Július
6. Csütörtök, Budapest, Duisburg. Elérkezett
a várva várt nap, mert meg kell mondjam, hogy már igen vártam a
behajózást. Kell a pénz, és ez a szerződés egy új kihívás.
Egy kicsit bennem van a frász, de legyőzhető minden különösebb
gond nélkül.
Taxival
mentünk a reptérre,
A
jegy rendben volt, megittunk az asszonykával két dobozos limonádét,
és én egy kávét, ez mindössze 1250 Ft. volt. Csekélység…
Negyed
egykor becsekkoltam,
Encsike szokás szerint elpityeredett, szegény egyre nehezebben
viseli a behajózásokat. Rendben indultunk.
Münchenben
átszállás, Düsseldorfban kellemesen hűvös idő fogadott.
S-bahnnal mentem Duisburgba.
Hajót keresek…
Sose
ment még ilyen flottul az utazás.
Kerestem
egy telefonfülkét.
Az
ügynökségen senki nem vette fel, hasztalan tárcsáztam…
A
hajó mobilja helyett, egy szőke dán hölgy mondogatta, hogy
hagyhatok üzenetet. Kinek, és minek?
Most
mi a fenét csinálok?
Kezdtem
aggódni.
Aztán
egy kicsit megijedni… Ugyanis még nem voltam ilyen helyzetben.
Megpróbáltam szót érteni a taxisofőrökkel, de ők igen kedvesek
voltak és törökök, s nem beszéltek a németen és a törökön
kívül semmi nyelvet.
Ahogy
Zümzümbogár mondja, a nehéz helyzetekben mindig jön valami
frappáns ötlete az embernek, és ez természetesen most is így
volt. Megkerestem a Bahn Polizait, akik megígérték, hogy
segítenek, csak előbb elmennek egy kicsit őrjárni. Egy óra múlva
itt vannak, ígérték, mintha ők lennének a Láng Vince. És
kiderült, hogy valóban azok, mert nem voltak ott… de még nem
tartunk ott.
Közben
a várakozást elunva, sétálni kezdtem. Találtam egy utazási
irodát, ha itt nem beszélnek angolul, mondtam magamnak, akkor
Franciaországba megyek szinkrontolmácsot keresni az egyszerű nép
közé…
De
ahogyan gyanítottam, ha nem is beszéltek, de pötyögtek angolul.
Annyira igen, hogy végül megértették, hogy akar a fene
személyhajóval elmenni akárhova az irodán keresztül, mert van
nekem egy jó kis Kambóm, és beszéd közben beugrott a nagy ötlet.
Csak
annyit tegyenek meg, kértem, hogy hívják fel a
Wasserschutzpolizait azaz a kikötői rendőrséget, és kérdezzék
meg hol a hajó. És öt perc múlva a kezemben volt a cetli:
„Ausserhafen, DBT (Duisburger Bulk Terminal)”. No, hát ennyi
volt.
Visszamentem
a vasútra, megállapítottam, hogy Láng Vincéék nem jötte vissza
a beígért egy óra múlva, taxiba ültem, kirepesztettünk a
megadott címre, és azonnal megláttuk, hogy nincs ott a hajó…
Tanácstalankodtunk
egy kicsit a németül igen jól beszélő, nem török taxisofőrrel,
s nekem közben olyan jelenetek játszódtak le a „lelki szemeim
előtt”, hogy cepelem a csomagjaimat, és keresem a nagy büdös
duisburgi éjszakában azt a francos Kambót. Aztán kifundáltuk,
hogy elmegyünk a vízirendőrséghez, és kikérdezzük őket. Meg
is lett az eredménye. Kiderült, hogy a taxisnak és a rendőrnek az
Ausserhafen egészen máshol van… Kocsiba be, és azonnal
megtaláltuk a hajót.
Oké…
Az első percek…
A
hajó nagyjából megfelelt a várakozásomnak. Öreg, és kicsi, de
szépen le van festve, néhol rozsdás, de amúgy masszív. Az első
tiszttel találkoztam a parton, örömmel hozott fel a barbához.
Az
első kérdések között szerepelt, hogy mikor akar hazamenni. Arra
számítottam, hogy holnap. De nem.
–
Amikor
átadtuk és vettük a hajót, úgy elmegyek, mintha itt se lettem
volna –, mondta.
Fél
tízkor kezdtük, közben felhívtam Encsikét, aki már nagyon
várhatta a hívást. Kiderült, hogy így van. Volt rossz hír is.
Nimródtól tudtam meg, hogy a komputer baja végzetes, és
formattálni kell a merevlemezt. Adtam néhány utasítást, hogyan
csinálja, és most áldottam az eszemet, hogy megvettem a CD írót,
így könnyedén ki lehet menteni mindent!
Az
átadás-átvétel közben jött a régi főgépész, hogy a váltója
részeg, mint az albán szamár… Nem tudja, hogy felfogja-e
egyáltalán, amit mond. Na, szépen nézek ki ezzel a pasassal. A
hazamenő egyébként a dán cégnél kapott állást, a gépészek
intendánsa lesz, a Kambo is hozzá tartozik majd, ez viszont jó
hír, mert állandó telefonkapcsolatban leszünk, és mindig tud
segíteni az újnak, ha kell.
Innen
ment minden, mint a karikacsapás, hamarosan, hajnali fél háromra,
végeztünk is az átadás-átvétellel. Ezután Mariusz (a barba)
zuhanyozott, csomagolt, felcihelődött, s elment. Fél négykor már
le is feküdtem, de a fáradtságtól nem tudtam elaludni. Aki volt
már nagyon fáradt, az tudja, hogy ez gyakran előfordul. Négykor
még megnéztem az órát, aztán elaludtam. Húztam a lóbőrt
egészen háromnegyed ötig, mert akkora kértem ébresztőt az első
tiszttől. Öt perc kopogás után fel is ébredtem.
De
ez már holnapi történet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése