Központ küldte az összes hajó számára, és röviden összefoglalva arról szólt, hogy a Varsói Szerződés tagállamai, Románia kivételével, internacionalista kötelességüket teljesítve, bevonultak Csehszlovákiába, hogy megvédjék a szocializmus vívmányait az egyre erősebbé váló ellenforradalmai szervezkedéssel szemben. A Magyar Néphadsereg csapatai ellenállás, és veszteségek nélkül elfoglalták a kijelölt körleteiket.

Amint az jóval később kiderült, az aznapi Népszabadság (a Párt központi lapja) vezércikkét adták le nekünk.

A hangulat kissé nyugodtabbá vált, hiszen arról nem kaptunk híreket, hogy odahaza bármi baj lenne, de azzal még a legmegátalkodottabb pártag is, mert ilyen is akadt a fedélzeten, tisztában volt, hogy mennyire lehet hinni az ilyen tudósításoknak.

Ömlesztett szentjánoskenyér rakományunk Ravennába szólt, ahová hat nap múlva, 27-én érkeztünk meg. Az eléggé lassú út alatt, hiszen a Tata a maga 10,5 csomó sebességével nem tartozott a gyors hajók közé, lassacskán egyre többet tudtunk meg az eseményekről. Ebben azért benne voltak a „Szabadbattyántól” vett hírek is, melyek hangvétele közelített ahhoz, amit 1956-ban megismertünk. Beszámoltak persze a tényekről is, de amiket kommentárként hozzáfűztek, abból szinte már háborúra lehetett következtetni. A hajó rádióján időnként fogható Kossuth adásaiból mintegy ellenpontként, szinte elbagatellizálták a dolgot, mintha csak valami közös hadgyakorlatról lett volna szó. Legalábbis azokból az adásokból, amit fogni tudtunk, ez derült ki. Az ősrégi igazság szerint úgy tartottuk, hogy a valóság valahol a kettő között lehet, de hogy hol, arról fogalmunk sem volt. A MAHART Központ „tájékoztatói” sem adtak több támpontot.

Így érkeztünk meg Ravennába, ahol a Pilot azonnal bevitt minket a csatorna végébe. Ott szokás szerint a ledobott horgony körül megfordultunk, és visszafelé, pár száz méterrel a „Szépasszony” kocsmájától kikötöttünk.

A manőver alatt már láttuk, hogy valami nincs rendben, ugyanis a „mooringmen”-ek, akik a parton átveszik és a bakokra rakják a hajó köteleit, tessék-lássék módon elvettek elől-hátul egy-egy kötelet, rögzítették, majd eltűntek.

- Kánya! Ugorjon ki és vegye el a többi kötelet! - utasította a Chief az egyik ütközőballont kötögető matrózt. Az rögtön ki is ugrott a főfedélzettel egy szintben lévő rakpartra, elvette ez egyik orrkötél gasszáját (csatját), és elvitte előre az egyik kikötőbakra.

Éppen visszafelé indult, amikor egy személyautó ért a helyszínre, és a benne ülő három olasz férfi üvöltözni kezdett. Nem értettük őket, de amint többször elhangzott az agresszió, meg a „kommuniszt terrorizm” kifejezés, már tudtuk, hogy a csehszlovákiai események miatt dühöngnek, és most ránk zúdítják a mérgüket. A Bócman is átlátta a helyzetet és teljesen begorombult.

- Takarodjatok a tetves anyátokba, büdös digók! - üvöltötte és az orrfedélzet korlátjához szaladva az öklét rázta feléjük.

- Maradj Öreg! - szólt rá a Chief. - Ne csináld! Csak rontasz a dolgon!

Az autóban ülők észrevették a szinte habzó szájjal ordítozó Bócmanunkat, és ha nem is tudtak magyarul, a lényeget megértették. A sofőr beindította a kocsit és a part szélén a hajó felé igyekvő Kánya mögé kormányozta, mintha el akarná ütni, vagy legalábbis arra kényszeríteni, hogy essen be a vízbe. Szinte megdermedtünk a látványtól. Kánya érezte a veszélyt, de a nyakát behúzva nagy bátorságról és önuralomról tett tanúbizonyságot, mert ugyanabban az ütemben folytatta az útját. A kocsi alig egy méterre a háta mögött lefékezett és megállt. Kánya közben odaért a hajóhoz és a mellvéden át beugrott a deckre. A Bócman ettől csak még jobban beindult, és vöröslő fejjel lerohant a fedélzetre, hogy kiugorva nekimenjen a kocsiból kiszállt három, nem kevésbé ideges olasznak. Ekkorra már mi is felkaptunk minden a kezünk ügyébe eső dolgot, én példának okáért a kötelek rögzítésénél használt ún. „bocaláncot” és Pista bácsi segítségére rohantunk. A Chief elkapta az öreg grabancát, és nem engedte kiugrani a partra, a három őrjöngő olasz pedig nem mert, vagy nem akart beugrani a deckre.

- Én fasiszta vagyok! - bömbölte az egyik olaszul, de ezt megértettük. - … mia pistola … bumm, bumm, tutti communisti! - kiabálta hadonászva, de nem láttunk nála pisztolyt, amivel minden kommunistát le akart lőni.

- Fogd be a pofád te mocskos fasiszta! - ordította a Bócman a Chief minden igyekezete ellenére. - Szétverem a tetves digó pofád! Csak gyere be te szarházi!

Erre a fasiszta felkapott egy öklömnyi követ és mintegy három méterről felénk lendítette. Azonnal lebuktunk a habvéd lemez mögé, és a kő óriási erővel csapódott az acéllemezhez. Hirtelenjében semmivel sem tudtuk viszonozni, de ekkorra megérkezett a hivatalos vizsgálat, és a határőrség embere odajőve, rájuk rivallt.

A három ordibáló még ágált egy kis ideig, majd beszálltak a kocsijukba és eltávoztak.

- Na Kánya! - szólt oda vigyorogva a Chief. - Majdnem megfürdették ezek a disznók!

- Meg is öltem volna őket! - csattant fel a még mindig céklafejű Bócman.

- Jól van Öreg. Ne háborogj! Látod te győztél, hiszen eltakarodtak.

A Bócman ennek ellenére még jó ideig dühöngött, mi pedig a dolog jobbik oldalát kezdtük nézni, miszerint legalább nem velünk veszekszik.

Később a Barba felhívta mindenki figyelmét, hogy ha valaki kimegy a városba, azt ne egyedül tegye, és a viselkedésével senki se hívja fel magára a figyelmet, mert abból csak rossz származhat.

Pár nap múlva Rijekán voltunk. Itt már nem ért bennünket semmiféle atrocitás, bár a rakodómunkások a szokásosnál többet „jebentiztek” amikor feljöttek a fedélzetre dolgozni.

Egyik este vagy öten moziba mentünk. Valami spagetti westernfilmet játszottak. A film előtti híradó másról sem szólt, mint a bevonulásról. Két kép váltogatta egymást. Az egyiken Tito vagy valami más pártvezér szónokolt igen lelkesen hadonászva egy hasonlóan izgatott tömeg előtt, a másikon pedig a Jugoszláv Néphadsereg alakulatait mutatták. Ez így ment vagy tizenöt percen át. A szövegből nem sokat értettünk, de annyit kivettünk belőle, hogy nagyon nem tetszik nekik a csehszlovákiai bevonulás. Este lévén a mozi zsúfolásig megtelt, és a közönség hamar tűzbe jött. Időnkét felugrálva hadonásztak és kiabáltak.

- Gyerekek! Csináljuk mi is, mert különben rájönnek, hogy kik vagyunk, és talán jól meg is vernek - súgta kissé megrettenve Tomi.

Nos, mivel nem szándékoztunk „hősi halottá” válni, néha mi is hadonásztunk, de csak úgy ülve. A film után valahogyan nem volt kedvünk betérni sehová egy sörre, hanem szépen hazaballagtunk a Tatára.

Hogyan nézzük az X-traktort?

Mostan dödögnék egy kissé, mégpedig az X fraktor kapcsán. Illetve csak meg óhajték osztani egy tapasztalatot, jelesül azt, hogy hogyan kell nézni ezt az izé műsort.

Mert megvallom, hogy azok közé tartozom, akik nézik (nagyjából). Van ugye aki nézi, van aki azt mondja, hogy nem nézi, pedig de, és van, akinek nincs erre ideje, ők a szerencsések, meg a tengerészek, akik hajón vannak, és ölég messze. Én igazából azt szeretem, ha egy gyerek ott a kamerák előtt kitörő örömmel konstatálja, hogy továbbléphet... Ugyanis a fiatalok öröme mindig jó, jól esik látni. Nem kell álszentnek lenni. Ők tudják, hogy talmi sikerre áhítoznak, és ezt is vágyják, és el kell hinni, hogy a mai fiatalság nem buta, tudják, hogy minek néznek elébe. lesz némi siker, lehet, hogy megfut a szekér, de lehet, hogy megy vissza a pékségbe. De ha bejön örül, és én szeretem nézni az örömét. Ilyen gyarló vagyok. Jobban szórakoztat, mint a retekklub vagy csigatévé híradója, ahol aztán nincs hír, csak bűnügyi és katasztrófa.

Szóval eccerű a nézési metódus: fél hétkor kezdődik a Dunán a Felszállott a páva című népzenei és néptánc vetélkedő. Ezt nézzük szívvel lélekkel, és örülünk, hogy mennyi értelmes, helyes, tehetséges fiatal van széles e hazában és a környező országokban, akiknek számít a zenei anyanyelve és ezt még el is tudja táncolni!
Tehát nézzük, örülünk, szórakozunk.
És ha vége, akkor kimegyünk pisilni, iszunk egy kis ezt-azt-amazt, és átkapcsolunk a reteklubra és belenézünk az X Faktorba. Mert már olyan stádiumban van, hogy érdemes nézni. Mert ugye az, hogy ki hogyan, mit és miért énekel, arra teszek, teszünk magasról. Ugyanis ha szombat este lehet szavazni arra, hogy egy hét múlva ki fog jobban énekelni, akkor ugye itt az gyün ki a szavazatokból, hogy kinek van több anyukája, mert csak azok képesek ekkora baromságra a picifúk avagy leányuk érdekében.

Ha rajtam múlna, akkor a műsort azzal kezdeném, hogy elsőként eldöntenénk, ki megy tovább a jövő hétre, meg ki párbajzik mostan, és kész. Utána lehet énekelni, az már kérem ki a francot érdekel a sok hamis, erőtlen, ilyen-olyan-amolyan produkcióból. A mentorokat nyilván, mert őket azér' fizetik.

Szóval jövőre így szeretném ha rendeznék...

És remélem, akkor is lesz Felszállott a páva, hogy ebben a műsoridőben is lehessen jó és értelmes műsort látni.

Hajókatasztrófa, immár közelről

Milyen furcsán is működik az ember! Én is, te is, mindenki. Korunk elképesztő hírözönében - bár a média azt szeretné, ha fogyasztanánk amit ránk zúdítanak -, az emberi agy védekezik. Nem vesz tudomást semmiről, csak hallja, de nem érti, csak rápillant, de nem engedi, hogy agya feldolgozza azt a rettentő sok fontos és szükségtelen információt, amit a bulvár rázúdít, amivel a politikusok etetnek, hiába riogatnak lobbik, és sikertelenül győzködnek, hogy mit vegyek, ha egyszer nem kell...
A sok-sok csinált hír között szinte észre se vettem a portálok címsorában, hogy két hajó összeütközött az Északi-tengeren, nagyjából 65 kilométerre a holland partoktól. Azt kellett volna hinnem, mint nyugdíjas tengerészt jobban megérint a hír, de a pillanatnyi elborzadáson, egy sajnálkozáson kívül nem volt időm foglalkozni az esettel. Bár ilyenkor az embernek az is az eszébe, jut, hogy de jó, hogy nem velem történt... mert ugye, történhetett volna!
Mára megváltozott a lelkiállapotom, és utána néztem, mi is történt.

A Corvus J konténeres hajó 2012. december 5-én 19.15-kor összeütközött a Baltic Ace nevű autószállítóval.Ez utóbbi felborult és elsüllyedt. A légi felvételen jól látszik, amint az oldalán fekszik. A hírekből annyit tudhatunk, hogy négy tengerész meghalt, heten eltűntek, tizenhárom túlélőt sikerült kimenteni. Az eltűntek keresését erősen akadályozta a viharos szél és az erősen hullámos tenger és a hideg tengervízben nem sok esélyük volt szegényeknek. A keresésben két parti őrhajó, számos repülő és helikopter vett részt, de csütörtök hajnali kettőkor feladták, és tértek vissza a bázisukra, a jeges vízben már nem lehetett volna túlélőt találni.
Az ütközés után a holland vízi út felügyelet (Dutch Watervay Agency) egy hajót küldött ki, hogy a környező forgalmat elterelje illetve felügyelje.
A Baltic Ace nagyon gyorsan elsüllyedt, közben a huszonnégy főnyi legénysége megpróbálta elhagyni a hajót.
Peter Verburg szóvivő szerint mentőtutajokat találtak, és a bennük tartózkodó személyzet minden tagját sikerült megmenteni.A személyzet egy bolgár, több lengyel, ukrán és filippin tengerészből állt. Négyen egy rotterdami kórházban, heten egy belga katonai kórházban vannak. Köztük a lengyel parancsnok is.
A Corvus J. hajón senki sem sérült meg, és hajó a sérülései nem voltak elsüllyedés-veszélyesek, a mentésben ők is részt vettek.
Az alábbi videó mutatja, hogyan ütközött össze a két hajó.

És végül az ok, amiért a figyelmem a baleset felé fordult:
Béla kaftán, aki nemrég szállt be a hajójára írta a Fészbukon, hogy a harmadik tisztjének az édesapja az eltűntek között van. A fiút leváltják a következő kikötőből.
És így már a dolog, személyes, kézzelfogható közelségbe került.
Egy számból Béla ismerősének az apja lett...

Veperdi András emlékezései - 4/1 rész

Az első úton

(m/s Tata, 1968.)

Általában minden „első” sokkal jobban megmarad az ember emlékezetében, mint az azt követő bármilyen más esemény. Így van ez az első nappal az iskolában, az első szerelemmel, és folytathatnám sort. Az első tengeri utam is nagyon erősen az emlékezetembe vésődött, csakúgy, mint később, egy hajó parancsnoki hídján adott első, önálló tiszti őrségem.

Első utamon az m/s Tatával egy teljes rakomány gőzölt bükkből fűrészelt deszkával hajóztunk Rijekából Valenciába. A másik két újonccal, Tomival és Palival, nagyon igyekeztünk beilleszkedni a többiek közé. Ez elég simán ment, mert az idősebb matrózok normálisan álltak a dologhoz, és sokat segítettek azzal, hogy megtanították nekünk pl. a hajó részeinek, főként az angol és az olasz nyelvből származó, de sokszor a felismerhetetlenségig „elmagyarosított” neveit. Nagy szerencsénkre egészen jó társaság verődött össze, és miután látták, hogy egyikünk sem valami nagyképű, vagy lógós protekciós, hamar befogadtak. Ez alól kivételnek számított a Chief, aki különben nem sokat törődött velünk, de ha az úri kedve úgy hozta, és véletlenül észrevette valamelyikünket, akkor abba mindig belekötött. A másik, aki viszont minden percben meg tudta keseríteni az életünket, az Pista bácsi, a Bócman volt. Sok idősebb tengerészhez hasonlóan ő is azt az elvet vallotta, hogy amit ő korábban kapott, azt illik kamatostul „visszaadni” az utána jövőknek. Ott volt még Pali néni a szakács, aki szintén nem nagyon állt szóba velünk, de másokkal sem. Igen raplis természete miatt nem túl sok barátot szerzett magának a pályafutása során. Igyekeztünk kikerülni, így nem sok dolgunk akadt egymással. Maradt még a Kápó, egy idősebb, szótlan ember, aki viszont annyira távol állt tőlünk, hogy szinte alig találkoztunk.

Az indulást követően tisztába kellett tennünk a hajót. A javítás és a rakodás után ez nem volt kis munka, de a meleg júniusi időjárásban majdhogynem élveztük, amikor a fedélzet sikálása közben a Bócman időnként „véletlenül” minket locsolt le a slagjával. Az út során nappalos beosztásban dolgoztam a fedélzeten, és hamar beleszoktam a véget nem érő rozsdakaparásba. Esténként vacsora után mind a hárman feljártunk a hídra kormányozni tanulni. Ezt roppant élveztük. Igyekeztünk minél többet ellesni az őrségben lévő matróz feladataiból, és önként, szívesen ugrottunk bármilyen apróbb munka elvégzésére. Később, a stréberség mellett, ennek meg is lett a haszna. A térképek mindig is nagyon érdekeltek, továbbá az is állandóan izgatott, hogy merre járunk. Ez a hobbim a mai napig megmaradt, és lehetséges, hogy eredetileg valamilyen navigátorfélének születtem. Azt azonban egyikünk sem merte megreszkírozni, hogy bekéredzkedjen a térképszobába. Nem voltunk már annyira naivak, hogy pár hetes deckboy létünkre ezzel vívjuk ki a tisztek esetleges ellenszenvét.

Nagy izgalommal vártam, hogy megérkezzünk Valenciába, ahol a többiek az előző úton már megfordultak, és esténként vacsora közben sokat meséltek az ottani élményeikről. Június 20-án késő délután futottunk be a kikötőbe a Pilot vezetésével. A spanyolok munkaideje addigra már befejeződött, és a hatalmas kikötő szinte kihaltnak tűnt. Csak ott várakozott pár ember, ahol végül a part mellé álltunk.

- Nézd csak! Ott várnak már a csendőreink! - mutatott Ákos a sötétzöld egyenruhát és furcsa, fekete, kerek, de az elején egy egyenes függőleges lappal ellátott csákót viselő, pisztolyokkal felfegyverzett alakokra. - Ezek fognak őrizni bennünket éjjel-nappal. Bent fognak lakni a legénységi szalonban, és velünk esznek.

- Ne szövegeljen annyit Ákos! - mordult rá a Bócman. - Maga pedig lógassa ki az ütközőballont, és ballonozzon! - mutatott rám.

Felkaptam az eléggé súlyos, valami rugalmas anyaggal megtöltött kötélfonatú gömböt és kilógattam a hajóorr baloldalán, majd ide-oda húzkodtam, hogy ott legyen, ahol a hajótest először találkozik a függőleges betonfallal. Ilyenben már elég nagy gyakorlattal rendelkeztem és nem kellett külön utasítgatás arra, hogyan csináljam.

A manőver végén kifordítottuk a járót a partra, felszereltük rá a korlátokat, majd feljöttek rajta a hatóság képviselői meg az ügynök, akiket bekísértek a tiszti szalonba.

- Gyerünk darut állítani! - adta ki a Bócman az újabb vezényszót és előre indult az I-es raktárhoz. - Bontsák le a köteleket!

Nekiláttunk a két daruszár lekötözött köteleinek kiszabadításához, majd a daruszárak végeihez rögzített szenyolettókat seklikkel a habvéd lemez tetején lévő félszemekhez erősítettük. A jobboldali daruszárét az I-es raktár végével, míg a baloldaliét, (baloldallal voltunk kikötve) hátrébb, a II-es raktár elejével egyvonalban. Ezután a vincsplatznak nevezett emelt platformon, a két csörlő vezérlőkerekénél álló Bócman beindította a jobboldali csörlőt, mire a daruszár vége emelkedni kezdett a kinyitott bölcsőjéből. Ákossal ketten húztuk a szenyolettót (csigasort) és a daruszárat a raktárnyílás közepe felett tartottuk. Amikor a helyére került, a Bócman megköttette velünk a szenyolettót, és a gém végéről lelógó, másik drótkötelet, a preventert kellett szintén a mellvédhez rögzíteni úgy, hogy közel derékszöget zárjon be a gém irányával. Ezután a szenyolettót lazábbra engedtük. A másik oldalon Sanyi és Tomi a szenyolettóval a part felé forgatta a baloldali emelkedő daruszárat, és annak is rögzítették a preventerét. Ekkor a Bócman a két gém végét összekötő csigasor (amerikáner) segítségével rögzítette a két gémet, majd miután leakasztottuk a rögzítéséről a teheremelő horgot (gancsót), az időközben átváltott csörlőkkel felhúzta a magasba.

Ezalatt a hajóács és Pali a raktárnyílások fedelét rögzítő vasékeket szabadította fel egy-egy nagykalapáccsal, illetve lenyitották az oldalrögzítőket. Ezt követően a szeletekből álló acélfedél kerekeit átfordították, és a fedelek készen álltak a nyitásra. Az első szelet kerekeit azonban leeresztett állapotban hagyták, nehogy a raktárfedél magától meginduljon.

A II-es és a III-as raktárnál megismételtük az egész procedúrát, és a hajó készen állt a kirakodás másnap reggeli megkezdésére.

- Tomi! - szólt rá a Bócman a kabintársamra. - Menjen le a gépházba, mondja le a segédgépet, mert ma már nem csörlőzünk többet!

Ahhoz, hogy elegendő mennyiségű és erősségű áram legyen a manővereknél és a daruk mozgatásánál, mind a két áramtermelő segédgépet járatni kellett. Amúgy elég volt csak egy.

Tomi elment, mi pedig még vagy egy órán keresztül rámoltunk és rendezgettünk a fedélzeten, mire az Bócman így szólt.

- Készen vagyunk. Menjünk vacsorázni! Pali maga itt marad addig a járónál, amíg a watchman megeszi a vacsoráját.

Elmentünk gyorsan megtisztálkodni, és mire felértünk a szalonba, a gépészek asztalánál már csak két csendőr üldögélt. A harmadik a parton, a járó mellett állt őrségben.

- Gyertek, mert már csak ti vagytok hátra! - sürgetett a II. pincér, és hozta is a vacsoránkat.

Gyorsan befaltuk, mert abban reménykedtünk, hogy még az este kimehetünk a partra. Ebben azonban csalódnunk kellett, ugyanis a hatóság csak másnap reggelre ígérte a partra lépési engedélyeinket.

A következő napon vacsora után kimehettünk. Nagyon jó volt a városban csatangolni, és furcsának találtuk, hogy a villamosokon dohányozni lehetett. Magáról a városról nem kívánok írni, hiszen azt az útikönyvek sokkal szakavatottabban megtették.

Mindenesetre nagyon jól éreztük magunkat, és amikor csak tehettük, esténként mindig kimentünk, és így kis időre a hajcsárunktól is megszabadulhattunk.

A helybeliek nem kapkodták el a kirakodást, mely így öt napig tartott, és június 26-án délután indultunk el Huelvába. Ez a kikötő Spanyolország atlanti-óceáni partján helyezkedik el, mintegy száz mérföldnyire Gibraltártól.

A Gibraltári-szoroson napközben haladtunk át, és így, igaz messziről, de legalább láthattuk a híres sziklát. Két nap múlva érkeztünk meg Huelva elé, egy folyócska torkolatához, ahol felvettük a Pilotot. Ezután manőverkészenlétet rendeltek el, mi pedig elfoglaltuk a kijelölt helyeinket. Az orrfedélzeten gyorsan mindent előkészítettünk a kikötéshez, majd ezt követően a hajó két oldalán elmaradó tájat bámultuk. Kevéssel a Huelvához való érkezésünk előtt, jobb kéz felől egy kisebb folyó torkolata bukkant fel, és a közelében egy hatalmas méretű szobor magaslott.

- Nézzék! Ott a Kolumbusz emlékmű! - mutatott előre a Chief, aki már járt itt az előző úton.

- Mögötte pedig Palos a kolostorral, de innen nem látszik - toldotta meg Ákos, aki szeretett mindenbe beleszólni. - Ott élt egy darabig a szerzetesek között a fiával.

- Hű de okos maga! - jegyezte meg a Chief, és szemei résnyire szűkültek a barna arcában.

Érdeklődve nézegettük a lapos, ritkás bozótos, eléggé sivár vidéket. Valóban történelmi helyen jártunk. Kisvártatva egy enyhe kanyar mögött feltűnt Huelva városkája. Közelebb érve láttuk, hogy nem valami nagy. Inkább egy jellegtelen, lapostetejű kockaházakból álló falunak tűnt.

- Na itt nem sok minden lehet - szólalt meg Tomi.

- Nincs is. Pár kocsma meg egy mozi. Ráadásul a folyó közepén fogunk állni bóják között - reagált Ákos.

Ekkor valami erős bűz mart az orrunkba. Ilyen tömény halszagot még az életben nem éreztem. Kérdőn néztem az I. tisztre, aki kaján vigyorral bólintott.

- Hát ez az! A halászok! - mondta, és a folyón feljebb álló jellegzetes alakú halászhajók felé mutatott. Lehettek vagy ötvenen. - Azok bűzlenek ennyire, meg a konzerváló üzem.

Nemsokára a városka előtti bójákhoz értünk, és egy helyi csónakos segítségével két hatalmas korong alakú bója között kikötöttük a hajót. A halászhajók alig száz méterre tőlünk eregették penetráns bűzüket.

Öt napot töltöttünk ezen az „illatos” helyen, de másnapra az orrunk úgy látszik elfáradt, mert már alig-alig éreztünk valamit. A hajó mellé állított uszályokból kisebb átmérőjű gömbfákat rakodtunk a szicíliai Riposto részére. Egyik este vacsora után azért kimentünk körülnézni a „városba”. Egy bérelt csónak kivitt bennünket a stéghez, ahol tüzetesen megvizsgáltak bennünket és az okmányainkat. Eltartott egy ideig, és amikor végre partra léphettünk, két, addig ott lebzselő kopottas alak szegődött a nyomunkba. Szép lassan ballagtunk a nagy forróságban, mely így estefelé sem enyhült valami sokat, de azok csak jöttek mögöttünk, bármerre is fordultunk. Hamar beláttuk, hogy miránk „vigyáznak”. Nem lepődtünk meg, hiszen Valenciában is figyeltek bennünket, de nem ennyire ügyetlenül és feltűnő módon. A Franco féle rezsim nagyon félt attól, hogy egy „kommunista” ország hajója elhintheti a bolsevizmus mételyét a valaha legkatolikusabb királyságban. Hozzáteszem, néhány út után, miután belátták, hogy a magyar tengerészek nem hintenek semmiféle mételyt, és ha kimennek, akkor inkább a nevezetességeket, meg a kocsmákat látogatják, leszoktak erről a kísérgetésről, sőt a hajó előtt posztoló rendőröket is visszavonták. Azért biztosan szemmel tartottak bennünket, de azt már nagyon diszkréten és észrevétlenül tették.

A huelvai kopókat viszont kissé megvicceltük. Úgy este 11 tájban elindultunk vissza a part felé, de előtte megbeszéltük, hogy három részre szakadunk és a stégnél találkozunk. Így is tettünk. A mögöttünk csoszogó két szimat láthatóan pánikba esett. Az egyik elrohant, a másik pedig az egyik csoport nyomába szegődött. Mire az elsők közülünk a stéghez értek, a szaladós már ott ált a bejárónál, és csak akkor nyugodott meg, amikor mindnyájan előkerültünk, és beszálltunk a csónakba. Ekkor L., a II. géptiszt elkiáltotta magát.

- Balra nézz! Stégnek tiszte….legj! - Erre ahányan voltunk, vigyorogva lapátoltunk a kezeinkkel, mire az egyik szimat elröhögte magát, és visszaintett. - Hasta la vista!

Július 4-én végre elindultunk, és mivel a szél olyan irányból fújt, a halszag egészen a Kolumbusz emlékműig üldözött bennünket. A Gibraltári-szoroson éjjel haladtunk át és az ott lévő katonai állomásról morzelámpával kérdezgették az átmenő hajók neveit és azt, hogy honnan hová tartanak. Ákos, az éjszakás watchman másnap elmesélte, hogy amikor a II. tiszt leadta fénymorzéval, azt hogy „TATA”, a gibraltáriak visszakérdeztek, majd amikor újra ezt a választ kapták, azt villogták vissza, hogy „do not joke pse” (kérem ne vicceljen!). Tapsi, a II. tisztünk csak nagy nehezen tudta meggyőzni őket a hajó hívójele leadásával, hogy minket valóban így hívnak.

- Ezek a tüttyedt angolok! - jegyezte meg Sanyi. - Mit csináltak volna, ha a Székesfehérvár, vagy a Hajdúszoboszló nevét kellett volna kibetűzniük? - Sanyinak igaza volt, mert jóval később a saját káromon tapasztaltam meg a Dardanellákban, Csanak (Canakkale - szerk) közelében, hogy egy külföldivel mennyire nehéz azt a két nevet helyesen megértetni a morzelámpa segítségével. Na nem mintha ez sokat változott volna a rádiótelefon bevezetése után, mindössze csak a kommunikáció lett gyorsabb.

Július 9-én érkeztünk meg Szicíliába, a Catania és Taormina között nagyjából félúton, az Etna tövénél fekvő városkába. A Barba, aki egy-két nappal előttünk szállt csak be, meghallotta, hogy az előző úton az ügynök segítségével autót béreltek és kirándultak az éppen kitörési szünetet tartó vulkán tetejére, azonnal szervezkedni kezdett. A régiek közül sokan vagy részt vettek már azon a kiránduláson, vagy nem túlzottan érdekelte őket a dolog, így végül csupán Tomi meg én jelentkeztünk. Mivel az egész ügyet a Barba támogatta, Pista bácsi, kedvenc hajcsárunk némi vonakodás után beleegyezett abba, hogy aznapra kivegyünk egy szabadnapot. Azért hozzátette:

- Jó lesz ha megjegyzik, ez nem turista hajó! Itt melózni kell és nem flangálni! Nem szeretném ha ebből rendszert csinálnának! Nem jó, ha egy marinájónak (matróznak) ilyen úri passziói vannak!

- De az sem jó, ha az ember úgy utazik, mint egy bőrönd! - merészelte Tomi kifejezni az ellenvéleményét.

- Na maga csak ne feleseljen, mert rögtön meggondolom magam! - horkant fel a Bócman, majd feltápászkodott a székéből és félhangos káromkodások között kivonult a szalonból.

- Hát ez nem igaz! Hogy lehet valaki ilyen bunkó? - méltatlankodott Tomi, miután megbizonyosodott arról, hogy az Öreg már nem hallhatja.

- Pedig ilyen - vigyorgott Ákos, aki szinte állandó jelleggel hadilábon állt a Bócmannal. - A múlt úton én is felmentem az Etnára. Azt hallottátok volna, hogy akkor mit művelt! Ugye Pista? - kérdezte a kisebb asztalnál tehénkedő hatalmas termetű Gépmestert.

- Hát azt nem csodálom - felelte az -, hiszen állandóan visszadumálsz neki. Úgy kell neked!

Erre Ákos is felpattant és kiviharzott.

- Tiszta ideg ez a fiú - jegyezte meg a Gépmester a bajuszát simogatva.

Másnap ebéd után egy bérautó állt a hajóhoz és mindhárman beszálltunk. A Barba a vezető melletti anyósülésbe préselte be magát, mi ketten pedig hátul helyezkedtünk el nagy kényelemben. Nagyon meleg volt, csurgott rólunk a víz, de meleg pulóvereket vittünk magunkkal, mert azt mondták, odafent hideg lesz.

Hamar kiértünk a városból. A remek út szépen gondozott földek és ligetek között kanyargott egyre feljebb. Jó fél óra múlva kopárabb hegyoldalra értünk, majd úgy a hegy felénél megálltunk egy nagy szálloda előtt. Itt már fel kellett venni a pulóvereinket, mert elég hűvösre fordult az idő. A sofőrünk átadott bennünket egy idegenvezetőnek, aki egy Landrover kocsi felé intett. - Szálljanak be, és máris indulunk tovább - mondta angolul a Barbának, aki felénk fordult. - Gyerünk fiúk! Menjenek elsőnek, én majd utoljára maradok. - A kocsi hátsó részében lévő nyolc ülésen csak hárman ültek. Egy jó hatvanas úr, a felesége és egy korunkbeli lány. - Bon giorno! - köszöntünk udvariasan feléjük és helyet foglaltunk.

Az idős férfi válaszolt, de kijelentette, hogy ők nem olaszok, hanem németek, ráadásul nem az NDK-ból, hanem Nyugat-Németországból. - Maguk olaszok? - kérdezte németül. Ennyit azért mi is megértettünk, és tagadólag ráztuk a fejünket. - Nein, Ungarns! - felelte Tomi.

Németjeink meghökkentek, és az asszony arcára valami olyan kifejezés ült ki, amiért akár ölni is lehetett volna. A Barba megérezte a hangulatváltást, és azonnal közbeszólt.

- No kommuniszt! Alkoholiszt! - mondta vigyorogva.

A három sváb elmosolyodott és felengedett, majd a lány, aki tudott valamennyire angolul, a Barbával kezdett beszélgetni. A dzsip közben elindult és eléggé rögös utakon kapaszkodott egyre magasabbra. Itt már teljesen csupasz, vulkáni sziklák között jártunk. Mind hidegebb és hidegebb lett. A pulóvereink ellenére dideregni kezdtünk. Az olasz idegenvezető közölte, hogy nemsokára kabátokat kapunk.

Így is történt. Megérkeztünk egy turista menedékházhoz, ahol vastag posztóból készült pelerineket adtak ránk, és innét gyalog folytattuk az utunkat. Elég meredek sziklákon kapaszkodtunk mind feljebb, majd úgy negyed óra után egy sziklaperemhez érkeztünk. Eltartott egy darabig, amíg visszanyertük a lélegzetünket. A perem mögül füstfoszlányok emelkedtek a magasba, és mélyhangú zúgást hallottunk. Az idegenvezető azt magyarázta, hogy innen bele tudunk nézni a vulkán egyik kürtőjébe. Óvatosan közelebb mentünk, de a felfelé szálldosó apró szemcsék miatt csak az ujjaink közötti réseken tudtunk lepislogni. A krátert szinte teljesen elborította a ritkásan gomolygó füst, és még a teljes kiterjedését sem láthattuk. Időnként éles vörös fény izzott fel a mélyben. Az volt a láva. Nos, nem sokáig bírtuk a kiáramló hőséget, füstöt és az apró kőszemcséket, így hátrébb vonulva a kilátásban kezdtünk gyönyörködni. Mivel pontosan a tengerszintről indultunk, jó másfél óra alatt több mint háromezer méter magasra emelkedtünk. Ez a kilátás valóban megérte, hogy feljöjjünk ide, gondoltam magamban, mert a kráter mélyére vetett rövid pillantásunk nem nagyon hozott lázba.

Mintegy negyedóra múlva visszaindultunk a dzsipünkhöz. Azzal visszamentünk a menedékházhoz, ahol leadtuk a kabátokat, hógolyóztunk egy kicsit, majd egy kis boltban képeslapokat és bélyegeket vásároltunk. Gyorsan megírtuk és fel is adtuk mindet, mert itt fent külön bélyegzőt nyomtak rájuk. Ezután lejjebb autóztunk a nagy szállodához, ahol elbúcsúztunk a németjeinktől és átszálltunk a saját taxinkba. Gyors iramban haladtunk lefelé és ennek függvényében nőtt a hőmérséklet. Emiatt nagyon bágyadt lettem és el-elszunyókáltam. A Barba közben Tomival beszélgetett, és kijelentette, annak ellenére, hogy örül, mert fent lehetett az Etnán, de mégis csak nagy átverés, hiszen alig-alig tudtunk belepislogni egy kráterbe.

- Nekem ennyi is elég volt belőle - motyogtam álmosan és alig vártam, hogy ledőljek a kabinunkban.

Rosszlányok Vietnamban és egyéb bonyodalmak

Kécza Sanyi mesél:

          

    Becsempésztek a hajóra két kurvát. (Ejnye Sanyi, lízinghölgyet... - a szerk.) Vagy a csónakosok hozták be őket, vagy az uszályokról kerültek be, már nem tudni. S persze, rögtön lett rájuk vevő is! Az okát igazán nem értem, hisz mindenki tudta, a következő kikötő Manila, ahol a filippínó lányok bőven mérik a bájaikat, és még szépek is, illúziót keltők. A legénység java része már jócskán túllépett a húszas évein, amikor tudvalévő, hogy még a fiúk fülén is folyik ki a …tesztoszteron. Az egyik lányt láttam, mit mondjak, sokat kellett ahhoz inni a helyi bandzsa szeszből, a lui-muiból, hogy valaki szépnek lássa. (Állítólag a barátnője még csúnyább volt.)  Nincs rájuk jobb szó, mint két szakadt ribanc került be a hajóra. (Náluk sokkal szebbek számolták a lisztes zsákokat a fedélzeten, akik, sajnos, megközelíthetetlenek voltak.) És ez a két dajna kabinról kabinra szállt, mint két rosszéletű pillangó! Vietnami őreink kihesszelték a jelenlétüket, azon voltak, hogy elkapják őket. Mivel a kabinokba nem mehettek be, állandóan a folyosókon császkáltak, hátra horogra kerülnek a lányok. Mindenütt persze nem lehettek ott, így lassan végigvándoroltak a matrózsoron, gépészsoron a csajok, kegyeikbe részesítve tucatnyi tengerészt, természetesen némi kemény valutáért. És a higiénia? Miután a kabinokban nem volt sem WC  sem zuhanyzó – csak mosdó –, a folyosóra sem mehettek ki … a fantáziára bízom, hogyan végezték a kis – és nagy dolgukat.

Ehhez hasonló - csak jóval nagyobb
vasbeton uszályokba rakodtunk annak idején Vietnamban

      A két lány a „néger szint” titka volt, nem verték nagydobra a felsőbb szinten lakóknak. Mégis ott történt a baj! Az egyik tisztjelölt, miután kellő mennyiséget fogyasztott a helyi italsajátosságból, úgy érezte, nőre van szüksége, így körülnézett lent. Rálelt az egyik „kincsre” és gondolta, felviszi magához egy kis etye-petyére. Messzire nem jutott, a lépcsőn lecsapott rájuk az éber őrség, és a kabinjukba toloncolták a rosszlányt. Botrány már volt addig is elég, ki kellett sütni valamit, hogy elkerüljék a nagyobb bajt. (És ilyenkor szoktak a kis bajokból nagyobbak születni!) Ha a katonák jelentik reggel a határőrségnek a történteket, vizsgálatot rendelnek el, a hajót megbüntetik, akár még az embercsempészés vádját is a nyakukba varrhatják! (Ne feledjük, akkoriban Vietnam is a szocializmust építette, ráadásul a hadi változatát.) El kell tehát távolítani a két kurvát, és akkor nincs „bűnjel”. De hogyan? Megvan! Az éjszaka leple alatt kiviszik a partra a csajokat, és mehetnek isten hírével! Igaz, hogy kikötőben csak a hatóságok engedélyével lehetett letenni a mentőcsónakot, kijárási tilalom volt érvényben, de szegtek meg már hasonló szabályokat! Mondjuk, ehhez a tervhez be kellett avatni egy – két gépészt, az ügyeletes tisztet, de megoldották. (A parancsnok ebből kimaradt – egyelőre.

     Igen ám, de hogyan szabadítsák ki a foglyot? Pillanatok alatt megszületett a terv, behatolnak a katonák kabinjába, lefegyverzik, lefogják őket, és a csajokat kiviszik a partra az addigra vízre bocsátott csónakkal. (Megjegyzem, gőzerővel folyt a rakodás, a hajónk két oldalán ott sorakoztak az uszályok, tele rakodókkal…) És a terv realizálódott! Csónak lent, motorja beindítva, az egyik menekült már bent ült, mikor a legénység markosabb tagjaiból összeállított kommandó betört a katonákhoz. Lefogták őket, pisztolyukat elvették, a tárat kivették a fegyverekből, és a csajt kimenekítették. Fél órát számoltak a partraszállásra, és a visszatérésre, addig kellett őrizni a katonákat. Még bevittek nekik két vodkás üveget, az egyikbe hagytak is némi italt, hogy bizonyíthassák, részegek voltak az őrök. Azok persze nem hagyták magukat, küzdöttek, ordibáltak, amit megunt szakácsunk – ő volt az egyetlen vietnami méretű a sok drabális tengerész között –, és a kis emberek bátorságával szájon vágta a legjobban kiabálót. Hirtelen csönd lett, a vietnami tért magához elsőnek, felkapta a pisztolyát, nekiugrott az ajtóban álló matróznak, és máris kint termett a folyóson. Rohantak utána, de nem lehetett elérni, úgy szedte a lábait az apró ember. Felrohant a fedélzetre, és …utána lőtt a távolodó csónaknak! Ugyanis a fegyver csőre volt töltve, hiába vették ki a tárat, egy golyó még maradt a csőben! A fiúk rávetették magukat a hadfira, visszacipelték a kabinba – most már tüzetesebben átnézték a fegyvereket –, és vártak. Várták, hogy visszatérjen a csónak. És az nem jött! Letelt a félóra, egy óra…csónak sehol! Már mindenki a legrosszabbra gondolt, elsüllyedtek, valakit eltalált a lövedék, letartóztatták őket a parton…azután, két órás várakozás után lassan előpöfögött a mentőcsónak a sötétből. Kiderült, a csajokat sikeresen partra tették, de visszafelé ráfutottak egy zátonyra, és csak az érkező dagály tudta leemelni őket.

     A katonákat szabadon engedték, azok persze rögtön a hajórádión akarták hívni a partiakat, ami megtagadtak tőlük, Végül a csónakosokkal üzentek ki, milyen csúfság esett meg velük az éjszaka. Addigra már hajnalodott, és kénytelen, kelletlen, szembesíteni kellett a parancsnokot az éjszaka történtekkel! (Más verzió szerint végig tudott mindenről, belegyezett a tervbe.) Reggelre azután mellénk állt egy őrhajó, katonák szállták meg a hajót, a parancsnokuk felment a kapitányhoz. És hogy ott mi történt, homály fedi! Azaz sejthető, miután kisvártatva, cigarettás és viszkis kartonok vándoroltak le az őrhajóba. Délután persze hajógyűlés, lebaltázás. A legfőbb bűnös, a tisztjelölt, fegyelmit kapott, eltiltották a partra lépéstől az amszterdami érkezésig, és egyben kötelezték, hogy vásárolja meg a hajónak, amit a vietnamiak elvittek. (Tekintélyes mennyiség volt, igaz, a tettestársak beszálltak, volt ennyi betyárbecsület bennük.) És befejezésül még két „jó” hírt közölt velünk barbánk: a két csajt elkapták, és már úton is voltak egy átnevelő tábor felé. A másik: a lányok nemi betegek voltak, az érintettek számolhatnak a következményekkel.

      Ez bizony beigazolódott! Manilán a kárvallottak vándoroltak ki az orvoshoz, mindegyikük megfertőződött. Kaptak gyógyszert, és jó pár hétig oltogatta őket a második tiszt, hogy azután még Amszterdamba is várjon rájuk egy kontroll  (Sajátságos, trópusi fertőzést kaptak, volt, aki még itthon is hetekig bejárt a Szent László kórházba.)  Drága koitusz volt!

      Hogy miért írtam minderről kívülállóként? Mert a 8-12-es őrséget adtam, és történések idején mélyen aludtam, a hölgyekkel sem volt dolgom. Csak másnap értesültem a történtekről, s szedtem össze ezt a sztorit az érintettektől. Nagy valószínűséggel így történtek a dolgok, bár számtalan verzió keringett még tengerész berkekben, és van, aki másként emlékszik a történetre, én emellé tettem le a voksomat.