Kezd a dolog unalmassá válni. Van
itt nekünk egy szép, TMK szoftverünk, ami alapján a karbantartásokat végezzük.
A neve BlueFleet, de mi csak fonetikusan „blúshit”- nek hívjuk. Angolul kevésbé
tudok számára:kékkaka. Azért a becenév, mert annyira felhasználóbarát, mint a
beceneve elmondja. Ez még nem lenne nagy baj, elbirkózunk vele, Rejtő Jenő
híres Pepita Oféliájának stílusában. A Chief rögzít egy elvégzett karbantartást
a rendszerben, csatolja a fájlt, majd felhangzik egy gyors, pattogó orosz
káromkodás, mivel a program virgonc ököllengetéssel nem menti a dolgot, lehet
nekifutni még egyszer. Felteszem, ennek következménye, hogy az elmúlt két hónap
alatt napi szinten potyognak a csontvázak a kápó nyakába a gépházban. Illetve
ez csak egy része az okoknak. A nagyobb ok, hogy az a birodalmi kápó, aki
nemsokára visszatér ide és a hajóleltárban szerepel már négy éve, csak a
blúsitben végezte el az előírt karbantartásokat. Másképp miként lehetne az, hogy az elvileg a főgép
hűtőjében papíron (blúsiten) 10 hónapja cserélt tömítésekről még én is
megmondom, hogy azokhoz évek óta nem nyúlt senki? Ezt onnan tudom, hogy segítettem
a tömítéscserében. A gumi már annyira kikeményedett, hogy tört. És 130 lamella
között kell a tömítéseket kicserélni, nem kis munka. Ilyen és ehhez hasonló
dolgok színezik napjainkat, főleg a gépészekét, de hát ugye ha bánya nem
termel, fent a fejnél is fáj a dolog.
Nekem külön van két keresztem,
akiket második és harmadik tisztnek hívnak. A harmadik tisztről talán már
írtam, fiatal srác, ez a második teherhajója, előtte „operett hajós” volt,
görög kompokon dolgozott. Vissza is sírja, hogy ott nem volt koszos a keze, az
overallja. Egy hónap után belerázódott az alapvető dolgokba, bár dadogós
angolja nem könnyíti meg a dolgát. És hát még mindig lassú, vagy az én
elvárásaim nagyok. Nem vagyok még annyira öreg, hogy ne emlékeznék, mennyi
időbe tellett bizonyos dolgok elvégzése a hajón. Neki sajnos háromszor annyiba
kerül, de felírom a rutintalanság rovására. Sajnos a kezét is fogni kell, mert
önállóan nem dönt semmiben, még a nyomtató tintapatronjának a cseréjéhez is
engedélyt kér. Erről lassan leszokik, mert a Chief emelt hangon emlékezett meg
az óvodáról, meg arról, hogy ez itt nem üdülőtelep, és az igen tisztelt tiszt
úrnak fel kellene kapcsolnia az agyát. Mivel Dima erre pislogott, én
tolmácsoltam: a Chief ezzel engedélyt adott, hogy akkor cseréljen patron a
nyomtatókban, amikor akar. De legalább a navigációval nincs gond, nem mintha a
világ legforgalmasabb környékén járnánk. Azért egy meglepit okozott, a szokásos
esti körülnézésem során valahol Norfolktól délre azt kellett látnom, hogy hat
hajó is halad velünk egy irányban. Kissé körülnézve rá kellett jönnöm, hogy
valamelyik amerikai hordozó és kísérete poroszkál 12 csomóval északnak, Dimu pedig
az alakzat kellős közepén előzi őket 16 csomóval. Kérdezem: és ez így jó a
verekedős fiúknak? A válasz meglepett: megbeszélte velük, hogy ő itt és így
jön, azt mondták, oké. Hm, ezt mind az ő angolosságával? De nem volt baj,
senkihez nem kerültünk közel és tüzet sem nyitottak ránk, pedig a „névivel„ vigyázni
kell.
Lett új második tisztem is,
sajnos ettől égnek áll a hajam. Az új fiú már 47-ik évét tapossa, és bár rendelkezik
Chief papírral, a képességekkel nem. Nem is meglepő, 17 év orosz haditengerészet
kiölheti a gondolkodást az emberből. Illetve a gyakorlatiasságot. Sajnos
Andrejt 47 évesen tanítjuk a második tiszt dolgaira. Kezdve a térképjavítástól
az útvonal megtervezéséig. Amitől sikító frászt kaptam. Lett egy kisseb
betétfuvarunk Costa Ricába, és hát neki kellett húzni a rottát. A térképeken
szépen berajzoltam a fő fordulópontokat, amik alapján tervezhet. Ezek egy
részét ő lazán figyelmen kívül hagyta és meghúzta az útvonalat tökön- paszulyon
keresztül, néhol alig fél mérföldre a parttól. Enyhén szólva nem tapsoltam meg.
A nemzetközi helyzetet bonyolítja, hogy Andrej még kevesebbet beszél angolul,
mint a harmadik tiszt. Nagyon idegesítő, hogy érkezéskor, többnyire az ő
őrségében érkezünk, amint feljövök a hídra, semmit nem csinál, sem egy helyzetpontot,
sem egy útirány változtatást, pedig én még épp csak ott tartok, hogy hol a
kávé, eszembe sincs átvenni tőle az őrséget. De Andrej az összes
haditengerészeti rutinjával utasításra vár. Ha meg a radar előtt ülve, a kávét
szürcsölgetve megkérdezem, hogy a pilottal beszélt- e már, akkor átnéz a vállam
fölött és megpróbálja elmondani, hogy mi a helyzet a radaron látható
céltárgyakkal. Ilyenkor nem tudom sírjak, vagy röhögjek. Komolyan, olyan
szinten Tarzan angolját használom, hogy hülyének érzem magam tőle, de még így
sem megy. A manővereknél inkább nem válaszol a rádión, mert nem érti, amit
kérek, pedig nem Shakespeare összest olvasok fel neki. A single up, meg a
forward station és aft station kifejezésekről dunsztja sem volt, okozott némi
galibát manőver közben, hogy a hátsó brigádnak kiadott utasítást elől nagy
lelkesen végrehajtotta. Vagy a bócmannal beszélek, vagy a Chief fordít nekem
oroszra. De mi lesz itt akkor, amikor a Chief hazamegy majd?
Az új Chief egy alig 28 éves
román srác lesz. Nem mondom, lehet éppen gyakorlata, de nagy tétben nem
fogadnék rá. Az eddigi kényelmes életemnek vége, az utolsó bő hónapban
mindenkin rajta kell tartanom a szememet.
De vissza Andrejhoz. Abban
kellemes helyzetben vagyunk, hogy van elektronikus térképünk. Nem teljes verzió
ugyan, és emiatt elsődlegesen papír térképen navigálunk, de van, nagyon jó
dolog manőver, horgonyzás közben. Ha működik. Előfordul ugyanis, hogy aki
kezeli, az nem ért hozzá, és olyankor tud ám olyan dolgokat produkálni, hogy
ihaj. Mint minden számítógépes rendszernek, ennek is megvannak a gyenge
pontjai. Ha a GPS-ről érkező jel gyenge, akkor az bezavar a térkép működésébe.
A radaréba is, de aki elvégezte a megfelelő tréninget, az tudja, hogy a
radarkép nem szokott lefagyni, mert az térkép rosszul működik. Sajnos Andrej
nem végezte el ezt a tréninget, papírja ugyan van róla, de a Chiftől tudom, ő
is csak fizetett, de semmilyen tanfolyamot nem kellett végigülniük. Ráadásul a
típus specifikus tréningjük sem arra a brejzlire (elektromos készülék tengerészül – a szerk.) szól, ami nekünk van,
hanem teljesen másra. Ezért Andrej, a rossz GPS jel miatt lefagyó radarképet az
elektromos térkép hibájának értelmezte, holott 4 centis vörös betűkkel villog a
radaron, hogy a GPS jel minősége rossz. Azt tényleg nem tudom, honnan vette,
hogy az elektromos térképnek van befolyása a radarra. Fordítva igen, de ettől
még nem lesz „lefagyott” a kép. Sajnos laza csuklóval lekapcsolta a ECDIS-t (az elektromos térkép, bár ha nem teljes
verzió akkor nem így hívják angolul – a szerk.) és nem hívott fel a hídra,
mivel hajnali kettő volt az idő. Az, hogy állandó utasításba van kiadva, hogy
bármelyik navigációs berendezés meghibásodása esetén hívnia kell, azt nem
tudta. Pedig aláírta, hogy elolvasta és megértette
a Master’s Standing Orders nevezetű, általam jegyzett 3 oldalas novellát (két
oldal 1-es sorközzel, 8- as betűmérettel). Hát nem. Eltartott pár óráig, amíg a
rendszert valahogy összekalapáltam ismét. Komolyan, nemsokára akár az IT
osztályra is áthelyezhetnek, mert amit itt a számítógépekkel gépészkednem
kellett az elmúlt két hónapban, az nem semmi. Sokkal többet tudok a Windowsról,
a hálózatokról, meg egyebekről, mint mielőtt beszálltam volna.
Szóval Andrej ad okot az állandó
aggodalomra. Szerencsére már csak 48 nap van hátra ebből a szerződésből. Remélem
a váltóm időben érkezik, nem lesz semmi zavar. Mert most van, a kápónak és a
Chifnek ma kellett volna hazamennie, de mivel nem vagyunk az USA-ban és csak
két hét múlva leszünk ott ismét, hát csúszik a váltásuk. És miért nem vagyunk
ott? Mert kérem, a rakodómunkások sztrájkolnak. Igen. Az USA-ban. Hogyhogy miért? Hát több pénzért.
Főleg a new yorki és baltimorei szekció. A többiek igazból dolgoznának, de ez a
két szekció enyhén szólva a fehér galléros bűnözők befolyása alatt van. És el
fogják érni, amit akarnak, holott a konténeres üzletág ezer sebből vérzik. A
pénzt közvetlenül a hajózási társaságok fizetik, mint a Maersk, Hapag Lloyd, de
ez a bérleti díjakban alaposan visszaüt a tulajdonosokra.
Hogy azért vidám dolgokról is szó
legyen: kaptam e-mailt a bérszámfejtésbonyolító ügyosztálytól, ami logikusan Manilában
van. Kezdődik a levél így:
„Dear Captain Minarik,
Nice to work with you again…”
Namost ugye aki rendszeresen
olvassa firkálmányaimat, az tudja, hogy a Captain Minarik, becsületes nevén
Malay Tigris (bocs Malay :D), barátainak csak Malay, a cég zászlóshajójának
állandó parancsnoka, az összes fejes kebelbeli barátja, mentorom, és a többi, és a többi.
Én már meg sem lepődök rajta, ha
a matrózaim között van olyan, aki már hajózott vele, ha valahol ismerik, most
is van egy martalócom, na az is azzal jött némi tudatmódosító szer bevitele
után, hogy ismerem–e a Captain Minarikot, mert ő is magyar? Kérdem én: van még olyan szeglet ezen a
bolygón, ahová hajó beteszi a lábát és még nem ismerik? Van egy sanda gyanúm,
hogy a Puerto Cortesben a legöregebb pilot is emlékszik rá, mert amikor
elárultam, hogy magyar vagyok, akkor nem lepődött meg nagyon, és mondta, pár
éve találkozott már magyar parancsnokkal….
Na de ez a levél akkor is kissé
félre ment, bár a kis filippínó hölgyike azt írja, hogy akkor mostantól ő
bérszámfejt a maffiának, no de Malay egyrészt jól megérdemelt szabadságát
élvezi, másrészt ez itt nem a Fabiola. Vissza is írtam, hogy kiskezi’csókolm,
sajnos ez nem a Fabiola, meg nem a Malay, csak én. Postafordultával landolt a
villanyvarnyú, az meg hogy lehet? Neki
azt mondták, magyar parancsnok van, akkor az meg a Minarik- Malay Captain.
Elmagyaráztam, hogy vagyunk még páran magyarok, de bevallom, jó negyedórát
röhögtem, hogy szegény Malay, már szürke középszer sem lehet. Ha magyar, akkor
Malay. Most is fülig érő szájjal vigyorgok, amikor ezt gépelem.
Puerto Cortesra visszakanyarodva,
mit tesz a véletlen, Malay is járt ott (az öreg révész nem téved), nem is
egyszer, így ajánlott helyi nevezetességeket. Két hónapja vagyok itt, és végre,
nem az éjszaka kellős közepén kötöttünk ki. Ki is mentünk a kápóval és
felkerestük az El Delfino nevezetű helyet. Nem emlékszem, hogy Malay név
szerint ajánlotta volna az éttermet, de megkerestük, megtaláltuk és bizony
normális ember módjára, vacsoráztunk, kávéztunk, beszélgettünk. Nagyon nem is
akaródzott visszajönni a hajóra, két hónap után jó volt parton lenni. Kár, hogy
az esti indulás miatt a helyi jellegű söröket nem lehetett kipróbálni. Ettől
függetlenül 3-4 órára kissé ellazultunk.
Hogy a személyzet többi tagja
vajon mit csinált nem tudom, de a kassza eléggé üres, és páran itt vakaródznak,
hogy kellene még készpénz, mert a következő kikötő is víg hely. Azt hiszem, a
kikötő kapujától nem messze lévő bárok nem panaszkodhattak a bevételre.
Én sem az orosz másodtisztre.
Gondoskodik a folyamatos kalandtúráról. A ballasztolástól írásban tiltottam el.
Amíg nem tudja melyik a jobb és a bal oldal, addig kis színes pántlikákat kell
viselnie a kezén. Ugyanis bőszen töltötte a bal oldali tankokat, hogy
korrigálja a balra dőlést, és nem értette, miért nem akar az a dőlés csökkeni.
Kész szerencse, hogy időben érkeztem, különben nem biztos, hogy ezt a kis
firkálmányt legépelhettem volna.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése